20.fejezet - Robbanó vulkán

HÚSZADIK FEJEZET
Egyedül

Lassan már két hete annak, hogy mi szépen egymásra találtunk, mindenki kitörő örömére. A falka is lassan kezdett beleszokni, hogy mi már nem csipkelődünk egymással, hanem ténylegesen együtt vagyunk. A Cullen családhoz is gyakorta jártam le, noha drága szerelmem ezt nem nagyon díjazta. Ő mindig is tartott valamitől. Hiába ismeri Bellát nagyon rég óta, és Nessie-t is csecsemő kora óta, Ő néha csakis a vámpírt látja bennük. Legtöbbször viszont nagyon el tud velük lenni. Péntek délután hazafelé tartottam a suliból Renesmeevel, ám most nem a szó szoros értelmében haza, hanem hozzájuk - a második-harmadik otthonomhoz. Magamban közben azon füstölögtem, hogy ugyan mikor leplezzem le magamat Will előtt, hogy tudom róla az igazságot. Ahogy a hetek teltek én egyre jobban megkedveltem és bíztam benne, tudtam nem akar bántani, ha akart volna, akkor már réges-rég megtette volna.

- Min gondolkodsz? – kíváncsiskodott Nessie, miközben bekanyarodtunk házuk elé.

- Azon, hogy mikor mondjam el Willnek, hogy én tudom róla az igazságot. Tartok tőle, megharagszik, hogy eddig titkoltam előtte a tudásomat.

- A legjobb lesz minél hamarabb – állapította meg, miközben kiszállt az autóból.

Teljesen igaza volt. Minél előbb el kellett mondanom neki, hogy én tudok róla mindent. A másik nagy problémám meg az volt, hogy hogyan adjam mindezt be Embrynek. nem állíthatok csak úgy elé, hogy „Figyelj Embry! A legjobb barátom egy vámpír.” Bár igaz, ami igaz, így is a legjobb barátaim vámpírok. De Will esetében ez valahogy más. Olyan mintha Őt régóta ismerném, mintha a múltban valahol találkoztunk volna.

- Sziasztok, lányok! – köszöntött minket Emmett a nappaliban. – Hogy telt a suli?

- Remekül.

- Szuperül.

- Ennyire azért ne legyetek belelkesedve – kuncogott mély öblös hangján, majd elment.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy boldog vagyok. Öröm járkál szét bennem és a kedvem is sokkal, de sokkal jobb. Barátnőmmel összenéztünk, összehúzott szemmel és ajkakkal meredt rám, ahogyan én Őrá. Általában akkor szokott ilyen lenni, ha Jake rossz fát tesz a tűzre.

- Jasper! – kiáltottuk mindketten egyszerre, mire az említett meg is jelent.

- Parancsoltok, lányok?

- Fejezd be! – szólt rá türelmetlenül Nessie.

- Elég a hangulatjavító izéből! – kontráztam én is rá. – Legalább egyszer had legyünk nyűgösek, mikor haza jövünk a suliból.

- Ti mindig azok vagytok – állapította meg sunyi vigyorral a képén.

- Apa! Alice! – kiáltotta el magát a fotelban ülő, vörös vámpír lány.

- Jasper! – érkeztek oda föntről a hangok kórusban, mire Jasper összehúzott szájjal ránk nézett és szem forgatva kiment, majd még annyit hozzá tett. – Kamaszok.

- Renesmee! – szólítottam miközben a fotelban hátradőltem és a földet fixíroztam, majd ravasz mosollyal ajkaimon ijedt arcára néztem. – Azt hiszem, imádok itt lenni nálatok.

- Tényleg? A nem normális képességeink ellenére is? Az idegesítő hangulatjavító bátyám és a divatdiktátor nagynéném, a gondolatolvasó apám és a mindig idegesítő Emmett és a mindig morgó, de drága Rosalie ellenére is?

- Hát persze! Tudod nekem sohasem volt részem ilyen dolgokban, - mármint a vámpír képességek ellenére. Nekem sohasem volt családom. Pár ember volt, aki vigyázott rám, de az nem volt nevezhető családnak. De itt! Komolyan mondom, úgy érzem, mintha közétek tartoznék, noha tudjuk ez nem így van. Sajnos…

- Közénk tartozol, noha nem úgy fajtabeliként, de akkor is a mi saját gyermekünkként kezelünk téged – mondta gyengéden a szőke hajú férfi, miközben leült mellém és vállamra helyezte kezét. – Ránk bármikor bármiben számíthatsz!

- Köszönöm Carlisle! – mosolyogtam rá hálásan, majd a szemem az ajtóban ácsorgó vámpír csapatra tévedt. – Mindent nagyon köszönök nektek!

- Pfúj! – mordult fel Rosalie, értetlenül bámultam rá. – Jönnek a kutyák!

Köztudott volt, hogy Rose nem szerette, ha valamelyik fiú is itt lebzselt a házuk körül. Eddig sem nagyon lelkesedett Jacob-ért, na meg a szőke nős vicceiért, de most, hogy én is itt ütöm agyon az időt és a barátom egy vérfarkas és gyakran jár ide értem, ennek aztán végképp nem örült. Mostanában gyakorta szóba hozta, hogy mikor majd a fiúk egyszer átjönnek, Ő slaggal fogja őket várni, hogy megszabaduljanak a kutya szagtól. Azt hiszem ez volt az a nap, amikor erre elszánta magát, mert sietős léptekkel kiment az erkélyre, ahol már a locsoló cső be volt készítve.

- Rosalie! – szólt rá Carlisle óvatosan, de Ő ezt figyelmen kívül hagyta.

- Gyere, nézzünk egy kis élő műsort – kuncogott fel Emmett, majd a többieket a verandára invitálta.

- Ebből baj lesz! – néztünk össze barátnőmmel, majd a szobájához futottunk és az ablakból még jobban lehetett látni a fiúkat.

Vadul integetni kezdtünk nekik, mire nagy nehezen észre is vettek minket és hatalmas vigyor kíséretében visszaintettek nekünk. Mi meg össze visszamutogattuk, hogy vigyázz víz. Ajkunkkal többször is a Rosalie nevet formáltuk, de Ők nem értették mi a bajunk. Gondolom azt hihették, hogy megkergültünk. Majd megpróbáltuk elmutogatni, hogy Rose mire is készül, de semmi haszna nem volt, mert tovább jöttek. Már integettünk, hogy álljanak, meg, de semmi. Pont mikor az erkély alá értek, ahol a többiek tartózkodtak, a slagból spriccelni kezdett a víz. Egyenest a fiúkra. Ness és Én kezünkkel takartuk el arcunkat és közben fejünket ráztuk hitetlenkedve, hogy lehetnek ilyen hülyék.

- Na, gyere. Legalább nézzük végig – mosolyodott el Ness.

Kihajoltunk az ablakba és figyeltük, ahogy Rose fürdeti őket. Ők ugye meg jöttek volna be a házba, de az ajtó zárva volt, így szegénykéim élvezhették a hideg zuhanyt. Mint a tűzoltó csőből kitörő víz folyam úgy kapták Ők is a hideg vizet. Mi pedig nem bírtuk tovább kitört belőlünk a nevetés. Hasunk fogva nevettünk a szegény párákon. Majd átfutottunk oda, ahol a többiek tartózkodtak. Majd Jake erőt véve magán felkiabálta legújabb szőke nős viccét.

- Mi az? Szőke nő hajában egy barna tincs?

- ???

- A remény.

Rose orrát felhúzva, még jobban locsolta Őket, fent az emberekből – vámpírokból – kitört a nevetés. Rose dühösen felénk fordította a slagot és mi is kaptunk belőle. Majd Emmett mint egy tüntetőleg, ráugrott Rose-ra, és kiugrottak az erkélyen és egyenest a hátán fogva az erdőbe vitte, ott folytatták gondolom a civódást. Edward a slagért nyúlt és megpróbálta elfordítani lefelé, ezzel újra a fiúkon landolt a vízköteg. Végül a csapból a víz kiapadt, Esme-nek köszönhetően. Csurom vizesen tekingettünk egymásra, s magunkba átkoztuk Rosaliet.
Alice adott pár tiszta száraz ruhát nekem, amit gyorsan fel is vettem. Majd Nessie szobájában ütöttük agyon az időt, mivel a fiúk – gondolom elmentek átöltözni, Rose finom kis vicce miatt.

- Hétfőn elmondom neki – mondtam végül elgondolkodva, s közben a fapadlót fixíroztam.

- Apu szerint nem vezérli semmi hátsó szándék csupán a barátnőjét akarja vissza kapni, úgy, hogy nyugodtan beszélhetsz erről vele.

- De ki lehet az a lány? – morfondíroztam.

- Nem tudom. Apa nem akarta elárulni – rázta bosszúsan fejét.

- Ki mit nem akar elárulni? – érkezett Jake hangja az ablak felől, és pont akkor mászott be, utána meg Embry.

- Hogy bírod a vámpírok között? – kérdezte miközben leült mögém és nyakamba csókolt.

- Ne aggódj meg hagytuk neked – grimaszolt Ness, Jake karjaiban.

- Egész jól – fordultam felé, majd bele túrtam nedves hajába és egy kicsit megborzoltam. – Látom Rose nem kímélt titeket.

- A szőkékkel már csak így van – sóhajtott Jacob vidáman, lentről pedig morgás hallatszódott fel. – Milyen szerencse, hogy te nem vagy szőke – morogta barátnője nyakába, Ness szeme kitágult, majd bosszúsan összehúzta és rám kacsintott.

- Most, hogy mondod… Lanaval azt tervezetük, hogy kicsit változtatunk a hajszínünkön.

- És a szőkére gondoltunk. Láttuk milyen jól áll Rose-nak és gondoltuk, mi is befestettjük olyanra.

A fiúk látták a komoly elhatározottságot az arcunkon és, hogy nem viccelünk, ezért arcukra kiült egy kis értetlenség, no meg cseppnyi félelem, hogy mi is szőkék lennénk. Nessievel már nem bírtuk tovább ijedt kifejezésüket, ezért nevetni kezdtünk,- úgy is alig bírtuk vissza fogni magunkat, így hát a gát átszakadt.

- Hülye vicc volt – morogták együtt.

- Akkor mi indulnánk – ugrott talpra Embry, és kézen fogott engem.

- Hova? – néztem rá döbbenten.

- Majd meglátod, csak gyere.

Búcsút intve a szerelmes párnak, és elköszönve a családtól elindultunk. Először autóval levitt a La Push-hoz, és ott megállt az erdő szélénél. Onnan gyalog folytattuk tovább utunkat. Az erdőbe végig csendesen meneteltünk egymás mellett. Szinte rögtön tudtam hová megyünk, ahogy megpillantottam az ismerős öreg fát az erdő közepén. A partra ismét. Sandán rá néztem, mire Ő csak elmosolyodott és száját a hajamhoz nyomta. Végig sétáltunk a parton, majd végül leültünk egy sziklához. Ő neki vetette hátát, én pedig elé ültem. Szorosan magához húzott, s így melegített.

- Ez is olyan farkasos dolog? – kérdeztem, miközben kezemmel végig cirógattam ölelő karjait.

- Igen, általában a testünk 40-42 fokos szokott lenni, melegebb, mint egy átlagembernek. Akár a hóviharba is kimehetnénk így, semmi bajunk nem lenne. Sőt megfázni sem szoktam.

- Az édesanyád, ugye nem tud erről? – Hiába kérdeztem, tudtam a választ.

- Nem. Nem is szeretném elmondani neki, mert csak bele keverném ebbe az egészbe, és akkor már az miatta is aggódnom kell, hogy melyik vámpír vadászik rá. Amit nem tud, az nem fáj neki. Különben is, te el tudnád képzelni, hogy milyen lenne az arca, mikor elmondanám neki?

Hm… gondolatba eljátszottam ezzel. Embry ott áll a konyhában és megteszi a nagy bejelentést az anyjának, aki először körbe röhögi a fiát, mondván túl sokat füvezett, majd bebizonyítsa, igazát kihívja a hátsó kertbe és átváltozik. Szörnyülködve nézi kicsi fiát, azt se tudja, mit tegyen, majd hirtelen elkezd futni, sikoltozva, hogy megőrült. Ezen gondolkodva halkan felkuncogtam.

- Ne légy kisördög! Nem vicces – dorgált meg suttogva.

- Bocsi, csak igazán nem tudom elképzelni - vagyis próbálom, de nem tudom jól elképzelni, hogyan mondod el neki.

- S ezért elmebajos képeket gyártasz a kicsi fejedben – sóhajtott fel, én pedig engesztelően hozzá fordultam, hogy megcsókoljam.

- Tudod, mi emberek mi már csak ilyenek vagyunk.

- Nem – rázta meg nevetve a fejét. – Csak te vagy ilyen: makacs, önfejű, lobbanékony, meggondolatlan, tüzes…

- És hol vannak a jó tulajdonságaim? – vágtam a szavába, mire megpördült velem és fölém kerekedett.

- Ha nem vetted volna észre, ez mind az – mondta mosolyogva, majd egy apró csókot lehelt ajkamra, és hozzá tette: - számomra. Pont ezért szeretlek. Na meg a nagy szíved, a szenvedélyességed, a kedvesség és a türelmed miatt egyaránt, na és mert gyönyörű vagy.

- Csak a te szemedben vagyok az.

- Azt nem hinném – fojtott el egy mosolyt. – Tudod a pót-vámpírpapa meg osztott velem egy két érdekes információt, amit a közeledben lévő srácok gyártottak az agyukban, és hidd el egy cseppet sem örültem neki.

- Olyan rosszak? – húztam fel a szemöldököm.

- Épp ellenkezőleg. Inkább túl jók, s ez engem zavart.

- Más szóval féltékeny voltál – kuncogtam fel, mire Ő csak ajkába harapott, majd aprót bólintott. - Egyébként nem zavaró ez a telepátiás képesség farkasként?

- Időnként. A rossz az benne, hogy abszolút nincsenek titkaink, mert mindent ki tudnak szedni az agyamból, más részt viszont jó, mert így legalább tudunk egymással kommunikálni.

- Nincs titkotok? Szóval a múltkori incidenst is látták, amikor nálunk... – nem tudtam tovább fojtatni, mert elfúlt a hangom, Ő pedig bólintott. Teljes megsemmisülten egyik tenyeremmel eltakartam a szememet.

- De nyugi, mostanában elég jól megy a titkolózás előttük. Nem tudom, hogy vagy miért, de egyre kevesebbet látnak abból, amiből én nem akarom, hogy lássanak. Például a tegnap éjszakát se látták- kacsintott rám csibészesen - hogy nálad aludtam.

Az utolsó szócskát kicsit jobban kihangsúlyozta, s mintha lett volna benne egy keserű él. Óvatosan elhúztam a szám, majd, hogy elfeledtessem vele, a benne zajlottakat, feljebb nyomtam magam hozzá és megcsókoltam, Ő pedig örömmel viszonozta.

~◦~

Hétfő reggel kivételesen egyedül mentem iskolába, mert farkasomnak valami dolga akadt. Ahogy idegesen körbe tekintettem a parkolóba nem láttam Nessie autóját sehol sem, kezdtem attól tartani, hogy ma nem jön iskolába. Pár percnyi töprengés után végre elindultam be a termekbe. Pár szót beszélgettem Brithany-vel és Mollyval, majd megérkezett az órára a tanár. Renesmee egész nap nem jött iskolába. Fogalmam sem volt mi lehetett vele. Iskola végén kimentem az udvarra és az erdőhöz közeli kis asztalra ültem, háttal az épületnek. Lábamat a padra helyeztem és csak bámultam befelé a fák közé. Ami azt illeti ma még Willel sem találkoztam, sehol. A táncóra is emiatt maradt el.

- Bocs, hogy ma csak úgy eltűntem – mentegetőzött az emlegetett. A kísérteties gyorsasága után szívritmusom szaporább lett és eltartott pár percig, míg csillapult valamelyest. – Hogy telt a napod?

- Jól – feleltem unottan, de nem néztem rá, csak egy kiszemelt fát bámultam.

- Történt valami? – kérdezte egy mosoly kíséretében, én pedig nem legesen megráztam fejemet, hosszú csend telepedett közénk. Nem tudtam, hogy kezdjek bele, hogy tudom mi csoda Ő. – Jó, hát akkor én megyek – felelte, halkan, majd indulni készült. Szemem-lehunytam és ajkamba haraptam. Most vagy soha!

- Vámpír vagy – suttogtam, lehunyt szemekkel.

A következő pillanatban, ahogy kinyitottam a szemem, láttam dermedten áll nekem háttal és nem mozdul. Mint aki szélütést kapott, úgy állt ott. Vajon az járhat a fejében, hogy megöljön? Azon morfondírozok, hogy végezzen velem? Lassan visszafordult felém, én pedig ugyan olyan kietlen semmis tekintettel néztem rá, ahogy az előbb a fát bámultam. Először szaporábban kezdte el venni a levegőt, majd idegesen körbe pillantott, hogy akad-e kíváncsi tekintet vagy fül.

- Honnan veszed? – kérdezte tetetett közönnyel a hangjában. Hangja lehet közönyös és nem törődöm volt, de szemei mindent elárultak. Azok beszéltek helyette is. Ideges volt és aggodalmas, mintha valamitől komolyan tartana.

- Nem eszel, nem iszol, a bőröd jéghideg, a szemed természetellenesen karamella színű, amikor biológia órákon vérrel kísérletezünk, te és Nessie messze kerülitek az órát – hadartam egy szuszra, de mégis nyugodtan. Teljes nyugodtsággal értem mondandóm végére, majd még egy apró mosoly kíséretében hozzá tettem. – Meg amúgy is ismerek néhány vámpírt, tudom, milyenek vagytok és mik az árulkodó jelek.

- Na és mik a szándékaid? – kérdezte fanyarul, majd körbenézett a parkolóban. – Tovakürtölöd mindenkinek?

- Nem állt szándékomban – vontam vállat, majd visszaindultam a kocsimhoz, de Ő a karomnál fogva vissza rántott.

- Azt ajánlom, ne játssz velem! Nem épp a kedvességemről vagyok híres – sziszegte.

- Ugyan! Te nem bántasz embereket – vetettem rá egy lesajnáló pillantást, majd gunyorosan hozzá tettem. - A szemeid mindent elmondanak, még ha te nem is beszélsz. Most pedig engedj el!

Szavaim teljesen meglepték ezért önkéntelenül elengedett. Sietős léptekkel átszeltem a parkolót – közben mindvégig magamon éreztem szúrós pillantását. Az iskola falain kívül halkan kifújtam a levegőt megkönnyebbülve és haza indultam. Ám amikor egy fekete Nissan Skyline gördült mellém valahogy a bensőmben megmozdult egy egészséges félelemérzés. Amikor a tulaj kiszállt villámló szemekkel meredt rám.

- Szállj be! – utasított a saját térfeléről, miközben egyik lába még bent lógott a kocsiban. – Ne merj elfutni, úgy is utolérlek!

Összeszűkült szemmel néztem rá, majd vonakodva beszálltam mellé. Azt a szemcsényi félelmet elnyomta a düh, amit jelenleg éreztem. Az előbb mondtam neki nem árulom el, erre Ő kényszerít, hogy vele mennyek. Az orra kitágult „dühében”, és görcsösen szorította a kormányt, amikor elhagytuk Forks-ot, még jobban rálépett a gázra. Már 120-130-al száguldozhattunk, amikor én ezt megelégelve rászóltam.

- Állj meg! Bökd ki mi a bajod és engedj haza menni! – kiáltottam rá mérgesen, mire Ő csak hitetlenkedve rám kapta tekintetét és dölyfösen felhorkantott, majd kicsit visszavett a sebességből, de nem szólt.

Egy kis mellékútra hajtott le, majd arra hajtott tovább, majd végül egy kis földes útra hajtott rá. Jobból-balról körül vett minket a sűrű erdő a fák sűrű lobkoronája miatt a nap nem ért el a nap hozzánk. Majd ahogy egyre beljebb haladtunk a nap is úgy tűnt el, helyette ködbe burkolóztunk, s mintha az idő is lehűlt volna. Will egy kis kemping résznél leállította az autót, és kiszállt. A vízhez sétált onnan, meg rá a hídra és csak bámult a hegyek felé. Vettem a bátorságot és oda mentem közvetlen mellé. Kezemet a híd korlátjára tettem és lenéztem a mélybe, de hirtelen el is löktem magam onnan. Nagyon fura érzésem volt a vízzel kapcsolatosan… mintha rettegtem volna tőle. Ez nem lehet! A múlt hónapban még vidáman ugrottam sziklát a vízbe, most, meg mint aki a halálára várakozik, úgy állok itt. A híd közepére álltam és szorongva kezdtem bele.

- Miért hoztál ide? – kérdeztem ajkamat harapdálva, s kezemet görcsösen ökölbe szorítottam.

- Csak úgy – rántotta meg vállait nekem hátat fordítva.

- Csak úgy – mormoltam halkan újra, majd halkan hozzá tettem: - Hát akkor én inkább megyek.

- Ugyan hová mennél? Bárhol is legyél, megtalálnálak – nevetett fel erőtlenül, én pedig megtorpantam. Igaza volt, egy vámpírral nem vetekedhetek. De mégsem fordultam vissza hozzá, csak egy nagyot sóhajtottam. – Meg sem kérdezed, mivel táplálkozom?

- Vérrel – rántottam meg vállamat, majd hozzá tettem még: - állati vérrel.

- Miből gondolod, hogy csak avval?

- Látom rajtad. Nem vagy te olyan, mint amilyennek most be szeretnéd állítani magadat. Nem emberekkel táplálkozol, ahhoz túlságosan is karamella színű a szemed. Ha mondjuk, emberrel csillapítanád a szomjad, akkor a szemeid vérvörösek lennének.

- Nagyon tájékozott vagy – horkantott fel, majd egy apró kuncogást véltem felismerni a hangjában. – Honnan tudsz te ennyit a fajtámról?

- Ismered Renesmeet, tudom, hogy Ő is vámpír, azaz csak félig. A szülei teljesen azok, és tőlük. Mindent – vagyis csak részben – elmondtak rólatok. Nem is olyan rémisztő, mint ahogy azt gondolod.

- Nem rémisztő?! – ugrott elém vámpír sebességével és megragadta két karomat, majd megrázott. – Eszednél vagy? Hogy mondhatod azt, hogy nem rémisztő? Egy gyilkos vagyok!

- Nem vagy az – ráztam meg fejem makacsul. – Tudom, hogy nem így van!

Tekintete egy pillanat töredékéig ellágyult, majd újra haragos lett. Szorítás a karjaimon erősödött. A helye biztosan megmarad. Szaporábban vettem a levegőt, ahogy ott állt előttem és villámló, de mégis gyönyörű szemeit az enyémbe fúrta. Egy két fejjel lehetett magasabb csak tőlem. Sötét barna hajába a szél belekapott így azt összeborzolta. Karjaimat elengedte, és egy pillanatig csak bámult rám.

- Téged… nem taszít, ami vagyok? – kérdezte akadozó nyelvvel, hitetlenkedve.

- Nem – feleltem határozottan.

- Ezt nem hiszem el – horkantott fel. – Egy ragadozó vagyok Lana! Ami elől elmenekülni sem tudnál nem, hogy megvédeni magadat. Nincs olyan emberi dolog, ami engem megállíthatna, ha vérről van szó. Öltem már embert, nem is egyet. Téged ez sem taszít?

Nem tudtam róla elképzelni, hogy bántott volna valakit. Ezért megráztam a fejemet, talán túl nagy hiba volt, mert a következő pillanatban minden olyan gyorsan történt. A dühtől kikelve magából meglökött és a keményfára estem, tőle pár méterre.

- Egy szörny vagyok a szentségit! – üvöltötte, miközben ijedt arckifejezéssel hátrálni kezdett.

Vámpír segítségével a kocsijához száguldott, majd beült. Én kapcsoltam mit is akar tenni, ezért utána kezdtem rohanni. De más késő volt.

- Nem hagyhatsz itt! – üvöltöttem a fekete Nissan után.

Úgy tűnik mégis. Magamra hagyott a semmi közepén. Azt sem tudom, hol vagyok… a mobilom is a táskámban van, ami pedig a kocsijában. Remek! Igazán remek!

- Most mégis, hogy a fenébe jutok haza? – üvöltöttem el magam végül.

Zihálva leültem a kis padra, ami a tótól nem messze volt, és próbáltam egy kis lelket verni magamba. A farkasok biztos keresni fognak… legalábbis Embry biztosan. De… talán, ha tudnék üzenni gondolatban valahogy Edwardnak, akkor lenne egy cseppnyi esélyem, arra, hogy most azonnal kikerüljek innen. Erősen koncentrálni kezdtem a helyre ahol most vagyok, és közben segítséget próbáltam kérni.

„Edward! Nem tudom, hol vagyok, Will egyszerűen itt hagyott, valahol Forks-on túl. Elmondtam neki, hogy tudom róla az igazat, erre Ő begőzölt is itt hagyott! Segíts, kérlek!”

A köd közben folyamatosan kezdett leereszkedni, engem pedig fokozatosan kezdett elkapni a félelem. Gyűlöltem az erdőbe lenni egyedül, ködben egy víz mellett – legalábbis akkor biztosan. Félelmetes volt!
Úgy döntöttem elindulok, megtalálnak biztosan! Szinte rohanva kapkodtam egymás után a lábaimat, hogy minél előbb véget érjen ez a rémálom. Egy útelágazáshoz értem, az volt a baj, hogy nem figyeltem meg, hogy mi melyik felől jöttünk, ezért a jobbos ösvényt választottam. Egyre beljebb és beljebb haladtam az erdőbe, s a köd is lassan leszállt oda, így ez is megnehezítette az utamat. Valami ágfélébe megbotlottam és elestem majd lefelé kezdtem gurulni végül egy fa állított meg. A fejem rendesen bevágtam a fába. Ahogy körbe néztem, teljesen biztos voltam benne, hogy: ELTÉVEDTEM! A fejemnél égő érzést éreztem, s valami meleget, a kezem oda kaptam és, ahogy kivettem a vérem volt. Azt az utat is elvesztettem, amelyikre rátértem a fejem is vérzett, mindezt összetéve, igen szerencsés napom van. Lesz, ami lesz alapon elindultam hát, végül egyenesen a semmibe.
Már több órája gyalogolhattam az erdőben, mégsem találtam ki onnét, mintha csak valaki ezt az őrült játékot játszaná velem. A ködtől már abszolút nem láttam semmit. A talajon lévő növények ugyan csak nem könnyítették meg utamat, el-elakadtam és el is estem jó párszor, és a bokám is kibicsaklott nem is egyszer, ami aztán őrületesen fájt. Alkonyodott, közben pedig az eső rázendített. Sajgó bokámtól amennyire tellett igyekeztem kicsit sietősebbre fogni a lépéseimet. De a felmentő csapat még sehol. Nem értettem miért nem találtak már meg. Edwardnak hallania kellett, hogy segítségért kiáltok, vagy Alicenek a jövőmet is látnia kellett volna. De senki nem jött… kezdtem egyre jobban kétségbe esni. S most, hogy legnagyobb bánatomra az eső is eleredt az illatomat is elnyomja, s ezzel akadályozva azt a kicsit esélyt is, hogy megtaláljanak. A ruhám percek alatt elázott, s kezdtem a hideg ruháktól és az időtől fázni, de még mindennek ellenére róttam tovább az utamat. Az eső mindegyre jobban szakadni kezdett, én futásnak eredtem, már amennyire a fájó bokámtól tellett. Végül aztán hulla fáradtan borultam le egy hatalmas fa tövébe. Itt az eső is kevésbé ért, csak néhol egy-egy csepp került rám. Vacogva húzódtam minél beljebb az óvó gyökerek közé. Teljesen összekuporodtam, hogy azt a kevéske meleget is, ami bennem van, megtartsam. Fejem a fa törzsének nyomtam és kezdtem lassan, de biztosan egy álom teli világba sodródni.

Végül nagy nehezen arra kezdtem el ébredezni, hogy valaki bökdös. Ahogy kinyitottam a szememet, egy hatalmas szürke farkas volt előttem. Pár percig eltartott mire felfogtam, hogy mi is történt. Lassan felálltam és nyakába fúrtam arcomat.

- Ó Paul! El sem tudod hinni mennyire, örülök most neked! – mondtam hálával teli hangon, mire Ő egy nevetésszerű hangot hallatott, majd kicsit hátrébb lépett tőlem és alaposan végig mért. – Tudom, ramatyul nézek ki…

Hangosan fújtatott egyet, majd fejével intett nekem, hogy kövessem. Nem tudtam merre vezet, de egyben teljesen biztos voltam: innen ki. Tempóját nehéz volt tartani, de ami tőlem telt azt megtettem. Az eső is rettenetesen szakadt, ami még rosszabb volt. Rettenetesen fáradt voltam, sőt valahogy a bokám is rettenetesen sajgott, na meg persze nem beszélve a fejemről.

- Paul nem pihenhetnénk egy kicsit? – álltam meg tétován egy fa tövében, mire Ő rám kapta a tekintetét, s gyors magyarázkodásba kezdtem. – A bokám rettenetesen fáj…

Visszanézett az útra, majd kifújta az addig benntartott levegőt. Letelepedett egy hatalmas fa tövéhez, háttal nekem és fejével maga elé bökött. Lassan oda bicegtem hozzá, majd fejével még beljebb tolt egyenest mellső mancsai mellé, ott leültem Ő pedig fejével ráhúzott a nyakára, hogy valamelyest felmelegítsen. A kellemes melegtől alig pillanatok alatt elnyomott az álom. El sem hiszem, hogy ennyire fáradt voltam, hogy ilyen gyorsan képes voltam elaludni.

Pillanatokkal később, - vagy csak nekem tűnhetett annak – azt vettem észre, hogy ringatózik alattam a talaj. Mintha egy hajón lennék vagy valami ahhoz hasonlón és folyamatosan ringat. Ahogy kezdtem magamhoz térni a fejembe éles fájdalom vágott, ahogyan a bokámba is, fázni is kezdtem egyre inkább. De még egy különös melegséget is éreztem valahonnét. Majd kiáltásokat, amint a nevemet mondogatják. De nem egy hang volt, több felől is hallottam, ahogy kétségbeesetten szólongattak. A szemem még mindig csukva volt, nem volt erőm kinyitni.

- Lana! – hallottam meg az ismerős hangot, ami a legszebben csengett mind közül, erőltetve nyitottam ki a szememet, de csak foltokat láttam, s elmosódott alakokat.

- Embry – motyogtam.

- Sss, itt van, aludj csak – dünnyögte egy mély hang, közvetlen a közelemből.

- Átveszem – szólt keményen a legszebbnek ítélt hang, s éreztem az élt a hangjában, kinyitottam a szememet s láttam Embry az. Arca ijedt volt és aggodalmas, ahogy rám nézett.

- Beviszem majd én – tiltakozott Paul. – Nem fogom itt zsák módjára adogatni!

- Tegyél le! – mondtam nyomatékosan, majd fészkelődni kezdtem a karjaiban.

Egy sóhajtás közepette letett a saját lábamra. Embry azonnal odalépett hozzám és átölelt. Az eső még mindig esett, s kezdtem egyre inkább fázni, noha Ő ott állt mellettem. Közben kitört belőlem a sírás, annyira megijedtem. Ami ma felgyülemlett bennem az mind most kirobbant belőlem. Remegve öleltem át, s zokogásom egy percig sem csillapult.

- Mennyünk be, jó? – húzódott kicsit hátrébb, majd letörölt pár csepp könnyet az arcomról.

Aprót bólintottam, majd befelé indultunk. Közben megláttam az udvarunkon összegyűlt kisebb-nagyobb tömeget. A Cullenek a farkasok, Emily, Caren és Kim. Mind aggodalmasan néztek rám, én pedig meg sem tudtam szólalni. A következő pillanatban a lábam kicsuklott alólam, Embry az utolsó pillanatban kapott utánam, majd bevitt a házba, ahol az ágyamra fektetett. Caren jött be utána és száraz ruhákat keresett elő a szekrényemben, majd kiválasztva őket az ágyamra helyezte őket.

- Kimennétek, míg felöltözöm? – kérdeztem lassan forgó nyelvvel.

Szó nélkül kisétáltak a szobából én pedig átvetettem csurom vizes ruháimat szárazra, majd az ágyra omlottam és alaposan betakaróztam. Épp, hogy végeztem, már nyílt az ajtóm és éreztem, hogy az ágyam lesüpped, ahogy befeküdt mellém. Karjaival átölelt, én pedig szembe fordultam vele, hogy lássam arcát. Egy halvány mosoly rebbent át rajta, majd újra aggodalmas lett. Egyik kezét kitette, hogy ráhelyezzem fejemet. Arcom a nyakába fúrtam és egyik karommal átöleltem Őt, ahogy azt Ő is tette velem. Szabad kezével simogatni kezdett, majd arcomra egy apró puszit lehelt. Így aludtam végül el.

~◦~

Nagyon sokáig aludhattam. Teljesen elgémberedtem. A fejem kóválygott, sőt sajgott, teljesen le voltam lassulva. Ahogy jobban körbe néztem megállapítottam, hogy éjjel van. A másik oldalamra fordulva megláttam azt, akit a leginkább látni szerettem volna. Nagyokat szuszogva aludt, majd mintha észrevette volna, hogy figyelem kinyitotta szemeit, halványan rá mosolyogtam, ahogyan Ő is rám. Közelebb kúsztam hozzá és homlokon csókolt, majd arcom azon oldalára, amit éppen elér és végül ajkaimra rátalált. Rövid volt, túl rövid! Ez kissé megijesztett… máskor alig várja, hogy együtt lehessünk és ajkaink találkozzanak, de most…

- Hogy érzed magad? – kérdezte rekedtes hangon.

- Jobban – motyogtam. – Mióta aludtam?

- Nagyjából két-három napja, nyomtad az ágyat, magas lázzal. Nem emlékszel semmire?

- Nem igazán – vallottam be.

- Nagy ritkán felkeltél és engem kerestél, de amint megláttad, hogy itt vagyok azonnal visszaaludtál. Nem is csodálom… 40-41 fokos lázzal… Jól rám ijesztettél! Carlisle két- három óránként jött ide ellenőrizni az állapotodat, annyira rosszul voltál.

- Embry – motyogtam bűntudatosan, majd kicsordult egy könnycsepp a szememből. – Én nem egyedül voltam az erdőben. Will elvitt ahhoz a tóhoz, és… és ott összekaptunk és…

- Otthagyott? – morogta szinte magánkívül, hallgatásomat igennek vette. – Az a szemét… csak kerüljön a kezem közé! Bántott téged?

- Nem – motyogtam, majd újra belekezdtem: - Megijedtem amint ott hagyott az erdőben és üzentem Edwardnak, hogy jöjjenek segíteni, mert nem tudom, hogy hol vagyok, de nem jött senki sem. Elindultam gyalog és eltévedtem. Végül az eső is elkezdett esni, mire végül aztán Paul megtalált. Annyira féltem! – a végére a hangon teljesen elcsuklott és a kezem is remegni kezdett.

- Sss… semmi baj. Már minden rendbe van – simogatta meg arcomat. – Annyira aggódtam miattad! Azt hittem már soha nem találunk meg… azt a kevéske illatodat is, amit éreztünk az eső mind elmosta. Rettenetesen féltem, hogy elveszítelek!

- Hogy jöttél rá, hogy valami nincs rendjén?

- Nem jöttél haza az iskolából, már vagy egy órája, így eléd mentem, de senki nem volt már a suliban. Elmentem a Cullenekhez hátha ott vagy, de ott sem voltál. Edward látta mennyire aggódom, és Jasperrel és Alice-szel eljöttek velem keresni. Említett valamiféle Willt - itt felmorgott – és keresni kezdtük azt a fazont. Edward látott a fejében téged, hogy beszállsz az autójába és, hogy elvisz valahová, de a köd miatt nem látta hol vagytok, így hát vártunk. Majd mikor nélküled jött vissza, azonnal riasztottam a falkát és keresni kezdtünk a vámpírokkal együtt. Végül aztán Paul szólt, hogy megtalált és hazahoz, mi azonnal ide jöttünk, és ide hozott téged is. Nagy kő esett le a szívemről, amikor láttam, hogy élsz és nem bántott.

- Nem lett volna rá képes – vettem a védelmembe Willt.

- Ezt nem tudhatod! A vérében van a gyilkolás, Te pedig könnyű préda lettél volna számára! Egy szemvillanás alatt is megölhetett volna – éreztem, ahogy a gondolatba is beleremeg.

- De nem tette!

- Ez a szerencséje, hogy még nem téptem le a fejét. De legközelebb meg fogom tenni, abban biztos lehetsz.

- Embry ne! Itt vagyok és élek, nem bántott. Adj hálát az Isteneknek, hogy csak egyedül hagyott nem pedig a véremet szívta.

- Igazad van – sóhajtott fel lassan. – Lényeg, hogy élsz! S hogy itt vagy velem. De gondom még lesz erre a fazonra. Nélkülem ezután az erdő közelébe sem mész! Soha többet nem akarom azt átélni, mint múlt délután. A gondolatba is bele bolondultam, hogy nélküled kelljen élnem.

- Szeretlek – suttogtam, miközben arcát kéz kezem közé vettem és megcsókoltam.

- Én is téged – mormolta halkan mikor ajkaink egy pillanatra elváltak, s fojtattuk a végtelennek tűnő csókunkat.