21.fejezet - Battlefield

HUSZONEGGYEDIK FEJEZET
Battlefield

A Nap sugarai erősen az arcomba világítottak, ezzel tönkretéve az álmomat és ébredésre késztettek. Lassan felnyitottam az egyik szemem, de érzékelve a világosságot, azonnal le is hunytam. Lustán visszafészkeltem magam az ágyba, majd hasra feküdve a másik irányba fordultam. A hajam az arcomba lógott teljesen. Először egy halk kacajt hallottam, majd az arcomról eltűnt a hajréteg.

- Ideje felkelni – suttogta egy könnyű csók után, életem farkasa.

- Azt hittem, beteg vagyok – morogtam csukott szemmel.

- Az vagy, épp ezért Carlisle hamarosan itt lesz, hogy megvizsgáljon – sóhajtott fel. – És gondolom, nem egy szál pólóban szeretnél belibegni elé.

- Csak még öt perc – sóhajtottam én is, majd kispárnámat a fejemre húztam.

- Alszik? – érkezett egy kedves dallamos hang, épp hogy lehunytam a szemem.

- Már nem – nyöszörögtem a párna alól. – Két perc és talpon leszek, csak felöltözök.

Miután választ nem kaptam, felültem az ágyba, de a szobában már senki sem volt. Felhúztam egy rövidnadrágot és egy pulóvert a pólóm tetejére, aztán lementem a konyhába, ahol már Carlisle várt.

- Ezen a héten már ne menj iskolába. Itt vannak a gyógyszereid – nyomott a kezembe négy gyógyszeres dobozt a vizsgálat végén, amit én csak szörnyülködve bámultam.

- Carlisle, azt hiszem, összekevertél egy versenylóval – krákogtam, miközben alaposabban megnéztem az óriási pirulákat.

- Azt nem hiszem. Ezekből naponta kétszer vegyél be, a legkisebből pedig, ha nagyon köhögsz, akkor háromszor egy nap. A lázad még eléggé fent van, úgyhogy a lázcsillapítót mindenféleképpen vedd be! Ha esetleg bármi baj lenne, akkor hívjatok! Sokat pihenj és aludj – utasított még utoljára Carlisle az ajtóban állva, majd intve egyet távozott, Embry pedig kikísérte.

Lassan felkecmeregtem a szobámba. A pulóvert és a rövidnadrágot ledobva magamról ismét ágyba bújtam. Jó alaposan betakaróztam. Alig pár perc után két forró kar ölelt át és húzott magához. Ajkait hajamnak nyomta, és egyik kezével combomat kezdte simogatni, mire én álomba is merültem. Este még annyira felkeltem, hogy bevegyem a gyógyszereimet és elköszönjek Embrytől, ugyanis éjjel Ő volt a soros az őrjáraton.

Másnap, délután kettőkor ébredtem fel. Sokkal jobban éreztem magamat. Úgy tűnt ez a tegnapi alvás megtette a hatását, és a gyógyszerek is. Lementem, bekaptam valami ennivalót, majd elmentem lezuhanyozni, utána felvettem a fehérneműm és egy fekete Linkin Parkos hosszított pólót, ami majdnem a térdemig ért. Ahogy kiléptem az ajtón, meghallottam a csengetést, előtte azonban magamra kaptam egy sortot.

- Szia – köszöntött mosolyogva Emily, miután kinyitottam az ajtót, majd beljebb invitáltam és megölelt. – Ahogy látom, egész jó színben vagy! Hoztam neked ezt-azt. Hogy érzed magad? – nézett rám fürkészően, miközben a kosarából kezdett kipakolgatni mindenféle gyógynövényt.

- Egész jól. Szerintem a lázam is elmúlt, csak… még egy kicsit furcsán kóválygok.

- Na, ha ezt megiszod, semmi bajod sem lesz – nyújtott át nekem egy kis tálkában, valami zöldes folyadékot. Megszagoltam és egy hatalmasat tüsszentettem. – Nagymamámtól tanultam, lehet, egy kicsit bizarr kinézete van – és az illata is az –, de kitűnően orvosolja a megfázást.

- Oké, majd megiszom – biztosítottam komolyan, holott eszem ágában sem volt meginni azt a löttyöt.

- Nem, most idd meg. Látni akarom – erősködött, úgy tűnt, nem igen győztem meg. – Egy húzásra. Gyerünk!

Háromig számoltam, vettem egy mély lélegzetet és mind leöntöttem a torkomon. A kinézetét még csak a borzalmas íze tudta tetőzni! Rettentően keserű volt. Arcomra szörnyülködő grimasz ült ki, mire Emily elnevette magát.

- Sajnálom Emily, nem akarom kritizálni a főzési tudásodat, de ez rémborzalmas volt! Ebben igazán elfért volna még egy kis fűszer!

- Ha ettől fűszeresebbre csinálom, akkor semmi hatása nem lenne – kuncogott még mindig.

- Mi van Leah-val? – tereltem más irányra a szót.

- Mi lenne? Él… őrjáratozik, megint neki állt az egyetemnek…

- Nem pont így értettem. Mostanában nagy ívben kerül. Ha én éppen lent vagyok, La Pushban, akkor ő pont nincs ott. Ez szinte mindig így van, és ne mond, hogy ez szimpla véletlen! Máskor rengeteget beszélgettünk, de most…

- Nem értem mire gondolsz, de szerintem nincs semmi baja veled. Mostanában nálunk is ritkán tartózkodik. De ha látom, szólok neki, hogy ugorjon be hozzád.

Miután Emilytől elköszöntem és elmentem fogat mosni az után a borzalmas lötty után, kifelé indultam a fürdőből, de amilyen figyelmetlen voltam rögtön neki is mentem az első elém táruló akadálynak, aki most történetesen az én szerelmem volt.

- Opsz… bocs… – nem tudtam befejezni, mert egy csókkal belém forrasztotta a szót. – Te is hiányoztál nekem – kuncogtam fel a csók végén, mire egy elégedett vigyor ült ki arcára.

- Hogy érzed magad? – ölelt magához, majd megcsókolta szemhéjamat.

- Jól – feleltem halkan.

Kicsit lejjebb hajolt, és a térdem mögé nyúlva, könnyedén felkapott. Féloldalasan fogott maga elé, és úgy vitt az ágyhoz, ahol már csókok millióival bombáztuk egymást. Én ezzel nem tudtam betelni, és mohón tapadtam újra ajkaira. Forró nyelve felfedező körútra indult számban és egyre erősebben, egyre vadabban kezdett csókolni. Lassan maga fölé húzott, egyik tenyerét rásimította a fenekemre, hogy közelebb húzzon magához, másikkal pedig a combomat simogatta. Ujjaim rátaláltak ingjének gombjaira, amiket lassan ki is gomboltam. Embry egy picit megemelkedett, hogy levehessem róla az ingjét. Hirtelen fölém kerekedett és rátért a nyakamra, nyelvét lassan végig húzta rajta, majd egyik keze megindult a pólóm alatt, felfelé. Ahogy megérezte a melltartóm szélét, annak pereme alatt óvatosan végigsimította a bőrömet. Ajkaimtól elválva feljebb húzta rajtam a pólót, és a hasamat vette birtokba nyelvével. Csókjaitól megremegtem. Ő érezvén bennem a tüzet még jobban szítani kezdte azt. Óvatosan felemelt az ágyról és a pillanat tört része alatt lekapta rólam a pólót, így már bőrünk teljesen egymáshoz ért, legalábbis majdnem teljesen. Ez volt az első alkalom, amikor hagytam, hogy megtegye. Óvatosan visszadöntött az ágyra, s úgy csókolt tovább. De hogy minden jónak egyszer vége legyen, most ennek is véget vetett a telefonom csörgése. Ahogy megszólalt, mindketten összerezzentünk a nem várt hang miatt. Bocsánatkérően néztem rá, mire Ő az éjjeli szekrényemről lekapta a telefonomat, és a száját elhúzva, átnyújtotta.

- Szia, Nessie – csiripeltem vidáman a telefonba, miközben felültem, Embryvel szembe.

- Ó, szia. Hallom, jobban vagy – krehácsolt vidáman.

- Az ördögi divatdiktátor? – kuncogtam fel halkan. Embry értetlenkedő arckifejezéssel nézett rám, mire én megráztam fejem.

- Eltaláltad. Nem látta a jövőd és sejtette, hogy farkas van a terepen. Innentől már csak sejteni tudtuk, hogy jobban vagy. Na, meg Emily is mondta, hogy egészen jól néztél ki.

- Ühüm. De gondolom, nem ez volt a legfőbb ok, amiért hívtál.

- Valóban – felelte egyszerűen. – te vagy vámpírrá készülsz válni, vagy pedig…

- ismerlek – fejeztem be helyette a mondatot, mire elnevette magát.

- Jacobbal arra gondoltunk, hogy elmegyünk moziba. Lenne kedvetek ma este velünk tartani?

- Egy pillanat, megkérdezem a farkast – majd Embryre pillantottam, aki ajkát biggyesztve nézett rám, a telefont egy kicsit eltartva fülemtől, rákérdeztem. – Mozi Nessie-vel és Jacobbal?

- Felőlem – rántotta meg bosszúsan a vállát, majd morogva az ágy szélére ült.

- Akkor, nyolckor találkozunk Port Angelesben, a mozi előtt – csacsogta vidáman, majd bontotta a vonalat.

Lassan a háta mögé fészkelődtem, és feltérdeltem, majd karommal átfogtam vállait, fejemet pedig a nyakához nyomtam.

- Tévedek, hogy ma nem ezt szeretted volna? – kérdeztem tőle bűnbánóan.

- Hát… nem éppen ezt terveztem – mondta csalódottan, majd csuklómat megfogva maga mellé húzott és átölelte a vállamat, majd egy mosolyt villantott rám. – Hányra jöjjek érted?

- Csak nem akarsz máris elmenni? Van még vagy úgy… négy óránk – néztem rá hitetlenkedve, mire elvigyorodott és az ágyra döntött.

- Az oda út egy óra, szóval egy óra mínusz. Mire elkészülsz, az szintén egy óra, tehát újabb mínusz egy óra. Hány óránál is tartunk? – vigyorgott rám huncutul, majd csókot nyomott a számra.

- Ha gondolod, már most elkezdek készülődni – toltam félre magam elől, és felpattantam az ágyról. Szép lassan felállt Ő is, majd végig mérve engem, gyönyörködő arckifejezés ült ki arcára.

- Szóval, mennyire is hiányoztam? – ragadta meg csuklóm, majd magához szorított és újra elmerültünk egymás szerelmében.

Fel sem tűnt, hogy elszaladt velünk az idő, amikor lázasan készülődni kezdtem. Elmentem hajat mosni és lezuhanyozni, majd hajat szárítottam. Kivételesen, a vége sokkal hullámosabbnak tűnt ma reggel. Felhúztam egy világos színű, térden meg-megvágott csőszárú farmert, és egy fekete, spagetti pántos pólót. A konyhában találtam Carent, aki éppen vacsorázott.

- Hát te merre? – nézett rám mosolyogva.

- Renesmee-vel és Jacobbal, na meg Embryvel moziba megyünk – feleltem, miközben a dzsekimet ledobtam a kanapéra. – Ha nem baj…

- Nem, dehogy. Csak menjetek. De biztosan jól érzed magad egy kis kiruccanásra?

- Persze – feleltem tömören. – Nem leszünk sokáig, mert holnap iskola.

- De hát… Carlisle azt mondta, hogy a héten már ne menj.

- Holnap péntek van, könnyű nap lesz, mint mindig. Nevetve kibírom.

- Miért akarsz ennyire iskolába menni? Vagy inkább ki miatt?

- Senki miatt sem. Csupán nem akarok lemaradni túl sok anyaggal.

Az igazság viszont nem ez volt. Tulajdonképpen Will miatt akartam menni. Szó mi szó, dühös voltam rá, találkozni sem akartam vele, de valami miatt mégis volt egy fura érzésem. Különben is szeretném látni, hogy még a városban van-e egyáltalán. Asanak kikészítettem az ennivalót és innivalót – ugyanis farkas asszonyság egész nap nem volt itthon, az erdőben lebzselt valahol. Az asztalhoz ültem és vártam. Gondolataimból a csengő hangja vert fel.

- Majd nyitom – álltam fel villám gyorsan, és az ajtóhoz siettem.

Szívem nagyokat dobbant, amint arra gondoltam, ki lehet ott. Ám, ahogy kinyitottam az ajtót nem várt rám ott senki. Senki sem volt ott. Ahogy körbe néztem, szintén nem láttam semmit. Majd szemem véletlenül a padlóra tévedt, ahol egy rózsacsokor hevert. Talán, tíz-tizenöt szál volt benne. Felvettem a piros krepp papírcsomagolású vörös rózsa csokrot, majd elindultam vele be.

- Nocsak… nem is tudtam, hogy Embry ilyen romantikus alkat – nézte döbbenten Caren a kezemben lévő virágokat.

- Én sem – néztem én is ugyan olyan döbbenettel a rózsahalmot.

Volt egy olyan érzésem, hogy nem is tőle van. A virágokat miután vázába tettem, észrevettem egy kis üzenő kártyát a virágok közt. Elegáns kézírással volt ráfirkantva egyetlen egy szócska.

Sajnálom!

Rögtön tudtam, hogy kitől jött a hatalmas csokor. Hm… első gondolatom az volt, hogy milyen kedves, és hogy mekkora bűntudata van, valamint, hogy megbocsátok neki. De nem! Ennyivel azért nem fogja megúszni! Felvittem a szobámba a hatalmas virágcsokrot, és a kis éjjeli szekrényemre tettem, vázástól együtt.

Majd ismét megszólalt a csengő. Ez már biztos nem valami über bolond virágszállító vámpír, aki bánja a tettét. Amikor kinyitottam az ajtót, a szívem rögtön megkönnyebbült. Egyenest a karjaiba borultam, és egy hatalmas puszit nyomtam az arcára, amit egy rövid nevetéssel díjazott.

- Gyere be – húztam befelé a kezénél fogva. – Mindjárt jövök, csak fent hagytam valamit a szobámban.

- Hello, Caren – köszönt udvariasan farkas párom, hallottam még meg.

Utána a szobámba rontottam, és lázasan keresni kezdtem a telefonomat. Már mindenütt kerestem, de nem találtam sehol. Majd eszembe jutott, hogy a fürdőbe hagytam, az egyik nadrágomban. Gyorsan kibogarásztam onnan. Visszatérve a szobámba, egy döbbent tekintetű fiút láttam, aki nem tudta, hogy a virágot tépje szét, vagy engem. Kezébe fogott egy szálat, majd cinikusan rám nézett.

- Ki küldte? – vont kérdőre villámló szemekkel. Meglepett, és egyben nem is tudtam, hogy mit mondjak neki. De mintha eszébe jutott volna, ki küldene nekem pont most virágot. Gúnyos mosoly kíséretében, szétmorzsolt egy rózsafejet. – Nagyon be akar vágódni. De majd megvágom én, csak…

- Oké, megértettem – vágtam rögtön közbe és felsóhajtottam. – De nem tudom kitől jöhetett.

- Menjünk – morogta alig hallhatóan, majd kézen fogva kisétált velem.

OKÉ! Ezzel most komolyan tönkre tettem a mai estét… ahelyett, hogy jól ellenénk ma, egész végig morgós lesz. Megfogta a kezem, de korántsem úgy, mint ahogy szokta. Most nem is törődött azzal, hogy fáj-e a szorítása – pedig igazán rosszul esett, amilyen erősen fogott. Ahogy elköszöntünk Carentől, a kocsiban végig némán és hangtalanul ültünk. Minek kellett az a nyomorult virágot megtartanom? Meg egyáltalán minek haverkodom vámpírokkal? Saját magamat hibáztattam a történtek miatt. Többször is Embry arcát fürkésztem, de arcvonásai továbbra is ugyan olyan kemények voltak, mint amikor meglátta a szobámban a virágot.
Ahogy megálltunk a mozi előtti parkolóban, egy pillanatig csak ült és meredt a távolba, majd halkan kocogtatni kezdte ujjaival a kormányt. Végül pedig kipattant az autóból. Én hátat fordítva neki kinyitottam az ajtót és féloldalasan az ülésnek dőlve néztem kifelé a nyitott ajtón át. A hideg szél csak még jobban felébresztett a kellemes meleg, bódító hatásából. Kezemet bőrdzsekim mélyére süllyesztettem.
Embry mellém állt a kocsinál, a kezeit Ő is úgyszintén, a farmer nadrágja zsebébe süllyesztette. Nem bírtam tovább. Egy lépéssel kiugrottam a kocsiból, majd vele szembe álltam, és átöleltem.

- Ne morogj már – suttogtam mellkasába, majd szemébe néztem. – Nem tudom, most mit forgatsz a fejedben, de mielőtt félre értenéd, sőt! Már félre is értetted, azért közlöm, hogy én csak téged szeretlek!

Tekintete ellágyult, ahogy a szemembe nézett és rögtön át is ölelt. Erősen magához szorított, majd arcon csókolt. Mosolyogva néztem fel rá, mert már jól tudtam, hogy megnyertem a szívét. Halványan elmosolyodott, majd megcsókolt.

- Khm… Turbékoltok még itt a parkolóban, vagy megyünk a moziba? – rázott fel minket Jake érces hangja. – Nekem nem gond, csak azért mi is tudjuk, hogy mennyi pénzt szánjak rátok a moziba. – Nessie könyökével oldalba bökte barátját, majd rám mosolygott.

- Jake, csak azt szerette volna kérdezni, hogy mehetünk-e? Csak tudjátok, még nevelésre szorul.

- Ja – lökte lezserül Embry. – Renesmee rövidpóráz.

- Lana, szerintem te is készíts be egy hasonlóan centis pórázt – csipkelődött Jacob.

- A kutya lánc nem jobb? – szúrtam én is vissza. – Várj. Nem… nektek farkas lánc kell ezüstből.

- Túl sok hollywood-i filmet nézel, kedvesem – korholt nevetve szerelmem, majd megpuszilt.

- Bocs, nem tehetek róla, hogy nem mindent mondasz el, és csak találgatni tudok…

- Ne aggódj, mindent meg fogsz tudni időben.

Így piszkáltuk egymást, a mozi teremig. Bent egész kellemes, meleg volt. A film, amit néztünk, valami horror film lehetett, a fiúk miatt. Egyik oldalamon Embry ült, a másikon Nessie, Jacobbal. A film alatt teljesen átölelt és hozzá bújtam, már majdnem áthúzott teljesen az ölébe, hogy ott üljek, de én visszakoztam. Az ajánlat nagyon is csábító volt, de itt most nem. El sem fértünk volna, nem beszélve arról, hogy az neki milyen kényelmetlen lett volna. A film után, átugrottunk egy közeli kis étterembe.

- Rém pocsék film volt! – morgott Jake.

- Nem is jól játsszák a vámpírokat… sőt, a farkasokat is rossznak állítják be, noha ők védik őket a vérszipolyoktól – folytatta Embry.

- Khm… – köhögött fel Renesmee, mire én egy figyelmeztető pillantást vetettem Embryre.

- Bocs – küldött egy halvány mosolyt Nessie felé, majd átölelt egyik karjával.

- Egyébként Emily és Sam esküvője hamarosan itt lesz – szólalt meg Jacob, töprengve.

- Tényleg? – néztem Embryre elképedve. – Nem is mondtad, hogy Sam elveszi Emilyt.

- Már tervbe volt rég, csak most jutottak el odáig, hogy időpontot is ki tűzzenek – magyarázta gyorsan.

- Na, ez szuper! – lelkesedtem mosolyogva.

- Kíváncsi leszek, hogy a mi esküvőnkkor is így lelkesedsz-e majd – kacagott fel Embry.

- Miért, lesz olyan? – néztem rá hitetlenkedve.

- Még szép! – vágta rá azonnal. – Akár most azonnal elvennélek feleségül, ha nem lennél kiskorú. De csak egy szavadba kerül, és akár holnap oltár elé viszlek.

- Várjunk még ezzel – hűtöttem le gyorsan a lelkesedését.

- Ugyan, Lana! Nem adok két évet, és egy farkas fiú fog La Pushban tipegni – nevetett fel Jake.

- Mi az, hogy egy? – horkantott fel Embry. – Minimum három!

- És az ugyan kitől? Mert, hogy tőlem két éven belül gyereket nem kapsz az is biztos! – vágtam rá olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Gyerek? Ráadásul három? Na, ne!

- Miért? – nézett rám döbbenten. – Ne mond, hogy nem örülnél egy kis farkas fiúnak, aki hordozza majd tovább a géneket.

- Örülnék, de nem két éven belül.

- Akkor mondjuk egy? – húzta fel szemöldökét mosolyogva, mire szemei felcsillantak.

- Felejtsd el! Nem vagyok, én egy tenyész állat, akinek ha csak csettintesz, lebabázik – vágtam rá gyorsan. – Minimum hét évig nem akarok gyereket, sőt, ha lehet, tovább is húzom. És amúgy is, miért pont fiú? Miért nem lehetne lány?

- Jól van, na! – ölelt át nevetve. – Nem kell azért felhúzni magad. Ha nem, hát nem. Ráérünk, de azért remélem, azon a bizonyos hét éven belül meglesz az első. És felőlem, lehet akár lány is, mind egy, csak legyen egy gyerekem tőled.

- Nessie? – nézett rá incselkedve Jacob. – Te mit szólsz ehhez? Mi beújítunk egy kicsit?

- Tartsd vissza a perverz gondolataidat, Jacob Black! Apám miszlikbe szed, ha ezt megtudja.

- Értettem, hölgyem! Gyerek téma, egyenlőre elvetve – sóhajtott fel játszott sértődöttséggel.

Miután megvacsoráztunk kifelé indultunk az étteremből, amikor Embry és Jake dermedten álltak meg. Akár egy kőszobrok. Nessie-vel döbbenten néztünk egymásra, majd beleszagolt a levegőbe, és próbáltam követni Embry pillantását. Nem véletlenül lett olyan feszült, az én gyomrom is görcsbe rándult, akár csak az Ő izmai. Görcsösen kapaszkodtam karjába, és próbáltam nem a legrosszabbra gondolni. Mikor oda ért mellénk, egy halvány mosoly futott át arcán.

- Szia – köszönt egy hamis mosollyal arcán, majd arca hirtelen szomorkássá vált. – Látom, jobban vagy. Megkaptad a virágot, amit küldtem?

- Meg – motyogtam halkan, éreztem Embry dühös pillantását rajtam, de nem mertem felnézni rá.

- Remek – görbült felfelé a szája, majd felém nyújtotta kezét, de Embry villámgyorsan elkapta a torkát.

- Hozzá ne merj érni! – sziszegte a vámpír képébe, akinek most egy újabb ravasz mosoly jelent meg az arcán döbbent arckifejezésem láttán.

- Csak nem akarsz itt jelenetet rendezni előtte – bökött fejével rám, én pedig abban a pillanatban elkaptam Embry karját, és kérlelően néztem rá.

- Engedd el! Ne itt csináljátok, kérlek! Emberek is vannak itt, az ég szerelmére! – mutattam a mögöttünk sorakozó pár fiatalra, akik csendben szemlélték a feszült helyzetet. Mivel láttam, hogy Embry hajthatatlan, még egyszer utoljára megpróbáltam. – Embry, kérlek! Hagyd, hadd menjen!

- Haver, tényleg! Engedd most el… emberek is vannak itt – szólalt meg Jake az én oldalamon.

Nagy nehezen elengedte a vámpír nyakát. Egy lépést hátrált, hogy egyik karjával átöleljen, és a derekamnál fogva szorítson magához.

- Ezzel még nem végeztünk – sziszegte még utoljára neki.

Gyorsan a kocsi felé kezdett terelni. Elköszöntünk Renesmee-től és Jacobtól, majd hazafelé indultunk gyorsan, mert attól tartott, hogy esetleg követne minket. A gyomrom még jobban görcsbe rándult, a kibontakozóban lévő viharcsapás miatt. A kormányt szorosan markolta, egy pillanatig attól féltem, rögtön széttöri.

- Milyen jó, hogy direkt kérdeztem, kitől kaptad! – mondta dühösen. – Te pedig, mintha tényleg nem is tudnád, elhiteted velem, közbe pedig pontosan tudod, hogy ez a semmire kellő dög küldi!

- Én csak nem akartam, hogy valami meggondolatlanságot csinálj – magyarázkodtam, és egyre jobban féltem, az elkövetkezendő hosszú percektől.

- Meggondolatlanságot? Szerintem azt már rég átgondoltam, hogy megölöm!

- De miért? Nem tett semmi rosszat – vettem a védelmembe a vámpírt. Korántsem volt szándékomban, de ha azt nézzük, olyan rosszat nem tett, mert ha akart volna, akkor simán megölthetett volna, de e helyett csak elmenekült.

- Semmi rosszat? Neked az nem elég rossz, hogy egyedül hagyott az erdőben?

- De Embry! Ez még egy jobb megoldás, ezzel még te sem vitatkozhatsz. Inkább egyedül hagyott, mintsem megölt! Akár meg is tehette volna, ha nagyon akarja. De csak elment. Én voltam a hülye, mert én mentem el onnan, ahol hagyott.

- Jó, hogy nem magadat okolod azért, amiért léteznek a vámpírok! – Hangja egyre jobban dühös volt már szinte kiabált. Soha nem láttam még ilyennek.

Szinte az egész úton át hallgattam a kioktató szövegét. Rettentő dühös volt és nem csak Willre, hanem rám is, amiért nem mondtam el neki, hogy tőle van a virág. Szinte végig azt hallottam, hogy felelőtlen vagyok és hogy, hogy merem megtartani a virágot, valamint miért nem mondtam el neki. A házunk előtt megállva, nem bírtam tovább és egyből kiugrottam. Felmentem a szobámba, ahol már várt, kezében a virágokkal. Majd kidobta az ablakon.

- És még mer virágot küldeni az a szemét! A gyomrom is felfordult tőle!

- Mert bánja, amit tett, azért küldte.

- Hogy oda ne rohanjak! – kiáltott fel gúnyosan. – Bánja, amit tett. Mindjárt megsajnálom, csak találkozzak vele! Ezeknek nincs lelkük, Lana! Nincs, amit ezek az ég egy adta világon sajnálnának! De holnap vége. Véget vetek ennek a tetűnek, örökre!

- Ne merd bántani! Nem akarom, hogy egymásnak ugorjatok! Nem bírnám ki, hogyha valami bajod esne! Ha megteszed… – szóltam rá nyomatékosan. – isten az atyám abban a szent pillanatban, elfelejthetsz egy életre!

- Tudod, ez most kimondottan jól esett! Nagyon jó úton jársz, hogy egyszer te is ugyan olyan legyél, mint Ő! Sőt, már olyan is vagy!

- Milyen? Mond ki – kiáltottam vissza.

- Egy lelketlen szörnyeteg! – kiabálta. – Tessék, kimondtam! Jobban érzed magad?

- Igen – mondtam könnyes szemmel, majd a hangon is elcsuklott. – Sokkal jobban. Szóval szörnyeteg vagyok. Egy lelketlen szörnyeteg. Oké – bólogattam fátyolos szemekkel.

- Én nem úgy… - lépett oda hozzám és ölelésre nyújtotta a karját.

- Ne érj hozzám! – suttogtam, és igyekeztem minden rosszindulatot ebbe a pár szóba önteni. – Mire visszajövök, nem akarlak itt látni!

- Lana… én…

- Hagyjál! – motyogtam, majd kiléptem a szobámból.

Isten az atyám – reméltem, hogy mire visszaérek, elmegy! Lelketlen szörnyeteg… oké, szóval itt tartunk. Most aztán komolyan át akarom gondolni ezt az egész dolgot vele.
Dúlva, fúlva mentem le a konyhába, és most az egyszer igazán imádkoztam, hogy ne legyen lent senki. Pechemre Caren már várt rám, úgy döntöttem úgy teszek, mintha semmi nem történt volna. Noha ez nehéz lesz, mivel a kiabálásunkat állítom, Ő is hallotta. Töltöttem magamnak egy kis narancslevet, majd nagy kortyokban inni kezdtem.

- Mi történt? – kérdezte arcomat fürkészve, de én gyorsan elfordultam a mosogató fölötti ablak felé, hogy ne lássa könnyes szemeimet.

- Semmi.

- Hát ezt a hangzavart nem épp semminek nevezném. Szóval, ki vele…

- Csak felkapta a vizet, amiért megtudta, hogy Will küldte a virágot – rántottam meg vállamat.

- Az hiszem, ez az én hibám – motyogta, mire én gyorsan megfordultam és döbbenten néztem rá. – Azt hittem, hogy Ő küldte és megdicsértem, hogy milyen figyelmes és kedves tőle. Mire ő egy percig bámult rám, majd felszaladt hozzád… jaj Lana… Sajnálom!

- Most már mindegy. Előbb utóbb úgy is rájött volna, kitől van… Különben is az én hibám, én nem mondtam el neki, hogy kitől van a virág.

- De gondolom, nem ez volt a legfőbb ok, hogy lerohantál – puhatolózott továbbra is, mire én megadva magam, elmondtam neki, hogy mit mondott.

Először döbbenten nézett rám, majd, mint aki nem akar saját fülének hinni, megrázta a fejét. Miért olyan hihetetlen, hogy ilyet vág a fejemhez? Az asztalhoz ültünk, Ő főzött egy forró teát, majd oda tolta az orrom elé.

- Nem tudom elhinni, hogy ilyet mondjon – rázta fejét, és közben maga elé meredt. – Biztosan nem gondolta komolyan… csupán pillanatnyi fellángolás volt.

- Nem, Caren! – tiltakoztam. – Ilyet még véletlenül sem ejtenék el annak, akit szeretek. Ezt Ő komolyan gondolta.

- Most mihez kezdesz?

- Nem tudom. De egy ideig biztos nem akarom látni, és remélem, ezt tiszteletben is tartja, és kerülni is fog.

- Azt nem hiszem. Ő attól sokkal jobban szeret téged, mintsem kerülne.

Ebben a pillanatban a megcsörrent a telefon, és egy percnyi szemcsata után eldöntöttük, hogy én veszem fel. Lassan oda cammogtam a vonalas telefonhoz és fülemhez emeltem. Ha az a gyagyás farkas az, én esküszöm, hogy leteszem!

- Hallo – szóltam bele csendesen.

- Á, szia Lana!

- Jack? – kérdeztem döbbenten. – Hogy vagy? Mesélj, mi van Melanie-val?

- Semmi különös. Megvagyunk, jelenleg a Laguna Beach-on vagyunk.

- Nyaralás?

- Nevezhetjük így is. Amolyan „kipihenjük a városi fáradalmakat” nosztalgia út.

- Az remek! Meddig lesztek? Igazán eljöhetnétek végre meglátogatni engem is!

- Pont ezért hívtalak – nevetett fel a telefonba. – Arra gondoltunk, esetleg lenne-e kedved leugrani hozzánk a hétvégére. Egy csapadékos borús idő után, jót fog tenni neked egy kis nap és a strandolás is. Na meg Melanie is nyűztet, hogy látni akar.

- Jól hangzik – feleltem lelkesen. Az az igazság, hogy nagyon nincs kedvem most Forksban tartózkodni. – De nincs repülőjegyem. Azt már egy hete le kellett volna foglaltatnom.

- Nem kaptad még meg a postát? – kérdezte csodálkozva, mire az asztalon lévő borítékokra tévedt a szemem és jeleztem Carennek, hogy hozza ide őket. Azonnal meg is találtam a nevemre szóló borítékot, amit fel is téptem; egy repülőjegy volt benne.

- De. Épp most kaptam meg. Köszönöm, Jack!

- Ne nekem köszönd, Melanie ötlete volt – kacagott vidáman.

- Mond meg neki, hogy imádom!

- Caren elenged? – Kérlelően Carenre néztem, aki csak egy aprót bólintott.

- Mehetek – jelentettem ki végül, egy halk sóhajjal.

- Akkor, ha megjöttél a John Wayne Airporthoz, akkor hívj fel. Vagy mielőtt leszállna ott a gép, hogy kiérjünk oda. Jó éjszakát!

- Rendben, még egyszer köszönöm. Sziasztok! Puszilom Melanie-t.

Miután letettem a telefont egy percig tanakodtam azon, hogy jó megoldás-e épp most elmenni? Egyértelműen igen. Látni sem akartam! Pont kapóra jött Laguna Beach! Nem érdekel sem Embry Cal,l sem senki más, elég volt… ki akarok szakadni Forks világából! Felmentem a szobámba, és bezártam az erkélyajtót kettőre, a biztonság kedvéért. A redőnyt is leengedtem, hogy még véletlenül se jöhessen be. Majd előbányásztam a bőröndömet, és csomagolni kezdtem. Mikor készen lettem és a lefekvéshez készülődtem, egy fájdalmas vonyítás hangzott fel, a hátsó udvarunkból. Nem… ennyivel azért nem úszod meg.

Az iskolába reggel korábban elmentem, mint szoktam. A kocsimban közben találtam egy szál rózsát. Kettőbe törtem és kihajítottam a járdára, a házunk elé. Ch… azt hiszi, egy szál virággal elintézhet majd mindent.
Az iskolai percek gyorsan elteltek. Épp Nessie-vel beszélgettem pár mondatot, amikor indulni akartam, de valaki elállta az utamat. Szemével jelzett, hogy négyszemközt akar velem beszélni, mire Nessie-től elköszönve, a kocsim felé tartottunk.

- Miért mondtad le a táncórákat? – vont kérdőre, miközben keresztbe fonta karját mellkasa előtt.

- Mert nincs kedvem táncolni – feleltem nemes egyszerűséggel, majd bedobtam az ülésre a táskámat.

- Ezt nem veszem be. Ettől azért jobban ismerlek! Nincs olyan, hogy neked ne lenne kedved táncolni!

- Egy frászkarikát ismersz! De képzeld, most van olyan, nincs kedvem és nem is lesz egy ideig. És ha most megbocsátasz, szeretnék mennie.

- Elutazol? – kérdezte mosolyogva.

- Sss! Ne olyan hangosan, még a végén Renesmee meghallja…

- … igen, és utána a kutyuli mutyuli is megtudná. Hát nem lenne szörnyű? – kérdezte incselkedve ravasz mosollyal az arcán.

- Ki vele, mit akarsz?

- Egy vacsora miután visszajöttél? Nem kell jelentenie semmit, csupán csak azért, hogy jobban megismerjelek.

- Neked nem épp a barátnőd visszahódításán kéne dolgoznod? – húztam fel a szemöldököm kérdően, mire nevetve megrázta a fejét.

- Dolgozom azon is. Na, mit szólsz akkor, egy vacsora?

- Rendben. De azzal a feltétellel, hogy nem én leszek a főfogás – kacsintottam rá ravaszon, mire elnevette magát, majd újra komolyságot vett fel.

- Hm… most lebuktam. Új vacsora alanyért kell néznem, milyen kár… - bólogatott komolyan, majd mosolyogva hozzátette: - Akkor, majd még találkozunk. És ne aggódj, tőlem senki nem fogja megtudni, hogy hol voltál.

Otthon összeszedtem a bőröndömet, és megvártam, míg Caren haza ér, hogy kivigyen a reptérre a saját kocsijával. Egyrészt azért az övével, mert Embry az én autóm hangját messziről kiszúrná és rájönne, hova készülök. Másrészt pedig, ha a sajátommal megyek, nem lenne hol hagynom. Az úton közben részletesen Caren orrára kötöttem, hogy ne mondja el neki, hogy hol vagyok, sem azt, hogy mikor jövök vissza. Semmit sem kell tudnia. Elmondtam neki, hogy Asa miatt sem kell aggódnia, és azért sem, hogy mit adjon neki enni.

A reptéren elköszöntem tőle, majd elindultam a kijelölt repülőmhöz. Talán ez a pár nap segít, és jó irányba fordul az életem, vagy az is lehet, hogy épp az ellenkezőjébe.

A gép felszállásakor kaptam egy üzenetet, amikor elolvastam, a szám is mosolyra húzódott. Nem is olyan rossz! – gondoltam, ahogy végig olvastam a kis üzenetet, majd a gondolataim hirtelen egy másik személyre összpontosultak. A gyomrom ismét görcsbe rándult és sírhatnékom volt. Hogy lehet az, hogy idáig fajult ez az egész? Egyáltalán lesz még folytatás? Egy biztos egy ideig látni sem akarom.

Ne próbáld meg kimagyarázni azt,ami a fejedben jár!
Tudom mi folyik itt!
Egy perc alatt ez a szerelem
hírtelen olyan lett,mint egy csatatér.

Egy szó miatt kitört a háború,
Ez a lekisebb dolog miért szakít szét minket?
A világom semmit nem ér nélküled,
pajzs nélkül pedig nem
térhetek vissza most.

Mindkét kezem a hátam mögé van kötözve,
nincs bennük semmi.
nem,ezek azok az idők,amikor túl gyorsan másztunk,
s leestünk újra és újra.
Miért kell ez most elfogadnunk?

Soha nem gondoltom volna,hogy elkezdődik egy háború.
Tudod,hogy soha nem akarnálak bántani.
Még azt sem tudom,hogy miért harcolunk...

A szerelem miért mindig olyan,mint egy csatatér?
Mint egy csatatér?Egy csatatér?
A szerelem miért tűnik mindig ilyennek?

Nem sérthetem meg a büszkeségünk,
de egyikünksem akarja felemelni azt a zászlót,
ha nem tudjuk feladni,
akkor mindkettőnk elveszíti, azt,amije van. Ó,nem..

Szerintem jobb ha mész,és hozod a páncélod!
hozod a páncélod
Szerintem jobb ha mész,és hozod a páncélod!
hozod a páncélod
hozod a páncélod

Ma éjjel eljátszhatnánk hogy barátok vagyunk.
és mikor eljön a reggel,felébredünk,
s jól érezzük majd magunk.
Mert bébi,nem kell harcolnunk,
és nem akarom,hogy ez a szerelem olyan legyen,mint

egy csatatér,egy csatatér,egy csatatér,
A szerelem miért mindig olyan,mint egy csatatér?
Egy csatatér,egy csatatér,egy csatatér

Szerintem jobb, ha hozod a páncélod

Sosem akartam a háborút
Sosem gondoltam, hogy valaha harcolnunk kell

Sosem akartam a háborút
Sosem gondoltam, hogy valaha harcolnunk kell