27.fejezet - Rettegés

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Rettegés

Óvatosan a szemembe nézett, hogy lássa, mit szólok hozzá. Furcsa érzésem lett egyszerre a pánik és az idegesség futott végig a testemen. A torkomban egy hatalmas gombóc keletkezett, és remegve nyeltem egyet. A legrosszabb dolgok jutottak hirtelen az eszembe. Szakítani akar? Istenemre reméltem, hogy csak ez az én fantáziám szüleménye, mert ha nem akkor én azt hiszem, végleg összetörök.

- Folytasd – nyögtem akadozva.

- Szóval igazad van, volt – hadarta gyorsan. Kérdő pillantást vetettem rá.

- Most éppen miben is? – kérdeztem értetlenül, és egy apró mosoly bujkált ajkam szélén.

- Hát…- Úgy tűnt kicsit zavarban van, nem tudta, hogyan kifejezni magát. Talán félt attól, hogy megharagszom? - Hogy nem kéne elkapkodnunk. Igazad volt, kicsit siettem. – Pár percig még semmit nem értve bámultam rá, majd hirtelen észbe kaptam és heves bólogatásokba kezdtem. Már értettem miről beszélt.

- De, hogy jutott ez éppen most eszedbe?

- Nem most – felelte gyorsan. – Már napok óta ezen agyaltam. Most pedig, hogy ott lent voltunk, volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, kárt tehetek benned. Összefoglalva egy pillanatra elborult az agyam, és közel voltam ahhoz, hogy átváltozzak.

- De miért? Mit csináltam rosszul? – kérdeztem óvatosan. Meglepett arcot vágott és közelebb araszolt hozzám, majd ölébe ültetett, szemben magával.

- Te semmit, nem csináltál rosszul – válaszolta egy apró mosollyal. – Ez az egész a véremben van, a farkas géneknek köszönhetően. Eddig csak akkor éreztem ilyet, ha valami nagyon felzaklatott vagy mérges voltam. Nem akartam elhinni Samnek, hogy lassabban kezeljem veled a dolgokat, mert rosszul sülhet el valami, de azt hiszem igaza volt. Megőrjítesz – az utolsó szót suttogva ejtette ki, s mintha szégyellné magát fejét lehajtotta. – Az illatod, a tested közelsége hozzám, az érintésed, egyszerűen mindened olyan hatással volt rám, mint még más soha semmi. Ilyenkor úgy érezem, hogy képes volnék utat adni a bennem lappangó állatnak.

Köpni, nyelni nem tudtam. Szóval én vagyok rá hatással? Ez valami ósdi vicc? Eddig azt hittem, hogy Ő van rám hatással, nem pedig fordítva. Először még felfogni is nehéz volt azokat a dolgokat, amiket mondott. Képtelen voltam magam elé képzelni, azt a pillanatot, amikor előttem farkassá válik. Sőt azt a tényt, hogy képes lenne bántani azt is képtelen voltam elhinni.
Kezeim önálló életre keltek és beletúrtak tarkójánál sűrű, rövid fekete fürtjeibe. Elmosolyodott, majd egy apró csókot lehelt arcomra, aminek következtében, úgy éreztem az arcom meggyullad.

- Gyönyörű, vagy amikor elpirulsz.

- Jajj, ne kezd már megint – hajtottam le fejemet, hogy hajam valamelyest eltakarják az árulkodó jeleket.

- Komolyan gondoltam – suttogta miközben államnál fogva felemelte fejemet.

- Én is – motyogtam miközben szájon csókoltam.

Az ebédlőben ülve találtam utolsó óráim után Nessit és Will-t. Úgy tűnt mindketten nagyon jól mulatnak egymás társaságában. Ness épp egy almát evett, miközben Will hadonászva magyarázott neki valamit, nagy nevetések közepette.
Lassan feléjük sétáltam miközben alaposan szemügyre vettem az ebédlőt a két grácia után kutatva. Csakugyan igazat mondtak. Elmentek. Legalábbis egy időre biztosan. Szívből örültem most ennek. Csupán az elkövetkezendőktől féltem… nem is kicsit. Egy óvatos mosoly kíséretében lehuppantam a Will melletti székre. Érdeklődve tanulmányozta arcvonásaimat. Jelentőség pillantást vetett Nessie Will-re. Szemem forgatva sóhajtottam egyet.

- Nagyon kisimult vagy – kuncogott Will. – Mi történt az éjszaka? Csak nem megvolt az első menet?

Kérdésén egy cseppet felháborodtam. Hogy mer pont Ő ilyet kérdezni? Semmi köze hozzá. Próbáltam nem zavarba jönni. Miközben egy frappáns válaszom-agyaltam alsó ajkam beharaptam és feljebb csúsztam a széken.

- Na és, ha igen? – húztam fel incselkedve a szemöldökön. Egy pillanatra tekintete elsötétült és úgy vettem észre felszisszen.

- Csak nem? – kérdezett vissza, miután kellő képpen lenyugtatta magát.

- Maradjunk annyiban, hogy semmi közöd az én magánéletemhez – kacsintottam rá.

Ness halkan kuncogott a mi kis szócsatánkon. Mikor végzet az almával egy zacskóba csomagolta és meglobogtatta Will felé.

- Lennél szíves? – elővette legaranyosabb tekintetét, és úgy bámult rá. Will nevetve megrázta fejét. Rosszállóan rábámult a fiúra majd rám nézett. – Pontosítok – kezdte. - A barátnőmmel lenne mit megbeszélnünk. Elhúznál légy szíves röpke öt percre?

- Ettől kedvesebb már nem is lehetnél – gúnyolódott Will, majd rám sandított. – Lana? Legalább te ne dobj ki.

- Sajnálom Will… - sóhajtottam játékosan. – Rühellem, ha a magán életemmel szórakoznak.

- Nők… - motyogta miközben elsétált.

- Az iskola végében lévő kukához gondoltam,hogy elviszed – szólt utána Nessie. Will ránézett szúrós szemekkel, majd mintha valami olyasmit rebegett volna, hogy „Ezt még visszakapjátok!”.

Megvártuk, míg teljesen el nem tűnik a bejáratnál. Már épp meg akartam szólalni amikor Ness felemelte a mutató ujját figyelmeztetően. Majd némán ajkaival annyit formált: „Várj egy percet!”.

- Most, mondhatod – mosolygott.

- Tulajdonképpen nem akartam semmi fontosat.

- Aha – motyogta elgondolkozva miközben ivott egy kortyot. Majd mintha eszébe jutott volna valami előredőlt széken. – Részleteket akarok. Tényleg? Komolyan mondtad ez előbb?

- Nem – motyogtam.

- Lana! Ne hülyülj… nekem elmondhatod. Én nem mondom…

- Ne butáskodj Ness! – morrantam fel egy fokkal hangosabban, szavába vágva. Majd mély levegőt vettem és nyugodtabban hozzátettem. – Nem történt semmi.

- De hát… - hebegte. – A ház… tök üres volt és… csak a tiétek. Lett volna… alkalmatok. Szóval… érted – dadogta.

- Értem – sóhajtottam. – Viszont az már más kérdés, hogy még egyikünk sem érezte megfelelőnek az időt.

- Mi? Szóval… szóval lemondta? – hüledezett.

- Ness – néztem rá könyörgően. – Ne itt beszéljük meg pont ezt! Igazán van más megfelelő hely is arra, hogy ezt megtárgyaljuk, mintsem az ebédlő, az iskolában.

- Oké, igazad van, bocs – szabadkozott.

- Különben te honnan tudtál minderről? – kérdeztem érdeklődve. De abban a pillanatban rájöttem.

- Jacob – mondtuk egyszerre.

- A barátod lassan rosszabb, mint egy pletykás vénasszony – jegyeztem meg sóhajtva.

Még körülbelül tíz percet töltöttünk a ketten, mikor visszatért Will. Meglepett, hogy Renesmee és Will ennyire jól elvannak egymással. Ugratták, sőt bókoltak is néha egymásnak. Azt hiszem ez benne volt a top tíz leesik az állam című rovatban. A két barátom előre ment, hogy egy matek dolgozatot megkapjanak. Én még pár percig időztem az ebédlőben mielőtt utánuk indultam volna. Már épp indulni készültünk, kifelé amikor megcsörrent a telefonom, kijelzőre pillantva értetlenül bámultam magam elé.

- Igen? – szóltam bele tétován.

- Ketyeg az órád, kedves – mondta egy ördögien csengő hang. – Azt ajánlom, használd ki a farkasoddal töltött időt.

Majd ezzel bontotta a vonalat. A lélegzetem is elállt. A pánik még jobban elfogott. Nem akartam elhinni, hogy ez velünk megtörténhet. Pont, most amikor már minden jónak tűnik, minden rosszra fordul. Teljesen tehetetlennek éreztem magam. Legbelül meggyőztem magamat, hogy erről csakis én tehetek. Én vagyok a felelős azért, hogyha egyikőjükkel is történik valami. Most végre szívből rettegtem. Nem akartam, hogy bárkinek is baja essen, miattam. Rosszul esett, hogy nem rég jöttem ide és máris én okozom a legtöbb bajt, én okozom a vesztüket.
Zakatoló szívvel indultam el az ebédlőből. Az iskola falai visszaverték sietős lépteimet a folyosó márvány padlóján. Körülnéztem néhány teremben hátha meglelem Will-t vagy Ness-t, de nem voltak sehol. Ahogy kiléptem az iskola ajtaján semmivel sem könnyebbültem meg. Szinte rohantam a parkolóba. Végül aztán észrevettem Nessie-t Will autójánál, ahogy beszélgetnek. Komor ábrázattal léptem oda hozzájuk. Az ijedségemet kétségbeesett düh váltotta fel, amit barátaimra irányítottam.

- Valamit elfelejtettetek – morogtam. Értetlenül egymásra bámultak.

- Ugyan mit? – kérdezte Will.

- Engem! – vetettem oda szárazon. – Ti komolyan elmentetek volna úgy, hogy nem szóltok? Nehéz lett volna bejönni és annyit mondani, hogy: „Lana kint várunk.”?

- Sajnáljuk hercegnő. Legközelebb beszámolunk minden egyes lépésünkről a kegyeidért – hajolt meg szertartásosan Will. Elsőre úgy tűnt ugrat, majd mintha komolyan gondolná. Valami Furcsa kerített hatalmába. Hirtelen végtelen dühöt éreztem, és haragot.

- Nem dehogyis sajnáljuk… mi csak… azt hittük tudod, hogy kijöttünk. – hebegte Ness.

- Egy frászt! – kiáltottam. – Honnan tudnám? Nem vagyok vámpír, nincsenek szuper szónikus képességeim!

- Mi van veled? – kérdezte elborzadva Will. – Történt valami? Miért vagy ilyen ideges?

- Miért én talán nem lehetek ideges, vagy mérges? Nekem nem lehet semmi bajom? Ez csupán a vámpíroknál megengedett? Nektek lehet egyedül magán életetek és minden más…?

- Lana mi egy szóval sem mondtuk ezt.

- Szóval biztosan nem – fortyogtam.

- Mi a fene ütött beléd? – kérdezte Will értetlenül és közben arcomat tanulmányozta. – Megbolondultál? Jobb lenne, ha befejeznéd az effajta viselkedést, nagyon nincs ínyemre. Mielőtt valami meggondolatlanságot tennék, azt ajánlom, válogasd meg a szavaidat.

- Mocskos vámpír – sziszegtem.

- Te beszélsz? Akinek a családja egy falka korcs?

- Ezerszer többet érnek tőled – hörögtem.

- Kötve hiszem, kislány. Nem a szerelmedre gondoltam. Hanem rád, és a családodra. – megütközve néztem rá. Miről beszél? – Kérdezd azt, akit nagynénédnek és nagybátyádnak nevezel. Te sem vagy különb, egy elfajzott korcstól. Sőt ugyan az vagy!

Szavain megütközve meredtem rá. Készen voltam valami olyasmit válaszolni, amit talán egy óra, esetleg kettő múlva megbánnék, helyette visszanyeltem. Sőt jól is tettem, hisz nem is olyan választ kaptam tőle. Megbénított ez az egész. Nem hittem a fülemnek. Hogy mondhatott ilyet? Na, nem mintha annyira bántam volna, hogy farkasok vegyenek körül, de ez a kijelentés, és ahogy mondta… Áradt belőle a gyűlölet. Szörnyen rosszul esett. Mélyen legbelül teljesen megbántott. Igaz… én kezdtem azzal, hogy így nekik ugrottam, de fogalmam sincs mi történhetett velem. Hirtelen mindent olyan ellenségesnek éreztem és mindent olyan rossznak. Még arra is haragudtam, akire nem kellett volna. Mi a fene ez?
Egy dudaszó szakított minket félbe, majd az autó motorja leállt és az ajtó becsukódott. Anélkül, hogy oda néztem volna tudtam ki áll ott. Se szó, se beszéd faképnél hagytam őket. Igyekeztem a szemembe tolult könnyeket leküzdeni és nem elsírni magamat. A férfi a kocsinál mosolyogva várta, hogy oda érjek hozzá. Azonnal átölelt és hajamba csókolt. Karjaiban úgy tűnt, mintha minden kitisztulna bennem és újra önmagam lennék. Mintha csak egy álomból ébredtem volna. Gyorsan nyakába csókoltam, majd megkerülve az autót beültem. Kétkedve nézett barátnőmre és Will-re, majd rám pillantott. Összezavarodott. Ness megeresztett felé egy mosolyt, majd beült az autóba.
Egész úton csendben voltunk. Nem igen tudtam mit szólni, és Ő sem igazán tudta mit kéne mondania, vagy pedig kérdeznie. Útközben folyamatosan járt az agyam, mi lehetett az oka ennek a csúnya összeveszésnek. Talán én magam? Hogy már képtelen vagyok tisztán gondolkodni? Másrészről viszont szavai mélyen megérintettek. Nem a szerelmedre gondoltam. Hanem rád, és a családodra. Kérdezd azt, akit nagynénédnek és nagybátyádnak nevezel. Te sem vagy különb, egy elfajzott korcstól. Sőt ugyan az vagy! – Folyamatosan csak ezek a mondatok jutottak eszembe. Hogy lehetséges ez? Agyam vadul járt, már a fejem is belesajdult. A családom farkas lenne? Mi a franc… Nekem erről miért nem beszélt senki? Akkor én is farkas vagyok, illetve leszek? Embryvel együtt maradhatunk? Megannyi kérdés gyülemlett fel bennem.
Mielőtt Embry megállt volna a ház előtt megszólaltam.

- Vigyél haza – kértem rezzenéstelen arccal, miközben mindvégig az utat bámultam.

- Miért? – kérdezte óvatosan. – Azt hittem haza akarsz jönni, úgy értem hozzám haza.

- Igen, szeretnék – feleltem tompán. – De beszélni akarok Carennel.

- Caren nincs otthon – mondta egész halkan. – Azt kérte szóljak, ma későn jön haza.

- Akkor vigyél a munka helyére.

- Nem tehetem – sóhajtotta. – Megkért, hogy ma este vigyázzak rád.

- Ha nem viszel oda, én magam megyek a saját autómmal – mondtam neki elszántan.

- Sajnálom – sóhajtotta.

Kérésemet figyelembe sem vette, egyenesen haza vitt. A ház előtt megállva, tétovázva álltam és bámultam magam elé. Hazudtak nekem. Mindvégig ez járt az eszemben. Volt egy olyan sanda- és rossz érzésem, hogy Embry sejt valamit a dologból. Igyekeztem meggyőzni ennek ellentétéről magamat, és elhinni, hogy neki ehhez az égvilágon semmi köze. Lassan már a múltam is kezdett nyomasztani, nem csak a jelenem és a jövőm. Mikor lesz végre minden jó?
Végül Embry tépett ki a gondolataimból avval, hogy kinyitotta az ajtómat. Féloldalasan kifordultam az ülésről, de nem szálltam ki. Várakozó pillantást vetett rám, majd egy egyenletes kézmozdulattal kiemelt a kocsiból. Egyenest mellkasának csapódtam.

- Gyere, kedvesem, mennyünk be – suttogta hajamba miközben fejemet nyakánál pihentettem.

Becsukta a kocsi ajtaját, majd egyik karjával átölelte a vállamat. Beérve a házba megcsapott az a kellemes illat, ami csak rá emlékeztet. Féloldalasan lepillantott rám, én pedig szégyenlősen hozzá bújtam. Arcát úgy helyezte, hogy egy pille könnyű csókot leheljen homlokomra.
Miután megebédeltünk Ő elment megkeresni valamit – amiről nem igazán nyilatkozott, hogy mit -, én pedig a nappaliban maradtam. Furcsa szorongás járta át a testemet. Gyomromban és torkomban egyaránt gombóc keletkezett. A TV sem segítet abban, hogy eltereljem a gondolataimat, csupán még jobban felidegesített. Embry pár perc múlva lejött és arra hivatkozva, hogy Leah-val lenne egy kis elintézni valója el akart indulni. De mintha megérezte volna, hogy valami zavar oda hajolt hozzám és hosszasan tanulmányozni kezdte szemeimet és arcomat.

- Nem lesz semmi bajom, értem ne aggódj – motyogtam és erőtlenül elmosolyodtam.

- Hamarosan itthon vagyok – mondta. Majd végig simított arcomon. – Mielőtt még elmennék, elmegyek, lezuhanyozom.

Hatalmas lépésekkel elindult az emeletre. Én teljesen bambán álltam a nappali és az ebédlő között. Mint egy zombi, úgy nézhettem ki. Forgott körülöttem az élet, de semmit nem vettem észre. Ekkor megcsörrent a telefonom. Sietős léptekkel szeltem át a köztem és a kisasztal közti távolságot. Anélkül, hogy a kijelzőre pillantottam volna felkaptam.

- Mit akarsz Will? – szóltam bele cseppet sem barátságosan.

- Ez nem nyert – kuncogott fel egy hang a vonal másik végén. Azonnal tudtam, hogy már hallottam valahol, mégpedig ma délután a suliban.

- Mi… mit akar? – Egy cseppnyit megremegett a hangom, noha nem lett volna szabad.

- Ez tőled függ, kedvesem – felelte. – Most leginkább téged.

- Engem? – hebegtem.

- Bizony. Az ikrek rengeteget meséltek már rólad – sóhajtotta. – Már várom, hogy megismerjelek.

- Hagyjon engem békén! – nyögtem kétségbeesetten. – És a családomat is.

- A-a ne ilyen hevesen drágám. Most itt egyedül én vagyok az, aki feltételeket szabhat, illetve kérdezhet. Érthető? – Nem válaszoltam. – A hallgatásodat beleegyezésnek veszem. Na, mármost a kérdésem a következő: Hány golyó kell ahhoz, hogy leterítsek egy vérfarkast?

- Ne merészelje! – kiáltottam ijedten, és éreztem a szememet szúrják a könnyeim.

- Ez csak rajtad múlik kedvesem – felelte. – Igazán nem venném a lelkemre, ha a kis szürke nősténynek baja esne.

- Leah – suttogtam remegve. Hirtelen légszomjam lett, és a térdeim remegni kezdtem a kezeimmel összhangban. A szívem hevesen vert és szaggatottan vettem a levegőt.

- Mit akart? Megteszek bármit, csak ne bántsa! – könyörögtem.

- Ezt már szeretem – nevetett fel. – Hamarosan jelentkezem.

Majd bontotta a vonalat. Legszívesebben sikítottam volna kínomban. A konyhába mentem, hogy Embry kevésbé vegyen észre, ha kijönne. Egyenest egy ismerős számot tárcsáztam.

- Hallo – szólt bele egy kedves női hang.

- Sue? Itt Lana Cortes. Leah ott van? Vagy Seth? – daráltam gyorsan.

- Nem – felelte habozva. – Egyikük sincs itthon. Úgy tudom lementek Samhez.

- Köszönöm. Viszlát.

Újra vadult tárcsázni kezdtem, de a telefon foglalt volt. Közel álltam a síráshoz. Szívből imádkoztam, hogy valaki vegye fel. Már épp kezdtem feladni, amikor végre meghallottam Emily trillázó hangját a vonal másik végén. Izgatottan kértem, hogy adja Samet azonnal.

- Lana? Mi történt? – mikor meghallottam Sam mély hangját egy kissé elöntött a megkönnyebbülés. - Emily azt mondja rendkívül fontos.

- Sam hol vannak a többiek? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Itt a házban – felelte misem természetesebb módon.

- Mindenki?

- Embryt kivéve, igen mindenki. Miért? Nagyon furcsa a hangod. Mi történt?

Lassan belekezdtem – igazság szerint gyorsan – a történetmesélésbe. Közben a hangom önkéntelenül is elcsuklott. Könnyeimmel küszködtem mindvégig.

- Sajnálom Sam – zokogtam kétségbeesve. Embry ekkor ért le a lépcsőn, amint meglátta, hogy a konyhaszekrénynek vetett háttal ülök a hideg padlón azonnal oda rohant hozzám.

- Mi történt? – kérdezte miközben oldalt a hajamba túrt.

- Lana, Embry ott van? – kérdezte az eddig csendben lévő Sam.

- Igen – hüppögtem, majd átadtam neki a telefont.

- Sam? Igen… én vagyok – sokáig hallgatott, de mindvégig szemembe nézett, látni lehetett rajta, hogy kínlódik és jól tudtam Sam most mondja el neki, hogy mi is történt. – Ez biztos? – kérdezte. Nem tudtam eldönteni tőlem kérdezi vagy Samtől ezért habozva bólintottam. – Hm… Aha… rendben. Nem! Nem hagyom itt! Vele maradok.

Fogalmam sem volt, mit mondhat Sam csupán mély hangjának foszlányait tudtam kivenni. Ahogy Embry egyik szabad karja meg akarta érinteni az arcomat elfordítottam a fejemet. Szégyelltem magamat még jobban. A bűntudatom egyre jobban nőtt, nem beszélve a rettegésemről. Teljesen megdöbbent a mozdulattól ezért kezét leejtette maga mellé, de nem mozdult el előlem. Felhúztam térdeimet és arcomat térdemre hajtottam. Miközben könnyeim úgy folytak, mintha egy csörgedező patak lenne próbáltam minden létező módot kitalálni arra, hogy mit tehetnék, értük. Embry beszélt még jó pár percig Sammel, majd végül nagy sóhajtva bontotta a vonalat. Nem mertem felnézni rá helyette némán szaggatottan vettem a levegőt.
Kezeivel gyengéden államnál fogva felemelte a fejemet. Könnyeim nyoma még mindig tisztán kirajzolódott arcomon. Hüvelykujjával körkörösen simogatni kezdte a kis patakok helyét, majd ajkával felém közelített. Magához húzott és szorosan átölelt. Előre dőltem csupán azért, hogy még közelebb legyek hozzá és érezzem ölelését, azt, ami megnyugtat és biztonságot ad. De most épp az ellenkezője történt. Ahogy beszívtam finom illatát, amit úgy imádok még jobban pánikba estem a történtek miatt és kétségbeesett zokogásba törtem ki. Halkan felmordult, majd átkozni kezdte a vámpírokat, és önmagát.

- Fejezd be! – szóltam rá könnyeim zuhatagából. – Nem te tehetsz erről az egészről.

- Akkor ki?

- Én - nyögtem. – Ha nem lettem volna olyan ostoba, hogy elmeneküljek előled akkor nincs mindez. Akkor nyugodtan élhetnénk…

- Elég – szólt rám, és mutató ujját ajkamra rakta. Néhány másodpercig csendben volt, szemeit lehunyta mélyet lélegzett mielőtt belekezdett. - Mindketten elszúrtunk valamit. De ez a mostani állapot azt hiszem… nem miattunk van. Előbb utóbb úgyis megtörtént volna. Lehet, hogy nem pont így… kitudja. Ezen már kár rágódnunk, megtörtént és kész. Már nem lehet visszafordítani. De változtatni tudunk rajta, és személy szerint én bármit megteszek a biztonságodért. Nem hagyom, hogy néhány nyomorult vérszipoly közénk álljon!

- Bajod eshet – nyögtem.

- Hidd, el tudok vigyázni magamra – mosolyodott el óvatosan. – Nem véletlenül lettem farkas. Megoldjuk ezt is, bízz bennem!

26.fejezet -

HUSZONHATODIK FEJEZET

Szemem-lehunytam egy pillanatig, azt kívántam bárcsak ne hallotta volna meg. Alice együtt érzően nézett rám, mint aki azt akarná mondani: „Sajnálom”.

- Hát akkor én magatokra hagylak titeket – pillantott Alice rám, majd a mögöttem álló fiúra.

Vámpír sebességének köszönhetően villámként rebbent autójához és indult el. Szorongva néztem végig, ahogy a kis sárga porsche eltűnik az út kanyarulatában. Torkomban egy hatalmas gombóccal fordultam vissza, hogy szembe nézzek egy újabb fejmosással, sőt talán attól többel. Pár pillanatig elidőztettem szemeimet rajta, mint aki most látja először. A férfi szemeiből először semmit nem tudtam kivenni, arca kifejezéstelen volt. Teste teljesen merev, az izmok játéka tökéletesen jól látható volt hasán és karján, mintha megfeszítené őket. Észrevette, hogy Őt vizslatom, állta a pillantásom egy hosszú másodpercig majd, mint aki felrobbanna elfordult, és fejét csóválva tett nekem háttal pár lépést. Első pillanatban azt hittem itt hagy, csak akkor értettem meg mit szándékozik tenni mikor egy kidőlt korhadt fatörzs felé ment. Hátát neki vetette, majd fejét lehajtva mélyet sóhajtott. Úgy nézett ki, mint egy szomorú kisgyerek, akit most bántottak meg a legjobban, abban a pillanatban. Legszívesebben átöleltem volna. Magamban persze átkoztam önmagam, amiért nem figyeltem jobban, hogy a közelben van-e, és persze egy pillanatra még Alice-re is nehezteltem, amiért nem figyelmeztet.
Nem állt tőlem messze, csupán pár méterre, nem nézett a szemembe, csak a földet bámulta. Most akartam valami okosat mondani, de nem jött semmi a számra. Annyira idegesítő volt az a nagy csend, ami közénk telepedett, rosszabb volt, mintha egyszeriben leüvöltötte volna a fejemet.

- Rajta, ordibálj le, amiért így a hátad mögött próbáltam mesterkedni, és mert titkolni akartam pár dolgot – szólaltam meg, miután már nem tudtam tovább bírni némaságát. Felnézett rám, majd gúnyosan elmosolyodott.

- És mit érek azzal? – kérdezett vissza, kissé megvetően. – Elengeded a füled mellett és folytatod tovább. – Jó, ebben igaza volt. Szomorúan elnéztem mellette, majd a földre szegeztem a tekintetem. – Mit vársz tőlem, Lana? Azt, hogy azt mondjam, utállak, amiért tilokózol ELŐTTEM, egy ilyen fontos dologban?

- Még az is jobb lenne – sóhajtottam.

- Jó, akkor utállak. Most így jobb? – azonnal rákaptam a pillantásom, hogy lássam komolyan gondolja-e.

Szemei őszinte komolyságról árulkodtak, csokoládé barna írisze, most még sötétebb volt, mint lenni szokott. Aprót bólintottam, mintha elfogadnám válaszát, s közben éreztem a torkom elszorul. Egy egyre nagyobbodó gombóc fojtogatott. Most először úgy éreztem tényleg rettenetesen magamra haragítottam.
Mérgesen belerúgott egy kőbe, ami közvetlen előtte volt. A kő magasan a levegőbe emelkedett és tőlem pár centire húzott el. Kíváncsi voltam szánt szándékkal engedte el mellettem a követ, vagy csupán puszta véletlenség műve, hogy nem talált el vele.
Dacosan megrázta a fejét, majd elindult felém. Öles lépteivel szinte egy két lépéssel oda ért hozzám. Alig pár centire állt meg tőlem, nem ölelt át, nem csókolt meg, semmit nem tett. Mivel nagyobb volt nálam fel kellett emelnem a fejem, hogy lássam arckifejezését. Fölém magasodva állt meg, és nézett a szemembe. Szemei szikrákat szórtak, szája résnyire szűkült a haragtól. Kezeim remegni kezdtek akárcsak a térdeim, szaggatottan vettem a levegőt és szívem vad tam-tamot járt. Felemelte a jobb karját, én pedig ösztönösen összerezzentem és hátrébb ugrottam. Meglepve nézett rám, mint aki nem akarja elhinni, hogy ezt tettem. Pár másodpercig csak nézett, majd azonnal tudta, hogy mitől ijedtem meg. Közelebb lépett, még tiltakozni sem volt időm, de már magához láncolt erős karjaival.

- Soha, de soha nem ütnélek meg – suttogta a hajamba. Remegő karokkal öleltem én is át, miközben mellkasára hajtottam fejemet. – Nincs az-az isten vagy erő, ami miatt én bántanálak téged.

Akaratlanul is elmosolyodtam. De csupán egy halvány mosolyra futotta. Szemem szorosan lehunytam és csak ittam magamba finom illatát. Szemem csak akkor nyitottam ki, amikor megéreztem ajkát a homlokomon.

- És nem utállak – szögezte le gyorsan. Kicsit elhajoltam tőle, hogy lássam arcát. Úgy láttam szája szegletében, mintha egy mosoly bujkálna, de igyekezett megmaradni a komolyságnál.

- Nem? – kérdeztem vissza meglepetten.

- Abszolút, de nem. Neked talán hazudhatom azt, hogy utállak, de magamnak nem! Ha akarnálak, sem lennék képes nem szeretni téged. – Egyik kezét elemelte a gerincemről, majd oldalt hajamba túrt, és óvatosan fülem mögé igazgatta tincseimet. – Különben is, te vagy az én lételemem.

- Hm… szóval én vagyok, a levegőd? – Furcsa kérdésemre egy igen széles vigyor volt a válasz.

- Így is mondhatjuk. Te vagy az oxigénem, ami nélkül nem tudok élni.

- Ennek örülök. – És komolyan is gondoltam. Egyszerűen imádtam ezt a pasit! Bármikor jobb kedvre tudott deríteni, és valahogy mindig meglepett.

- Azt sejtettem – kacsintott rám. Majd arca komorabb lett. – Viszont nem szeretem, ha titkolózol előttem. Nem mondhatnám, hogy egyetértek azzal, amit Alice-nek mondtál, de valahol mégis megértem. Még ha nem is igen akarom, de felfogom. Tulajdonképpen, azt hiszem én is hasonlóan cselekednék. – Arcom egy árnyalatnyival felragyogott, és gyorsabban vert a szívem. – De ez akkor sem ment fel az alól, hogy titkolóztál előttem, vagyis akartál.

- Tudom, sajnálom – motyogtam, majd bűnbánóan mellkasába temettem arcomat. Egy hangos sóhaj volt a válasza.

- Na, mit szeretnél csinálni ma? – kérdezte végül. Éreztem hangjában a játékosságot, és azt, hogy korábbi jó kedve – mielőtt kihallgatta a beszélgetést – visszatért.

- Mi? – néztem fel rá meglepetten. – Az előbb még jóformán dühöngtél, most meg…

- Édesem – szólt rám figyelmeztetően, aminek köszönhetően belém fojtotta a szót. – Mondtam már, hogy imádlak! Vagy az ellenkezőjét szeretnéd hallani?

- Nem – sütöttem le szemeimet. – Dönts te.

- Jól meg gondoltad ezt? – Gyermeki pajkosság csillant meg szemeiben és hangjában egyaránt. Komolyan feltettem magamnak a kérdést: jól meg gondoltam?

- Igen – feleltem tömören.

- Oké, én szóltam. – Emelte fel kezeit maga elé védekezően.

Óvatosan kibontakoztunk egymás öleléséből. Már majdnem meg akartam szólalni, hogy hol a kocsija, amikor eszembe jutott, hogy ő négy lábbal jött ide. Alice meg autóval hozott engem, és elporolt. Marad a séta, jó hosszú séta. Egy percig várakozóan néztünk egymásra, majd kézen ragadott és sétálni kezdtünk. Olyan ösvényen haladtunk, amelyet még életemben nem láttam. Körülöttünk csak fák és maga az erdő, olyan megnyugtató volt és idilli, na meg az én farkasom mellettem sétált. Több volt, mint tökéletes.
Útközben elég sokat beszélgettünk egymásról. Ő mesélt nekem a gyermekkoráról, arról, hogy-hogy nőtt fel, és hol. Kik voltak a legjobb barátai – na, nem minta, meg tudott volna lepni… Ezt akkor tudtam, amikor már megismerkedtem a falkával, látszott, hogy egy nagy klánt alkotnak és testvérként szeretik egymást, de Quil, Jacob és Ő valahogy mindig másnak tűntek, látszott is rajtuk, hogy az Ő barátságuk nagyon régi, és túlmutat minden eddigi eseményen. Mesélt nagymamájáról, aki a Makah törzsben él - még mindig -, hogy Ő tud farkas mivoltáról, csupán édesanyja nem. Sőt! Azt is elmondta, hogy igazából Sam, sem örülne neki, ha elmondaná. Megmondom őszintén nem értettem Sam-et. Ha az én fiamról illetve lányomról lenne szó, hogy farkas és nem akarná elmondani nekem, rosszul esne, mert bennem lenne az a folytonos aggódás, hogy hol járkálhat késő éjjelekig, haza jön-e holnap vagy sem. S a bizalmatlanság egy gyönge csírája is, ami azt az érzést kelti, hogy nem bízhatok benne, hisz ki tudja, mibe keveredik, drogügylet, alkohol…
Utána rátértünk az én múltamra. Hosszú történetek soraiba kezdtem bele, vártam, hogy mikor unja meg, de egyszer sem vettem észre rajta az unottság jeleit. Szinte itta szavaimat, és őszinte kíváncsisággal töltette el, hogy mi történt velem régen. Amikor rátértem az anyámat illető részre, észrevette, hogy kicsit komorabb lett a hangulatom, és rögtön átfogta kezével a derekamat, és szorosan magához húzva sétáltunk tovább. A vége felé pedig már annyira bele lendült abba, hogy engem szórakoztasson, hogy a falkán belüli cikis illetve vicces eseményeket is megosztotta velem, amik régen történtek mondván már én is közéjük tartozom, tudhatok róla.
Amikor éppen át kellett, hogy lépjünk egy kidőlt fatörzset felmordult.

- Ez olyan lassú.

- Sajnálom, hogy én nem rendelkezem farkas génekkel, aminek köszönhetően, amikor kedvem szottyan, átváltozok, és csak úgy loholok a semmibe.

Szemei megcsillantak, mint akinek eszébe jutott valami. A fákat kezdte tanulmányozni, majd szélesen vigyorgó képpel hozzám fordult.

- Te talán nem változhatsz farkassá, de én igen.

- Jó, és? – néztem rá elmélázva. Komolyan nem értettem az összefüggést.

- Én erős vagyok, és elbírok bárkit – próbált utalgatni szándékára.

- Még mindig nem értem mit akarsz. Mond már ki!

- Elvihetnélek.

- Mi? Úgy érted a hátadon? – néztem rá meglepve, őszinte meglepettséggel.

- Na, mi az? Beijedtél? – vigyorgott rám szemtelenül.

- Nem! – válaszoltam gyorsan. – De nem ülök rád! Inkább sétálok.

- Félsz – állapította meg gyorsan.

- Mondom, hogy nem! Egyszerűen csak nem akarok rád ülni. Az olyan… fura lenne. Nem vagy te ló, vagy holmi öszvér, hogy embereket cipelj.

- Száz lány ölni tudna egy olyan lehetőségért, hogy farkason loholjon, különösen egy ilyen jó képű farkason – kihívóan felhúzta szemöldökét, majd megfeszítette izmait.

- Jó, akkor velem biztos valami nagy probléma van – húztam ki magam sértődötten.

- Csupán a makacsságod – lépett hozzám, majd erősen magához rántva ajkát az enyémre nyomta.

- Még ennek ellenére sem fogok felülni rád.

- Feladom – sóhajtotta bosszankodva. – Sétálunk.

Egy elégedett vigyor volt a válaszom bosszankodó kifejezésére. Az út egy bizonyos részénél már nagyon kezdtem bánni, hogy nem fogadtam el ajánlatát, miszerint felülhetnék a hátára és úgy vinne. De volt egy olyan érzésem, hogy biztosan balesettel végződne.
Épp már fel akartam kiállatni, hogy nem megyek tovább, lejártam a lábamat, sőt még az a nyavalyás táska is nehéz voltam, de megláttam az ismerős környezetet, ami a házunkhoz vezet. Pár perc se kellett már Amon karámjánál léptünk ki, és sétáltunk a házhoz.

- Remélem Caren még nincs itthon és nem látta, honnan jövünk ki – motyogtam gyorsan.

- Őszintén kíváncsi lennék az arcára.

- Én inkább a helyedben szűkölnék, ha meglátnám Caren-t mérgesen.

Vidáman felnevetett, majd kézen ragadott. Pechünkre az ajtó nyitva volt, miszerint nagynéném itthon volt. Óvatosan Embry-re pillantottam, aki csak egy bátorító kacsintást küldött felém. Mielőtt még beléptünk volna lábujjhegyre álltam és egy futó csókot nyomtam ajkaira.

- Hello, megjöttünk – kiáltottam vidáman. Carent mint mindig a konyhában találtuk éppen főzött. A szakácskönyvéből ránk pillantott vidáman.

- Sziasztok. Mit szólnátok egy kis lasagne-hoz?

- Nekem jó.

- Felőlem jöhet- bólintott Embry lelkesen.

- Azt hiszem, én elrohanok átöltözni – jelentettem be, majd a lépcső felé indultam. – Te nem jössz? – néztem Embryre és éreztem fülig vörösödöm. Ez olyan gáz. Máskor nem igazán pirulok el, most már egy ilyen kis kérdés hallatán rögtön zavarva jövök…

- Megvárlak ide lent. – Szeme sarkából lopva Caren-re pillantott, jelentőség teljesen. Á, szóval illedelmes kisfiút játszik.

Fent a szobámban kellemes meleg honolt, az ugyanolyan kellemes illattal. Egy gyertya égett az íróasztalomon, ami kellemes illatot árasztott magából. Biztosan Caren tette be hozzám. A szekrényemben turkálva megtaláltam kedvenc felsőmet, pulóveremet, és nadrágomat, amiket általában itthonra használtam. Amolyan szabadidős együttes. Gyorsan átváltottam kényelmesebb ruházatomra, majd a fürdőbe mentem. Hajamat ló fakorba kötve, hagytam magam mögött a szobámat. Azonban valamit bent felejtettem ezért visszaugrottam érte.
Caren sehol sem volt. A konyha csak úgy kongott az ürességtől. Embry a nappaliban ült és a tv-t bámulta. Nagyon úgy tűnt rettenetesen nem érdekli, csak úgy unalomból nézi. El akartam menni előtte, hogy a másik oldalára ülhessek, de Ő egy gyors mozdulattal megrántott és egyensúlyomat elveszítve ölébe estem. Erre Ő csak óvatosan felszisszent.

- Dilis! Jobban is vigyázhatnál – korholtam kissé megijedve. – Nagyon fáj? – Kitágult pupillákkal nézett rám.

- Dehogy! Nem azért szisszentem fel, mert így rám estél. A lábamra léptél.

- Ó, jesszus! Sajnálom.

- Csak vicceltem- nevetett fel. – Kíváncsi voltam az arcodra mit szólsz hozzá. Őszintén megmondom nagyon jóra sikeredett.

- Hülye! – csaptam erősen a mellkasára. Mérgesen próbáltam felállni, de Ő nem engedett, hanem szorított magához. – Ezt még visszakapod! – fenyegettem morgolódva, de az-az édes vigyora azonnal elfelejtette velem az iménti kis szemétkedését.

- Bocsásson meg kedvesem, de ez kihagyhatatlan volt! - Felnyögtem, e mondatán, de ő csak jókat kacarászott rajtam.

- Caren hol van?

- Mindjárt jön a kocsihoz ment ki valamiért.

Ahogy kimondta már nyílt is a bejárati ajtó és nagynéném lépett be rajta. Hollófekete haja csak úgy fénylett a lámpa fényében. Karcsú alkatát minden nő megirigyelte volna. Ahogy meglátott minket, a kanapén ülve elvigyorodott. Igen, elég érdekes volt. Féloldalasan ültem Embry ölében, aki a hátamat tartotta egyik kezével, másik keze pedig a térdhajlatom alatt volt. Az én egyik kezem Embry nyakán volt, míg a másik a meztelen mellkasán. Hirtelen kínosan kezdtem érezni magamat. Caren végig vigyorgott miközben a konyhába ment. Az arcom lángokban állt, egy percig attól féltem még a hajam is meggyullad.

- Szép színed van – mondta Embry elismerően.

- Tessék? – néztem rá meglepetten. Közelebb hajolt ajkai a fülemet súrolták.

- Olyan vörös vagy, mint a rák – suttogta kedvesen, s közben éreztem, hogy mosolyog. Ösztönösen megborzongtam mély, suttogó hangjától. De nem az a taszító borzongás, hanem az a kellemes, zavarba ejtő borzongás. Bizsergés cikázott végig a testemen.

Felnyögtem, és vállának dőlve kezemmel eltakartam a szemem és az arcomat. Kezeim, mintha egy X-et írnának le úgy takarták el az árulkodó jeleket, miszerint zavarba jöttem. Útálom, hogy néha így tud rám hatni ez a pasi. Na, jó, nem néha, hanem mindig. A teste megrázkódott, és vele együtt én is. Mély nevetése az egész nappalit betöltötte. Imádtam a hangját. Önkéntelenül is elmosolyodtam, és arcom nyakába fúrtam, majd belecsókoltam. Megéreztem, ahogy ő is megborzong ismét önelégült mosoly suhant át arcomon.

- Azért téged is zavarba lehet hozni – suttogtam bőrére.

- Egy szóval sem mondtam, hogy nem lehet, csak téged könnyebb.

Mielőtt még valami csípőset válaszolhattam volna Caren toppant be hozzánk. Jöttére azonnal szétrebbentünk, legalábbis én ki erőszakoltam magam karjaiból.

- Készen van a vacsora – közölte velünk.

Talpra kászálódva indultunk ki a konyhába. Ahol egy nagy tál várt minket, becsomagolva. Felvont szemöldökkel néztem kedvesemre, aki, nem mert rám nézni.

- Köszönjük Caren – biccentett illedelmesen Caren felé, majd jelentőség teljesen rám nézett. – Akár indulhatunk is.

- Hova? – néztem rá értetlenül. – És mégis miért?

- Nem emlékszel? Azt mondtad én döntök, hogy mit csinálunk ma.

- Ja, tényleg. De mégis hova megyünk?

- Meglepetés – felelte egyszerűen. Morcosan néztem rá. Jól tudja, mennyire nem szeretem a meglepetéseket…

- Nem gondolod, hogy legalább annyit el kellene árulnod, hogy mégis milyen helyre megyünk, hogy legalább ne melegítőben mennyek? – mutattam öltözékemre, mire csibészesen elvigyorodott.

- Tökéletes leszel így. – Felelte.

Már javában alkonyodott, amikor elköszöntünk Carentől kocsiba ülve és elindultunk a jó ég tudja merre. Nem én ültem a volánnál, ragaszkodott hozzá, hogy Ő akar vezetni. Útközben megpróbáltam kifaggatni hova is megyünk, de semmit sem árult el. Állandóan azt hajtogatta, titok. feszülten ültem a kocsi ülésén és vártam milyen helyre akar vinni. Istenemre reméltem, hogy nem valami étterembe, mert akkor biz isten fejbe verem! Volt egy elméletem miszerint, most elmegyünk, hozzájuk Ő ott magára kap valamit és elvisz valahová enni. De akkor nagyon nem állok jót magamért! Melegítőben szép is lenne. Igyekeztem ezt kitörölni a fejemből.
Elhagytuk lassan már Forks-ot, de ő még mindig ugyan úgy száguldott végig az úton. Már, ha azt a 60km/órás sebességet száguldásnak lehet hívni. Forks legutolsó házát is elhagytuk, miután pár száz méter után valahára megállt, egy ház előtt. Döbbenten tapasztaltam, hogy ott az ő autója is a feljárón.
A ház hatalmas volt – legalábbis számomra-, ahogy végig néztem rajta volt egy-két emeletes. Kívülről fehéres színe volt, enyhe sárgával tarkítva. A redőnyök félig felhúzva álltak, a szobákban sötétség honolt, egyetlen egy lámpafényt sem lehetett észrevenni. Gyanakodva figyeltem Embry-t amint engem tanulmányoz, legfőképpen arckifejezésemet.

- Na, nem jössz? – kérdezte, miközben biztonsági övét kapcsolta ki és kiszállt.

- Mi ez? Házibuliba hoztál? – húztam fel vidáman a szememet.

- Meglehet – biccentette oldalra a fejét.

- Hát, akkor elég csend van- jegyeztem meg.

Túlságosan nagy csend. Kezdtem komolyan aggódni a meglepetése miatt. Egyik kezében a tálat próbálta egyensúlyozni, miközben a másikkal megfogta az enyémet. Felsétáltunk a három kis lépcsőből álló verandára, ahol egy kis pad állt. Az ajtó előtt egy lábtörlő állt.
Embry kopogtatás nélkül lépett be a házba, ahol sötétség honolt. Kezébe kapaszkodva próbáltam tájékozódni a hatalmas házban. Nem tudom pontosan hova mentünk, mert csak arra figyletem, hogy el ne engedjem a kezét, de valahogy elszakadt tőlem.

- Embry – suttogtam ijedten. – Hol vagy?

- Itt – érkezett a hangosabb válasz a szoba egyik részéről.

Hirtelen világosság támadt, a nem várt fénytől aprót ugrottam, majd meglepve néztem körbe. A szoba egyszeriben felragyogott a maga kis meghitt hangulatával. Tetszett. Úgy tűnt az ebédlő kellős közepén állok, amire jobb oldalt nyílt a konyha. A hátam mögé sandítva láttam, hogy egy kisebb folyosó vezet ide, ami akárcsak a ház fehér színű volt kivéve a lábazatot, ami inkább barnás. Aztán egy másik helységből feltűnt Embry vigyorogva.

- Mi ez a hely? – néztem rá óvatos mosollyal arcomon.

- Ez a hely drágám, a mi házunk.

Egy percig eltartott, míg felfogtam szavait. Szóval a miénk? Igazán a miénk? Vagyis az övé. Szemeimet ismét körbe jártattam a szobán, nem akartam a fülemnek hinni.

- Ezt nem mondhatod komolyan – suttogtam meglepve.

- Ó, dehogynem! – vigyorgott rám, majd oda lépett hozzám és kezeit derekamra fonta. – Ez kedvesem a miénk. Csak, a miénk.

- Szóval azt akarod mondani, hogy akár ide is költözhetek a gimi után?

- Még előtte is, ha szeretnél. – óvatosan hajamba túrt, úgy ahogyan az erdőben tette. Szemei szinte csillogtak a boldogságtól, amiért sikerült ennyire meglepnie.

- Hát persze, hogy szeretnék! – feleltem gyorsan, majd kezeimmel átöleltem nyakát. Majd a végül óvatosan visszahúzódtam. – De ehhez azt hiszem Carennek is lesz egy két szava.

- Emiatt ne aggódj! Abba is simán belement, hogy itt töltsd velem az éjszakát.

- Ez nem igaz! – kiáltottam és nyakába ugrottam. Lábaimat átfűztem derekán. Meglepve nézett rám, viszont elégedett vigyorát nem tudta elrejteni. – Mond, hogy most csak ugratsz és szórakozol velem!

- Nem szórakozok veled, tényleg itt maradhatsz éjszakára.

- Imádlak Embry Call! A lelkem minden szeretetével imádlak! – boldogan borultam a nyakába, majd megcsókoltam. Hosszú csókcsata vette kezdetét, csupán annyira szakadt el tőlem, hogy ajkaim közé suttogjon.

- Én is szeretlek – motyogta, majd újra megcsókolt - nem is sejted mennyire!

- Megmutathatnád – ajánlottam neki.

Éreztem, ahogy bele mosolyog csókunkba, majd hogy egy picit megtántorodik. A falhoz lépett velem, majd óvatosan megtámasztotta magát. Fogalmam sincs mennyi időt tölthettünk a falnál csókolózva egymásba gabalyodva, de biztosan sokat, mert Embry megunva ezt, elindult velem. Óvatosan letett egy puha szőrmére. Különös hangokat hallottam, mintha pattogna valami felnéztem, és egy egész más helyen találtam magamat. Embry egy picit elhajolt tőlem, hogy hagyja, had nézzek körbe. A szobát gyér fény világította meg, a redőnyök le voltak húzva. Az a valami, amire letett egy igazán puha fehér szőnyeg volt. Körülbelül olyan volt, mint egy jeges medve bunda. Alatta még egy réteg sima fehér színű szőnyeg volt. Gondoltam ez csak az ilyen földi tanya miatt volt ide helyezve. Legalábbis ő számított arra, hogy nem csak a kanapén fogunk feküdni. A hang, amit hallottam egy barna színű cserépkályhából jött, ami mögöttünk volt. Balra mellettünk egy fekete hatalmas kanapé. Jobb oldalon pedig a tv.
Felnéztem rá és kezemmel visszahúztam, őt magamhoz. Egyik kezével igyekezett kitámasztani magát, hogy súlyát ne rám helyezze. Félig-meddig rajtam feküdt miközben egyik keze megindult felfelé a felsőm alatt. Finom körkörös mozdulatokkal simogatni kezdte a hasamat, majd a bordáimat. Ahogy a bordáimhoz ért felnyögtem – azt hiszem ott csikis voltam – felbátorodva erősebb kézmozdulattal húzta végig rajta ujját. Az én kezeim pedig hátát kényeztették, majd derekát. Óvatosan lefejtette rólam a pulóveremet, és a pólómat. Felső testünk, már majdnem szabadon egymáshoz értek. A farmer anyagán át is jól éreztem az árulkodó jeleket arról, hogy mennyire is akar. Én is ugyanúgy akartam őt, de még mindig volt bennem valami, ami miatt visszakoztam.
Ajkai a szegycsontomra tértek és óvatosan végig futott rajta. Zihálva vettem a levegőt és összerezzentem minden egyes érintésére. Azt hiszem eszébe juthatott az, hogy hamarosan úgy is gátat szabok érzelmeinknek-, ami most tulajdonképpen eszem ágában sem volt -, ezért visszahajolt hozzám és nyakamat vette birtokba. Majd ismét ajkaimat.

- Lassan kezdem megérteni mennyire, szeretsz- cirógattam végig karján, mikor elszakadtunk egymástól és csak bámultuk a másikat.

- Ez csupán egy töredéke annak – sóhajtotta és ajkait az enyémhez érintette.

- Ne aggódj, hamarosan az egészet is megmutathatod – mosolyogtam rá bátorítóan.

- Tudom – fújta ki hangosan a levegőt. – Csak néha nehezebb észben tartani a határokat, mint hinnéd. Az előbb is alig egy légvételnyire voltam attól, hogy letépjem rólad a ruháidat.

- Na-na! Lassabban ordas, nem eszik ilyen forrón a kását! Türelem.

- Nem az erősségem – húzta el a száját.

- Hát, akkor ebben nem vagy egyedül – feljebb nyomtam magam, hogy ajkaihoz érjek és megcsókoljam. Gondolt egyet és legördült rólam óvatosan magára húzott.

- Súrolod a tűrő képességem határát – figyelmeztetett halkan, amikor a nyakát csókoltam.

- Ezer bocsánat – suttogtam vidáman, és rá sem hederítve folytattam tovább, amit elkezdtem. Éreztem, ahogy megremeg, de figyelmen kívül hagytam.

- Lana! Nem viccelek! Ezt most inkább hagyd abba! – hangja erélyesnek és komolynak tűnt. Szemeit szorosan lehunyta, majd ahogy észrevette súlyom hiányát, kipattantak a szemei.

Nem is foglalkozva vele azonnal pólómért kaptam, hogy felhúzzam. A sötétben tapogatózva nehezebb volt megtalálni, mint hittem. A torkomból egy furcsa morgó hang tört fel annak jeléül, hogy nem találom azt, amire szükségem lenne ebben a pillanatban. Végül kezem beleütközött egy ruhába csak, hogy nem a pólóm volt, hanem a pulóverem. Jelenlegi pillanatban ennek is örültem. Hátat fordítottam Embrynek, és pont fel akartam kelni, hogy felvegyem a pulóverem, de ő karjával átölelt és megpróbált visszahúzni. Ahogy karja hozzá ért a bőrömhöz ösztönösen borzongás futott végig rajtam.

- Lana – kezdte vontatottan. Úgy tűnt valami komolyat akar mondani, de inkább félbeharapta és levegőben hagyta az egészet. - Ne menj el – suttogta a hajamba nyugodtan, miközben igyekezett maga mellett tartani.

- Nem fogok, csak engedd, hogy felvegyem a ruhámat – sóhajtottam.

- Ugyan minek? – kérdezte játékosan, majd vállamra csókolt. – Ha fázol, itt vagyok én, felmelegítelek.

- Nem fázom – motyogtam.

- Akkor meg minek akarod felvenni? - keze a hasamra csúszott, és lágyan tartott.

- Csak – nyögtem. – Ha… ha… esetleg jönne valaki esetleg, hm… félre értené.

- Szerintem ezt ettől jobban nem lehetne félre érteni – kuncogott fel. – Maradj még egy picit – kérlelt már szinte könyörögve.

Hatalmasat sóhajtottam, majd vissza akartam fordulni hozzá, hogy mellé feküdjek, de abban a pillanatban, amikor félig megfordultam a gyomra megkondult.

- Szerintem inkább, majd később- motyogtam. – Úgy hallom éhes vagy.

- Ha idebújsz, kibírom még pár percig – incselkedett, miközben megsimogatta karomat, majd ismét megszólalt a vészcsengő, jelezve a táplálék hiányát. Megadóan sóhajtott. – Nyami – forgatta szemeit.

Halkan felkuncogtam, majd szájára még gyorsan nyomtam egy csókot. Embry segített megkeresni a pólómat, majd a konyhába botorkáltunk vacsorázni. Első közös vacsoránk a hatalmas házban egészen érdekesre sikeredett. A konyha pultra ültem Ő pedig félig mellém- félig pedig velem szemben állt és falatozgattunk a lasagne-ból. Vacsora után pedig úgy döntöttünk ideje lenne ágyba bújni. Embrytől kölcsön kaptam egy pólót – ami körülbelül leért a combomig – és egy rövidnadrágot, amit a póló teljesen eltakart. Embry még viccesen meg is jegyezte, hogy ezzel az erővel kár a nadrág. Erre szimplán csak ráöltöttem a nyelvem és elmentem zuhanyozni.

- Valamit mondani akartál – emlékeztettem gyorsan Embry-t miközben már az ágyban feküdtük. Kérdően rám pillantott, én pedig szemem forgattam értetlenségén. – Tudod… mikor, a nappaliban – motyogtam lassan. De úgy láttam mindig nem érti. – Amikor kicsit túlzásba vittem a dolgot – húztam el a szám.

- Ja… igen – emlékezett gyorsan. – Lényegtelen.

- Ne csináld már! – szóltam rá egy fokkal hangosabban, és fejem elemeltem a mellkasáról, hogy ránézhessek. – Tudom, hogy mondani akartál volna valamit. Mi lett volna az? – Láttam rajta, hogy habozik, hangosan kifújtam a levegőt. – Megegyeztünk. Nincs titkolózás.

- Az csak rád érvényes – vigyorgott rám pimaszul.

- Embry Call! Nem vagy vicces, most nem! Tudni akarom – erősködtem tovább. Majd távolabb húzódtam és felültem a francia ágyon.

- Nem fogsz örülni – grimaszolt.

Szánt szándékkal nem válaszoltam neki, hanem inkább magam előbb karba tettem kezeimet és egy morgó sóhajtás hagyta el a szám. Láthatta rajtam, hogy egy könnyen nem adom be a derekam, ezért példámat követve ő is felült kezeit térdemre rakta.

- Kettőnkről lenne szó – motyogta miközben a takaró egy mintáját bámulta.