III.fejezet

Asa

Ziháltam. Az agyamon minden gondolat átfutott, mindenem remegett. Padlógázzal a város felé tartottam, s közben igyekeztem kiszámolni vajon, hol is tarthat most. Ha csak egy hangyányival később érek oda, Asa-nak vége van. Ha éppen ott egy vadász… Rá sem merek gondolni.

- Csak add istenem, hogy el ne késsek! - nyögtem fel.

Nem bírnám ki, hogy elveszítsem őt is. De, hogy tudott megszökni? Amilyen kis eszes biztos valamit kitalált…
Ahogy beértem a városba kicsit lelassítottam, nem akartam, hogy még ezért is elkapjanak. Am úgyis még szorulni fogok, ez a kis mentő akcióm miatt. Caren már biztos útban van Emily-ékhez, mivel kaptam tőle egy sms-t, hogy Emily-nél vár rám.
Lehúztam az ablakomat, és figyeltem a hangokat. Talán lesz valami… hiszen egy farkas a városban, nagy riadalmat kelthet. A városban mindössze harminccal mentem, hogy jól lássam, az utcákat.
Ekkor sikoltozást hallottam, s többen azt kiáltozták – Farkas!
Követtem a hang irányát, mikor befordult egy nagy széles utcába, ember tömegeket láttam össze gyűlve, kör alakban.
A kör közepén egy farkas – Asa. S vele szemközt egy vadász, fegyverrel. Ész nélkül fogtam magam, és autóstul a tömeg felé kezdtem menni, közben dudáltam, hogy menjenek félre, szerencsére mindenki épp időben félreugrott. Ahogy beértem a körbe, ijedten ugrottam ki a kocsiból, s az ajtót nyitva hagytam. A vadász felé rohantam, aki kezében már ott volt a puska.

- Kérem ne! – sikoltottam a vadásznak. – Ne bántsa! Ő nem veszélyes.

- Menj innen kölyök! Ez az állat veszett. – morogta nekem.

- Dehogy veszett! Engem keres. – feleltem, mire a vadász elkezdett kacagni. Na, jó, ha így nem megy, akkor legyen úgy.

- Asa! – kiáltottam a farkasnak, mire ő a fülét hegyezte az ismerős hangra. – Be a kocsiba! – szóltam rá dühösen, mire ő engedelmesen a kocsi felé baktatott, ahol az illatomat is érezte. Ahogy elért a közelünkbe, vicsorogni kezdett a vadászra.

- Asa! – szóltam rá, s végig szembe néztem a vadásszal, aki tátott szájjal nézett engem, hol pedig Asa-t.

- Ez nem igaz! – szólalt meg végül. – Engedd el azt a farkast veszélyes! – kiáltotta.

- Nézze már meg jó ember! Nyakörv van rajta! S ha én nem vagyok itt, akkor magába már rég belekóstolt volna. – sziszegtem, s a kocsihoz mentem.

Asa bent ült a hátsó ülésen, és vidáman csaholt és lihegett. Hát, hogy otthon mit fog kapni, na meg én… huhú, azt nem tesszük zsebre. Még csak most érkeztem, de már mehetek is el.
Ahogy mentünk ki a tömegből volt, aki tapsolt, s volt, aki csak némán fejét ingatta. Engem nem érdekelt mit gondoltak, tudtam, hogy Asa nem képes engem bántani.
A városból kijővén a legkeletebbre álló ház felé indultam.

- Asa most mond, meg mit csináljak veled? – nyüszögtem keservesen, de őt már nem érdekeltem elnyújtózott a hátsó ülésen, és csak szuszogott mélyen.

- Nagy segítség vagy! – dörmögtem magamban, igyekeztem kitalálni, hogy adom majd be ezt Caren-nek, és Dereknek.

Egy kis földes útra tértem rá amely Emilyékhez vezet. A ház előtt már mindenki ott volt.
- Csak ezt ne! – gondoltam magamban.

Leparkoltam, s kinyitottam az ajtót, és a hátsó ajtó felé mentem, mire Embry felkiáltott:

- Na hol az a farkas? Talán megszökött? – kacarászott, én mit sem törődvén az ő hülye vicceivel kinyitottam a hátsó ülést, mire egy hatalmas farkas ugrott ki.

- Itt van. – feleltem önelégülten, s ő csak állt s szája tátva volt. – Seth azt hiszem nyertünk fejenként 15 dollárt. – mosolyodtam el.

- Lana Cortes! Mond, hogy nem miatta akartad lelövetni magadat a vadásszal! – morogta Caren.

- Honnan tudsz te a vadászról? – esett le az állam, ekkor előlépett a vadász ismét.

- Ó drágaságom, annyira megkönnyítetted a dolgomat. – dünnyögte mosolyogva, én Asa elé léptem.

- Hagyja őt békén. – sziszegtem a fogaimon keresztül, s éreztem valami eluralkodik fölöttem, mintha csak arra várna, hogy kitörjön.

- Ó hát én nem akarom bántani mindössze egy gyönyörű bundát, csinálnék belőle. – mondta gúnyosan, én Samre és a többiekre pillantottam, hogy ők ehhez mit szólnak. A vadász felém lépkedett, s pont velem szemben megállt.

- Na, gyere onnan el! – mondta, s elkapta a karomat, s próbált rángatni, de én lecövekelt fa módjára csak álltam.

- Alen hagyja azt a lányt békén! – kiáltott rá valaki, meglepődve tapasztaltam Embry az.

- Kisfiam én csak a munkámat végzem, és most ha nem haragszol…- hatalmasat rántott rajtam, mire Asa fogvicsorgatva közeledett a vadászhoz. Alan még mindig a karomat szorította, de most jóval erősebben.

- Engedjen el! – mondtam ingerülten, erre ismét felkacagott.

- Ugyan miért? – jelentőség teljes pillantást vetettem Asa felé, aki még most is vicsorgott, és közeledett hozzánk.

- Nem hinném, hogy engem megtámadna… - feleltem hanyagul, s egy erős mozdulattal kitéptem magamat a kezéből, mire Asa ráugrott, s a férfi elterült a földön. A farkasom csak morgott rá, nem volt még feltett szándéka bántani. Oda sétáltam a férfi fejéhez, és csak ennyit mondtam mosolyogva.

- Mondtam, hogy nem engem akar… - mosolyodtam el végül, egyszerűen nevetséges volt, ahogy ott nyöszörgött, miközben Asa vicsorgott rá. A ház felé sétáltam.

- Hé és velem mi lesz? – kérdezte kétségbeesetten Alan.

- Ó, majdnem elfeledkeztem magáról. Asa! Tudom ennél egy kis emberhúst, de ezt inkább hagyd ki. Romlott. – s mindenki nevetésbe tört ki, Asa oda ügetett mellém, mire Alan nagy tétovázva felállt, s kalapját letörölve a kocsi felé indult, közben szidalmazásokat intett felém.

- Ezért még kapsz. – mondtam Asa- nak, nem elég, hogy megjelenik még a többieknek is saját szemükkel megtapasztalnia, hogy Asa-t tudom irányítani. Az autó feldördült, s Alan McCartney duzzogva elment.

Szembefordultam mindenkivel, s elindultam feléjük. Asa kullogva jött mellettem.

- És most hogyan tovább? – törte meg a csendet Caren, én a fejemet ingattam, fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek most Asa-val. Ekkor megjelent egy autó a kis földes úton.

Azonnal tudtam, hogy ki az, de a kis szökevény is. Az autó leállt, s egy magas szökésbarna hajú fiú szállt ki belőle.

- Hello Lana. – mondta mosolyogva, s, megindult felém, s én is tettem felé pár bizonytalan lépést. Ahogy a közelembe ért magához ölelt.

- Hello Derek. – suttogtam, majd óvatosan eltoltam magamtól. – Hogy találtál ide?

- Emlékszel… chip. – mondta mosolyogva.

- Ja vagy úgy… - gondolhattam volna, máshogy úgyse talált volna meg minket.

- Nos, mik a terveid vele? – s ujjával Asa felé intett.

- Nem tudom… - motyogtam. – Te mit akarsz vele csinálni? – vett egy mély levegőt, majd fojtott hangon így szólt:

- Nem hinném, hogy életképes lenne a vadonban. Visszaszökne hozzád… Az állatkertbe viszont nem fogadják vissza. Azt hiszem, jobban járna, ha elaltatnánk…

- Erről szó sem lehet! – vicsorogtam – Nem viszed vissza lelövetni!

- Más megoldás nincs! – dörmögte, s megfogta a kezemet. – Lana te is tudod nagyon jól.

- Nem! Hagyd itt nekem! Majd én vissza szoktatom, ne vidd el Derek! Kérlek! – könyörgésem, majdnem zokogásba haladt át.

- Nem tehetem. Észreveszik, a chip… - mielőtt befejezte volna közbe vágtam.

- A chip-et megoldom. A te dolgod annyi, hogy azt mond az állatkertben, hogy meghalt.

- Lana evvel az állásommal játszok! – mondta, már hangosabban.

- Én meg egy élettel! – kiáltottam vissza, sóhajtott, majd két lépést tett hátra.

- Beszélhetnénk másutt? – kérdezte nyugodtabban, visszafordultam és láttam mindenki minket néz. Bólintottam, s az erdő felé indultunk.

- Nem sokára jövünk. – mondtam Caren-nek.

Derekkel az erdőbe mentünk, s a nyomomban ott volt Asa. Furcsa volt, hogy újra Derekkel lehetek együtt. Annak idején, vagyis 4-5 hónapja elcsattant egy két csók közöttünk. S reméltem ez nem fog megismétlődni, bensőmben iszonyatos idegesség támadt. Talán azért mert kettesben vagyok vele? Egyre beljebb és beljebb mentünk, míg nem úgy gondoltuk itt tökéletes lesz, s megálltunk egymással szemben.

- Igen? – néztem rá kíváncsian, vajon mit akart mondani.

- Tudod, én nagyon szeretném, hogy vissza gyere… - kezdte csendben

- Derek ez nem lehetséges… Caren a gyámom. Másrészt pedig köztünk nem lehet semmi. – feleltem hidegen. Egyszerűen az összes pasi ugyan azt akarja, én pedig az összesre ugyan olyan hidegen és gyűlölettel tudok gondolni. Nekem nem kell soha többet egy se!

- De miért? – s elkapta a csuklómat magához ölelve. – Mondj legalább egy jó okot, amiért nem.

- Mondok kettőt. – grimaszoltam – Egy, mert nekem nem kell semmi, kettő neked ott van Mary.

- Mary a múlté, csak egy szavadba kerül. – suttogta

- Nem! Felejts el. – kifelé rontottam az erdőből, vele mit sem törődve.

Az ágak mérgesen csapódtak utánam, én persze a méregtől elvakultan nem foglalkoztam vele. Ahogy kijöttem az erdőből, mindenki ugyanott állt ahol eddig. Asa pedig mellettem futott el. Vadul csaholt, s fejét össze-vissza ingatta, valami zavarta. Mérgesen az autó felé mentem, s Derek utánam futott.

- Várj! Mire készülsz?

- Közöd? – mondtam gúnyosan.

- Na, a hangnem! – próbált rendre utasítani, de ettől csak még jobban begőzöltem.

- Mégis ki vagy te, hogy ki oktatsz? – ordítottam dühösen.

- Azt hiszem olyas valaki, aki közel szeretne lenni hozzád, vagy esetleg nem akarod Asa-t?

- Ó szóval zsarolsz is? – nevettem fel, némán bólintott.

- Szóval? Akarod Asa-t? – felújult bennem a düh, s átvillant rajtam hirtelen valami.

- Igen akarom. – feleltem végül sóhajtva, öröm jelent meg az arcán, s felém lépdelt, majd előttem megállt, s a szemembe nézett. – De téged nem akarlak! – kiáltottam fel dühösen, hátul a fiúk kórusba felnevettek, egyetlen arc maradt aggodalmas Samé.

- Akkor nincs Asa. Nekem mindegy… - hátat fordítva nekem az autóhoz ment, a farkas már vicsorgott dühében, éreztem dühét pontosan azt, ami bennem kavargott.

Utána rohantam pofon ütöttem, utánam nyúlt volna, de helyette a kocsinak lökött, és földre huppantam, s ő dühösen közeledett felém.

- Kellett neked ez csinálni, buta liba? – kezét felemelte, egy pillanatra becsuktam a szemem, s vártam az ütést, Paul és Embry elindultak felém, ekkor egy szó hagyta el a számat:

- Asa. – suttogtam, Ő vicsorogva megindult, s Derekre vetette magát.

Mellém esett, Asa rajta terpeszkedett, s vadul az arcába vicsorgott. Hirtelen az öröm öntött el, büszke voltam rá. Fel sem fogtam mi történt, mert még mindig a földön ültem, s hol Derekre hol Asa-ra pillantottam. Ahogy néztem rájöttem, Ő nem ugyan az-az Asa, helyébe egy vad megszelídíthetetlen lény költözött, akárcsak belém. Embry lehajolt mellém, s aggódva fürkészte az arcom, amely csak hideg maszkba torzult. Pillantásom le sem vettem a két lényről, akik közül talán valamelyik az utolsó lélegzeteit veszi. Paul próbálta a farkast elhívni Derek közeléből, de ő makacsul maradt, s vicsorgott. Amikor megpróbált hozzá érni, hogy lelökje a földön fekvő fiúról, ő hirtelen utána kapott.

- Lana hívd vissza. – suttogta Embry, s én a szemébe néztem.

- Nem! – meglepő mily könnyű volt kimondanom ezt a szót, egyszerűen nem akartam vissza hívni.

- Ha Asa megharapja, akkor csak rosszabb lesz a helyzet! Vadászatot tűzhetnek ki rá! - visszanéztem, a Derek fölé tornyosuló farkasra, szemében düh és gyűlölet.

- Ígérd meg, hogy békén hagysz minket! Ígérd meg, hogy itt hagyod nekem, s örökre eltűnsz az életemből! – lassan ejtettem ki minden szót, s szavamban csengett a keserűség.

- De… - kezdte volna Derek, de egy mancs a nyakára szorult.

- Itt most én szabom a feltételeket! – vicsorogtam. – Nos?

- A tied! – felelte végül, s le nem vette szemét Asa-ról.

- Még valami nem szólsz senkinek!

- Esküszöm…- felelte fakó hangon, bólintottam, s visszahívtam Asa-t.

- Asa. – suttogtam neki, rám nézett gyönyörű szemeivel, majd morogva mellém lépdelt. – És most tűnj el! – sziszegtem Dereknek.

- Úgy is megtalálnak titeket! Legalábbis ezt a korcsot biztosan. – mutatott Asa-ra.

A chip! Hát persze, el is felejtettem. Felkeltem a földről a kocsihoz léptem, kivettem belőle egy kést. Asa felé indultam, ő tett hátra felé pár lépést.

- Lana, mit akarsz azzal a késsel? – kérdezte Sam hirtelen.

Kérdését figyelembe sem véve, oda léptem Asahoz, s nyakörvét egyetlen rántással, a kezemben lévő késsel letéptem. Majd Derek elé vetettem.

- Ott a chip - ed, és most már tűnj el az életemből! – kiáltottam dühösen, szemeim csak úgy szikráztak. Felvette a földről, s duzzogva beszállt a kocsiba, mielőtt elindult volna kihajolt felém.

- Még találkozunk! Az enyém leszel Lana Cortes! – mondta gúnyos hangon, s elmosolyodott.

- Arra várhatsz. – s nagy porfelhőt kavarva elhajtott, néztem, ahogy az autó elhagyja a kis földecskét, s végül eltűnik a fák árnyékában.

Derek a múlté, vége. Mostantól én is szabad vagyok… nincs, aki visszatartana. S itt van mellettem legjobb barátom: Asa.
Lassan oda jött hozzám, nyüszögött párat, én lehajoltam hozzá, s fejét vakargattam. Visszajöttek bennem Derek utolsó szavai: - Az enyém leszel Lana Cortes. – megrémített. Mi lesz, ha tényleg visszajön? Most már biztos voltam benne, el kell mennem innét.

- Azt hiszem, még tartozom nektek egy magyarázattal. – fordultam Sam és társai felé.

- Gyere te farkas bűvölő! – mosolyodott el Paul, s kezét vállamra téve a ház felé terelt, de én visszafordultam Embry felé.

- Azt hiszem, te még tartozol nekem és Seth-nek 30 dollárral. – s mosolyba törtem ki.

- Nesze neked, fogadó bajnok! – kacagott fel Jared, Embry vállát meghúzva bement a házba.

A házban mindenki egy asztal köré gyűlt, s muffin - t majszoltak. Én Asa-val osztottam meg a magamét. Caren közben elképedve beszélt rólam, hogy ő még soha nem látott ilyennek és, hogy teljes mértékben büszke rám, tetejébe ő még nagyobb pofont is adott volna Dereknek. Most visszagondolva sajnáltam is, hogy nem küldtem meg jobban a kezemet.

- Mesélj! – sürgetett Emily, sóhajtottam egyet, majd az elejétől kezdve elkezdtem az egészet.

- Asa kölyökkorában került az állatkertbe, akkor én tizennégy voltam, pontosan azután miután haza mentünk tőled Caren. Nos, én mivel nagyon szeretem az állatokat, és nyárra munkát kerestem, az állatkertben éppen üresedés volt, s jelentkeztem. Miután felvetettek, megismertem Asa-t, rettentő félénk, és kicsi volt korához képest. Mindenkitől tartott, az ételt sem fogadta el senkitől. Egyszer besurrantam titokba hozzá, s addig-addig szenvedtem vele, míg pár csepp tejet sikerült a szájába préselnem, onnantól kezdve rákapott a tejre, s magától itta. Másnap ugyan ez történt, csakhogy már magától elfogadta tőlem az ételt, s az egyik gondozó rajta kapott, hogy bent vagyok nála persze nem lett volna szabad. Nem volt mérges, sőt inkább örült, hogy volt, akitől elfogadja az ételt. A következő nap már Asa-hoz osztottak be, teljes mértékben az én felügyeletem alá volt helyezve. Gyakran éjjeleket töltöttem az állatkertbe, és csak hetente egyszer mentem haza. Annyira hozzám nőtt, hogy csak nekem volt hajlandó bármit megtenni. Eljött az idő, hogy kitegyük a többi farkas közé, de az Alfa hím, nem fogadta be. – s egyik csuklómon lévő sebbel játszadoztam.

- Az mi? – kérdezte Seth.

- Alf ajándéka. Mind mondtam az Alfa nem fogadta be, megtámadta Asa-t, senki nem volt, aki segítsen szét választani őket. Én meggondolatlanul berohantam a kifutóba, a két farkas közé álltam, egy bottal próbáltam Alf-ot elterelni a földön fekvő, több sebből vérző Asa-tól. Ekkor nekem ugrott, s csuklómat kapta el. A földre rántott, én pedig védekezni már nem tudtam tőle. Először fel sem fogtam mi történik, utána már semmire nem emlékeztem, mert elájultam. A korházban tértem magamhoz, ott pedig elmondták, hogy Asa ismét neki fordult Alf-nak aki engem eleresztett, mire a gondozók észrevettek engem, és a marakodó farkasokat, már késő volt. Elkábították mindkettejüket, engem pedig korházba vittek. Pár nap alatt kiengedtek, s újra visszatértem Asa mellé, újra ápolni kezdtem, míg felgyógyult. Soha többet nem engedték ki a falkához. Valójában Ő sem mert, már egy farkas közelébe menni, ugyanis az amit Alf-tól azt tanulta meg, hogy fajtársai kegyetlenek, s utálatosak. Egy farkassal sem jött ki soha többet jól, hiába volt az jámborabb, mint ő, habozás nélkül neki ugrott. Gyűlölte a többi farkast. Egyetlen egy farkas volt, akit elfogadott Immortal. De őt mielőtt eljöttem volna elengedték, így Ő egyedül maradt. Amíg nem volt ott neki Immortal, én voltam a családja, Im érkezésével egy úgy mond falka alakult ki. Amelynek én is tagja voltam, legalábbis ők úgy tekintettek rám, mintha közülük származnék. Immortal is hasonló volt, mint Asa, csak tüzesebb, és akaratosabb. Miután eljöttem és Immortal is elhagyta Őt, egyre többet szökött, és agresszívabb lett, úgy gondolták itt az ideje, hogy kitegyék a szűrét. De sajnos nem vették számításba, hogy nincsen meg a kellő alapjai ehhez. Na és persze, azt, hogy elkezd engem keresni. S ím, megtalált engem, vagy én őt. Mindegy is lényeg az, hogy itt van. – fejeztem be végül, és a padlóm fekvő farkast megsimogattam.

- Szóval téged megharapott egy farkas? – kérdezte kitágult szemmel Sam.

- Igen. - feleltem tétován.

- És nem lett belőled farkas ember, akarom mondani farkas nő? – kacagott fel Quil.

- Hát… eddig még nem vettem észre. – mosolyodtam el.

- Akkor most az a terved, hogy vissza szoktatod a vadonba? – kérdezte Emily.

- Igen, hiszen Immortal is itt van valahol… együtt talán van esélyük.

- Hülyeség! Egy agyon tyutyújgatott farkas már, soha nem lesz farkas. – csattant fel hirtelen Embry, meglepődtem dühén, de szó szerint dühös volt.

- Majd meglátjuk. – feleltem nyugodt hangon, egyszerűen elöntött a nyugalom, nem érdekelt most semmi.

- Szóval ez a döntésed? Bármi is történjen, te vissza akarod rázni a vadonba? –kérdezte Sam.

- Igen. – éreztem most senki nem állíthat meg, ez volt a döntésem, és ez erősebb volt, mint bárki más. – csak az a baj, hogy a jövő héten kezdődik a suli, és nem tudom hova tenni…

- Otthon velem nem hagyod! – tiltakozott Caren, s én bólintottam elfogadva válaszát.

- Rendben, akkor segítünk. Míg te suliba vagy itt lehet nálunk. – ajánlotta Sam, majd Em-hez fordult - Ugye nem bánod Emily?

- Hogy is bánhatnám, mikor egy ilyen édes farkas lesz itt? – oda hajolt Asa-hoz aki vidáman tűrte a simogatást.

- Akkor ez meg van beszélve! Bárki ellenvetés?

- Őrültség! És ha megtámadja Lana-t vagy Caren-t vagy Emily-t? – újra Embry kiáltott fel.

- Láthattad te is, Lana tudja irányítani, így Caren-nek nem lesz baja. Nézz rá Embry, hát bántja Emily-t? – a földön hempergő Asa-ra mutatott, aki hasát mutatva hagyta Emily simogatását.

- Nyugi tesó. A farkas lány mindent kézbe tart. – nyugtatta Seth.

- Őrültek vagytok mind. – teste megvonaglott, majd mintha fázna úgy remegett, mindenki ijedten meredt rá.

- Menj most ki! – kiáltott rá Sam. – Menjetek vele. – szólt Paul-nak és Jared-nek. Két oldalról közre fogták a még remegő Embry-t és kivezették.

- Ne engedd ki most Asa-t. – szólt hozzám Sam, némán bólintottam.

További hosszú órákat töltöttünk náluk. Meglepő volt, Asa milyen közvetlen és nyugodt, mintha csak otthon lenne. Később elbúcsúztunk mindenkitől, és haza indultunk. Asa a platón utazott, amit rettenetesen élvezett. Haza érvén, megbeszéltük Car-al, hogy Asa az én szobámban fog aludni. Megmutattam neki a helyét, amit ő boldogan birtokába vett.
Este megvacsoráztunk mind hárman, majd a fürdőszobát vettem igénybe. Mire készen lettem, Asa csaholva ment végig a folyosón, a szobám felé. Lefeküdtem, s ő mellém ugrott az ágyra. Fejét simogattam, majd ennyit suttogtam:

- Jó, hogy újra itt vagy kicsi Asa! – s ő megerősítvén ezt párat vakkantott, majd mély álomba szenderetünk.

II.fejezet

Forks

Ahogy a repülőgép földet ért, idegesen pillantottam össze-vissza, hogy hol is lehetek vajon. Caren Seattle-nél várt rám, hogy onnan vigyen magához.
Ahogy kikászálódtam a repülőgépből érdeklődve néztem körül, szép hely volt Seattle – már amennyit idáig láttam belőle…-
Gyorsan felkaptam csomagjaim, és ki a reptérről, többet ne is üljek fel rá! Igazság szerint nagyon nem szerettem a repülőn utazni… olyankor furcsa félelem fogott el, sokszor lehetett hallani repülő által okozott balesetekről, és ez valahogy meg maradt bennem. Az utat félig ébrem- félig csukott szemmel élveztem végig – már, ha ez mondható élvezhetőnek.
Kiérvén teljesen a reptérről Caren ott állt egy nagy rózsabokor előtt, fülig érő mosollyal. Én is megpróbáltam legkedvesebb arcomat előhívni, és visszamosolyogni rá.

-Hello Lana! Örülök, hogy újra látlak! – üdvözölt kedvesen
-Hello Caren! – motyogtam szégyenlősen, s egy fekete autó felé terelt
-Na és hogy van Jack? – kérdezte, miután bekászálódott az autóba
-Egész jól. Kapott egy új munkahelyet, azt hiszem Spanyolországban.
-Akkor részben ezért is kellett eljönnöd. Ugye? – találgatott, - és be kell ismernem nagyon jól…
-Részben. – feleltem unott hangon, majd kifelé bámultam a szélvédőn.
-Másikrészben? – fél pillantást vetett rám kérdően, majd mélyet sóhajtottam. – Nem mondta el mi? – némán ingattam fejem, és közben az utolsó szavak jutottak eszembe.

A kocsiban megcsapott a friss bőr illata. Olyan volt, mintha még sose használta volna senki… Úton Forks Caren mindenről kifaggatott, minden eddigi létemről és egyebekről. A táj gyönyörű volt, egyre jobban zöldbe volt burkolózva minden. Aminek barnának kellett volna lennie, még az is zöld volt a moha miatt. A magas hegyek, a lassan csörgedező patakok egyszerűen csodálatos…- nem gondoltam volna, hogy ennyire meg tetszik a táj! De csakis a táj, Forks nem.
Caren még azt is megígérte Jack-nek, hogy beírat a suliba, és szerez nekem valahonnan kocsit. Na stipi stop! Én meg a kocsi? Na, az ki van zárva! Az két külön műfaj, akarom mondani fogalom! Azt hiszem, én leszek az első számú szerencsétlenség a városban… a vezetői vizsgán is csak másodszorra mentem át, és az is csak Jack ötlete volt – egyébként magamtól, még kocsit sem vezettem volna.
Végül is Jack ötlete nem is volt olyan rossz, egy héttel suli kezdés előtt költözzek ide, hogy megszokjak mindent és utána hopp bele a nagy betűs „életbe”.

-A suli nem lesz olyan messze tőlünk, és főleg nem autóval. – folytatta Caren mondókáját – fel sem foghatom, hogy hamarosan 17 leszel!
-Igen, márciusban. - feleltem morcosan.
-Úgy hallom valaki nagyon nem várja a szülinapját…
-Őszintén szólva, nincs nagy kedvem hozzá. Mármint hogy jó, hogy 17 leszek, de egy lépéssel közelebb a felnőtt korhoz. – sóhajtottam fel végül
-Ó, tudod mi indián leszármazottak, hogy ünnepeljük a 18-at? – ezt el is felejtettem, hogy félig indián származású vagyok. Anyám apja volt indián, ellenben édesanyja nem, szóval anyu félig volt az, édes apám pedig ki tudja – nem ismertem. Így aztán az én véremben is benne van ez az egész. Jack-en abszolút nem látszik, míg Caren-en jól kiüt. Rajtam is inkább félig meddig, inkább a bőröm ilyen napbarnított féle, a hajam gesztenyebarna már-már feketés, nem az ilyen erősen réz színű, mint egyeseknek.

-Nem – feleltem végül
-Na, majd meglátod. – ó, csak add istenem, hogy ne maradhassak itt addig – nyögtem fel.
-Mindjárt megérkezünk.

A városon kicsit túlhajtottunk azt hiszem, a La Push irányába, míg végül egy kis földes útra be nem kanyarodtunk, ami mellett rögtön egy ház állt. Igazából az út csak egy valahova vezetett, a házhoz. Újra kinéztem magam elé, s újabb 2 kocsit láttam. Caren titokban kocsikkal üzletel vagy mi? Vagy esetleg fogadó bizottságot hívott? – azt nem élném túl!

-Kik ők? – csúszott végül ki a számon
-Jó barátok. – mosolyodott el Caren – Csak nyugodtan szedd ki a holmidat és menj be vele a házba, addig én lerendezem őket.
-Lerendezni? – kérdeztem vissza, nem értettem mit ért ezt a szót használva.
-Csak beszélek velük, elvégre Emily küldte őket. Biztos vagyok benne.

A ház előtt pontosan megállt, mire a másik autóból kiszállt 3 férfi, mind olyan egyforma volt, mintha ikrek lettek volna, csak más szériában. Mindhármuk eszméletlen izmosnak tűnt, az egyikük kicsit vékonyabb volt, mint a többi, hajuk is teljesen egyformára vágva. Bőrük rézszínű volt, hirtelen belém nyilallt valami – indiánok gondoltam magamban.
Lassan elindultak felénk, mire nagynéném kiszállt az autóból, én pedig úgy tettem, ahogy mondta.

-Hello fiúk! – üdvözölte őket Caren kedves mosolygós hangon
-Hello Car! – szólt a legidősebb – gondolom, mert az ő arca árulkodott teljes érettségről, s arc vonásai is erről árulkodtak.
-Mi járatban erre felé? – kérdezte
-Csak meg akartuk kérdezni, hogy véletlenül nem láttad-e Brady-t?
-Már megint meglógott? – kiáltott fel Car, hirtelen én is kinéztem az autó mögül, mire az egyik rám vetette pillantását, én meg a meglepetéstől újból visszatértem a csomagjaimhoz.
-Igen, és alighanem, most Jena- hoz, megy. – sóhajtott fel Sam – Piros pólót, és egy világos farmert viselt napszemüveggel, esetleg nem láttad?
-Nem – felelte gondterhelten Caren
-Én azt hiszem láttam. – bújtam elő a kocsi mögül, mindenki felém fordult és érdeklődve néztek rám.
-Sam Ő az unokahúgom, Lana. – mutatott be neki, s kezet nyújtott
-Lana Cortes – mormogtam
-Sam Uley, ők pedig itt Embry és... – mutatott a két hátsó figurára.
-Seth –nyújtott barátságosan kezet felém, s egy mosollyal viszonoztam, Embry csak egy óvatos mozdulattal üdvözölt.
-Szóval láttad Brady-t? –kérdezte Sam újra.
-Hát a leírtak alapján, rá gondolok, de ha esetleg lenne róla egy fotótok, sokat segítene. – Sam bólintott, s Embry egy képet nyújtott át neki, Sam pedig nekem adta, jól megnézvén a fiút biztos voltam benne, hogy ő az, tisztára olyan volt, mint ők leszámítva hosszabb haját, és fiatalosabb arcát.
-Ő az! Phoenix-be akart repülőjegyet venni, de az akkori gépet lekéste úgy halottam. A legközelebbi gép pedig 8-kor megy.
-Lana óriási vagy! – kiáltott fel Seth, és ismét kezemért nyúlt és erősen megrázta, jézusom milyen forró volt a keze, csak úgy perzselt. Én a meglepetéstől köpni, nyelni nem tudtam.
-Köszönjük Lana! Sokat segítettél evvel. – mondta Embry elismerően, és mosolygott
-Úgy van. – bólogatott Sam – Akkor még időben elkapjuk a szökevényt… nem teszi zsebre, amit a szüleitől kap, meg tőlem.
-Ugyan Sam! Csak szerelmes! – kiáltott fel nevetve Caren. – Ne mond, hogy te nem tettél még soha ilyet…- hátul a fiúk halkan felnevettek, mire Sam leintette őket.
-Ennyire brutális, talán nem voltam. – vetette oda mosolyogva
-Biztos vagy benne? Vagy inkább kezdjek mesélni? – ajánlotta lelkesen Embry
-Dugó. Ó, jut, eszembe a héten megkezdődik a ’La domesticación de los espíritus silvestres’ Hozd el Lana-t érdekelni fogja.
-A vad lelkek megszelídítése? Az meg mi? – kérdeztem érdeklődve.
-Értetted, amit mondott? – kérdezte Seth, és pedig bólintottam.
-Pero apuesto a que no entienda lo que estoy diciendo ... – mondtam gyorsan De lefogadom te nem érted, amit mondok...(jelentése)
-Abban biztos vagyok. –nevetett fel Sam, kórusban Embry – vel Seth pedig csak állt száját tátva – Míg el nem felejtem, Emily üzeni, hogy estefelé áthozná a gyógynövényt, amit kértél. – ez már Caren-nek szólt, aki némán bólintva értelmezte.
-Akkor mi most megyünk Brady-ért. Viszlát! – köszönt el Sam.
-Örülök, hogy megismertelek Lana! – Seth újra kezemért nyúlt, és ismét megrázta, én csak egy szégyenlősre sikerült mosolyt küldtem felé.
-Ahogy én is. – motyogta Embry, s visszafelé indultak a kocsiba.

Caren érdekes pillantást vetett felém, amit én nem tudtam hova tenni. Visszaigyekeztem csomagjaim körébe, és ismét rámolni kezdtem dolgaimat.
Három fordulattal már meg is voltam, utoljára csak gitáromat hagytam –amit félve őrzök.
A szobám amit Caren berendezett nekem, hihetetlenül otthonos volt! A fal mályvaszínű volt, sokkal inkább bordós, mintsem lilás. A függönyök fehérek voltak. Az egyik ablaknál Car csináltatott nekem egy olyat, hogy megnagyobbítatta a párkány szélét és hosszúságát, és bőven el tudtam ott nyújtózkodni, és aludni. Most jön a java! A szobámból, egy üvegajtón át vezetett az erkélyre. Az erkélyen 1-1 ilyen napozó ágyféleség volt, és virágok. Az erdő felé nézett ez a szoba,ami elvileg reggelenként csodás látványt nyújt.
Ahogy elnéztem itt magam körül, kicsit változott a benyomásom! Talán nem is lesz olyan rossz itt, de azért várjuk ki a végét.
Saját fürdőszobát kaptam, nem volt olyan óriási nagy, de nekem éppen megfelelt. A pult felett egy hatalmas tükör volt – amit szerintem nagy túl gyakran fogok használni. Ugyanis nem nagyon szeretek sminkelni… egyes emberek látvány visszataszít, hogy el vannak maszkírozva, a sminknek nevezett dolog miatt. Pedig nem is lenne rá szükségük.
Óvatosan kipakoltam dolgaimat a szekrényembe, végezetül pedig kitettem Asa képét. Hihetetlen, hogy egy farkas mennyire az ember szívéhez tud nőni.
Később lefelé igyekeztem, ahogy elhaladtam a folyósón megláttam a sok-sok képet, az igazi anyámról, Caren-ről, rólam és Jack-ről. Meg Caren férjéről, és szüleiről - a nagyszüleimről. Jack általában mindig csak néhány szóval jellemezte őket, bölcsek, kedvesek, megértőek és stb…

-Kész a vacsora. – szólt Caren. Jesszus már vacsoraidő van? Erre nem is gondoltam. Leültem az asztalhoz előtte engedelmesen, jól nevelt kislány módjára megkérdeztem nem-e segíthetek valamiben esetleg.

Vacsora közben ismét előjöttek a régi idők, és hosszas beszélgetések indultak. Elmesélte, hogy régen anyám is bele szeretett egy farkasba, de más milyen farkas volt, mint az enyém, sokkal erő teljesebb és nagyobb. Egy képet is mutatott róla, csodaszép volt, ezüstös bundája és halványszürke szeme volt, és óriási méretű. Ilyen nagy farkast még azelőtt soha nem láttam. De még mielőtt ezt elmondta volna, előre figyelmeztetett, nem úgy érti, hogy „úgy” belészeretett. Egyszerűen csak a legjobb barátja volt.
Érdeklődve ittam Caren minden egyes szavát anyámról. Furcsa volt hallani… oly dolgokat is mondott, ami álmomban sem mertem volna hinni róla. Összességében az jött Caren úgy jellemezte, tisztára olyan vagyok, mint ő, leszámítva, hogy én még egy adag makacssággal megspékelve.
Nem sokkal később kopogtatást halottunk, Car kikapta kezemből a képet, s el is süllyesztette a többi között, amit aztán egy polc tetejére tett. Majd az ajtóhoz sietett, és kinyitotta.

Egy lány volt az - gondolom Emily, akit Sam említett-, és mögötte Sam.
-Sziasztok! – üdvözölte őket szívélyesen Caren, ím, másodszor.
-Hello, Caren! – ölelte át röviden a lány Caren-t, lassan én is oda battyogtam az ajtóhoz.
-Emily, Ő az unokahúgom Lana. – ahogy Emily rám emelte pillantását megriadtam, arcának jobb felét egy hatalmas heg ékesítette. Megpróbáltam magam összeszedni, és egy mosolyt erőltetni az arcomra, s kezet nyújtottam felé.
-Sziasztok. Lana Cortes. – mutatkoztam be ismét… kezet nyújtottam neki, s viszonozta.
-Emily Young. – Sam krehácsolása törte meg a csendet, Emily felé küldött egy jelentőség teljes pillantást, mire Sam értette, hogy miről van szó.

Caren mindenkit a nappaliba terelt, s kezdetét vették a nagy beszélgetések. Én csodálva néztem őket, akár egy nagycsalád. Vidáman ugratták egymást mindenféle vicces dologgal. Talán azért is éreztem magam furcsán, mert én ilyen dolgokhoz nem igazán voltam hozzá szokva. Jack-el általában csendesen teltek napjaink, beszélgettünk, de soha sem annyit, mint amennyit ők. Ezért leginkább én csendben üldögéltem, és teámat kortyolgattam – amit Emily csinált. Emilyvel váltottam még pár szót és Sammel, egészen megkedveltem őket.

-Na és Lana, hogy-hogy ellátogattál hozzánk? – vette nekem a kérdést Emily – a „hozzánk” szó kissé meglepett.
-Jack elküldött. – feleltem komoran, mikor leszünk már túl ezen a témán?
-Hm… mit csináltál? Talán meglógtál? Vagy ott volt, egy sávos Don Huan? – próbált viccelődni velem, de ez valahogy nagyon elevenébe talált… A Don Huan . Fejem leszegtem és megpróbáltam könnyeimet leküzdeni.
-Volt Don Huan… csak rosszul végződött minden. – a szavak alig jöttek ki a számon minden egyes részletért úgy kellett megküzdenem. - Részben ezért is… a többit nem tudom, nem akarta elmondani.
-A szemét… - morogta Car fogain keresztül, úgy látszik Jack beavatta ebbe is- remek, és a konyhába indult egy újabb adag teáért.
-Ő szakított veled? – kérdezte Emily, miután Car távozott.
-Nem. Egyedül hagyott San Fransiscoban. De erről nem akarok beszélni. Ha nem haragszotok, én most kicsit kimegyek – és menekültem a szobából, ahogy indultam ki - leszegett fejjel – valakinek nekiütköztem. Könnyeim közül felnéztem, s akkor láttam Embry az. Kikerültem és a kijárat felé siettem.

Mindent csak most el innen.
Kiérve a friss levegőre, mélyeket lélegeztem, csak most vettem észre, hogy már be is sötétedett. Elindultam a hátsó karámok felé, kicsit sétálni. Erre komolyan nem számítottam… azt gondoltam már rég elfelejtődött, és senki sem tud erre emlékeztetni. De a sebek újra felszakadtak. Emlékek tolultak az agyamba, és nem voltam képes gondolkodni. Üres voltam, mint egy könyv, amiből minden eltűnt. Felültem a második karámfára, és hátamat neki döntöttem egy másiknak, és néztem a sötétségben elő tűnő árnyakat – amik tulajdonképpen lovak voltak. Ellenállhatatlan kísértést éreztem, hogy egy éjjeli lovaglást tegyek valamelyikükkel. De e gondolatomat hamar leküzdöttem, és csak ültem. Bámultam ki a semmibe, azután rátértem a csillagokra – gyönyörűek voltak. Nem tudtam megelégedni a látvánnyal, hosszasan kémleltem az eget, s igyekeztem egy csillagot választani.
Ahogy telt az idő egyre hűvösebb lett, kezdtem fázni, de mégsem annyira, hogy visszamenjek a házba. Már csak idő kérdése, és felszakad a gát…
Majd lépteket hallottam, előre reménykedtem benne, hogy Caren lesz az. Őszintén szólva eléggé szégyenkeztem az előbbi kirohanásom miatt. De nem bírtam ki, oly váratlanul ért…

-Jól vagy? – kérdezte az érces hang, megfordultam pechemre Embry volt az.
-Igen. – motyogtam, majd ismét visszatértem a csillagokhoz.
-Tudom, nem sok közöm van hozzá, de azért megkérdezném, hogy mi is történt valójában?
-Semmi. Mint ahogy halhattad, egyedül hagyott. – vetettem oda, s már forgott velem a világ.
-Egy szót sem mondott? – háborodott fel hirtelen, s közelebb hajolt.
-Három szót. „Vége! Viszlát Lana!” – idéztem vissza, s próbáltam hangját utánozni, de az valahogy nem ment…
-Részletesebben?
-Nem hagyhatnánk ezt a témát? – ugrottam hirtelen fel, és egyre jobban izzott bennem a düh. – A lényeg, hogy vége.
-Lefogadom bepasiztál. – próbált viccelni, de ez volt az a szó, ami mindent vitt, és felszakadt bennem minden. Könnyek hada tolult a szemembe, majd fuldokolva válaszoltam.
-Nem tudsz te semmit! – és faképnél hagyva vissza rohantam a házba.

Amint beértem a házba, a könnyeim már folytak. Az ajtót bevágtam, és rohantam a szobám felé. Már a lépcső aljánál jártam, mikor Caren-t halottam.

-Lana te vagy?
-Igen –feleltem sírás közepette – A szobámba leszek. Kérlek, mond meg Emilynek és Samnek, hogy sajnálom. Nem akartam goromba lenni velük.
-Megmondom persze. De azért jól vagy? – hangján éreztem az aggodalmat, de nem mertem volna elárulni neki, hogy nem.
-Igen. Jóéjszakát.
Becsaptam a szobám ajtaját, és zokogásban törtem ki. Majd zokogásból végül elaludtam. Álmomban ismét Spanyolország és San Fransisco között ingáztam. Majd jöttek az újabb álom, egy farkassal, mintha Asa lett volna, de mégsem. Sokkal nagyobb és erőteljesebb volt. Az erdőben álltam és farkas szemet néztem vele, ziháltam. Nem tudtam mi lesz a következő lépésem. Ekkor hirtelen lépéseket hallottam a bokrok közül. A farkas morogni kezdett, s a fák közül is kísérteties morgást hangzódott, majd a farkas bevetette magát a sűrűbe.

-Asa! – sikoltottam, és újra a valóságban voltam. Milyen életszerű volt minden, mintha csak megtörtént volna… Felültem az ágyban és ziháltam. Észrevettem még mindig ugyanúgy vagyok, ahogy lefeküdtem, ruhában. Áthúztam a pólómat és spagetti pántos pólóra és egy rövidnadrágra, amit háló ruha gyanánt tettem el. S újból az öntudatlanságnak adtam át magamat.
Reggel kilencfelé keltem fel, óvatosan körülnéztem - vajon álmodtam tegnapi napot? Nem. Semmiképpen sem. – Sóhajtások közepette elindultam reggelizni. Caren már a konyhába sürgött forgott.

-Jó reggelt! – motyogtam.
-Neked is! – köszöntött vidám hangján, haja, mint mindig most is hátra volt kötve. Ritkán viselte leengedve hosszú fekete haját. – Hogy aludtál?
-Jól. – leszámítva a rémálmomat, jól.
-A reggelid ott van, a pulton remélem, szereted. – a pultra tekintve láttam palacsinta az, a kedvencem volt. Vajon Caren tudta ezt?
-Igen persze. A kedvencem. – mosolyodtam el.
Az asztalhoz ültem, s falatozni kezdtem. Közben a mai napról gondolkodtam… hogy vajon mit is csináljak. Hamar elhatározásra jutottam. Reggelim befejeztével, elmosogattam.
-Caren, hogy jutok el Emilyékhez? –kérdeztem halkan.
-Emilyékhez akarsz menni? – döbbent meg, és rám meredt, bólintottam.
-Szeretnék bocsánatot kérni tőlük. – mondtam zavartan. – Személyesen. – tettem hozzá végül.

Ebéd után Caren elmagyarázta az oda vezető utat, aminek köszönhetően gyorsan oda jutok. Az újdonsült autómmal mentem hozzájuk, igazából nem lehetett megmondani az autó fajtáját, hisz senki sem tudta. Inkább a furgonra hasonlított, mintsem egy rendes autóra.
Caren szerint vázolt útmutatással mentem, míg egy földútra értem, ahol egy apró kis ház állt, az ajtaja kék volt. A ház előtt virágok állat, s ettől barátságosabbnak tűnt, az egész környezet. Mögötte az erdő volt.
Közvetlenül a ház előtt parkoltam le, majd elindultam az ajtó irányába. Ekkor lépett ki Emily is.

-Szia. – köszöntött mosolyogva.
-Hello. Rosszkor jöttem? – kérdeztem óvatosan, ezt a pechet.
-Nem dehogy! Eléd jöttem ki. Gyere csak be! – felléptem az egyetlen lépcsőfokra, és Emily után bementem a házba.
Beérvén láttam csak milyen kis takaros ház. Az első helység volt a konyha, és a közepén egy nagy asztal állt.

-Ülj csak le. – mutatott az egyik székre. – Sam is itt van valahol, lefogadom, örül majd neked. –
-Örül? – ismételtem zavartan.
-Igen, tudod hálás neked Brady miatt, és amúgy is számunkra nagyon kedves vagy. – mosolygott rám melegen Emily.
-Köszönöm. – motyogtam, ekkor lépett be Sam az ajtón.
-Szia Lana!
-Hello. – mormoltam. – Ó ezt Caren küldi nektek. – s oda nyújtottam nekik egy tálca süteményt.
-Köszönjük. Azt hiszem, ez nem sokáig marad meg. – kuncogott Emily.
-Tulajdonképpen azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Nem akartam tegnap este olyan mogorván viselkedni, de nem sikerült még teljesen feldolgoznom az esetet. – mondtam csüggedten, s valóban szégyelltem magam miatta.
-Semmi baj Lana. Tulajdonképpen én vagyok a hibás, hogy csak úgy bele csaptam a közepébe. – mondta Emily, s láttam, hogy rajta is megjelent a bűnbánás jele.
-Akkor mind ketten hibásak vagytok! – kacagott fel Sam, amit az elején gondoltam róla, hogy komoly, hát az kicsit megváltozott.
-Igen. – bólintottunk egyszerre.
-Akkor holnap jössz a ’La domesticación de los espíritus silvestres’ - re? – kérdezték.
-Hát nem is tudom. Caren nem tudom, hogy ér rá.
-Caren elmondja hol lesz, te eljössz és velünk leszel. Szerintem Car sem bánná. – ajánlotta Emily, ismét bólintottam. Fura volt, hogy ilyen közvetlenek velem, hisz még nem is ismernek, de milyen nyíltak és kedvesek…

Ekkor nyílt az ajtó, s 5 férfi lépett be, köztük Embry és Seth. Újabb ismeretségeket szerzek gondoltam…

-Hello Em és Sam. – köszönt az egyikük, s mindenki rám nézett közülük.
-Hello fiúk. Ő itt Lana Cortes, most érkezett hozzánk. – mutatott be Emily nekik.
-Quil, Jared, Paul, Seth és Embry. – mondta Sorba a neveket, s mindegyikük szívélyesen üdvözölt. Bár már Seth-tel és Embry-vel találkoztam azért ők is újra üdvözöltek.
Mindegyikükkel jól elbeszélgettem, kivétel Embryvel… Először azt hittem, zavarban van a tegnapi kirohanásom miatt, de utána egyre csípősebb megjegyzéseket tett nekem. Én pedig visszakontráztam neki. Seth és Sam olykor- olykor rászólt, de a többiek csak jókat nevettek a mi kis csipkelődésünkön.
-Lefogadom, hogy félsz a farkasoktól. –mondta gúnyosan Embry nekem.
-Egy tízesbe, hogy nem. – mondta Seth kacagva.
-Seth… egy kicsit még tegyél rá. Mondjuk, fogadjunk 30 dollárban. – feleltem.
-Hm… oké Fele- fele? – kérdezte Seth, rámondtam az Áment.
-Bekaszálok 30 dolcsit, micsoda jó nap ez. – kacarászott Embry, ekkor megszólalt a mobilom.

-Hé Lana! – szólt valaki.
-David? David te vagy? – kérdeztem egy oktávval hangosabban.
-Igen én. Van egy kis probléma… - mondta.
-Várj, hogy van Asa? – kérdeztem, s éreztem elönt az öröm, David a kollegám volt az állatkertben, ő volt „segédem” Asa-nál.
-Róla lenne szó… - nyögte.
-David mi van Asa-val? Ugye nem…?
-Nem dehogy, semmi baja! Csak úgy döntöttünk előbbre hozzuk a szabadon engedését, és már útban voltunk az Olympic sziget felé, amikor megszökött.
-Hogy mit csinált? – kiáltottam, s a többiek mind rám meredtek.
-Úgy gondoljuk, útban van feléd. Annyira megviselte, hogy nem vagy vele. Keres téged. Forks felé tart, a chip is jelzi. Azt hiszem, a városon át akar hozzád eljutni. Attól tartunk, talán ott valami baja esik… az emberek miatt. Talán ha…- nem hagytam, hogy befejezze.
-Megyek érte. Megkeresem! – s letettem a telefont.

Mindenki engem nézett. Talpra ugrottam, majd az ajtó felé rohantam.

-Várj Lana! – kiáltott Sam. – Mi történt?
-Asa megszökött. – feleltem, miközben a kocsim felé rohantam.
-Ki az- az Asa? – kérdezte Quil.
-Egy farkas. – motyogtam. -
-Mi te egy farkas elé akarsz menni? Megőrültél? – kiáltotta Paul.
-Valahogy úgy… - s bepattantam az utómba, padlógázzal megfordultam, s a város felé tartottam.