2010. december 24., péntek

Merry Christmas + film

Sziasztok!!
Nos hát kezdenék egy meglepetéssel!
Szilveszter alkalmából az oldalamon tartok egy közös filmnézést. :)
11-kor kezdjük! Mindenkit sok szeretettel várok!
Flame.
az oldal:
www.lpnet.gportal.hu
_______________________________________________________
Boldog Karácsonyt Mindenkinek!! =D

2010. december 17., péntek

25.fejezet - Időhúzás

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Időhúzás

Furcsa szorongás fogott el miközben végig néztem az arcokon. Sőt bűntudat is. Nem akartam semmi rosszat… de mégis az lett belőle.
A kocsiban ülve a hűvös levegőtől kicsit éberebbek éreztem magamat. Igaz… a kezeim rettenetesen fáztak, olyanok voltak akár a fagyasztóban tartott mirelitek. Ha lett volna zseb a kabátomon elsüllyesztettem volna benne őket, de ezek hiányában csak tördeltem őket. A mellettem ülő férfi, ahogy ezt észrevette azonnal az egyik kezem után nyúlt, hogy egy kicsit felmelegítse, míg másik kezével a kormányt fogta. Aggodalmasan rám nézett, én viszont nem mertem szemébe nézni. Helyette inkább kibámultam az ablakon. Halk sóhaj hagyta el a száját, és kezével gyengéden megsimogatta az enyémet. Nagyot nyeltem és igyekeztem vissza fojtani a kitörni készülő könnyeket. Házunk elé érve a gyomrom ismét görcsbe rándult, s torkomban hatalmas gombóc kerekedett. Hogy mondom én el ezt Carennek? Őt is veszélybe sodrom azzal, hogy nála lakom. Hosszú perceikig csak a házat bámultam és a nappali ablakából kiszűrődő fényt és Asa-t.

- Nem lesz semmi baj – szorította meg bátorítóan a kezem Embry.

Bár én is ilyen biztos lehetnék ebben… Komolyan féltettem a családomat, a barátaimat és szerelmemet az elkövetkezendőktől. De talán még maradt egy kis halvány remény arra, hogy ez csak egy rossz álom és nem lesz semmiféle nagy baj.

- Mennyünk – bólintottam egy aprót, majd nagyot nyeltem és kiszálltam az autóból. Az autót megkerülve lassan Embry mellé sétáltam, aki egyik karjával átölelte derekam, majd halántékomra adott egy aprócska csókot.

- Melletted leszek – suttogta, majd egy halvány mosolyt engedett meg magának.

Ahogy beértünk a házba Asa egy apró morranással jelezte, hogy hazaértünk. Caren szemüvegét letéve hagyta ott munkáját az asztalon és jött elénk mosolyogva. De amint meglátta arckifejezésünk, az Ő arcáról is lehervadt a mosoly. Nem mertem elmondani… Féltem.
Azonnal kérdések sorozatával bombázott minket. Legelső kérdése az volt, hogy terhes vagyok-e. Ha csak az lennék… – gondoltam. Embry a kérdés hallatán elmosolyodott, majd megrázta a fejét. Valószínű Ő repesett volna a legjobban a boldogságtól, ha ez lenne a helyzet.
Szép lassan belekezdtem mondandómba és mindent részletesen elmondtam neki. A legrosszabb az volt, hogy a mondandóm végén nem mondott semmit. Még csak annyit sem, hogy szégyelljem magamat.

- Ez száz százalékig biztos? – kérdezte halkan megtörve a hosszas csendet.

- Még nem tudjuk biztosan. Egyelőre csak feltételezzük, de jobb felkészülni a lehetőségekre – felelte Embry, miközben keze térdemre csúszott a kanapén.

- Sajnálom Caren – suttogtam halkan.

- Nem a te hibád! – nézett rám együtt érzően. – Ami megtörtént az megtörtént. Tudtuk, hogy egyszer ez eljön, csak még mi sem sejtettük, hogy ilyen gyorsan.

- Hogy mi? Miről beszélsz Caren? – kaptam fel gyorsan a fejem.

- Ó, semmi. Csak… csak… hagyjuk ezt inkább. Mik a terveitek? – terelte a választ.

- Egyelőre várunk. Megadjuk nekik a kezdő dobást. Viszont Lana-t egész napos megfigyelésen tartom.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy éjjel-nappal itt leszel? – húzta fel kérdően szemét Caren.

- Nem – feleltem. – Nem leszünk itt. Ha itt maradok az veszélyt jelent számodra.

- Miről beszélsz? Hova akarsz menni? – kérdezte riadtan Embry.

- Tegyük, fel én nem vagyok itthon, és feltérképezni jönnek a házat a vámpírok és Caren pont akkor itthon van… megölhetik. Ez túl veszélyes. Így Caren-t is belerángatom olyanba, amihez köze sincs.

- De Lana, ha el is mész miben változna az egész? – kérdezte tapintatosan nagynéném. – Ha te is máshol vagy és én is, nehezebb lenne minket megvédeni, már ha egyáltalán én is veszélyben lennék. Így kétfelé szakadna a csapat…

- Lehet… de a fiúk vagy a Cullenék közül valaki rajtad tartaná a szemét. Ellenőrizné, hogy nincs-e valami baj vagy ilyesmi. Így nyugodtabb lehet az életed, mint akkor, ha itt lennék, mert akkor száz százalékig biztosan ide jönnének.

- Mikor akarsz menni? És egyáltalán hova?– kérdezte.

- Még nem tudom… de jobb lenne minél előbb. Talán még ma…

- Nem! – szólalt meg kicsit hangosabb Embry. – Ígérem, kitalálok valamit, de ma este ne csinálj, kérlek semmit! – Hangja könyörgővé vált, és megfogta kezeimet, ahogy belenéztem csokoládé barna szemeibe láttam azt a féltő aggodalmat, ami most átjárja szívét. Szívből gyűlöltem magam, hogy ezt teszem vele…

- Rendben – bólintottam.

Miután Embry megállapodott Carennel, hogy ma nálunk tölti az éjszakát a biztonságunk érdekében, felfelé mentünk a szobámba. Míg elment fürdeni addig én tv-ztem, legalábbis annak hívtam azt, hogy üveges tekintettel bámultam a tv-re, s közben semmit nem érzékeltem a külvilágból. Folyamatosan egy dolgon járt az agyam. Mindent megtettem volna annak érdekében, hogy ezt elfelejtsem. Mindössze pár perc kellett, hogy én elbóbiskoljak, s közben rémisztő képek villantak fel előttem. Szörnyű volt látni, ahogy a családomat lemészárolják… Végül a fürdő ajtajának halk koppanására riadtam fel a kábulatból. Zihálva ugrottam fel és rohantam be a fürdőbe.

- Lana minden rendben? – kopogtatott be Embry.

- Semmi sincs rendben! – motyogtam.

Miközben tovább kopogott, én a zuhanyzóhoz mentem és a jéghideg vizet megengedtem. Teljesen kikészültem a történtek miatt. Nem tudom mire számítottam… talán arra, hogy felébredek a rémálomból, és kiderül, hogy ez meg sem történt? Igen, azt hiszem pontosan erre. Teljesen megsemmisülve léptem ki a zuhanyzóból és kaptam magamra a ruháimat, majd a radiátornak vetett háttal leültem. Hajamból csöpögött a víz, de még ahhoz is fáradt voltam, hogy megtöröljem. Újabb pár percig tartott, míg rendbe szedtem magam, és nyugalmat erőltettem magamra – legalábbis megpróbáltam. Fogat mostam és hideg vízzel próbáltam egy kicsit felfrissíteni „újra” magamat. Amint kiléptem megpillantottam az ajtó mellett ülő Embryt. Szemei csukva voltak, úgy tűnt mintha elbóbiskolt volna. Letérdeltem mellé és ajkamba harapva végig simítottam arcán. Reflexszerűen kapta el a csuklómat, amitől kissé megrémültem, szemei azonnal felpattantak és csak nézett.

- Bocs – mondta gyorsan, majd elengedte a kezem és most Ő simogatta meg az arcom.

Az ágyban feküdtünk, vagyis Ő feküdt én pedig az íróasztalom felett görnyedtem és tanultam matekra. Többször is megkérdezte, hogy zavar-e engem, hogy ha tévézné s én minden egyes alkalommal hamis választ adtam, miszerint nem zavar, pedig igenis zavart. Nem igazán tudtam tőle kellően oda koncentrálni… amúgy is nehéz volt az egész. Néha úgy voltam vele, hogy földhöz vágom, és ott hagyom, fáradt voltam. Túlságosan is… Végső elkeseredésemben Őt szúrtam le azért, mert az én agyam nem volt képes bevenni a definíciókat. Sírhatnékom volt komolyan… Már csak annyit vettem észre, hogy a szemem folyamatosan csukódik le. Csak két percre lehunyom, míg pihenek egy kicsit és folytatom – gondoltam először. A kicsiből lett két perc, három perc, négy perc, öt perc, míg végül arra rezzentem fel, hogy valaki halkan kuncog mellettem. A szokásos: „ki – ez - a- nem - normális” fejjel ránéztem.

- Gyere – csókolta meg halántékomat, majd suttogva folytatta: - hagyd inkább… Azzal, hogy így kínzod magad, nem fogod megtanulni. Majd reggel még újra nekifutsz.

Aprót bólintva beláttam tényleg igaza van. Ezt most már nem fogom megtanulni, legalábbis már nem fogom tudni. Mielőtt még végleg elhelyezkedtem volna az ágyban lementem a konyhába fájdalom csillapítóért – ugyanis a fejem szörnyen fájt.
Halk sóhajtással jeleztem, hogy végre fekszem. Embry halkan felkuncogott és közelebb araszolt hozzám. Fél fordulatot téve könyökére támaszkodva nézett le rám. Óvatosan közelebb hajolt hozzám, majd ajkával megérintette az enyémet. Szelíd volt és gyengéd, mintha csak attól tartana, hogy valami komoly sérülést okozna nekem.

- Hiányoztál – suttogta vágyakozva, majd óvatosan megcsókolta nyakamat. – El sem tudod képzelni milyen szörnyű volt ez a pár nap, nélküled.

- Hm… most azt karod, hogy rosszul érezzem magamat? – néztem rá mosolyogva, mire Ő elvigyorodott és finoman ajkamba harapott.

- Tedd meg a kedvemért – suttogta miközben alsó ajkamba harapott. Miután sikeresen kiszabadítottam magamat, egy hosszabb csók vette kezdetét, amit ismét én szakítottam meg.

- Majd máskor – ígértem neki szemem lesütve.

Felültem az ágyban és hátamat az ágy keretének nyomtam. Embry egy darabig csak nézett, majd Ő is hasonlóan cselekedett. Egyik karjával átölelt és magához húzott, én pedig fejemet vállára hajtottam. Igyekeztem minél többször beszívni bőrének férfias illatát. Másik kezével lassan körözni kezdett combomon, majd szabad kezemet kinyújtva felé, összekulcsolta azokat.

- Caren ennyire nem bízik bennem, hogy azt gondolja, máris teherbe ejtelek? – kérdezte váratlanul, én pedig erre azonnal rákaptam tekintetemet. Ahogy Rám nézett Ő is, a szemei csalódottságról árulkodtak vagy inkább szomorúságról. Türelmesen várta válaszomat.

- Nem, inkább bennem nem bízik – feleltem halkan, majd még közelebb fészkelődtem hozzá.

- Benned? – ismételte és őszinte kíváncsisággal nézett rám.

- Nem az, hogy nem bízik, hanem… félt… á. Nem tudom igazán megfogalmazni…

- Hogy érted?

- Tudod nekem előtted nem igazán volt senkim… Szóval én még nem… - alig tudtam befejezni. Arcom pedig skarlát vörös lett, szemem is lesütöttem. - De te gondolom már igen… és Ő is biztos tudja, hogy Te nem lennél ilyen felelőtlen. Egyszóval én nem vagyok olyan tapasztalt, mint te.

- Bárki követhet el hibákat – mosolygott rám szelíden. – Egyébként sajnos igen… – célzott rá óvatosan gondolatomra. – De akkor még istenemre mondom, nem ismertelek! – mentegetőzött gyorsan.

- Embry! Ez természetes… mindkettőnknek lehetett valaki más az életében. Sőt az is természetes, hogy te már… őszintén megmondva nem is igazán vártam mást…

- Tudom… de ez, az, amit rettenetesen sajnálok, és…

- Ennyire rossz volt? – kérdeztem tapintatosan.

- Khm… hogy is fogalmazzak? Egyikünk sem azt kapta, amire vágyott. Egyelőre legyen elég ennyi – mosolyodott el halványan, majd újra komorság tört rá.

- De mi… - kezdtem volna, de Ő ajkamra tette a kezét.

- Hagyjuk, kérlek – nézett rám kérlelően, mire én csak aprót bólintottam.

Óvatosan visszaereszkedtem az ágyba és betakaróztam, nyakig. Hátat fordítottam neki és igyekeztem elaludni. Épp, hogy betakaróztam és elfordultam éreztem, hogy átölel, és kicsit közelebb húz magához, majd néha-néha a nyakamba csókol, s karomat simogatja. Rendkívüli érzés volt, érezni, hogy mennyire szeret és, hogy tényleg hiányoztam neki. El sem tudom képzelni az életemet nélküle. Még valamit akartam neki mondani, de végül erre sem került sor, mivel elaludtam. Sajnos hiába volt a gyors elalvás, hajnalban felébredtem, vagyis inkább riadtam. Furcsán szédültem és forgott velem a világ. Az ágy szélébe kapaszkodva próbáltam úrrá lenni ezen a fura jelenségen. Percek múlva végül helyre jöttem, legalábbis jobban éreztem magam. Az órámra pillantva nyugtáztam, hogy még egy bő órám van addig, míg fel kéne kelnem. Embry persze nyugodtan aludt mellettem, hasra fordulva.
Hiába volt rettentő nehéz a helyzet, ami most fen állt, próbáltam valahogy mégis a pozitív dolgokra gondolni, csakhogy ez korántsem volt olyan egyszerű. Viszont azt tudtam, hogy az én életem cseppet sem számít, sokkal inkább a szeretteimé. Eldöntöttem a saját épségemre nem nagyon akarok koncentrálni, én azt akarom, hogy ŐK éljék túl ezt az egészet.
Amikor az ébresztő órám épp meg akart szólalni azon nyomban lenyomtam, még csak megcsörrenni sem volt ideje. Aggódva figyeltem a mellettem alvó férfira, hátha felébredt. De szerencsére nem. Halkan kiosontam mellőle, egyenest a fürdőbe mentem. Miután elrendeztem magamat, és felöltöztem lefelé indultam a konyhába.
Csillapíthatatlan szomjat éreztem, sőt éjséget. Azonnal magam elé kaptam egy kis narancslevet és mohón inni kezdtem, és egy-egy pirítóst is megettem. De semmi, ugyan az-az éjség és szomjúság. Újra inni kezdtem az üveg felét megittam, de még mindig semmi. Próbáltam vele nem foglalkozni… nem is értettem mi van velem. Reggelit készítettem Embrynek, majd újra neki futottam a leckéimnek.

- Mmm… mennyei illatokat érzek – érkezett egy jóleső morranás a lépcsőről, én pedig még mindig a leckét bámulva ösztönösen elmosolyodtam. A következő pillanatban gyorsan mellém hajolt és egy csókot nyomott arcomra. – Velem tartasz, vagy még görnyedsz itt egy kicsit?

- Már ettem – feleltem, miközben egy hatalmas nagyot nyeltem, az éhség szóra gondolva. Tulajdonképpen még mindig kínzott a szomjúság, sőt az éjség. Reméltem hamar vége lesz.

Leckéimbe belemerülve szinte teljesen kizártam a külvilágot. Nem is tudtam másra figyelni. Minden figyelmemet lekötötte a definíciók halmaza. Nagyon reméltem ma nem engem fog feleltetni a tanár, de mint általában a jó szerencsémnek köszönhetően én leszek a soros.
Egy hangosabb morgás félére kaptam fel a fejem. Asa volt az. Előttem ült és okos szemeit rám meresztve nézett. Úgy tűnt már régóta itt állt és várta, hogy rá figyeljek.

- Kíváncsi voltam mikor veszed végre észre – kuncogott Embry a fotelból. Ja? Hogy ő már ott lenne? Ennyire lekötött ez az egész, hogy észre sem vettem mikor ment oda?

Fejét óvatosan oldalra billentette és kidugta nyelvét. Szóval éhes. Szemem lesütve keltem fel és adtam neki enni és inni. Órára pillantva láttam, hogy indulnom kellene. Felmentem a szobámba a táskámért, majd szépen lassan lesétáltam a nappaliba. Nagyfarkas pedig a lépcső aljában várt ezer wattos mosolyával. Csak tudnám mi az oka annak, hogy ilyen boldog? Állandóan vigyorog, mint a vadalma… Kezemért nyúlva húzott magához, és lehelt ez könnyű csókot az ajkamra. Az autóba beszálláskor Asa-t magam elé engedtem, aki villám gyorsan elfoglalta a hátsó ülést. Embry egy sanda pillantást vetett rám, amikor már beültünk.

- Levinnéd kérlek? – néztem rá könyörgően. Aprót bólintott és épp közelebb hajolt hozzám, amikor Asa kettőnk közé dugta busa fejét. Elnevettem magamat.

- Féltékeny, szuka – fortyogott Embry, majd szó nélkül elindította az autót.

A suli parkolójába érkezve még egy darabig tétlenkedtünk. Még a lányok sem jöttek meg, így szabadon lélegeztem fel. Egy kicsit elöntött a nyugalom. Kíváncsian pásztáztam az iskola környékét, hátha meglátom Will-t, de egyelőre semmi. Lehet, hogy inába szállt a bátorság és elmenekült? Isten az atyám-reméltem, hogy nem kell benne csalódnom. Bár őszintén megmondva nem hibáztatnám, ha inkább elmenne. Percekkel később megláttam, hogy felénk közeledik egy alak.

- Hello – köszönt lazán Will miután kiszálltunk a kocsiból. – Hogy vagytok?

- Nagyszerűen! Ha úgy vesszük Lana csalinak szolgál… szóval, hogy lehetnénk?!

- Látom valaki keveset aludt az éjszaka – humorizált Will, majd egy újabb sanda pillantást vetett rám. – Kíváncsi lennék mit műveltetek ti ketten az éjjel. 3 nap különlét után, hm…

- Fogd vissza a fantáziád William! – sziszegtem rá.

- Hogy szólítottál? – kapta fel fejét és hunyorogva nézett rám.

- Williamnek. Így hívnak vagy tévedek? – néztem rá meglepetten.

- Wilson – javított ki halkan. Én pedig a szégyentől a szemem-lesütöttem. Honnan jött nekem ez a William név? Úgy éreztem mintha már hallottam volna ezt a nevet korábban és különleges múltja lenne. – Ideje indulnunk.

- Egy perc és megyek – válaszoltam gyorsan, Will aprót bólintott és előre ment. Embry egy picit utána meredt, majd lenézett rám.

- A suli után a La Pusban találkozunk. A vámpír lehoz – forgatta szemeit, mire én mosolyogva megcsókoltam, féloldalasan elmosolyodott. – Ha nem vigyáz, rád kitekerem a nyakát!

- Vigyázz magadra – suttogtam nyakába, miközben szorosan hozzábújtam.

- Én? – kuncogott fel egy pillanatra, majd szelíden arrébb tolt, hogy rá tudjak nézni. Kézfejével végig simított arcomon. - Kicsim, inkább te vigyázz magadra! Rám nem jelenteken akkora veszélyt, mint rád! Te olyan törékeny vagy… Én viszont…

- farkas – fejeztem be helyette.

- Valami olyasmi – biccentette oldalra a fejét miközben bólogatott mosolyogva. Hátulról egy köhögés hallatszódott, Embry felkapta rá a fejét én pedig szemem lehunyva morogtam valamit. – Na, menny! Délután találkozunk!

Egy apró csókot nyomva egymás ajkára elváltunk egymástól, táskámat hátamra dobva féloldalasan, igyekeztem beérni a türelmetlenül ácsorgó Willt. Tekintetéből kiolvasható volt, hogy nem fogja kibírni, hogy valamit oda ne szúrjon.

- Ti aztán tudtok búcsúzkodni! – kacarászott vidáman Will, miközben fejét rázta. - Azt hittem már soha nem megy el.

- Fogd be Will! – morogtam magam elé, majd határozott léptekkel gyorsítottam a tempómon, hogy magam mögött hagyhassam.

Az első pár órán, csodálatos módon a pusztító ikerpár nem jelent meg. Renesmee viszont feszült figyelemmel követte az eseményeket. Folyamatosan azt találgattuk – Will terhére -, hogy vajon mikor fog a szög kibújni a zsákból. Mindketten tudtuk, hogy valamivel úgy is kiugraszthatjuk a nyulat a bokorból, csak rá kellett jönnünk mivel. Egy óránk ’hál istennek külön volt Will-től így szabadabban tudtunk beszélgetni a dolgokról és tervezgetni egy kicsit. Ugyanis Will vagy felfújt mindent vagy pedig leintette az egészet. Rém idegesítő volt… Az utolsó pár órára viszont megérkezett a két leányzó.
Renesmee-vel a folyósón állva beszélgettünk, amikor az iskola ajtaja kinyílt és belépett rajta a testvérpár. Búza szőke hajuk egyformára vágva hullt vállukra, mintha csak egy divat magazinból léptek volna ki. Tekintetük végig siklott az iskola folyosóján fellengzősen végig mértek minden egyes embert, majd mikor megláttak minket tekintetük összefonódott és egy gúnyos mosolyban egyesült, mintha csak azt akarták volna sugallni „Ezeknek végük!”. Lehet, hogy így is gondolták. Mindenesetre nekem futkosott a hideg a hátamon tőlük. Nyeltem egy nagyot és visszafordultam a szekrényemhez, hogy kivegyek még egy könyvet, majd intettem Nessie-nek, hogy menjünk inkább. Biológia órán elfoglaltuk a helyünket. Sajnos mellettem Bleser ült, Will mellett Jay, Ness pedig egy kicsit előrébb ült. Mit sem törődvén a közelgőkkel elővettem a füzetemet és jegyzetelgetni kezdtem az aznapi anyagot. Közben meghallottam az egyre ütemesebben kopogó cipőket, valószínű Bleser. A csikorgó szék hangjától összerándultam ösztönösen, fejemet felkapva azonnal biztos is voltam állításomban. Széles mosoly terült el hófehér arcán, ajka, mint múltkor is vörös rúzzsal kihangsúlyozva. Szeme is vörösebb volt, mint lenni szokott. Őszintén kíváncsi voltam milyen mesét adott be a többi embernek a szeme vörösségéről.

- Köszönöm – tolta elém a barna papírborítású füzetemet, amit még tegnap adtam oda neki. – Igazán hasznos dolgokat tudtam meg – célzott kétértelműen, miközben elvettem tőle és a táskámba tettem. Egy aprót bólintottam és részemről ennyivel le volt zárva ez az egész.

- Hm… Nem vagy valami barátságos velem – elmélkedett, furcsa nehezteléssel a hangjában. - Nem lesz ez így jó egyikünknek sem, Lana. – Volt valami, ami miatt még jobban kirázott a hideg ennek hallatán. Semmire-jóra nem tudtam most gondolni. – Tudod… Will barátunk nem tud egyszerre két helyre koncentrálni. Vagy te, vagy pedig Renesmee. Nekem végül is édes mindegy, hogy kit ölök meg… – az utolsó pár szót a fülembe suttogta, miközben nekem a szívverésem egyre gyorsult. Hallottam, ahogy Will felmordul és Ness tollának tompa puffanását. Ezek szerint Ő is meghallotta.

- Hallgatlak – hebegtem idegesen.

- Látod, ezt már szeretem – mondta őszinte örömmel hangjában. – Nem itt kéne megbeszélnünk, itt túl sok a kíváncsi fül – célzott ezzel hátra Will-re és Ness-re.

Ahogy bejött Mr. Banner az izgalmam kicsit csitult valamelyest, hisz tudtam – legalábbis mertem gondolni, hogy itt nem lesz semmi jelenet. Az óra első felében mindenki szépen csendben jegyzetelgetett és írogatott. Bleser tekintetét mindvégig magamon éreztem, mintha a legmegfelelőbb pillanatra várna, hogy átharaphassa a torkomat, mikor egy percre mindenki figyelme lankad. Az én tekintetem viszont állandóan az órán kalandozott, hogy mikor lesz végre vége ennek a borzalmas órának, sőt napnak. Már csak 15 perc - gondoltam magamban és ez egy kis örömmel is eltöltött. Nem sokára vége… az első felvonásnak. Mikor aztán az óra az utolsó tíz percre ért Bleser váratlanul feltette a kezét. Mr. Banner pedig kíváncsian felszólította.

- Tanár úr! Lana nem érzi jól magát. El kellene mennie a gyengélkedőbe! – Hangja idegesen csengett, de ez még a hülyének is feltűnt, hogy ez egy álbalhé. Az osztályban mindenki szeme rám villant és folyamatosan arcomat tanulmányozták. Mr. Banner is kérdően rám nézett, hogy igaz-e, majd én aprót bólintottam.

- Rendben – felelte. – Bleser leszel olyan kedves, hogy elkíséred?

- Hát persze – villantotta elő legangyaliabb mosolyát, amitől én csak megrémültem. Most fog megölni…

Nessie ijedten fordult hátra hozzám és zihálva ingatta tekintetét az én egyre sápadtabb és Bleser önelégült arca közt. Nem tudtam mit tenni, hát felkeltem és kifelé indultam, mögöttem a vámpírlánnyal. Utoljára még Will-re néztem, aki teljes megsemmisülten ült a padban Jay mellett, aki szintén ádáz vigyorral meredt rám.
A folyosó teljesen üres volt, sehol egy lélek sem. Minden csendes volt, síri csendes egyedül a mellettem jövő lány cipőjének kopogását lehetett hallani. Már a gyengélkedőt is elhagytuk, de ő csak ment tovább, egy olyan folyosóra terelt ahol órák sem voltak, sőt diákok sem. Hirtelen lecövekelt, így kénytelen voltam én is megállni.

- Mennyit mondtál el a családodnak? – kérdezte végül metsző gúnnyal a hangjában.

- Semmit – feleltem gyorsan. Talán túl gyorsan és a következő pillanatban annyit éreztem, hogy a torkomnál fogva neki nyom a szekrényeknek. A fejem hatalmasat koppant.

- Nincs túl sok kedvem játszani, Lana! Sőt itt lenni sincs kedvem!

- Akkor miért nem mentek el? – kérdeztem tőle szarkasztikusan.

- Ne játssz a tűzzel kislány! Csak egyetlen egy pehelykönnyű ütés és neked véged! Azt ajánlom, jól gondold meg kivel akarsz játszani.

- Nem tudnak semmit, ahogy én sem! Fogalmam sincs miért jöttetek ide.

- Ó dehogynem! Mindnyájan pontosan tudjátok, mit akarunk! Mond meg a családodnak, hogy ha továbbra is szeretnének egy pár évtizedet megélni, akkor át is adják azt, vagy Ő-t.

- De kit?! – kérdeztem már-már hisztérikusan.

- Azt, akit keresünk – rázta bosszúsan a fejét, mintha még most sem értettem volna, meg amit mondani akar. Őszintén még mindig nem értettem, viszont a szorítása egyre jobban erősödött a nyakam körül, a talajt sem éreztem a lábam alatt, most jöttem rá, hogy a föld felett tart a szekrényhez nyomva, miközben fojtogat. Úgy néztem rá, mint aki megőrült, tényleg nem tudtam mit akarhat, ahogy szerintem a Cullenék sem. - Ahhoz neked semmi közöd. Jade még most is neheztel ránk, hogy nem öltünk meg. De tudod, ami késik, nem múlik.

- Akkor miért nem ölsz meg már most?

- Ajj… olyan vagy… - nyafogott miközben az egyik körméről játékosan lefújt valamit. – És hol marad a szórakozás?

- Ó tényleg. El is felejtettem, milyen izgi egy halandóra vadászni – jegyeztem meg gúnyosan, mire felmorgott.

- Ne feszítsd túl a húrt! – jegyezte meg mosolyogva. – Mond meg a kis Cullen családnak, hogy szívesen találkoznánk velük egy barátságos kis összejövetelen, amikor visszajöttünk.

- Miért, elmentek?

- Nekünk is jár egy kis pihenés vagy, nem? Ne gondold, hogy majd azon törjük magunkat, hogy-hogy intézzünk el egy ilyen kis piti halandót, mint te. Túl könnyű préda vagy… túl könnyű. Még a kicsi farkasod sem tud megvédeni, és ez túl egyszerű nekünk. Hol maradna a móka? Nem kell félned… majd akkor lecsapunk, amikor nem is várod. Amikor egyedül vagy… védtelen és kiszolgáltatott. Amikor nincs melletted senki, hogy megvédjen…

- Befejezted? – kérdeztem akadozó nyelvvel, mert már éreztem elhagy az erőm lassan.

- Hm… - majd elengedte hirtelen a nyakam és egy lépéssel hátrébb ugrott.

Én pedig a padlóra estem. A nyakamat fogva próbáltam ismét levegőhöz jutni. Majd éreztem, hogy a fejem piszkosul fáj, de nem az ütés miatt ez valami más. Kínzó fájdalom volt, mintha összeroppantanának a fülem is sípolt. Borzasztó volt. Sikerült még Bleser gúnyos kacagását meghallanom, tudtam, hogy Ő csinálja ezt. Majd eltűnt.
Lassan felkeltem a hideg padlóról és a lány WC-be mentem, ahol hideg vízzel megmostam az arcomat, a tükörbe nézve vizsgálgattam a nyakamon lévő két piros foltot, amit Bleser keze hagyott. Rettenetesen égett és fájt, még mindig fulladoztam is. A vámpír lány által okozott fejfájás valamelyest csillapult. Egy pár percet még ott tartózkodtam, majd erőt véve magamon kimentem.

Külvilágból szinte alig érzékeltem valamit. Ez hívják úgy, hogy sokk? Valószínű tényleg sokkos állapotban voltam. Rettenetesen megijedtem és félek is még mindig. Ezek ketten képesek a körülöttem lévőknek is ártani. Az ebédlőben ülve mohón kortyoltam a vizet, amit vettem. Közben megérkeztek a diákok is. Majd végül Will és Renesmee futott be rémült arccal. Amikor megláttak úgy vettem észre egy kicsit felengedtek, majd ismét komorrá váltak.

- Mit akart? – ült le mellém azonnal Will.

- Csak tájékoztatott arról, hogy mennyire is a barátjának tart – mosolyogtam vérfagyasztóan.

- Bántott?

- Nem – ráztam meg gyorsan a fejemet. – Csak barátian elbeszélgettünk.

- Képzelem milyen barátságos lehetett – forgatta szemeit Ness. – Lana tényleg mit akart?

- Nem tudom! – feleltem az igazságnak híven. Legalábbis az első részének. Majd megjelent a két testvérpár. – Ne itt beszéljük ezt meg, rendben?

Mindketten aprót bólintottak. Mikor Bleser elhaladt az asztalunk mellett és rám mosolygott ismét előtört bennem az a kínzó fájdalom. Most még borzasztóbb volt. Hirtelen rándultam össze, és igyekeztem, hogy arcomra ne üljön ki a fájdalom jele. Pedig sikoltani tudtam volna.

- Akkor Lana, megegyeztünk? – nézett rám pajkosan. Bólintottam, mivel megszólalni sem tudtam. Csak nagyokat lélegeztem és nyeltem. Will és Ness aggodalmasan néztek rám, fogalmuk sem volt róla mi történik velem, és ennek külön örültem is. Ahogy elment és helyet foglalt egy másik asztalnál, Will azonnal hozzám fordult ideges tekintettel.

- Mi a fészkes fene volt ez? – mordult rám. – Mit csinál veled?

- Semmit – nyögtem. Nem néztem szemébe, mert tudtam, hogy azonnal lebuknék. De még így sem győztem meg, erőt véve magamon felálltam. - Tényleg semmit! – A feszült hangulatot Nessi apró köhintése törte meg.

- Alice itt van érted – szólalt meg Nessie. - Mi is azonnal megyünk.

A parkolóban láttam meg Alice-t a sárga Porsche mellett ácsorogni. Ideges volt, rettentően. Elmondtam neki mindent, amit csak Bleser nekem mondott. A La Push felé haladtunk fogalmam sem volt miért. Egy félre eső kis utacskánál félre álltunk, majd mindketten kiszálltunk az autóból. Sétálni kezdtünk egyre beljebb és beljebb. Próbáltuk kisakkozni a két vámpírlány lépteit, de valahogy túl bonyolultnak tűnt. Majd a rám vonatkozó résznél könyörgőre fogtam a dolgot.

- De Alice kérlek! Könyörgöm! Embry ezt nem tudhatja meg! – néztem rá kérlelően, karamella színű szemei szomorkásan csillogtak.

- Lana, neki is joga van tudni. A bevésődése vagy… ami veled történik az, Őt is érinti.

- Tudom… de nem akarom, hogy állandóan azon aggódjon, hogy mikor vadásznak le. Már a kezdetek kezdetén aggódott ezen, de most ha ez kiderülne, még jobban. Akkor szinte… a mániájává válna, hogy megvédjen, másról sem szólna az élete, életünk, hogy folyamatosan azt figyeljük, mikor akarnak engem kinyírni. Majd elmondom neki. De nem most… elmentek egy időre. Addig viszont szeretném élvezni vele az életet, boldogságban. Nem pedig félelemben.

- Te tényleg így gondolod, ezt? – érkezett hátulról egy döbbenten és egyben szomorkásan csengő hang.

2010. november 2., kedd

24.fejezet - Váratlan vendégek

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Vendégek

Sietős léptekkel szeltem át a kocsi és a ház közti távot. Nem akartam még tovább tetőzni a pillanatot. Ahogy beléptem a házba kellemes meleg fogadott, és egy megkönnyebbül sóhaj szakadt fel belőlem. A szobában sötétség honolt, nagyon lassan és halkan felfelé indultam, de amikor elértem a lépcső alját fény gyúlt a nappaliban. Caren állt a villanykapcsolónál.

- Sajnálom, hogy nem tudtam érted menni – szabadkozott.

- Semmi gond, – feleltem közömbösen - hazahoztak.

- Embry nem jön be? – Némán megráztam a fejemet, majd Ő egy aggódó pillantást vetett rám. – Rendben, akkor hagylak pihenni. Jó éjt.

Megvárta, míg a felérek az emeletre a fény segítségével, majd eloltotta azt. Fent a szobámban ledobtam a bőröndömet az asztalom mellé, aztán elővettem a szekrényemből egy pólót és egy pizsama nadrágot, utána fürdeni indultam. A forró víztől csak még jobban elálmosodtam, szinte félholtan értem az ágyhoz. Az a meglepő, hogy abszolút nem tudtam elaludni. Pedig fáradtnak éreztem magamat. Hallottam, hogy nyílt az ajtóm, a következő percen pedig farkasom dugta be orrát, majd halkan belopódzott, és az ágyam mellé feküdt ahová kezem lelógott. Megsimogattam busa fejét, amit egy halk morgással díjazott, és egy aprócska farok csóválással. Okos szemei világítottak a sötétben, mint két kis szentjánosbogár, úgy fénylettek.
Az éjszakám változatlanul telt, egyik oldalamról a másikra fordultam át. Mikor a felkelő nap sugarai arcomba világítottak, hálás sóhaj hagyta el a számat. Korán volt még igaz, ami igaz, de nem bírtam tovább fekve maradni. Felöltöztem és elpakoltam a cuccaimat a táskámba, majd lementem a konyhába, ahol már Caren serénykedett.

- Szia – köszöntem egyszerűen, majd a pulthoz mentem egy tálért, tejért és a müzlis dobozért. Egy halk „sziá-t” köszönt, majd folytatta tennivalóját.

- Meddig leszel ma suliban? – kérdezte pár perc tétovázás után, majd egy újabb adag palacsinta tésztát öntött a serpenyőbe.

- Nem tudom, viszont délután szeretnék beugrani Renesme-hez.

- Részemről rendben, de nem gondolod, hogy valaki mással is kéne beszélned?

- De talán kellene – bólintottam rá. Lelkem mélyén azonban tudtam, hogy nem lesz egy egyszerű beszélgetés, legalábbis nekem nem.

Végül elindultam a suliba, de előtte tettem egy kis kitérőt Sam-hez és Emilyhez a farkassal. Reméltem, hogy most még egyik falka tag sincs ott. Szerettem volna kikerülni a magyarázkodásokat, és a hasonló korholásokat. Bár… Emily biztos ad néhány anyai tanácsot. „Új” autót is kaptam. Történetesen Bella vén tragacsát. Kellett nekem az előzőt össze törni.
A mai időjárás egész furának bizonyult, az eső alig szemerkélt, a felkelő nap valamelyest sütött. Amikor leállítottam a furgont Emily és Sam háza előtt, a pulcsim kapucniját a fejemre hajtottam, csupán a frufrum lógott ki és oldalt a hajam, amit sehogy sem tudtam elrejteni. Lassan megindultam a ház felé a farkas kíséretében. Ahogy felléptem az egy fokú lépcsőn és benyitottam, ismét kellemes meleg fogadott. A tűzhelynél Emily sertepertélt.

- Szia, Emily – léptem be a házba. A lány egyszeriben megpördült és úgy nézett rám, mint aki szellemet lát.

- A frászt hoztad rám! – Korholt azonnal le, de tartottam tőle, ez még csak a kezdet. – Mégis merre voltál? Az egész falka egy napig téged keresett! Ne akarj találkozni Sammel! Nagyon mérges volt Ő is!

- Akkor ez esetben jobb, ha megyek – majd tettem egy lépést az ajtó felé, Ő azonban ezt megakadályozva elém lépett, és beljebb invitált.

- Félre ne értsd! Örülünk, hogy haza jöttél, csak mindannyian aggódtunk érted, hogy hova tűntél – magyarázta mosolyogva, majd tartott egy percnyi szünetet, míg leültünk, majd újra megszólalt. - Szóval, merre jártál?

- Laguna Beach-en, Jack bácsikámnál. Meghívott a hétvégére az új házukba.

- Akkor nem csoda, hogy a fiúk nem találtak! Először felmentek Coloradóba, hátha ott majd megtalálnak, de arra semmi… Ezért gondolták jobb, ha hagynak egy kicsit lenyugodni.

- A többiek? – próbáltam terelni a témát, valami mással. Jobb nem jutott eszembe.

- Sam alszik, ahogy gondolom a többiek is otthon. Tegnap egész éjjel kint voltak – felelte, miközben leszedte az asztalról a két kávésbögrét.

- Hogy-hogy? – kérdeztem kíváncsian. Tegnap Embry-n is látni lehetett, hogy fáradt… szóval gondolom, Ő is benne volt a buliban.

- Idézem az alfát: „Szagot fogtunk!” – igyekezett Sam hangját és testtartását utánozni, ami elég viccesre sikeredett, így majdnem elnevettem magamat.

- Mi ez a nagy poén? Had nevessek én is! – Jött ki Sam az ajtón ásítva, majd nagyot nyújtózott. Mikor alaposabban körülnézett meglátott engem. Először azt hittem a nyakamnak ugrik, de mint mindig tévedtem: elvigyorodott. – Mondtam, én, hogy haza jön!

- Persze, hogy haza jöttem – még ha magamba ezer meg egy dolgot gondoltam a haza jövetelről, nem akartam ezt itt nyilvánosan kimondani, helyette mosolyogva bólintottam. – Sam, Emily említette, hogy tegnap valami szagot fogtatok. Nos, miről is van szó pontosan?

- Természetesen vámpírról, nem is egyről! Bandába járhatnak azok a nyavalyások! Egyelőre még nem mutatkoztak, sőt nem is gyilkoltak.

Nekem ennyi elég is volt. Azonnal tudtam, mi lehet ennek a háta mögött. Úgy éreztem lefordulok a székről, hál istennek az asztallapba kapaszkodva sikerült ezt kikerülnöm. Mindenesetre a légzésem szaggatottabb lett, úgy éreztem fuldoklom. Azonnal fel is álltam, és az ajtó felé siettem.

- Sam, szedd össze délutánra a fiúkat, és gyertek a Cullenházhoz – mondtam neki nyomatékosan, Ő pedig értetlenül bámult rám. – Majd ott elmondom, itt így… nehéz lenne.

- Rendben – bólintott – ott leszünk.

Siettem a furgonomhoz, hogy még idejében találkozzak valakivel, aki segítséget tud adni, s talán még magyarázatot is a történtekre. Magamban pedig azon izgultam, hogy nehogy most hagyja el Forks-ot. Abban a pillanatban minden mást félre tettem, csak arra tudtam gondolni. hogy a családom és a barátaim veszélybe vannak. Még az Embryvel történtek sem érdekeltek, hisz tulajdonképp az Ő élete is veszélyben volt. Egy valaki tudhatja ennek az okát, az a valaki sejtéseim szerint egy mocskos áruló!
Az iskola parkolójában feszülten figyeltem a kapun bejövő embereket, hátha meglátom őt. Talán több mint húsz percig állhattam a kocsim mellett, de semmi.

- Bú – érkezett egy mély hang. A nem várt köszöntésre, egy apró sikoly hagyta el a szám.

- Te nem vagy normális! – sziszegtem neki. – Beszélnünk kell, azonnal!

Az arcáról rögtön lefagyott a vigyort, mihelyst látta mennyire komolyan beszélek. Félszegen bólintott egyet, majd az iskola hátsó udvara felé kezdtünk lassan sétálni. Közben ő hátra-hátranézegetett, nehogy valakinek kíváncsiskodni legyen kedve. Amit azt illeti nagyon reméltem, hogy Nessie ma kivételesen egy kicsit később jön suliba, s ez alatt én megbeszélhetek pár dolgot Willel.
A betont hamarosan szikár gyep váltotta fel, még egy jó darabig így mentünk, majd mellettünk pedig hatalmas fenyők tornyosultak, ez jelezte, hogy elértük a leghátsó udvart. Elhaladtunk egy régi biciklitároló mellett, - amelyet gondolom kidobtak- s pár régi pad mellett. Egészen egy apró kis házig mentünk, ami a suli háta mögött volt jóval, a fenyőfák között. Soha nem láttam még közelről azt az aprócska kis házat, látszólag nem is nagyon gondozta senki. Üresnek látszott, ablakai betörve, s néhol lécek pótolták a hiányos ablaküveget, a ház maga is fából volt. A cserepeket jórészt ellepte a moha, így csak egy zöld és itt-ott vöröses tetőcserepet lehetett kivenni. Will határozottan ment előre, egészen fel a kis ház tornácáig, ott bevárt engem, majd az ajtóhoz ment, amit kinyitott és jelentőség teljes pillantást vetett rám. Ám én nem mozdultam, fürkészően néztem rá, attól tartván valami hátsó szándéka van, egy hangos fújtatást követően belépett Ő, amikor én is utána akartam menni, hirtelen hangos reccsenés hallatszott, ijedten ugrottam hátra. Zihálva kapkodtam a levegőt. Nem elég, hogy hátborzongató ez a ház, tetejébe még egy vámpírral vagyok. Mély levegőt vettem, majd benyitottam én magam a házba, aminek idő közben becsukódott az ajtaja. Ahogy benyitottam kíváncsian dugtam be a fejem, hogy körülnézhessek, rájöttem, hogy az a hangos reccsenés egy fa megadó hangja volt – amit gondolom Will tört ki, hogy egy kis fény legyen bent. Ám Ő sehol nem volt.

- Hé, Will – suttogtam hunyorogva a felszálló portól, de semmi válasz nem érkezett.

- Itt vagyok – érkezett beljebbről a válasz egy perccel később.

Beljebb sétáltam, és vártam, hogy a szemem hozzá szokjon a gyenge fény nyújtotta látványnak. A házban jobb oldalt egy íróasztal volt, és azon egy kiégett lámpa valamint papírok nem éppen jó állapotban. Srégen velem szemben egy kanapé volt ócska állapotban azzal szemben a falnál egy kis asztal. Majd egy kis ajtó nyílt ebből a helységből, amibe nézvén a konyhát tudtam volna megállapítani. Tovább már nem is volt alkalmam nézelődni, mivel Will idegesen toporgott egyik lábáról a másikra.

- Szóval? – kérdezte türelmetlenül.

- Van egy kis probléma – közöltem vele megvető képet vágva, - a kis tervetek Braddel, nem jött össze.

- Nem értem miről beszélsz – rázta fejét, majd kifelé indult a házból, egyenest az ajtón kívülre ment, én pedig utána.

- Emlékszel mi történt Laguna Beach-en – emlékeztettem gyorsan, mire bólintott, nagy levegőt vettem. - A vámpírok úgy néz ki ide jöttek.

- Honnan gondolod? Kismillió vámpír létezik, nem biztos, hogy ők azok – intett le azonnal, majd fel, s alá kezdett sétálni a verandán.

- Lehet, hogy igazad van, de lehet, hogy mégsem. Ha ők azok feltétlen szólnunk kell a Culleneknek, és a farkasoknak is.

- Nem – vágta rá azonnal. – Nem tudjuk kivel állunk szembe, lehet, hogy csak átutazóban lévő vámpírok, szóval ne csinálj ennek olyan nagy kerítést. Feleslegesen ne izgassuk fel őket, van elég gondjuk is.

- De miért gond, ha szólunk róluk nekik? – kérdeztem értetlenül kicsivel hangosabban. – Azzal nem ártunk senkinek, hogy figyelmeztetjük őket, hogy hátha egy efféle banda van a környéken. Megerősítik az őrjáratokat vagy miket, fogalmam sincs, hogy működik ilyenkor ez az egész, de legalább fel lennének rá készülve, ha esetleg tényleg komolyra fordul a helyzet.

- Szerintem kár ebbe beleártanod magad. Lana, nem tartozol közéjük, kár bele avatkoznod egy olyan dologba, amihez semmi közöd! Emellett gondolkozz, ha megtudják, hogy tőled van a füles neked véged… talán előbb, mint nekik!

- Önzőség lenne csupán magamra gondolnom ebben a helyzetben. Ha jól belegondolsz az egy kevesebb, mint tíz vagy húsz! Egy ember halála talán megmenthet több ezret.

Faképnél hagyva a kővé dermedt „fiút”, visszafelé siettem az iskola épületei közé. Ahogy vissza értem a parkolóba, egyenest az autómhoz mentem a táskámért, ahol már kisebb tömeg tódult. Kezdtem megijedni, hogy én kerülök majd a figyelem középpontjába. Magamba csak imádkozni tudtam, hogy ne az autóval legyen valami… s én legyek a nevetség tárgya. De mint kiderült nem én voltam az. Egy tűzpiros Nissan GTR, és a mellette árcsorgó lányok. Mindezt igyekeztem figyelmen kívül hagyni, és minden feltűnés nélkül elslisszolni onnan, ez mindaddig rendben is volt, hogy kivettem a táskámat. Csakhogy amint az épületbe akartam indulni, megpillantottam az egyik lányt a kocsi mellett, vagányul neki volt dőlve, s platina szőke haja csak úgy szikrázott, akárcsak Rose, csak valahogy más volt ez az arc… S a másik lány, akárcsak az első szőke volt, az arcuk hasonló, ajkaik élénkpirossal kirúzsozva, hogy jól kihangsúlyozzák azokat, szemeik szolidan kifestve. Észrevettem, hogy az első engem bámul és rákaptam tekintetem az arca valahogy olyan ismerős volt… akárcsak az másik lányé, s ahogy rám mosolygott az első ádáz vigyorral, majd összenézett a másikkal és az is úgy szintén ördögien rám villantotta fogait. Akkor fogtam fel honnét is ismerős nekem ez a két arc. Hirtelen szédülni kezdtem és úgy éreztem légszomjam van, a szám is kiszáradt, a szívem vad tam-tamot vert. Legszívesebben sikoltottam volna, és figyelmeztettem volna a körülötte állókat, hogy meneküljenek, ehelyett én csak bénultan álltam. Mikor végre valamelyest észhez tértem, zihálva hátrálni kezdtem, de ők ugyanúgy álltak lezserül a kocsinak támaszkodva, mosolyogva.
Sietős léptekkel indultam az épületbe, a folyosókon szinte rohantam, egészen addig, amíg bele ütköztem valakibe, szó szerint! Csupán annyi volt a bökkenő, hogy neki nem fájt csak nekem. Nagyot koppanva értem földet, Ő pedig azonnal mellém ugrott, hogy felsegítsen. Ahogy felhúzott álló helyzetbe, remegni kezdtem.

- Itt vannak – suttogtam rémülten, az Ő arca pedig hirtelen eltorzult a döbbenettől. – Megmondtam, hogy ők azok!

- Hol vannak? – kérdezte miközben arcomat két keze közé vette, s kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Hol vannak, Lana?

- Kint a parkolóban – hangom rekedtessé vált a túlzott ijedségtől.

Válaszom épp, hogy megvárta már el is engedett és sietett kifelé. Én pedig csak álltam ott. Végül erőt véve magamon, igyekeztem egy kicsit megnyugodni. Fel akartam hívni Embry-t, de ahogy benyomtam a hívó gombot, a telefon jelezte, hogy nem elérhető. Az iskola folyosója üres volt, így gondtalanul leguggolhattam a fal mellé. Nagyokat lélegezve próbáltam csillapítani zihálásomon, ami kezdetben sikerült is, majd mikor Will megjelent előttem vámpír gyorsaságával, bennem majd megállt az ütő. Már majdnem készültem leordítani és lehordani, amikor szó nélkül talpra állított, és maga után húzott.

- Biztos vagy benne, hogy ez az a két lány, akit láttál ott? – kérdezte, miközben arcomat fürkészte.

- Hát persze! Soha nem fogom elfelejteni az arcukat mikor megtaláltak… - Aprót bólintott, majd körül nézett, és egy percig lehunyt szemmel gondolkodott.

- Délutánra hívd össze a vámpírokat és a farkasokat, a Cullenéknél találkozunk! – utasított azonnal, de látva, hogy meg akarok szólalni feltartotta mutató ujját. – Te már ezt elintézted, ugye? – Némán oldalra biccentettem a fejem, Ő pedig elmosolyodott. Fogalmam sem volt, hogyan képes még ilyenkor is nyugodt lenni, felsóhajtott. – Te mindig egy lépéssel előttem jársz. Ma el ne merj mozdulni mellőlem! Nem tudom, mit akarnak, de jobb, ha nem vagy egyedül.

Nagyot nyelve nyugtáztam, amit mondott, majd elindultunk az első óránkra. A teremben megkezdődtek az idegtépő percek. Will a velem szomszédos padban foglalt helyet, mivel én Nessie mellett ültem. Amikor már csak alig öt perc választott el minket az óra kezdésétől belépett a két lány. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy helyet válasszanak maguknak, s közben imádkoztam, hogy nehogy mellettem. De a szerencse nem szegődött mellém, mivel az egyik pont az én padomnál állt meg.

- Szabad? –mutatott a mellettem lévő szabad helyre, hangja akár egy szélcsengő: könnyű, lágy dallamos. Hirtelen felelni sem tudtam, Will mentett ki a szorult helyzetemből.

- Tulajdonképpen foglalt – mordult oda a lánynak, mire az újra mosolyogni kezdett.

- Szerintem a barátod vagy barátnőd talál máshol is helyet magának – pillantott le rám szempilláit rebegtetve, azzal lehuppant mellém. Szemem sarkából még láttam, hogy a másik Will mellé ül. Rémült arccal néztem rá, Ő pedig ugyan olyan aggódóan rám.

- A nevem Bleser, ő pedig a testvérem Jay – mutatott hófehér kezével a Will mellett ülő lányra, aki csak leereszkedően intett egyet nekem. – Te, ha jól sejtem Lana vagy, igaz?

- Igen – motyogtam, szemem lesütve. Úgy éreztem magam, mint akit éppen nyúzni készülnek.

- Ne aggódj, remek barátnők leszünk – biztosított mosolyogva, majd meghallottam Will morgását mellőlem. – A barátod nem nagyon kedvel – jegyezte meg kissé neheztelve, én pedig megvontam a vállamat.

Az órán egész végig éreztem, ahogy a szomszéd padban ülő fiú minden egyes mozdulatomat nyomon követi, s figyeli Bleser-t. A többi órákon hasonló volt a helyzet. Bleser mindig mellém ült, fogalmam sem volt róla, hogy hol van Nessie. Lelkem mélyén azonban örültem, hogy pont most nincs itt. Legalább Ő addig sem keveredik ebbe bele, bár erre igen csekély az esély így is-úgy is.
Ebédszünetkor a két testvér kivételével az ebédlőbe mentünk, és elfoglaltuk a már törzshellyé vált asztalunkat. Én némán meredtem magam elé, a vámpír barátom pedig figyelt. A terem minden egyes részletét végig pásztázta szemeivel. Majd egy ponton megakadt a szeme, nem bírtam ki, hogy ne nézzek oda, az eddig kezemben szorongatott alma, most lefelé esett, de a vámpír, mint mindig most is kéznél volt, és idejében elkapta a zuhanó almát. Csapzottan nézett ki, arcán pedig merő döbbenet. Azonnal helyet foglalt, és vártuk, hogy kitörjön belőle az, ami eddig benne lappangott.

- Fogalmatok sincs mit láttam! – suttogta vészjóslóan.

- Hidd, el tudjuk – közölte vele Will nemes egyszerűséggel.

- Honnan tudtátok meg, hogy apám egy grizlyvel harcolt? Ti is ott voltatok? – nézett ránk komoran, mint aki el is hinné, ha lehetne.

- Szerintem mi nem erre gondoltunk – néztem Will-re egy félig meddig sikerült mosollyal.

- Srácok, mi van? – kérdezte tőlünk kíváncsian, de egyikünk sem felelt. – Kezdtek rám ijeszteni! Ki vele, mi a baj? Mi ez a szag? – húzta fel az orrát, majd körül nézett, és meglátta a két csinibabát. – Ezek?

- Mondhatjuk úgy is. kerüld őket nagy ívben, és ne mesélj semmit nekik a családodról, na és persze magadról se! – figyelmeztettem suttogva, miközben a két lány felénk tartott. – Délután mindent elmagyarázunk!

Ness észrevétlenül kinyögött egy igent. Hála istennek a két lány elkerült minket az ebédlőben egy külön asztalhoz ültek le, ahol szinte hemzsegtek körülöttük az emberek. Mi pedig észrevétlenül kisurrantunk a teremből, és a parkolóba mentünk. Épp készültem beszállni a kocsimba, amikor valaki utánam kiáltott, nagyot nyögve fordultam a hang irányába.

- Csupán azt szeretném kérdezni, hogy délután átmehetnék a jegyzeteidért? – kérdezte Blaser mosolyogva, és próbálta legangyalibb külsejét felvenni, de nálam ez se sikerült.

- Nem hiszem… délután nem vagyok otthon – hadartam gyorsan, és igyekeztem valami kibúvót találni rá.

- Akkor este?

- Inkább oda adom most – vágtam rá gyorsan. – Majd holnapra visszahozod, elég nekem a könyv, abba is benne van minden.

- Jó – bólintott kelletlenül, úgy látszik nem épp erre számított. Kihalásztam a füzetemet, majd a kezébe nyomtam. – Kösz.

Will felhúzott szemöldökkel nézett rám, majd a vámpír lány után. Miután megbeszéltük, hogy délután Nessie-éknél találkozunk, hazafelé indultam. Ha tehettem volna, messzire elmentem volna. Nem gyávaságból, szó nincs arról, hanem hogy megvédjem a családom, hisz az illatom alapján egyből oda találnak. De Will szerint még egyáltalán nem lehet tudni, hogy mit akarnak, ettől függetlenül követett a házunkig.
Otthon magamba öntöttem két bögre kávét, és próbáltam valahogy elütni az időt. Végül leültem a kanapéra és meredtem magam elé a semmibe. Szemem közben megakadt a telefonomon, némi tétovázás után felkaptam és azonnal tárcsáztam egy ismerős számot, ezúttal kicsengett.

- Igen? – érkezett egy női hang a vonal túlsó végéről.

- Emily? – kérdeztem meghökkenve, pár percig néma csönd következett. – Embry hol van?

- Na, látod ez jó kérdés! – sóhajtott fel. – Tegnap este óta színét se láttuk. Farkas alakban van, azt tudják a fiúk, de nem hajlandó kommunikálni egyikükkel sem. Nincs ötleted esetleg merre lehet?

- De, ami azt illeti, van – sóhajtottam fel. – Megyek, megkeresem! Kérlek, szólj a többieknek, hogy legyenek a Cullen házánál amilyen hamar csak tudnak! Majd megyünk mi is!

Miután bontottam a vonalat felkaptam magamra a pulóveremet, és rohanni kezdtem kifelé. A karámban Amon legelt békésen, amint meglátott oda ügetett hozzám. Leemeltem az alsó és felső karámfát, majd kivezetvén őt felpattantam a hátára. Amint beértem az erdő biztonságos menedékébe jelezve neki vágtára ugrott. Tudtam hol keressem Embry-t, Ő is biztos oda menne ahova én ilyen helyzetben – legalábbis gondolom.
Sejtésem csak ugyan beigazolódott, ott volt. Leszálltam Amon hátáról, majd megpaskoltam az orrát. Ő horkantva egyet arrébb ügetett legelni. Óvatos léptekkel kezdtem haladni felé. Nekem háttal feküdt a magas fűben, csupán szürkés bundáját láttam. Ugyan észrevette, hogy ott vagyok mellette, mivel szeme sarkából rám nézett, de nem csinált egyebet. Leültem mellső mancsa mellé, majd ránéztem. Eszembe jutott az a bizonyos este, amikor ide jöttünk s a parton a tábortűz, amikor szinte ugyan ez volt a helyzet. Hirtelen olyan nevetségesnek éreztem ezt az egészet. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy ránéztem, Ő pedig szintén szeme sarkából rám.

- Emlékszel az első esténkre? – fordultam hozzá váratlanul, utalva ezzel a tábortűznél történtekre. Óvatosan oldalra biccentette a fejét és kidugta a nyelvét. – Akkor átugorhatnánk azt a részt, hogy játszod a sértődött farkast, és átváltoznál, ha szépen megkérlek? - Elfordította a fejét. – Nézd, meg van rá minden okod, hogy haragudj rám, de most komolyan arra kérlek, hogy gyere el a Cullen házhoz, esemény van. Nem is kicsi – motyogtam végül bűntudatosan, mire rám emelte tekintetét, mintha csak azt akarná kérdezni: ”Baj van?”. Én pedig nem bírtam tovább, az idegességtől azonnal kigördült egy könnycseppem. – Igen, jó nagy baj van.

Szó nélkül beügetett a fák közé, én pedig felálltam és letöröltem a könnyeimet. Pár perc múlva emberi alakjában futott felém, csupán egy nadrágot viselt. Felső teste meztelen volt, mint oly sokszor, ha átváltozott. Amikor végre már elém ért ölelésre nyújtotta karját, és azonnal magához húzott. Kétségbeesetten öleltem át, és bújtam hozzá, mintha ez lenne az utolsó pillanatunk együtt. A bűntudat, hogy rájuk hoztam egy ilyen nagy veszedelmet, azonnal hatalmába kerített és halk zokogásba törtem ki. Míg sírtam ő kedvesen nyugtatott, simogatta a hátamat, hajamat. Néhány perc után igyekeztem magam lecsillapítani, s ebben Ő igen sokat segített. Miután összeszedtem magam valamelyest, megkért, hogy meséljek el neki mindent az elejétől fogva, így is tettem. Mindent részletesen elmondtam neki Laguna Beachen, és az iskolában történtekről. Komoran hallgatta végig minden egyes szavam, s többször is figyeltem reakcióját mikor tör ki belőle mindaz, amit érez. Vártam, hogy azt mondja, utál, és hogy többé látni sem akar, de semmi, hallgatott, és próbálta megemészteni a hallottakat. Mondandóm befejeztével nagyot sóhajtott, és csak meredt a semmibe.

- Sajnálom, nem gondoltam volna, hogy ez lesz – szipogtam, miközben arcát fürkésztem.

- Ne hülyéskedj! – horkant fel. Először azt hittem valóban dühös emiatt, s lehorgasztottam fejem, de Ő ujját állam alá fektetve felemelte azt, és szembe nézett. – Ha valaki bocsánatkéréssel tartozik, az egyedül én vagyok! Nem akartalak akkor éjjel megbántani… csak egyszerűen… nem tudom mi volt velem. Azt hiszem megijedtem, hogy esetleg azt a vámpírt kedveled… úgy. – Ezt, utolsó szócskát kicsit jobban kihangsúlyozta. – Megrémített, hogy esetleg Őt választod, mert én nem vagyok elég jó neked. Amit akkor mondtam csupán a kétségbeesés miatt volt, hogy elveszíthetlek… amikor kimondtam akkor jöttem rá, hogy mennyire igazságtalan voltam veled.

- Már miért választanám őt? Embry, azért, mert én nem érzem azt, amit te, úgy értem, ezt a bevésődést, attól még igenis tiszta szívemből szerethetlek. És hidd el, nem szándékozlak lapátra tenni, ez még csak meg se forduljon a fejedben, addig maradok veled, míg azt te is akarod. Ha esetleg tévednél velem kapcsolatban, hogy én vagyok a te lenyomatod…

- Erről még csak ne is beszélj! – szakított félbe azonnal. – Te vagy a lenyomatom, ebben ezer százalékig biztos vagyok! Ezt az érzést nem lehet leírni, amit irántad érzek, nincs itt semmi tévedés, Te vagy a múltam a jelenem és a jövőm!

Hogy szavainak hitelességet is adjon a bennem feltörekvő kételyt egy csókban forrasztotta el. Rövid volt, s mégis sokatmondó. Ujjbegyeivel még egyszer végig simított könnyeim helyén, amik idő közben kezdtek felszáradni. Homlokát az enyémnek nyomva, szemét lehunyva suttogott nekem néhány szót, amiket azonnal a szívembe véstem és mosolyogva fogadtam el a gyönyörűen igaz valós tényt.
Elindultunk a Cullen házhoz, közben autójáért mentünk, hogy avval gyorsabb legyen – Amont közben haza vittük.
Az ismerős ház előtt csak néhány ember állt, rideg fagyos tekintettel. A torkomban egy hatalmas gombóccal szálltam ki a kocsiból és indultunk meg együtt a hátsó udvarra, ahol már mindenki várt minket. Will is köztük állt, és úgy láttam már mindenkivel közölte a híreket. Leah ahogy meglátott elindult felénk gyilkos pillantással.

- Te arcátlan szuka! – kiáltotta mérgesen felém. – Mégis mit tettél?

- Leah fejezd be! – kiáltott rá Sam, mielőtt én reagálni tudtam volna. Embry védelmezően elém állt, s testével próbált takarni a már remegő lány elöl.

- Leah nem Lana tehet erről. Hallhattad akkor is idejöttek volna, ha Őt nem veszik észre – szólalt meg Jared az oldalamon.

- Még, hogy nem Ő tehet erről! Ha nem vették volna észre, lehet, hogy Forks-ot nagy ívben elkerülik, de nem! Miatta most mindenki veszélyben van! Csak tudnám minek jöttél vissza!

- Leah fejezd be! – szólt rá Embry fenyegetően.

- Nem igaz, hogy nem veszed észre, hogy ez a lány veszélyt hoz mindannyiunkra. Az orrodnál fogva vezet, lemerem fogadni, hogy evvel a vámpírral kicsit jobban összemelegedtek a kelleténél!

- Én nem… - motyogtam, de Leah szúrós pillantása belém folytatta a szót.

- Honnan veszed, hogy ez a bevésődés valódi kettőtök közt? – fordult újra a mellettem álló fiú felé. - Mi van, ha ez csak egy rossz posta?

- Igenis valódi! Fogalmad sincs, róla mit érzek Lana iránt! Neked ezt magyarázhatom, hisz nem értheted mi ez az egész. – A lány arcán hirtelen fájdalmasan eltorzult, mintha kínok gyötörnék. Óvatosan belerántottam Embry karjába, hogy észrevegye, ez túl erős volt.

- Szóval őt választod a falkád és a néped helyett? Helyettünk?

- Ne akard, hogy válaszoljak, Te is tudnád, kit választanék. Szerintem az itt jelen lévők közül mindannyiunk ugyanazt tenné, amit én. Egy valaki van, akiért érdemes élnem, és az Ő életben maradásáért mindent meg fogok tenni, és ha ahhoz az kell, hogy egy várost megvédjek, hát meglesz!

- Fogalmad sincs, mire vállalkozol, pusztán az Ő kedvéért – felelte tompa hangon a lány, mint aki lemondani készül valamiről.

- Miért akkor mit kellene tennem? Kínáljam fel nekik ezüst tálcán, mint holmi desszertet? Ezek akkor is mészárlást csinálnának, ha Lanával végeznének. Ha figyeltél is egy kicsit a vámpírra, akkor rájöhettél volna, előbb-utóbb úgy is ide ette volna Őket a fene! Nem Lanán múlott ez az egész, Ő csak haza jött, hogy figyelmeztessen minket.

- Igaz – szólalt meg végül Edward. – Azok a vámpírok, nem pont Lana miatt jönnek ide, vagyis igen, mivel tudják, hogy Ő figyelmeztet minket a veszélyre. De nem miatta kezdték a gyilkolást, nekik egy konkrét céljuk van, hogy végezzenek a vegetáriánus vámpír családokkal. Lana most csak egy újabb akadály, amivel végezniük kell, ahhoz, hogy véghezvigyék a tervüket.

- Nem érdekel – mordult fel Leah. – Szerintem Ő a felelős emiatt, és a véleményem nem fog megváltozni. Részemről hibát követett el azzal, hogy visszajött… inkább maradt volna ott meghalni.

A bántó szavaktól köpni, nyelni nem tudtam. Csak némán álltam és hallgattam, amit nyakamba zúdít, tulajdonképpen valahol igaza volt. Miattam tartanak most itt. Leah végül farkassá változva elrohant, csak néztem utána és közben magamat utáltam a történtek miatt. Idegesen néztem végig az összes gyönyörű arcon hátha kapok még hideget-meleget. Embry lassan hátrafordult, hogy lássa halál sápadt arcomat, majd kezemért nyúlva magához vont, hogy derekamnál fogva féloldalasan átöleljen.

- Ne foglalkozz vele, majd megbékél – lépett közelebb hozzám Seth, majd vigasztalólag megsimogatta vállamat. – Most még morog, de holnapra kacagni fog.

- Tiszta a terep – jött be Paul, és Jared a nappaliba. – Nincsenek itt.

- Szóval, akkor mi legyen? – kérdezte türelmetlenül Rose, miután Will részletesen elmondott mindent nekik.

- Megöljük őket – felelte nemes egyszerűséggel Will.

- Mond te teljesen megőrültél? – néztem rá döbbenten. – Ezek kétszer annyian vannak, mint mi együttvéve, ebbe az egész család belepusztulna.

- Nincs más lehetőség – felelte Edward tompa hangon. – Viszont egyelőre nyugodtnak kell maradnunk, adjuk meg nekik a kezdő lépést.

- Még mit nem! – bömbölt fel Sam, és elrugaszkodott a szekrénytől, aminek támaszkodott. – Megöljük őket, amilyen gyorsan csak tudjuk, mielőtt még baja eshet valakinek.

- De még azt sem tudhatjuk, biztosan mit akarnak. Szerintem először meg kéne várnunk, hogy mit akarnak csinálni. Azt javaslom, csináljunk, mindent úgy, ahogy eddig, mintha itt sem lennének.

- Ezek szerint Lananak vissza kell mennie az iskolába a vérszívók közé? – kérdezte Embry fojtott hangon, miközben a derekamon lévő keze megremegett.

- Ez csak rajta múlik – felelte Jazz. – Nem kényszeríthetjük arra, amit nem akar. De talán kiderülhet valami, hogy mit akarnak.

- Még mit nem! – hörögte Embry, és éreztem remegni kezd a gondolattól. – Nem fogom oda vetni, mint valami csalétket! Nem mehet oda vissza! Ez könnyen az életébe is kerülhet!

- Ezt a döntést csak neki kell meghoznia Embry! – felelte Edward együtt érzően, mint aki átérezné aggodalmát.

- Visszamegyek – suttogtam végül magam elé, abban a pillanatban minden tekintet rám szegeződött.