HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Időhúzás
Furcsa szorongás fogott el miközben végig néztem az arcokon. Sőt bűntudat is. Nem akartam semmi rosszat… de mégis az lett belőle.
A kocsiban ülve a hűvös levegőtől kicsit éberebbek éreztem magamat. Igaz… a kezeim rettenetesen fáztak, olyanok voltak akár a fagyasztóban tartott mirelitek. Ha lett volna zseb a kabátomon elsüllyesztettem volna benne őket, de ezek hiányában csak tördeltem őket. A mellettem ülő férfi, ahogy ezt észrevette azonnal az egyik kezem után nyúlt, hogy egy kicsit felmelegítse, míg másik kezével a kormányt fogta. Aggodalmasan rám nézett, én viszont nem mertem szemébe nézni. Helyette inkább kibámultam az ablakon. Halk sóhaj hagyta el a száját, és kezével gyengéden megsimogatta az enyémet. Nagyot nyeltem és igyekeztem vissza fojtani a kitörni készülő könnyeket. Házunk elé érve a gyomrom ismét görcsbe rándult, s torkomban hatalmas gombóc kerekedett. Hogy mondom én el ezt Carennek? Őt is veszélybe sodrom azzal, hogy nála lakom. Hosszú perceikig csak a házat bámultam és a nappali ablakából kiszűrődő fényt és Asa-t.
- Nem lesz semmi baj – szorította meg bátorítóan a kezem Embry.
Bár én is ilyen biztos lehetnék ebben… Komolyan féltettem a családomat, a barátaimat és szerelmemet az elkövetkezendőktől. De talán még maradt egy kis halvány remény arra, hogy ez csak egy rossz álom és nem lesz semmiféle nagy baj.
- Mennyünk – bólintottam egy aprót, majd nagyot nyeltem és kiszálltam az autóból. Az autót megkerülve lassan Embry mellé sétáltam, aki egyik karjával átölelte derekam, majd halántékomra adott egy aprócska csókot.
- Melletted leszek – suttogta, majd egy halvány mosolyt engedett meg magának.
Ahogy beértünk a házba Asa egy apró morranással jelezte, hogy hazaértünk. Caren szemüvegét letéve hagyta ott munkáját az asztalon és jött elénk mosolyogva. De amint meglátta arckifejezésünk, az Ő arcáról is lehervadt a mosoly. Nem mertem elmondani… Féltem.
Azonnal kérdések sorozatával bombázott minket. Legelső kérdése az volt, hogy terhes vagyok-e. Ha csak az lennék… – gondoltam. Embry a kérdés hallatán elmosolyodott, majd megrázta a fejét. Valószínű Ő repesett volna a legjobban a boldogságtól, ha ez lenne a helyzet.
Szép lassan belekezdtem mondandómba és mindent részletesen elmondtam neki. A legrosszabb az volt, hogy a mondandóm végén nem mondott semmit. Még csak annyit sem, hogy szégyelljem magamat.
- Ez száz százalékig biztos? – kérdezte halkan megtörve a hosszas csendet.
- Még nem tudjuk biztosan. Egyelőre csak feltételezzük, de jobb felkészülni a lehetőségekre – felelte Embry, miközben keze térdemre csúszott a kanapén.
- Sajnálom Caren – suttogtam halkan.
- Nem a te hibád! – nézett rám együtt érzően. – Ami megtörtént az megtörtént. Tudtuk, hogy egyszer ez eljön, csak még mi sem sejtettük, hogy ilyen gyorsan.
- Hogy mi? Miről beszélsz Caren? – kaptam fel gyorsan a fejem.
- Ó, semmi. Csak… csak… hagyjuk ezt inkább. Mik a terveitek? – terelte a választ.
- Egyelőre várunk. Megadjuk nekik a kezdő dobást. Viszont Lana-t egész napos megfigyelésen tartom.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy éjjel-nappal itt leszel? – húzta fel kérdően szemét Caren.
- Nem – feleltem. – Nem leszünk itt. Ha itt maradok az veszélyt jelent számodra.
- Miről beszélsz? Hova akarsz menni? – kérdezte riadtan Embry.
- Tegyük, fel én nem vagyok itthon, és feltérképezni jönnek a házat a vámpírok és Caren pont akkor itthon van… megölhetik. Ez túl veszélyes. Így Caren-t is belerángatom olyanba, amihez köze sincs.
- De Lana, ha el is mész miben változna az egész? – kérdezte tapintatosan nagynéném. – Ha te is máshol vagy és én is, nehezebb lenne minket megvédeni, már ha egyáltalán én is veszélyben lennék. Így kétfelé szakadna a csapat…
- Lehet… de a fiúk vagy a Cullenék közül valaki rajtad tartaná a szemét. Ellenőrizné, hogy nincs-e valami baj vagy ilyesmi. Így nyugodtabb lehet az életed, mint akkor, ha itt lennék, mert akkor száz százalékig biztosan ide jönnének.
- Mikor akarsz menni? És egyáltalán hova?– kérdezte.
- Még nem tudom… de jobb lenne minél előbb. Talán még ma…
- Nem! – szólalt meg kicsit hangosabb Embry. – Ígérem, kitalálok valamit, de ma este ne csinálj, kérlek semmit! – Hangja könyörgővé vált, és megfogta kezeimet, ahogy belenéztem csokoládé barna szemeibe láttam azt a féltő aggodalmat, ami most átjárja szívét. Szívből gyűlöltem magam, hogy ezt teszem vele…
- Rendben – bólintottam.
Miután Embry megállapodott Carennel, hogy ma nálunk tölti az éjszakát a biztonságunk érdekében, felfelé mentünk a szobámba. Míg elment fürdeni addig én tv-ztem, legalábbis annak hívtam azt, hogy üveges tekintettel bámultam a tv-re, s közben semmit nem érzékeltem a külvilágból. Folyamatosan egy dolgon járt az agyam. Mindent megtettem volna annak érdekében, hogy ezt elfelejtsem. Mindössze pár perc kellett, hogy én elbóbiskoljak, s közben rémisztő képek villantak fel előttem. Szörnyű volt látni, ahogy a családomat lemészárolják… Végül a fürdő ajtajának halk koppanására riadtam fel a kábulatból. Zihálva ugrottam fel és rohantam be a fürdőbe.
- Lana minden rendben? – kopogtatott be Embry.
- Semmi sincs rendben! – motyogtam.
Miközben tovább kopogott, én a zuhanyzóhoz mentem és a jéghideg vizet megengedtem. Teljesen kikészültem a történtek miatt. Nem tudom mire számítottam… talán arra, hogy felébredek a rémálomból, és kiderül, hogy ez meg sem történt? Igen, azt hiszem pontosan erre. Teljesen megsemmisülve léptem ki a zuhanyzóból és kaptam magamra a ruháimat, majd a radiátornak vetett háttal leültem. Hajamból csöpögött a víz, de még ahhoz is fáradt voltam, hogy megtöröljem. Újabb pár percig tartott, míg rendbe szedtem magam, és nyugalmat erőltettem magamra – legalábbis megpróbáltam. Fogat mostam és hideg vízzel próbáltam egy kicsit felfrissíteni „újra” magamat. Amint kiléptem megpillantottam az ajtó mellett ülő Embryt. Szemei csukva voltak, úgy tűnt mintha elbóbiskolt volna. Letérdeltem mellé és ajkamba harapva végig simítottam arcán. Reflexszerűen kapta el a csuklómat, amitől kissé megrémültem, szemei azonnal felpattantak és csak nézett.
- Bocs – mondta gyorsan, majd elengedte a kezem és most Ő simogatta meg az arcom.
Az ágyban feküdtünk, vagyis Ő feküdt én pedig az íróasztalom felett görnyedtem és tanultam matekra. Többször is megkérdezte, hogy zavar-e engem, hogy ha tévézné s én minden egyes alkalommal hamis választ adtam, miszerint nem zavar, pedig igenis zavart. Nem igazán tudtam tőle kellően oda koncentrálni… amúgy is nehéz volt az egész. Néha úgy voltam vele, hogy földhöz vágom, és ott hagyom, fáradt voltam. Túlságosan is… Végső elkeseredésemben Őt szúrtam le azért, mert az én agyam nem volt képes bevenni a definíciókat. Sírhatnékom volt komolyan… Már csak annyit vettem észre, hogy a szemem folyamatosan csukódik le. Csak két percre lehunyom, míg pihenek egy kicsit és folytatom – gondoltam először. A kicsiből lett két perc, három perc, négy perc, öt perc, míg végül arra rezzentem fel, hogy valaki halkan kuncog mellettem. A szokásos: „ki – ez - a- nem - normális” fejjel ránéztem.
- Gyere – csókolta meg halántékomat, majd suttogva folytatta: - hagyd inkább… Azzal, hogy így kínzod magad, nem fogod megtanulni. Majd reggel még újra nekifutsz.
Aprót bólintva beláttam tényleg igaza van. Ezt most már nem fogom megtanulni, legalábbis már nem fogom tudni. Mielőtt még végleg elhelyezkedtem volna az ágyban lementem a konyhába fájdalom csillapítóért – ugyanis a fejem szörnyen fájt.
Halk sóhajtással jeleztem, hogy végre fekszem. Embry halkan felkuncogott és közelebb araszolt hozzám. Fél fordulatot téve könyökére támaszkodva nézett le rám. Óvatosan közelebb hajolt hozzám, majd ajkával megérintette az enyémet. Szelíd volt és gyengéd, mintha csak attól tartana, hogy valami komoly sérülést okozna nekem.
- Hiányoztál – suttogta vágyakozva, majd óvatosan megcsókolta nyakamat. – El sem tudod képzelni milyen szörnyű volt ez a pár nap, nélküled.
- Hm… most azt karod, hogy rosszul érezzem magamat? – néztem rá mosolyogva, mire Ő elvigyorodott és finoman ajkamba harapott.
- Tedd meg a kedvemért – suttogta miközben alsó ajkamba harapott. Miután sikeresen kiszabadítottam magamat, egy hosszabb csók vette kezdetét, amit ismét én szakítottam meg.
- Majd máskor – ígértem neki szemem lesütve.
Felültem az ágyban és hátamat az ágy keretének nyomtam. Embry egy darabig csak nézett, majd Ő is hasonlóan cselekedett. Egyik karjával átölelt és magához húzott, én pedig fejemet vállára hajtottam. Igyekeztem minél többször beszívni bőrének férfias illatát. Másik kezével lassan körözni kezdett combomon, majd szabad kezemet kinyújtva felé, összekulcsolta azokat.
- Caren ennyire nem bízik bennem, hogy azt gondolja, máris teherbe ejtelek? – kérdezte váratlanul, én pedig erre azonnal rákaptam tekintetemet. Ahogy Rám nézett Ő is, a szemei csalódottságról árulkodtak vagy inkább szomorúságról. Türelmesen várta válaszomat.
- Nem, inkább bennem nem bízik – feleltem halkan, majd még közelebb fészkelődtem hozzá.
- Benned? – ismételte és őszinte kíváncsisággal nézett rám.
- Nem az, hogy nem bízik, hanem… félt… á. Nem tudom igazán megfogalmazni…
- Hogy érted?
- Tudod nekem előtted nem igazán volt senkim… Szóval én még nem… - alig tudtam befejezni. Arcom pedig skarlát vörös lett, szemem is lesütöttem. - De te gondolom már igen… és Ő is biztos tudja, hogy Te nem lennél ilyen felelőtlen. Egyszóval én nem vagyok olyan tapasztalt, mint te.
- Bárki követhet el hibákat – mosolygott rám szelíden. – Egyébként sajnos igen… – célzott rá óvatosan gondolatomra. – De akkor még istenemre mondom, nem ismertelek! – mentegetőzött gyorsan.
- Embry! Ez természetes… mindkettőnknek lehetett valaki más az életében. Sőt az is természetes, hogy te már… őszintén megmondva nem is igazán vártam mást…
- Tudom… de ez, az, amit rettenetesen sajnálok, és…
- Ennyire rossz volt? – kérdeztem tapintatosan.
- Khm… hogy is fogalmazzak? Egyikünk sem azt kapta, amire vágyott. Egyelőre legyen elég ennyi – mosolyodott el halványan, majd újra komorság tört rá.
- De mi… - kezdtem volna, de Ő ajkamra tette a kezét.
- Hagyjuk, kérlek – nézett rám kérlelően, mire én csak aprót bólintottam.
Óvatosan visszaereszkedtem az ágyba és betakaróztam, nyakig. Hátat fordítottam neki és igyekeztem elaludni. Épp, hogy betakaróztam és elfordultam éreztem, hogy átölel, és kicsit közelebb húz magához, majd néha-néha a nyakamba csókol, s karomat simogatja. Rendkívüli érzés volt, érezni, hogy mennyire szeret és, hogy tényleg hiányoztam neki. El sem tudom képzelni az életemet nélküle. Még valamit akartam neki mondani, de végül erre sem került sor, mivel elaludtam. Sajnos hiába volt a gyors elalvás, hajnalban felébredtem, vagyis inkább riadtam. Furcsán szédültem és forgott velem a világ. Az ágy szélébe kapaszkodva próbáltam úrrá lenni ezen a fura jelenségen. Percek múlva végül helyre jöttem, legalábbis jobban éreztem magam. Az órámra pillantva nyugtáztam, hogy még egy bő órám van addig, míg fel kéne kelnem. Embry persze nyugodtan aludt mellettem, hasra fordulva.
Hiába volt rettentő nehéz a helyzet, ami most fen állt, próbáltam valahogy mégis a pozitív dolgokra gondolni, csakhogy ez korántsem volt olyan egyszerű. Viszont azt tudtam, hogy az én életem cseppet sem számít, sokkal inkább a szeretteimé. Eldöntöttem a saját épségemre nem nagyon akarok koncentrálni, én azt akarom, hogy ŐK éljék túl ezt az egészet.
Amikor az ébresztő órám épp meg akart szólalni azon nyomban lenyomtam, még csak megcsörrenni sem volt ideje. Aggódva figyeltem a mellettem alvó férfira, hátha felébredt. De szerencsére nem. Halkan kiosontam mellőle, egyenest a fürdőbe mentem. Miután elrendeztem magamat, és felöltöztem lefelé indultam a konyhába.
Csillapíthatatlan szomjat éreztem, sőt éjséget. Azonnal magam elé kaptam egy kis narancslevet és mohón inni kezdtem, és egy-egy pirítóst is megettem. De semmi, ugyan az-az éjség és szomjúság. Újra inni kezdtem az üveg felét megittam, de még mindig semmi. Próbáltam vele nem foglalkozni… nem is értettem mi van velem. Reggelit készítettem Embrynek, majd újra neki futottam a leckéimnek.
- Mmm… mennyei illatokat érzek – érkezett egy jóleső morranás a lépcsőről, én pedig még mindig a leckét bámulva ösztönösen elmosolyodtam. A következő pillanatban gyorsan mellém hajolt és egy csókot nyomott arcomra. – Velem tartasz, vagy még görnyedsz itt egy kicsit?
- Már ettem – feleltem, miközben egy hatalmas nagyot nyeltem, az éhség szóra gondolva. Tulajdonképpen még mindig kínzott a szomjúság, sőt az éjség. Reméltem hamar vége lesz.
Leckéimbe belemerülve szinte teljesen kizártam a külvilágot. Nem is tudtam másra figyelni. Minden figyelmemet lekötötte a definíciók halmaza. Nagyon reméltem ma nem engem fog feleltetni a tanár, de mint általában a jó szerencsémnek köszönhetően én leszek a soros.
Egy hangosabb morgás félére kaptam fel a fejem. Asa volt az. Előttem ült és okos szemeit rám meresztve nézett. Úgy tűnt már régóta itt állt és várta, hogy rá figyeljek.
- Kíváncsi voltam mikor veszed végre észre – kuncogott Embry a fotelból. Ja? Hogy ő már ott lenne? Ennyire lekötött ez az egész, hogy észre sem vettem mikor ment oda?
Fejét óvatosan oldalra billentette és kidugta nyelvét. Szóval éhes. Szemem lesütve keltem fel és adtam neki enni és inni. Órára pillantva láttam, hogy indulnom kellene. Felmentem a szobámba a táskámért, majd szépen lassan lesétáltam a nappaliba. Nagyfarkas pedig a lépcső aljában várt ezer wattos mosolyával. Csak tudnám mi az oka annak, hogy ilyen boldog? Állandóan vigyorog, mint a vadalma… Kezemért nyúlva húzott magához, és lehelt ez könnyű csókot az ajkamra. Az autóba beszálláskor Asa-t magam elé engedtem, aki villám gyorsan elfoglalta a hátsó ülést. Embry egy sanda pillantást vetett rám, amikor már beültünk.
- Levinnéd kérlek? – néztem rá könyörgően. Aprót bólintott és épp közelebb hajolt hozzám, amikor Asa kettőnk közé dugta busa fejét. Elnevettem magamat.
- Féltékeny, szuka – fortyogott Embry, majd szó nélkül elindította az autót.
A suli parkolójába érkezve még egy darabig tétlenkedtünk. Még a lányok sem jöttek meg, így szabadon lélegeztem fel. Egy kicsit elöntött a nyugalom. Kíváncsian pásztáztam az iskola környékét, hátha meglátom Will-t, de egyelőre semmi. Lehet, hogy inába szállt a bátorság és elmenekült? Isten az atyám-reméltem, hogy nem kell benne csalódnom. Bár őszintén megmondva nem hibáztatnám, ha inkább elmenne. Percekkel később megláttam, hogy felénk közeledik egy alak.
- Hello – köszönt lazán Will miután kiszálltunk a kocsiból. – Hogy vagytok?
- Nagyszerűen! Ha úgy vesszük Lana csalinak szolgál… szóval, hogy lehetnénk?!
- Látom valaki keveset aludt az éjszaka – humorizált Will, majd egy újabb sanda pillantást vetett rám. – Kíváncsi lennék mit műveltetek ti ketten az éjjel. 3 nap különlét után, hm…
- Fogd vissza a fantáziád William! – sziszegtem rá.
- Hogy szólítottál? – kapta fel fejét és hunyorogva nézett rám.
- Williamnek. Így hívnak vagy tévedek? – néztem rá meglepetten.
- Wilson – javított ki halkan. Én pedig a szégyentől a szemem-lesütöttem. Honnan jött nekem ez a William név? Úgy éreztem mintha már hallottam volna ezt a nevet korábban és különleges múltja lenne. – Ideje indulnunk.
- Egy perc és megyek – válaszoltam gyorsan, Will aprót bólintott és előre ment. Embry egy picit utána meredt, majd lenézett rám.
- A suli után a La Pusban találkozunk. A vámpír lehoz – forgatta szemeit, mire én mosolyogva megcsókoltam, féloldalasan elmosolyodott. – Ha nem vigyáz, rád kitekerem a nyakát!
- Vigyázz magadra – suttogtam nyakába, miközben szorosan hozzábújtam.
- Én? – kuncogott fel egy pillanatra, majd szelíden arrébb tolt, hogy rá tudjak nézni. Kézfejével végig simított arcomon. - Kicsim, inkább te vigyázz magadra! Rám nem jelenteken akkora veszélyt, mint rád! Te olyan törékeny vagy… Én viszont…
- farkas – fejeztem be helyette.
- Valami olyasmi – biccentette oldalra a fejét miközben bólogatott mosolyogva. Hátulról egy köhögés hallatszódott, Embry felkapta rá a fejét én pedig szemem lehunyva morogtam valamit. – Na, menny! Délután találkozunk!
Egy apró csókot nyomva egymás ajkára elváltunk egymástól, táskámat hátamra dobva féloldalasan, igyekeztem beérni a türelmetlenül ácsorgó Willt. Tekintetéből kiolvasható volt, hogy nem fogja kibírni, hogy valamit oda ne szúrjon.
- Ti aztán tudtok búcsúzkodni! – kacarászott vidáman Will, miközben fejét rázta. - Azt hittem már soha nem megy el.
- Fogd be Will! – morogtam magam elé, majd határozott léptekkel gyorsítottam a tempómon, hogy magam mögött hagyhassam.
Az első pár órán, csodálatos módon a pusztító ikerpár nem jelent meg. Renesmee viszont feszült figyelemmel követte az eseményeket. Folyamatosan azt találgattuk – Will terhére -, hogy vajon mikor fog a szög kibújni a zsákból. Mindketten tudtuk, hogy valamivel úgy is kiugraszthatjuk a nyulat a bokorból, csak rá kellett jönnünk mivel. Egy óránk ’hál istennek külön volt Will-től így szabadabban tudtunk beszélgetni a dolgokról és tervezgetni egy kicsit. Ugyanis Will vagy felfújt mindent vagy pedig leintette az egészet. Rém idegesítő volt… Az utolsó pár órára viszont megérkezett a két leányzó.
Renesmee-vel a folyósón állva beszélgettünk, amikor az iskola ajtaja kinyílt és belépett rajta a testvérpár. Búza szőke hajuk egyformára vágva hullt vállukra, mintha csak egy divat magazinból léptek volna ki. Tekintetük végig siklott az iskola folyosóján fellengzősen végig mértek minden egyes embert, majd mikor megláttak minket tekintetük összefonódott és egy gúnyos mosolyban egyesült, mintha csak azt akarták volna sugallni „Ezeknek végük!”. Lehet, hogy így is gondolták. Mindenesetre nekem futkosott a hideg a hátamon tőlük. Nyeltem egy nagyot és visszafordultam a szekrényemhez, hogy kivegyek még egy könyvet, majd intettem Nessie-nek, hogy menjünk inkább. Biológia órán elfoglaltuk a helyünket. Sajnos mellettem Bleser ült, Will mellett Jay, Ness pedig egy kicsit előrébb ült. Mit sem törődvén a közelgőkkel elővettem a füzetemet és jegyzetelgetni kezdtem az aznapi anyagot. Közben meghallottam az egyre ütemesebben kopogó cipőket, valószínű Bleser. A csikorgó szék hangjától összerándultam ösztönösen, fejemet felkapva azonnal biztos is voltam állításomban. Széles mosoly terült el hófehér arcán, ajka, mint múltkor is vörös rúzzsal kihangsúlyozva. Szeme is vörösebb volt, mint lenni szokott. Őszintén kíváncsi voltam milyen mesét adott be a többi embernek a szeme vörösségéről.
- Köszönöm – tolta elém a barna papírborítású füzetemet, amit még tegnap adtam oda neki. – Igazán hasznos dolgokat tudtam meg – célzott kétértelműen, miközben elvettem tőle és a táskámba tettem. Egy aprót bólintottam és részemről ennyivel le volt zárva ez az egész.
- Hm… Nem vagy valami barátságos velem – elmélkedett, furcsa nehezteléssel a hangjában. - Nem lesz ez így jó egyikünknek sem, Lana. – Volt valami, ami miatt még jobban kirázott a hideg ennek hallatán. Semmire-jóra nem tudtam most gondolni. – Tudod… Will barátunk nem tud egyszerre két helyre koncentrálni. Vagy te, vagy pedig Renesmee. Nekem végül is édes mindegy, hogy kit ölök meg… – az utolsó pár szót a fülembe suttogta, miközben nekem a szívverésem egyre gyorsult. Hallottam, ahogy Will felmordul és Ness tollának tompa puffanását. Ezek szerint Ő is meghallotta.
- Hallgatlak – hebegtem idegesen.
- Látod, ezt már szeretem – mondta őszinte örömmel hangjában. – Nem itt kéne megbeszélnünk, itt túl sok a kíváncsi fül – célzott ezzel hátra Will-re és Ness-re.
Ahogy bejött Mr. Banner az izgalmam kicsit csitult valamelyest, hisz tudtam – legalábbis mertem gondolni, hogy itt nem lesz semmi jelenet. Az óra első felében mindenki szépen csendben jegyzetelgetett és írogatott. Bleser tekintetét mindvégig magamon éreztem, mintha a legmegfelelőbb pillanatra várna, hogy átharaphassa a torkomat, mikor egy percre mindenki figyelme lankad. Az én tekintetem viszont állandóan az órán kalandozott, hogy mikor lesz végre vége ennek a borzalmas órának, sőt napnak. Már csak 15 perc - gondoltam magamban és ez egy kis örömmel is eltöltött. Nem sokára vége… az első felvonásnak. Mikor aztán az óra az utolsó tíz percre ért Bleser váratlanul feltette a kezét. Mr. Banner pedig kíváncsian felszólította.
- Tanár úr! Lana nem érzi jól magát. El kellene mennie a gyengélkedőbe! – Hangja idegesen csengett, de ez még a hülyének is feltűnt, hogy ez egy álbalhé. Az osztályban mindenki szeme rám villant és folyamatosan arcomat tanulmányozták. Mr. Banner is kérdően rám nézett, hogy igaz-e, majd én aprót bólintottam.
- Rendben – felelte. – Bleser leszel olyan kedves, hogy elkíséred?
- Hát persze – villantotta elő legangyaliabb mosolyát, amitől én csak megrémültem. Most fog megölni…
Nessie ijedten fordult hátra hozzám és zihálva ingatta tekintetét az én egyre sápadtabb és Bleser önelégült arca közt. Nem tudtam mit tenni, hát felkeltem és kifelé indultam, mögöttem a vámpírlánnyal. Utoljára még Will-re néztem, aki teljes megsemmisülten ült a padban Jay mellett, aki szintén ádáz vigyorral meredt rám.
A folyosó teljesen üres volt, sehol egy lélek sem. Minden csendes volt, síri csendes egyedül a mellettem jövő lány cipőjének kopogását lehetett hallani. Már a gyengélkedőt is elhagytuk, de ő csak ment tovább, egy olyan folyosóra terelt ahol órák sem voltak, sőt diákok sem. Hirtelen lecövekelt, így kénytelen voltam én is megállni.
- Mennyit mondtál el a családodnak? – kérdezte végül metsző gúnnyal a hangjában.
- Semmit – feleltem gyorsan. Talán túl gyorsan és a következő pillanatban annyit éreztem, hogy a torkomnál fogva neki nyom a szekrényeknek. A fejem hatalmasat koppant.
- Nincs túl sok kedvem játszani, Lana! Sőt itt lenni sincs kedvem!
- Akkor miért nem mentek el? – kérdeztem tőle szarkasztikusan.
- Ne játssz a tűzzel kislány! Csak egyetlen egy pehelykönnyű ütés és neked véged! Azt ajánlom, jól gondold meg kivel akarsz játszani.
- Nem tudnak semmit, ahogy én sem! Fogalmam sincs miért jöttetek ide.
- Ó dehogynem! Mindnyájan pontosan tudjátok, mit akarunk! Mond meg a családodnak, hogy ha továbbra is szeretnének egy pár évtizedet megélni, akkor át is adják azt, vagy Ő-t.
- De kit?! – kérdeztem már-már hisztérikusan.
- Azt, akit keresünk – rázta bosszúsan a fejét, mintha még most sem értettem volna, meg amit mondani akar. Őszintén még mindig nem értettem, viszont a szorítása egyre jobban erősödött a nyakam körül, a talajt sem éreztem a lábam alatt, most jöttem rá, hogy a föld felett tart a szekrényhez nyomva, miközben fojtogat. Úgy néztem rá, mint aki megőrült, tényleg nem tudtam mit akarhat, ahogy szerintem a Cullenék sem. - Ahhoz neked semmi közöd. Jade még most is neheztel ránk, hogy nem öltünk meg. De tudod, ami késik, nem múlik.
- Akkor miért nem ölsz meg már most?
- Ajj… olyan vagy… - nyafogott miközben az egyik körméről játékosan lefújt valamit. – És hol marad a szórakozás?
- Ó tényleg. El is felejtettem, milyen izgi egy halandóra vadászni – jegyeztem meg gúnyosan, mire felmorgott.
- Ne feszítsd túl a húrt! – jegyezte meg mosolyogva. – Mond meg a kis Cullen családnak, hogy szívesen találkoznánk velük egy barátságos kis összejövetelen, amikor visszajöttünk.
- Miért, elmentek?
- Nekünk is jár egy kis pihenés vagy, nem? Ne gondold, hogy majd azon törjük magunkat, hogy-hogy intézzünk el egy ilyen kis piti halandót, mint te. Túl könnyű préda vagy… túl könnyű. Még a kicsi farkasod sem tud megvédeni, és ez túl egyszerű nekünk. Hol maradna a móka? Nem kell félned… majd akkor lecsapunk, amikor nem is várod. Amikor egyedül vagy… védtelen és kiszolgáltatott. Amikor nincs melletted senki, hogy megvédjen…
- Befejezted? – kérdeztem akadozó nyelvvel, mert már éreztem elhagy az erőm lassan.
- Hm… - majd elengedte hirtelen a nyakam és egy lépéssel hátrébb ugrott.
Én pedig a padlóra estem. A nyakamat fogva próbáltam ismét levegőhöz jutni. Majd éreztem, hogy a fejem piszkosul fáj, de nem az ütés miatt ez valami más. Kínzó fájdalom volt, mintha összeroppantanának a fülem is sípolt. Borzasztó volt. Sikerült még Bleser gúnyos kacagását meghallanom, tudtam, hogy Ő csinálja ezt. Majd eltűnt.
Lassan felkeltem a hideg padlóról és a lány WC-be mentem, ahol hideg vízzel megmostam az arcomat, a tükörbe nézve vizsgálgattam a nyakamon lévő két piros foltot, amit Bleser keze hagyott. Rettenetesen égett és fájt, még mindig fulladoztam is. A vámpír lány által okozott fejfájás valamelyest csillapult. Egy pár percet még ott tartózkodtam, majd erőt véve magamon kimentem.
Külvilágból szinte alig érzékeltem valamit. Ez hívják úgy, hogy sokk? Valószínű tényleg sokkos állapotban voltam. Rettenetesen megijedtem és félek is még mindig. Ezek ketten képesek a körülöttem lévőknek is ártani. Az ebédlőben ülve mohón kortyoltam a vizet, amit vettem. Közben megérkeztek a diákok is. Majd végül Will és Renesmee futott be rémült arccal. Amikor megláttak úgy vettem észre egy kicsit felengedtek, majd ismét komorrá váltak.
- Mit akart? – ült le mellém azonnal Will.
- Csak tájékoztatott arról, hogy mennyire is a barátjának tart – mosolyogtam vérfagyasztóan.
- Bántott?
- Nem – ráztam meg gyorsan a fejemet. – Csak barátian elbeszélgettünk.
- Képzelem milyen barátságos lehetett – forgatta szemeit Ness. – Lana tényleg mit akart?
- Nem tudom! – feleltem az igazságnak híven. Legalábbis az első részének. Majd megjelent a két testvérpár. – Ne itt beszéljük ezt meg, rendben?
Mindketten aprót bólintottak. Mikor Bleser elhaladt az asztalunk mellett és rám mosolygott ismét előtört bennem az a kínzó fájdalom. Most még borzasztóbb volt. Hirtelen rándultam össze, és igyekeztem, hogy arcomra ne üljön ki a fájdalom jele. Pedig sikoltani tudtam volna.
- Akkor Lana, megegyeztünk? – nézett rám pajkosan. Bólintottam, mivel megszólalni sem tudtam. Csak nagyokat lélegeztem és nyeltem. Will és Ness aggodalmasan néztek rám, fogalmuk sem volt róla mi történik velem, és ennek külön örültem is. Ahogy elment és helyet foglalt egy másik asztalnál, Will azonnal hozzám fordult ideges tekintettel.
- Mi a fészkes fene volt ez? – mordult rám. – Mit csinál veled?
- Semmit – nyögtem. Nem néztem szemébe, mert tudtam, hogy azonnal lebuknék. De még így sem győztem meg, erőt véve magamon felálltam. - Tényleg semmit! – A feszült hangulatot Nessi apró köhintése törte meg.
- Alice itt van érted – szólalt meg Nessie. - Mi is azonnal megyünk.
A parkolóban láttam meg Alice-t a sárga Porsche mellett ácsorogni. Ideges volt, rettentően. Elmondtam neki mindent, amit csak Bleser nekem mondott. A La Push felé haladtunk fogalmam sem volt miért. Egy félre eső kis utacskánál félre álltunk, majd mindketten kiszálltunk az autóból. Sétálni kezdtünk egyre beljebb és beljebb. Próbáltuk kisakkozni a két vámpírlány lépteit, de valahogy túl bonyolultnak tűnt. Majd a rám vonatkozó résznél könyörgőre fogtam a dolgot.
- De Alice kérlek! Könyörgöm! Embry ezt nem tudhatja meg! – néztem rá kérlelően, karamella színű szemei szomorkásan csillogtak.
- Lana, neki is joga van tudni. A bevésődése vagy… ami veled történik az, Őt is érinti.
- Tudom… de nem akarom, hogy állandóan azon aggódjon, hogy mikor vadásznak le. Már a kezdetek kezdetén aggódott ezen, de most ha ez kiderülne, még jobban. Akkor szinte… a mániájává válna, hogy megvédjen, másról sem szólna az élete, életünk, hogy folyamatosan azt figyeljük, mikor akarnak engem kinyírni. Majd elmondom neki. De nem most… elmentek egy időre. Addig viszont szeretném élvezni vele az életet, boldogságban. Nem pedig félelemben.
- Te tényleg így gondolod, ezt? – érkezett hátulról egy döbbenten és egyben szomorkásan csengő hang.
