TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Valóság vagy álom?
Farkasszemet néztünk egymással. Nekem pedig kezdett elhomályosulni látásom a szememet szúró könnyek miatt. Már megint azok a buta könnyek… Miért? Teljesen felesleges. Nem is értem mit művelek… Kézfejemmel letöröltem őket, Ő pedig felkelt onnan, ahol eddig feküdt. Csak nézett azzal a gyönyörű csokoládé barna szemeivel, majd tett felém egy óvatos lépést. Majd mintha meggondolta volna magát befutott az erdőbe. Ennyit Mohamed és a hegy beszédéről…
Vettem egy mély levegőt a maradék könnyeket eltüntettem, és száraz arccal igyekeztem vissza a társaságba. Először Emilyékhez mentem, hogy elköszönjek.
- Na, azt hiszem, ezzel megvolnánk – mondtam fújtatva.
- Ennyire rosszul sikerült? – kérdezte elképedve.
- Kár volt oda mennem – ingattam a fejemet. – Én megpróbáltam… ennyi tellett tőlem.
- Nem mondott semmit? – kérdezte Kim, mire én elnevettem magamat.
- Farkas alakban nehéz lett volna bármit is mondania. Legalábbis olyat, amit én megérthetnék…
- Nem értem – mormolta maga elé Emily elbambulva.
Majd a tűz mellett ülő fiúkhoz fordultam.
- Én azt hiszem, megyek – mondtam csendesen.
- Ilyen korán? – nézett rám Sam megütközve.
- Igen – feleltem. – Ami azt illeti igen fáradt vagyok, úgy, hogy jobb, ha megyek, mielőtt itt alszom el.
- Ahogy érzed – mondta. – Holnap majd gyere le hozzánk, ha lesz időd.
- Feltétlenül – mondtam mosolyogva.
- Hé, ne vigyünk haza? – kérdezte Jake.
- Nem kell. Van négylábú kísérőm, nem is egy – böktem Amon és Asa felé.
- Ne állj meg sehol sem, egyenest menj haza – utasított még egyszer Sam. Bólintva nyugtáztam kérését.
- Még egyszer köszönök mindent! Sziasztok.
- Szia – érkezett kórusban.
Sietős léptekkel Amon felé mentem. Közben vacogtam, mert feltámadt a szél. Paul azonnal kiszúrta, hogy valami nincs rendjén és felkelt a tűz mellől, és utánam jött. Először tudomást sem akartam róla venni, mert azt gondoltam majd csak megunja és visszamegy. Pechemre beért.
- Minden rendben? – kérdezte, miközben arcomat fürkészte. – Te sírtál?
- Nem dehogy – hazudtam könnyedén. – Csak sok a bogár, és az egyikük úgy gondolta megnéz közelebbről, aminek ez lett a vége- mutattam a könnyes szememre.
- Szent János bogár – motyogta alig hallhatóan.
- Valami olyasmi, csak mérgesebb kivitelben. Azt hiszem, én most már megyek, kezdek álmos lenni – majd, hogy hitelességet adjak szavaimnak nagyot ásítottam. – Egy napra ez elég volt. Ti és a vámpírok…
- Rendben, akkor majd még találkozunk. Jó éjt – mondta, majd visszafordult, hogy a tűzhöz üljön.
Amon Emily és Sam kocsijánál várt, megvárta, míg a közelébe érek és az erdő felé kezdett menni, én pedig utána. Asa is a nyomunkba szegődött és követett minket. Mikor elértük az erdő szélét Amon hátához mentem, hogy fel tudjak rá szállni, de e helyett Ő játékosan arrébb ügetett. „Mély levegő” – figyelmeztettem magamat. Újra oda mentem Amonhoz, megfogtam a sörényét, és lendületet véve felugrottam rá. Vagyis csak ugrottam volna, hogy ha az a vicc madár arrébb nem ugrott volna. Én pedig nagy huppanással guggoló támaszba érkeztem. Kezdtem begurulni, hogy még neki is most kell szórakoznia. Felkeltem és nagyot sóhajtottam. Közelebb mentem hozzá épp meg akartam fogni, amikor újra arrébb ugrott, és beügetett az erdőbe, én pedig utána mentem. Botladozva mentem végig a fák között, Amon felmenőit szidva. Neki is az éj kellős közepén kell játszania. Két okból nem hagyhatom itt. Egy: mert ki tudja, mi történhet vele. Kettő: mert, hogy máshogy jutnék haza?
- Amon – kiabáltam bele az éj sötétjébe. – Ne játssz, kérlek!
Egy nyerítést halottam beljebb az erdőből és egy csaholást. Kétség kívül ez Asa volt. Beljebb mentem az erdőbe, letérve ezzel az ösvényről. Butaság volt tudom, de mi mást tehettem volna? Csak egyre tovább és tovább mentem. Közben igyekeztem kikerülni az ágakat és a lábam alatt lévő ág és növény csapdákat. Minden lány álma ez… Éjjel a sötét erdőben ahol vérfarkasok és vámpírok is élnek, rövidnadrágban és ujjatlan pólóban végig szambázni, hogy megtalálja a lovát és a farkasát.
Ám végre előbukkant a hold, és az ég is kezdett kitisztulni. Egy kevéske fény szűrődött be a fák lombkoronáján keresztül, de még így sem láttam valami sokat.
- Amon!Asa! – kiabáltam rekedtes hangon.
Egy újabb nyerítés volt a válasz, s követtem a hangot. Majd meghallottam végül Amon hörgő hangját. Így lényegesen könnyebb volt őket keresnem. Közben magam mellől lépéseket hallottam, nem tudtam ki venni, mi lehet az. Egy biztos ennek a valaminek két lába volt, majd egyre több láb csapódását hallottam a talajon. Egy kisebb tisztásra értem, ahol egy kis körben nem voltak fák, így a hold teljes fényével be tudta világítani.
A lépések egyre hangosabbak és gyorsabbak lettek. Kísérteties volt ez az egész. Pont mintha egy horrorfilmben lettem volna… Amikor a lányt megtámadja egy szörnyeteg. A gondolatba is bele borzongtam. Szívverésem egyre jobban gyorsult. Pedig már igazán nem kellett volna... Hiszen mi jöhetne rosszabb? A farkasok nem támadnak emberekre, az itteni vámpírok pedig nem emberrel táplálkoznak, hacsak nem egy újabb közülük. „ Nyugalom” – ismételgettem önmagamat. A hátam mögül megreccsent a bokor, én pedig szemben vele hátrálni kezdtem. A szívem egyre hevesebben vert, ereimben a vér száguldozott.
Megint valaminek neki ütköztem… egy apró sikoly hagyta el a számat, gyorsan megpördültem tengelyem körül. Az illető csak dermedten bámult rám, nem tudta, hogy mit is mondjon. A hold csodálatosan megvilágította rézszínű bőrét, és arcát is. Csokoládé barna írisze újra az enyémbe fúródott és csak bágyadtan vágyakozva nézett engem. Próbáltam csillapítani légzésemet, hogy ne tűnjek paranoiásnak, de valahogy nem ment. A csend köztünk egyre jobban elhúzódott, s engem ez kezdett igazán zavarni…
- Te követtél engem? – kérdeztem nagyot nyelve, miután légzésem egy kicsit lassult. Nem válaszolt. Csak állt és nézett. Közben megérkezett a hátam mögé Amon, akire ránéztem és játékosan megrázta fejét. Visszafordultam az ismerős idegenhez, aki mindig csak ugyanúgy szótlanul állt.
- Bocs, nem akartalak megzavarni – motyogtam. – Már megyek is.
Azzal Amon felé mentem. Bele kapaszkodtam a marján lévő sörénybe, és vettem egy nagy levegőt mielőtt ugrani akartam volna. Ekkor egy kéz fonódott az enyémre ami Amon sörényét szorította görcsösen. A másik kéz pedig, Amon hátán pihenő kezemre tévedt. Lélegzetét egész közelről éreztem, szinte perzselte a nyakamat. Szívem még az előbbiektől is jobban dobogott.
- Ne menj el – suttogta könyörgően. Elengedtem Amon sörényét, és leengedtem a kezemet, de az övé még mindig az enyémen volt. Lassan szembe fordultam vele, és vártam. – Mutatni szeretnék neked valamit – mondta esdeklően, válaszom várva.
- Jó, legyen – bólintottam habozva.
- Erre – mutatott az erdőbe befelé, és kezemet foga elindult.
Nem tudtam hová visz, de mégis meg bíztam benne. Hagytam, hogy had fogja kezem, ezzel elég nagy örömet szerezve magamnak. Ahogy beljebb sétáltunk az erdőben kezeinket összekulcsoltam, Ő pedig halványan elmosolyodott. Már öt perce biztos mentünk a sötétségben, de nem szólt hozzám. Akkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpen azt se tudom hová visz, és egyáltalán, hogy jutok ki onnan, ha megint elrohan. Én pedig kezdtem megunni ezt a bizonytalanságot, és lecövekeltem. Ő még ment volna tovább, de összefont kezeink megállították, visszafordult hozzám és arcomat fürkészte.
- Hová megyünk? – kérdeztem halkan, közben a szemem a kezeinkre tévedt, ami még mindig szorosan fogták egymást, Ő ezt észrevette és közelebb lépett hozzám, de egy pillanatra sem eresztett.
- Mindjárt ott vagyunk. Bízz bennem. – S megint, mint oly sokszor bevette kisfiús mosolyát, ami teljesen megnyert. Tudom, nem lenne szabad… de hát ezzel mit árthatok? Az Ő egyetlen igaz szerelme a szőke… - Aprót bólintottam, Ő pedig mosolyogva újra elindult.
Ismét csendbe burkolóztunk mind ketten. Ez felért egy lelki terrorral… Szerettem volna neki valami okosat mondani, de nem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy mit is kéne mondanom neki. Tulajdonképpen, én már elmondtam mindent, amit csak eddig tudtam, vagyis akartam mondani neki. Most rajta a sor.
Egyszer csak vége lett az erdőnek. Egy kis tisztásra értünk, amit a fák vettek körbe. A hold fénye gyönyörűen megvilágította a kis helyet. A harmat cseppek tisztán látszódtak a bokámig érő fűben. Embry lesandított rám, és elmosolyodott gyönyörködő arckifejezésemen.
- Gyere – szólt lágyan és végig simított kezemen.
Egy kicsit beljebb mentünk kezemet elengedve leült, most vettem csak észre hiányzik a meleg. Lassan én is leereszkedtem mellé és bámulni kezdtem a helyet.
Ekkor a fűből apró zöldes-sárgán világító bogarak röppentek fel. „Szentjánosbogarak” gondoltam. Egyre több lett a réten és egyre jobban zsongani kezdtek. Gyönyörű volt, ahogy azok az apró kis lények bevilágítják a rétet. Sokan kis jelentéktelennek tartják őket, de annál szebbek éjjel. Nappal rút kis élőlények, éjjel viszont gyönyörű lényekké változnak. Ez a természet rendje… nappal egyik, éjjel másik, míg világ a világ.
- Nézd – mutatott az apró kis lényekre, akik most kettesével repdestek. – Mindegyiknek megvan a maga párja, legalábbis próbálkoznak megtalálni. Az ő boldogságuk nem tart tovább néhány óráig párjukkal, csak néhány órájuk van együtt. Utána vége… s jön a következő tónus. De vannak lények, akik egy egész életre párt választanak. Mint például a farkasok – ekkor a rét azon oldalára bökött ahonnét jöttünk, hátra fordultam fejemmel, egyik kezemmel kitámasztottam hátul magamat, testem Embry felé irányult, aki ugyanúgy nézett engem.
Két átlagos farkas volt ott. Az egyik szürke volt a másik pedig feketés – nem lehetett igazán jól látni. Vidáman játszadoztak még úgy is, hogy mi a közelükben voltunk. Egy pár voltak. A nőstény megunva a játékot leheveredett a hím pedig mögé és megnyalta annak arcát. A látvány gyönyörű volt. igen így volt a farkasok egy egész életre párt választanak, akárcsak a vérfarkasok.
A nőstény farkas, ahogy ránézett párjára a szerelmet lehetett leolvasni arcáról. Butaságnak tűnik, de ahogy nézte párját a szemei annyira lágyak és annyira csodálatot tükrözőek voltak…
A hím hátradőlt, párja pedig a nyakára hajtotta a fejét, és orrát a bundájába fúrta. Gyönyörű pillanat volt, látni két állatot, akik ennyire oda vannak egymásért.
Na, várjunk csak egy percre! Az- az…
- Asa – tört rám hirtelen a felismerés. Nem hittem a szememnek! Az én drága farkasom megtalálta a párját! Most már tényleg ide tartozik…
- Úgy bizony – mosolyodott el Embry. – Ő már megtalálta a párját, ahogy én is. – Erre aztán arcomról lehervadt a mosoly. „Szóval itt tartunk… Ideje felvilágosítani, hogy én már tudom.”
- Azt hiszem, ezen már túl vagyunk. Jake már elmondta, hogy te már… bevésődtél…
- De Jake azt nem mondta, hogy kibe.
- Magamtól is rájöttem – motyogtam magam elé.
- Azt hiszem, tévedsz – nevetett fel erőtlenül és fejét csóválta.
- Már miért tévednék? Az illetőnek hosszú haja és kék szeme van, mint az megtudtam Jacobtól.
- Jake jól csőbe húzott – mosolyodott el. - Nem Nicole a lenyomatom, mint ahogy azt te gondolod...
Én csak értetlenül meredtem magam elé, és újra és újra a szavai csengtek a fülembe. „Nem Nicole a lenyomatom.” Nem akartam hinni a fülemnek. Jake tényleg hazudott? Várta a válaszom, de én nem szóltam semmit, csak hol rá, hol pedig az erdőre kaptam a tekintetemet.
- Te vagy a lenyomatom, Lana – szólalt meg végül, én fejemet felkaptam erre az egy mondatára és nagyokat pislogtam. Én neki? Lenyomat?
- Hogy… hogy… hogy micsoda? Én? A te lenyomatod? - kérdeztem újra vissza. Biztos akartam lenni benne, hogy jól halottam nem pedig a fülem csengett.
- Igen, te. De… ha nem akarsz tőlem semmit én megértem, elvégre elég gyökér voltam veled.
Én csak ültem és meredtem a semmibe. „Nem lehet igaz… nem lehet, hogy én vagyok az, akibe bevésődött.” Nem akartam elhinni. Nem lehet ekkora szerencsém, az kizárt! Vagy mégis? Remélem ez nem egy újabb térfa, amit nekem szántak.
De ha jobban belegondolok, éreztem köztünk valami furcsa vonzást mindig is, de túl makacs jellem voltam ahhoz, hogy felmerjem vállalni… talán tényleg igazat mond. Hiszen mikor először összevesztünk Carennek azt mondta, hogy szeret… s amikor megcsókolt és a kórházban is, velem volt. Furcsa érzések kezdtek bennem kavarogni, szeretet, bűntudat és még egy adag szerelem. Választanom kellett, vagy elküldöm és megmondom, hogy hagyjon, egem békén vagy pedig hiszek neki és maximum még rosszabbul járok, ha kiderül, hogy hazudik.
De töprengésre időt nem hagyott, mert türelmetlenül kereste tekintetemet.
- Lana, komolyan. Ha nem akarsz tőlem semmit, én megértem. Nem akarom, hogy úgy fogd fel, mintha ez kötelező lenne – szinte dőltek belőle a szavak, meg sem tudtam állítani, mert mikor észrevette a kezét felemelte, hogy leintsen. Szemem forgatva vissza húzódtam és hallgattam. - Elfogadom a döntésed bármi is legyen az. S azt sem akarom, hogy kényszerből szeress. Én nem akarok nyűg lenni a számodra… - nem tudta befejezni a mondat végét, mert megakadályoztam benne.
Ajkaim szorosan az övére záródtak, azt akartam, hogy érezze és tudatosuljon, benne mit akarok. A lágy csók, amit alsó és felső ajkára adtam megtette a hatását, mert a lélegzete is szaggatottabb lett. Majd mosolyogva vissza húzódtam.
- Nem vagy nyűg – tettem még hozzá.
Ő is ugyan úgy elmosolyodott, és a megkönnyebbülés jeleit láttam rajta megcsillanni. Most ő volt az, aki kezdeményezett. Közelebb hajolt hozzám, meleg leheletétől megborzongtam és szinte elkábultam. Már remegve vártam, hogy mikor találkoznak újra ajkaink. Először csak lassan óvatosan ízlelgettük egymást, hosszú percekig, majd mikor biztosak voltunk egymásban, csókunk kezdett elmélyülni. Nyelvünk vad táncot járt, közelebb húzott magához és egyre szenvedélyesebben csókolt. Én sem tétlenkedtem. Karommal átfontam nyakát és egyik kezemmel hajába túrtam, hogy még közelebb érezhessem magamhoz. Egyik keze derekamra tévedt, és még jobban magához húzott, és szorosan fogott, mintha soha sem akarna elengedni. Végtelennek tűnő percekig élveztük egymás érintését és csókjait. Először azon kezdtem ott morfondírozni, hogy mi lett volna, ha már ez az elején megtörtént volna, akkor talán már most is együtt lennénk. Mennyivel könnyebb lett volna… De még sem bántam meg, jó volt ez így. Jó intő példa arra, hogy nem mindig kell elzárkóznom az emberek elől.
Ajkaink elváltak egymástól és levegő után kapkodtam, ám Embry még most is bírta. Ajkai a nyakamra találtak és ott folytatták tovább a felfedező utat. Olyan lassan csókolta végig, hogy már szinte kínzás volt. Szemem-lehunytam és mélyeket lélegeztem, igyekeztem kitisztítani elmémet mielőtt még újra elfedné a rózsaszín köd. De ebben Ő nem volt partner… szüntelenül csak nyakam ívét csókolta, majd egyik kezébe vette az arcomat, s ajkaival az állam vonalára tért. Direkt kínoz… De hogy visszaadjam a kölcsönt a fejem kicsit elfordítottam, így már elértem ajkait és hosszan megcsókoltam. Végül már csak apró puszikat leheltünk egymás ajkaira, és egy párszor elmosolyodtunk közben.
Embry egy gyors mozdulattal mögém ült, hátamat mellkasának nyomtam és élveztem a belőle kiáradó meleget, s hallgattam szívének dobogását.
- Azt hittem, már soha nem jön el ez a perc – suttogta a hajamba, majd fejem búbjára nyomott egy csókot.
- Ezzel nem vagy egyedül – sóhajtottam fel, Ő pedig halkan felkuncogott.
- Azt hittem utálsz.
- Utáltalak is – feleltem. – Legalábbis próbáltalak…
- Miért? – kérdezte miközben megcsókolta a vállamat.
- Azt hiszem, mert féltem – feleltem, és érzékeltetni akartam vele, hogy számomra itt merül ki ez a téma, de Ő nem adta fel egy könnyen.
- Féltél? Mitől?
- Leginkább magamtól – motyogtam. – Attól, hogy újra szerelmes leszek és ugyan az lesz a vége… te is elmész.
- Olyan buta vagy – szorított magához, közben megcirógatta az arcomat. – Soha, de soha nem lennék képes téged elhagyni. S nem is foglak, soha!
- De egyszer meg fogsz unni – sóhajtottam fel, és a végére a hangom is elcsuklott.
- Így elfelejtetted a bevésődést? – mosolyát éreztem a vállamon, én megráztam a fejemet.
- Egy életre szól – suttogtam, kezeinket összekulcsolta.
- Egy életre – ismételte, és maga felé fordítva megcsókolt, több szenvedéllyel, hogy éreztesse velem érzéseit, a csók végén megsimogatta arcomat, majd hosszan a szemembe nézett. – Szeretlek.
Nekem ennyi elég is volt, most már teljesen megbíztam benne. Ez a ki szó többet ér, mint ezer másik. Egy mosoly kíséretében apró csókot leheltem ismét ajkaira és újra meleg mellkasának dőltem. Arcát az enyémhez szorította és mélyeket lélegzett. A meleg leheletétől ismét megborzongtam, amit észrevett és egy kuncogással díjazott. Annyira hihetetlen volt ez az egész… Ő és Én. Együtt. De aztán eszembe jutott az-az aprócska valami, ami még közénk állhat, és egy fájdalmas sóhajtás hagyta el a számat.
- Valami baj van? – kérdezte aggódva.
- Nem, semmi. Csak… – suttogtam, majd arcomat ismét maga felé fordítva kényszerített, hogy a szemébe nézhessek, de én nem tudtam szemébe nézni.
- Csak mi? Nekem elmondhatsz bármit – államat kezével felemelte, hogy szemembe nézhessek, óvatosan elmosolyodott és szemhéjamat megpuszilta.
- Arról… szóval, hogy te nem öregszel – böktem ki végül, de már meg is bántam, mert egy bosszús sóhaj volt a válasz. – Én viszont igen… s nem hinném, hogy neked később egy negyven éves fonnyadt nő kelleni fog.
- Bízzál bennem egy kicsit jobban – morogta. – Különben is, öregedni fogok…
- Egyszer, majd – fejeztem be helyette.
- Lana nem ez a lényeg! Szeretlek, és csak te kellesz nekem! Nem fog érdekelni ki mit mond, hogy- hogy nézel ki, mert nekem akkor is gyönyörű leszel! Különben is, idősebb vagyok tőled három évvel… szóval, ha te harminc leszel én harminc három…
- És dögös húsz évesnek hatsz – sóhajtottam fel, mire felkuncogott, majd újra komolyságot erőltetett magára.
- Ráérünk még ezen problémázni. Még csak tizenhét vagy!
- Még csak – ismételtem gúnyosan.
- Nektek, nőknek, mindig a korotokkal van probléma – forgatta szemeit. – Tisztára úgy beszélsz most, mint Bella. Neki is ugyan ez volt a baja… Edward örökre tizenhét éves marad, Ő meg ember létére öregedett, és nem akart idősebb lenni Edwardtól.
- Ezért megkérte, hogy tegye vámpírrá – morogtam.
- Ha csak ilyen egyszerű lett volna – forgatta szemeit, majd rám nézve folytatta: - Edward nem akarta Bellát vámpírrá tenni, mert nem akarta, hogy a lelke elkárhoztasson. Bella viszont ragaszkodott hozzá, mert nem akart öregedni. Nessie születésekor Bella jóformán bele halt a szülésbe és akkor változtatta át Edward. – Nekem hirtelen felcsillant a szemem. Szóval, ha vámpír leszek, örökre így maradok, és nem fogok soha megöregedni és együtt lehetünk fiatalon…
- Eszedbe se jusson, amin most gondolkodtál. Te nem leszel vámpír! – dörrent rám, én pedig nem értettem honnan tudta, hogy ezen jár az agyam, megszeppent arckifejezésemnek megenyhült, majd sóhajtva ennyit mondott. – Ha vámpír lennél, abba bele pusztulnék. Nem bírnám végig nézni, hogy egy mocskos vérszívóvá válnál…
- Miért? – kérdeztem, közben hangom elcsuklott.
- Most hagyjuk ezt a témát – suttogta lágyan és újra nyakszirtemet csókolgatta.
Valahogy engem most mégsem tudott meggyőzni. Rosszul esett, amit mondott. Mocskos vérszívó… Valóban így vélekedne rólam? S ha mondjuk, történne, velem valami akkor mit tenne? Inkább látna holtan, mintsem a vámpírok közül egynek? Nem mertem már megkérdezni tőle, mert attól tartottam, csak még jobban tönkre tenné, azt, amit most kezd kialakulni köztünk. Kezei szorosan körülfontak engem és úgy szorított magához, mintha el akarná űzni ezt a gondolatot, hogy én vámpírrá válnék. Végül feladtam. Nem volt, már hozzá kedvem ezen gondolkodni. Hozzá bújtam és élveztem testéből áradó meleget, fejét nyakamra helyezte és hallgattam szuszogását. A szemem végül a csillagos teliholdas égre tévedt, annyira gyönyörű volt! Mintha csak festve lett volna, csodaszép. Imádtam a holdat és a csillagokat, ha választani kellett volna, minek születtem volna újra, a holdat választottam volna. Légzése kezdett egyenletessé válni, kezdtem azt hinni, hogy elaludt. Majd mocorogni kezdett, hogy fejét kényelmesebb pózban elhelyezze a vállamon.
- Alszol? – kérdeztem játékosan.
- Próbálok – mondta álmosan, és egy nagy ásítást engedett meg magának.
- Akkor mi lenne, ha egy kicsit kényelmesebb pózban próbálkoznál?
- Nem túl jó ötlet – sóhajtott fel, és lapockámba fúrta arcát. – Akkor nem vagy elég közel hozzám.
- Ezen segíthetünk – nevettem fel, majd kibontakoztam öleléséből. – Na, dőlj el. – Ő engedelmesen elnyúlt a talajon, egyik kezét feje alá helyezte a másikat hívogatóan kitárta, de én fejemet ráztam. Mellé ültem és figyeltem, ahogy szemét lehunyja, egy nagy sóhaj kíséretében lerántott magához. S jót kuncogott ezen.
- Így már sokkal jobb- dünnyögte, miközben fejemet mellkasára helyeztem Ő pedig egyik kezével átölelt, és simogatni kezdett.
Kezemmel körözni kezdtem mellkasán, amire egy elégedett mormogás volt a válasz. Elmosolyodtam rajta. Most jöttem csak rá mennyire szeretem. Eszembe jutott, amikor Amon fellökte és tiszta víz lett, akaratlanul is elmosolyodtam. Már akkor tudnom kellett volna, hogy többet érzek iránta, mint bárki más iránt. De túl makacs és önfejű voltam, és Ő sem könnyítette meg. A folytonos ellenségeskedésével és csipkelődésével.
- Az elején miért voltál velem olyan, ellenséges? – tettem fel végül azt a kérdést, ami már oly régóta foglalkoztatott. Először nem válaszolt, azt hittem már elaludt.
- Mert féltettelek – suttogta, és éreztem közben izmai megfeszülnek. – Féltem, hogy rossz vége lesz, ha bele ártalak ebbe az egész farkasos dologba. Hogy egyszer talán valami apróságon felidegesítem magam és kárt teszek benned… sőt, hogy most már tudod te is ezt az egészet, most még jobban vigyáznom kell rád. Az ellenséges vámpírok ott támadnak, ahol a legsebezhetőbbek vagyunk – felfelé fordítottam tekintetem, hogy lássam arcát, ami most fájdalmas maszkba torzul. – A lenyomatunkon keresztül. Az a mi gyenge pontunk, vagyis inkább ti. Inkább meghalunk, mintsem hagyjuk, hogy bajotok essen. – Fölé hajoltam, hogy lássam arcát, majd végig simítottam rajta.
- Szeretlek – suttogtam, majd megcsókoltam. A csók végén homlokomat az övéhez szorítottam, és szemem-lehunytam. – Előre szólok: Ha csak egyszer is megpróbálsz miattam véget vetni az életednek, az első utam a vámpírokhoz vezet, s nem az átváltozás miatt.
- Ha ez ilyen egyszerű lenne…
- Hidd el az – forgattam szemeimet. – Ahogy te sem tudnád elviselni, hogy nem lennék az élők sorában, úgy én sem tudnám elviselni, ha te nem lennél.
- Megérte rád várni – mosolyodott el, szabad kezemet szívére húzta. – Csak érted dobog - újra megcsókolt, ami most lágy volt, mintha attól félt volna, hogy ezzel az apró mozdulataival is kárt tenne bennem.
A csókot végül én szakítottam meg, és visszahanyatlottam mellkasára. Hosszú percekig hallgattuk egymás lélegzését, én pedig az Ő szívdobbanásait. Jelenleg ez volt nekem a világ legszebb dallama. Olyan idilli volt most minden körülöttünk. Senki és semmi nem volt, aki most szétválaszthatott volna minket. Csak mi voltunk, egyedül. Felőlem akár a világ is széteshetett volna, de Ő mellettem volt. Lehet, hogy én nem vésődöm be, de azt tudtam, hogy tiszta szívemből szeretem.
Végül aztán engem is elért az álom, kétségbeesetten küzdöttem ellene, de pilláim egyre jobban elnehezültek és csukódtak le. „NE! Nem szabad elaludnod! Meg ne próbáld!” Szinte üvöltöttem magammal, de túlfáradt voltam, s ez a meleg… Sikerült végre elaludnom.
Az éjszaka többé kevésbe nyugodtan telt, egyszer-kétszer arra ébredtem fel, hogy rettenetesen melegem van és olyankor arrébb húzódtam tőle, de Ő valahogy mindig visszahúzott magához. Reggel arra ébredtem, hogy nem Embry ugyanúgy ott fekszik alattam és nagyokat szuszog. Felnéztem rá, Ő pedig mosolyogva nézett vissza rám, én pedig legördültem róla.
- Jó reggelt – köszönt, majd egy apró puszit nyomott a számra.
- Neked is – mondtam mosolyogva, majd egy hatalmasat nyújtóztam. – Nagyon rosszul aludtál? – kérdeztem, miközben a karikákat tanulmányoztam szeme alatt.
- Nem – felelte mosolyogva, majd fölém gördült és egyik kezével kitámasztotta magát, míg a másikkal arcomat simogatta. – Ami azt illeti rég nem aludtam ilyen jól.
- Na persze, azért vannak a szemeid alatt centis karikák – forgattam szemeimet, majd mutató ujjammal végig húztam a szemei alatt.
- Rég nem aludtam rendesen… tegnap este volt az első alkalom.
- Hogy került rám ez az ing? – kérdeztem, miközben a rajtam lévő kockás inget tanulmányoztam. Eléggé bő volt rám akár kétszer is bele fértem volna.
- Paul hozta – suttogta nyakamba, majd orrával végig cirógatta, nekem pedig légzésem egyre szaporább lett.
- Mikor? És honnan tudta, hogy itt vagyunk?
- Farkas telepátia – mondta két csók között.
- Ó szóval itt hagytál – húztam fel az orromat, majd tetetett sértődöttséget játszottam.
- Nem mondhatnám. Épp csak arrébb mentem, hogy átváltozzak és kérjek neked valamit, ami melegen tart. Egyedül Paul volt csak farkas alakban, ezért tudtam Őt megkérni rá. De észre sem vetted, hogy elmentem, annyira nyugodtan aludtál, amint megérkezett a póló visszaváltoztam és rád terítettem, bőven ennyi történt.
- Nem kellett volna, miattam még ezzel is bajlódnod.
- Nem volt ezzel semmi bajlódás – mondta mosolyogva.
Kicsit arrébb toltam, hogy fel tudjak ülni, de Ő e helyett, megfogott és az ölébe ültetett, magával szembe fordítva. Tiltakozni sem volt időm. Karomat nyaka köré fontam és arcomat nyakába fúrtam, és nagyot sóhajtottam.
- Jó reggelt – köszönt újra nevetve.
- Azt hittem ezen túl vagyunk – dünnyögtem, nyűgösen.
- Még nem – felelte, majd egy kicsit hátrébb húzódott, hogy arcom kiváljék nyakából. Egy hosszú pillanatig néztük egymást, majd ismét hosszú csókba forrtunk össze. – Most vagyunk túl rajta – suttogta, mosolyogva miközben apró puszikat lehelt arcomra.
- Mennyi az idő? – kérdeztem álmosan, miközben körül néztem a kis mezőn.
- Nagyjából olyan délután egy- két óra körül lehet – felelte nemes egyszerűséggel.
- Atya úr isten! Miért nem keltettél fel előbb? Caren meg fog ölni! Azt se tudja, hogy hol vagyok…– pattantam fel hirtelen, és indulni akartam, de Ő visszatartott.
- Fogalma sincs róla, hogy hol vagy? – kérdezte értetlenül, mire én fejemet ráztam.
- Tegnap délután, mikor eljöttem otthonról azt mondtam neki, hogy Jake-kel találkozom a parton. Utána nem voltam otthon… mert Jake elvitt a Cullenek-hez, onnan meg a partra jöttünk.
- Hát ez nagy ötlet volt Lana! – mondta csípősen, arcán a boldogságot hirtelen a méreg váltottam fel. – Legalább telefonálhattál volna neki! – sziszegte. Én pedig szörnyen éreztem magamat, igaza volt. S már megint mérges rám… - Gyere, haza kísérlek.
Amon a mező szélén legelészett, oda mentünk hozzá én felpattantam rá. Embry pedig előre szaladt, hogy átváltozzon és, hogy velem tartson. Egész úton puffogott, ha szóltam hozzá, akkor sem nézett rám vagy jelzett volna valamivel. Nagyon mérges lehetett rám, mert még a szemei is szikrát szórtak, amikor rám nézett. Ha puszta tekintettel ölni lehetett volna, Ő már réges-rég megtette volna.
Egy órája sétálhattunk, már amikor végre kiértünk az erdőből a házunk karámjához, lecövekelt és várta, hogy mennyek, de én nem mozdultam, sem Amon. Erre Ő fújtatott egyet, majd visszafordult.
- Hé! Öhm… látlak még ma? – szóltam utána, mire megállt és visszafordult és megrántotta vállát. Majd dacosan elment. - Hát kösz – morogtam.
Bent a házban Caren épp beszélt telefonon valakivel, de amikor bementem letette a telefont, és egyenest hozzám fordult.
- Mégis hol voltál? – kérdezte csípősen, kezeit keresztbe fonta a mellkasán és lábával dobolt a padlón.
- Amonnal és Asaval kirándultam az erdőben – vontam vállat apró hazugságom közben.
- Ilyen ruhában? – nézett végig rajtam.” Ó a franc! A ruha… most légy okos!”
- Nem. Haza jöttem, átöltöztem, mert pár barátommal elmentünk valahová, utána meg a két csibésszel kirándultam egyet. De… nem mentem messzire. Itt voltam a karám mögött.
- Nálatok nem szokás szólni, ha elmentek valamerre? S, ha bajod esett volna? Halálra aggódtam magamat! Már éppen ott tartottam, hogy hívom Charlie Swan-t, hogy kezdjen el Ő is keresni.
- Jó, bocsánat. Legközelebb nem fordul elő – sóhajtottam fel.
- Azt garantálom. Egy hétig nem mehetsz sehová – mondta anyai szigorral a hangjában, nekem pedig egy újabb poénra futotta.
- Még iskolába se? – húztam fel a szemöldökömet, majd egy almáért nyúltam és bele haraptam. – Egyre jobban kezdem megkedvelni ezt a helyet! Itt még a büntetés is élvezetes.
- Ne viccelődj! – sziszegte. – Az iskolán kívül sehova sem mehetsz.
- Mert, mintha olyan marha sok program lenne ebben a városban, amire el tudnék menni – morogtam, majd felmentem a szobámba.
Asa vidáman szuszogott az ágyamon, mikor bementem felkaptam fejét és vidám csaholásba tört ki. Megsimogattam játékosan feje búbját. Törülközőmért kapta, és tiszta fehérneműért valamint tiszta ruhákért. S a fürdőbe mentem. Hosszú ideig áztattam magamat a forró víz alatt, ami most szinte égette a bőrömet, de ez zavart a legkevésbé. Az viszont annál inkább, hogy az én Szürkém mérges… megint. Hát soha nem lesz olyan nap, amikor minden szép, és jó? A fürdőkabint egyre jobban ellepte a pára, míg végül úgy döntöttem ennyi elég és kiléptem a fürdőbe, ahol szintén pára uralkodott, de kevesebb mértékben.
Miután felhúztam a tiszta ruhaneműket, vizes hajamat egy törölközőbe csavartam és kimentem a szobámba. Ledobtam magamat az ágyra s tévézni kezdtem. Fogalmam sem volt, hogy mi ment benne, de két óráig biztos lekötötte a figyelmemet. Utána mp3 lejátszómat hallgattam további két órán át. Majd miután meguntam ezt is, betettem az Ex férj Újratöltve című filmet, legalább százszor láttam, de mégsem untam meg. Igaz, hogy Jennifer Aniston karakterének neve Nicole – akit most nagyon rühellek, - de ezt leszámítva végig néztem újra. Egy párszor felfordult a csaj nevétől a gyomrom, de istenem… ez nem az a csaj, aki itt Forks-ban él. Majd a telefoncsörgés szakította félbe a DVD-zésemet. Ahogy felpattantam a törülköző leesett vizes hajamról, ami nem száradt meg a vizes törülközőnek köszönhetően.
- Szia Lana! Na, hogy sikerült a tegnap este?
- Hello Alice – mondtam mosolyogva. – Egész jól…
- Mond csak jól tippelem, hogy éppen otthon vagy bezárva?
- Teljesen – mondtam szem forgatva. – De meg sem kérdezem, honnan tudod…
- Nessie Jake, én nyertem! – rikkantotta Alice. – Büntit kapott a kimaradásért.
- Alice! – sziszegtem. – Nem kell tova kürtölni mindenkinek!
- Jaj, bocsi. Csak azért hívtalak, hogy ezt kiderítsem, mert el akartak téged hívni moziba ma, de nem hallgattak rám, hogy te ma nem leszel mozi képes.
- Nem is értem ki az-az elvetemült, aki képes ellened fogadni – mondtam színpadiasan, mire felnevetett.
- Akkor további jó DVD-zést – mondta végül. – Mellesleg az Ex férj újratöltve, az egy nagyon jó film – kacagott nagyot, gondolom a jövőmből olvasta ki.
- Alice! Ha megkérhetlek, akkor jegeld a képességedet az én életemben – mondtam unott hangon, miközben a plafont fixíroztam.
- Akkor, szia – mondta nevetve, s máris bontotta vonalat, köszönni sem volt időm.
Ezt követően a konyhába mentem, hogy igyak egy kis narancslét. Alig tíz percet tartózkodtam ott, mivel egy kicsit elbíbelődtem az ivással. Caren már a szobájában aludt, ahogy láttam. Én pedig felindultam a szobámba. Amint beléptem megcsapott a hideg levegő. Az erkély ajtóm megint nyitva volt! Nagyot fújtatva mentem oda, hogy becsukjam közben borzongás futott végig rajtam. Közben az ajtó előtt haboztam, mielőtt még a függönyt leengedhettem volna rá két meleg kéz fogott át. Vizes hajamat elsöpörte vállamról és apró csókokat lehelt rá.
- Sajnálom a délutánt – suttogta, majd maga felé fordított. Forró bőre égette az enyémet, akárhol értem hozzá, ugyanis félmeztelen volt, mint reggel. – Nem akartalak megbántani, csak…
- Semmi baj, nem haragszom – vágtam a szavába. – Egyébként joggal voltál rám dühös. Szólnom kellett volna Carennek, hogy hol vagyok.
- Felejtsük el – mondta mosolyogva, majd újra megcsókolt.
Egyre vadabbul csókoltuk egymást, majd néha visszahúzódtunk levegőért, s utána újra megvívtuk saját kis csatánkat egymással. Egy kezével feljebb húzta a pólót rajtam, a másikkal a gerincemet simogatta, én pedig karomat a nyaka köré fontam. Végül aztán gondolom megunhatta, hogy ott állunk és csók közben felkapott és az ágyamhoz vitt, ahol óvatosan letett. Majd ott folytattuk tovább. Mindketten áttértünk egymás nyakára, de Ő még lejjebb is akart haladni… Hagytam, hogy a kulcscsontomra rátérjen, de miután onnan is lejjebb akart haladni, sőt még a pólómat is kezdte feljebb húzni, arcát az enyémhez húzva újra megcsókoltam, s kezét felvettem a pólómtól. Ám Ő ezt nem így gondolta és újra rátért a pólóm aljára… nekem itt szakadt a cérna és eltoltam magamtól.
- Ezt még ne – suttogtam levegő után kapkodva.
- Miért? – suttogta nyakamba és ellen állhatatlanul végig cirógatta nyelvével.
- Mert még korai – suttogtam elhalóan, és próbáltam higgadtan tűrni, minden egyes érintését és csókját, de Ő cseppet sem könnyítette meg.
Nem hatotta meg kérésem, mert ugyanúgy fojtatta, amit elkezdett. A pólóm egyre feljebb és feljebb került. Úgy döntöttem egy kicsit megmutatom neki, milyen az, amit most Ő csinál, noha én nem akarom. Olyan erővel és szenvedéllyel csókoltam meg, amin meglepődött, egy pillanatra le is blokkolt. Végig simítottam izmos hátán majd mellkasán, és tarkójánál fogva, még közelebb húztam magamhoz. Ekkor lekapta gyorsan rólam a pólót és egy szál fehérneműben virítottam előtte. Na, ez volt az mire nem számítottam… Közben én a nadrágja gombjához nyúltam és óvatosan megpróbáltam lefejteni róla, s most már Ő is csak alsógatyában volt. Majd mikor annak széléhez nyúltam megérezte mit akarok, kezemet elvette onnan és felült velem az ágyon, hogy megálljt parancsoljon.
- Oké – suttogta vágyakozóan. – Nyertél.
- Én is így gondoltam – nyomtam egy apró puszit ajkaira mosolyogva, majd elvettem a pólómat, ami arrébb dobott és felhúztam.
- Ja, hogy te ezt kész akarva csináltad – döbbent rá, miközben engem nézett az ágyamon ülve.
- Persze – feleltem nemes egyszerűséggel. – Mondtam neked, hogy állj, nekem még ez túl sok, de te nem is vetted figyelembe. Nos, egy kicsit betartottam neked…
- Bocs – szabadkozott, majd bánatosan lesütötte szemét. – Csak veled annyira könnyű elveszíteni a fejemet. És annyira hiányoztál…- közelebb akart jönni hozzám, hogy újra együtt legyünk, de én kibújtam érintéséből.
- Vedd fel a nadrágodat és utána beszélhetünk erről.
- Látom veled nem lesz egy könnyű dolgom – forgatta szemeit játékosan, miközben visszahúzta farmer térdnadrágját, majd mellém feküdt és én mellkasára hajtottam a fejemet.
- Azt ajánlom, jól gondold meg, hogy kivel akarsz hosszú távra tervezni – mondtam vészjóslóan komolyan, mire ő elnevette magát és megölelt.
- Ne aggódj, én már tudom – nevetett felszabadultan, majd hirtelen elkomorult. – Amúgy Caren mit mondott? Elmondtad neki, hogy velem voltál az éjjel?
- Nem, azt mondtam neki, hogy pár barátommal voltam valahol utána meg Amonnal és Asaval voltam a karám mögött – vallottam be bűntudatosan, majd felnéztem rá, hogy mit szól ehhez, szemei ismét szikrákat szórtak és arca elkomorult. - Nem akartam, hogy megtudja, hogy veled voltam, mert attól féltem tőled is eltilt, azt meg most már nem bírnám ki – Egy hatalmasat sóhajtott, majd közelebb húzott magához, arcomat-nyakába temettem Ő pedig karomat simogatta.
- Csak a bajt hozom rád – suttogta, majd fülcimpámon végig húzta az orrát. – Mi a büntetésed?
- Egy hétig nem mehetek sehova – morogtam, mire Ő újra felszabadultan elnevette magát.
- Azt még túléljük – mondta miközben fölém gördült, és rám kacsintott. – Majd felszökök hozzád.
- Itt maradsz éjszakára? – kérdeztem tőle vágyakozva, aprót bólintott, majd illedelmesen visszahúzódott a saját térfelére, én pedig újra mellkasán pihentettem a fejemet.
Pár pillanat múlva felkelt, hogy elmenjen lezuhanyozni én mg addig felhúztam a pizsamának kinevezett rövidnadrágot és ujjatlan felsőmet, és ágyba bújtam az erkély ajtó felé fordulva. Percekkel később éreztem, ahogy a takarót felemeli és lefekszik, majd odakúszott mellém, szorosan hozzám simult és karjával átölelt.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze – suttogta lágyan.
- Miért nem szeretnéd, hogy vámpír legyek?- nagyot sóhajtott mielőtt még válaszolt volna.
- Ha te vámpírrá válnál, ami megjegyzem soha nem fog megtörténni, ha rajtam múlik! Nos, akkor, meg kéne, hogy öljelek… nem beszélve arról, hogy mindennek véget vetne, ami köztünk történt. Vámpír és farkas, soha de soha nem lehet együtt.
- De miért?
- Mert az ellenkezik a természet törvényeivel. Mi azért vagyunk, hogy pusztítsuk őket, nem pedig azért, hogy beléjük szeressünk – hangja olyan ellenségessé vált, mintha csak undorodna tőlem.
- De Nessie és Jake…
- Nessie félig ember, vele ez azért történhet meg. De te… teljes értékű vámpírrá válnál.
- Most úgy beszélsz, mintha képes lennél bármikor elmenni, ha vámpírrá változnék.
- Igen azt hiszem, igazad van – motyogta. – Elmennék, mint sem megöljelek. Nem lennék rá képes… Csak és kizárólag akkor tenném meg én, ha nincs más megoldás. – Nekem hirtelen a lélegzetem is elállt, az imént hallottakon. Majd mintha egyszerűen észhez tértem volna szívem zakatolni kezdett. – De ez soha nem fog előfordulni! De most már próbálj meg aludni.
El kellett telnie pár percnek, míg végül megnyugodtam, de testéből kiáradó melegnek köszönhetően gyorsan elaludtam. Utoljára még azt éreztem, hogy ajkait nyakamnak nyomja. Az éjszakám most elég nyugtalanul telt. S most álmodtam is.
A mező közepén álltam, ahova Embry vitt, múlt éjjel. Egyik oldalt a Cullenek és a farkasok, velem szemben pedig egy fekete köpenyes nő állt egy oroszlánnal. Nem láttam az arcát, mert csuklyája eltakarta.
- Lana! Gyere haza – suttogta bársonyos hangján.
Mögöttem Embry és a farkasok álltak, én visszafordultam hozzájuk. Hirtelen elkapott az a de ja vu érzés, mintha ismerném én ezt az illetőt. Tettem a nő felé egy lépést, de aztán a farkasok vicsorgását is meghallottam.
- Lana! Könyörgöm, ne menj! Fogalmad sincs, mit művelnek majd ott veled- kérlelt fájdalmasan Embry.
- Lana! Kedvesem hát nem ismersz meg? – kérdezte a kedves női hang, azután egyből rájöttem kit rejt a csuklya.
- Anya? – kérdeztem döbbenten, mire a nő felfedte arcát, s szemem elhomályosult a könnyektől.
- Soha nem bántanálak, kincsem. Gyere haza – kérlelt esdeklően. – Mindannyian csak rád várunk!
- De hová, haza? – kérdeztem értetlenül, majd Embry mellém lépett és megfogta a kezemet. – Nekem már itt van az otthonom.
- Nem drágám. Nézd csak meg jobban – mutatott a mellettem álló férfira, aki tulajdonképpen már nem is volt mellettem, egy farkas állt a helyén, aki támadásra kész volt és egyenesen rám vicsorgott.
- Embry! Mi van veled? – sikoltottam ijedten, amikor rájöttem mit akar tenni. – Miért akarsz megölni? Mi rosszat tettem?
- Vámpírrá változtál Lana! – szólalt meg Edward színtelen hangon. – Ezért akar megölni…
Hirtelen végig néztem magamon, fura módon az egész testemet láttam kívülről. A bőröm visszaverte a napfény csillogását, úgy néztem ki mintha gyémántból vagy gránitból lennék. A szemem skarlát vörösen izzott, ajkamon pár csepp vér, s a bőröm jéghideg volt és hófehér. A hajam is egész más volt, hollófekete. Mellettem egy kis test volt, szőke haja elnyúlva terült szét a földön, s élettelen kis teste nem mozdult. Le akartam hozzá hajolni, de valami megbénított, nem tudtam megtenni. Majd pofonként ért a felismerés: Claire – sikoltottam. „Megöltem Clairet!”
- Én… én… nem ezt akartam! Annyira sajnálom! – kiabáltam kikelve önmagamból, s kibuggyantak a könnyeim. Megállíthatatlanul záporoztak, ám a farkasokat ez sem hatotta meg, egyre csak jobban jöttek, fogvicsorgatva és közben csattogtatták fogaikat. – Embry! Kérlek! Tudod nagyon jól, hogy én ilyet sohasem tennék!
- Látod – szólt a nő, aki anyámnak mondta magát, ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. – Közénk tartozol.
- Embry! Könyörgöm, higgy nekem! Én vagyok… a lenyomatod – próbálkoztam az utolsó óvó szálba belekapaszkodni.
- Már nem – szólalt meg Sam emberi alakjában. – Elárultad az a köteléket, ami köztetek volt, azzal, hogy átváltoztál. S megöltél egy gyereket…
- Lana! Most vagy soha – sziszegte türelmetlenül a női hang. – Itt maradsz meghalni, vagy velünk jössz?
- Sajnálom – sírtam a falkának. – Annyira sajnálom!
Majd futásnak eredtem a nő és az oroszlán után. De aztán valami megállított, meg kellett állnom. A testem nem engedelmeskedett a parancsomnak, hogy fussak. Egyszerűen csak bénultan álltam.
S ekkor egy árny suhant keresztül a réten, a csuklómat megragadva megharapott, még védekezni sem tudott. Én a fájdalomtól sikoltozva földre rogytam és vonaglottam a rám törő fájdalomtól.
- Lana! – hallottam Embry kétségbeesett kiáltását. Végül még annyit láttam, hogy a földön vonaglik, majd végül teljesen leállt, a lélegzete is. – Ne! – üvöltöttem még utolsó erőmmel, majd az idegen vámpír nekem ugrott.
Saját sikolyomra ébredtem fel. A következő pillanatban Embry karjai bilincsként záródtak körülöttem össze.
- Sss Lana! Nincs semmi baj! – végül aztán feladtam a harcot ellene, és zokogva borultam mellkasába. – Nyugodj meg! Csak rosszat álmodtál. Gyere, feküdjünk le.
Óvatosan lehúzott maga mellé és átöleltem, ahogy Ő engem. De a könnyeim még mindig patakzottak. Nem voltam képes megnyugodni. Annyira valóságos volt… Annyira ijesztő…
- Sajnálom –zokogtam. - Ígérem, nem fogok vámpírrá változni. Esküszöm!
- Lana csak álmodtál. Nincs semmi baj. Mi volt az álmodban?
Minden egyes apró részletet elmeséltem neki. Néha felszisszent, vagy morgott, de nem rám. Ahogy meséltem neki folyamatosan higgadtam le, de amikor oda értem, a Claire- részhez és hozzá, hogy meghalt miattam újra kitört belőlem a sírás. Egyedül ölelése volt az, ami meg tudott nyugtatni, és az hogy beszélt hozzám.
- Ne aggódj, nem esik baja senkinek. Sem nekem, sem Clairenek és legfőképpen neked! Túlságosan felkavart, amit mondtam – állapított meg, majd homlokon csókolt. – Itt vagyok melletted, és vigyázni fogok rád. Ígérem.
- Ígérd meg, hogy nem fogod hagyni, hogy vámpír legyek! S, ha az is lennék, megölsz abban a pillanatban, amikor egy emberhez is hozzá érek! – nem szólt csak hallgatott. – Ígérd meg!
- Lana – szólított gyengéden és a szemembe nézett. – Nincs mit megígérnem, mert nem fogsz vámpírrá válni, soha! – Aprót bólintottam, majd utoljára még megcsókolt és ölelésében aludtam el újra, nagy nehezen.
