HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Vendégek
Sietős léptekkel szeltem át a kocsi és a ház közti távot. Nem akartam még tovább tetőzni a pillanatot. Ahogy beléptem a házba kellemes meleg fogadott, és egy megkönnyebbül sóhaj szakadt fel belőlem. A szobában sötétség honolt, nagyon lassan és halkan felfelé indultam, de amikor elértem a lépcső alját fény gyúlt a nappaliban. Caren állt a villanykapcsolónál.
- Sajnálom, hogy nem tudtam érted menni – szabadkozott.
- Semmi gond, – feleltem közömbösen - hazahoztak.
- Embry nem jön be? – Némán megráztam a fejemet, majd Ő egy aggódó pillantást vetett rám. – Rendben, akkor hagylak pihenni. Jó éjt.
Megvárta, míg a felérek az emeletre a fény segítségével, majd eloltotta azt. Fent a szobámban ledobtam a bőröndömet az asztalom mellé, aztán elővettem a szekrényemből egy pólót és egy pizsama nadrágot, utána fürdeni indultam. A forró víztől csak még jobban elálmosodtam, szinte félholtan értem az ágyhoz. Az a meglepő, hogy abszolút nem tudtam elaludni. Pedig fáradtnak éreztem magamat. Hallottam, hogy nyílt az ajtóm, a következő percen pedig farkasom dugta be orrát, majd halkan belopódzott, és az ágyam mellé feküdt ahová kezem lelógott. Megsimogattam busa fejét, amit egy halk morgással díjazott, és egy aprócska farok csóválással. Okos szemei világítottak a sötétben, mint két kis szentjánosbogár, úgy fénylettek.
Az éjszakám változatlanul telt, egyik oldalamról a másikra fordultam át. Mikor a felkelő nap sugarai arcomba világítottak, hálás sóhaj hagyta el a számat. Korán volt még igaz, ami igaz, de nem bírtam tovább fekve maradni. Felöltöztem és elpakoltam a cuccaimat a táskámba, majd lementem a konyhába, ahol már Caren serénykedett.
- Szia – köszöntem egyszerűen, majd a pulthoz mentem egy tálért, tejért és a müzlis dobozért. Egy halk „sziá-t” köszönt, majd folytatta tennivalóját.
- Meddig leszel ma suliban? – kérdezte pár perc tétovázás után, majd egy újabb adag palacsinta tésztát öntött a serpenyőbe.
- Nem tudom, viszont délután szeretnék beugrani Renesme-hez.
- Részemről rendben, de nem gondolod, hogy valaki mással is kéne beszélned?
- De talán kellene – bólintottam rá. Lelkem mélyén azonban tudtam, hogy nem lesz egy egyszerű beszélgetés, legalábbis nekem nem.
Végül elindultam a suliba, de előtte tettem egy kis kitérőt Sam-hez és Emilyhez a farkassal. Reméltem, hogy most még egyik falka tag sincs ott. Szerettem volna kikerülni a magyarázkodásokat, és a hasonló korholásokat. Bár… Emily biztos ad néhány anyai tanácsot. „Új” autót is kaptam. Történetesen Bella vén tragacsát. Kellett nekem az előzőt össze törni.
A mai időjárás egész furának bizonyult, az eső alig szemerkélt, a felkelő nap valamelyest sütött. Amikor leállítottam a furgont Emily és Sam háza előtt, a pulcsim kapucniját a fejemre hajtottam, csupán a frufrum lógott ki és oldalt a hajam, amit sehogy sem tudtam elrejteni. Lassan megindultam a ház felé a farkas kíséretében. Ahogy felléptem az egy fokú lépcsőn és benyitottam, ismét kellemes meleg fogadott. A tűzhelynél Emily sertepertélt.
- Szia, Emily – léptem be a házba. A lány egyszeriben megpördült és úgy nézett rám, mint aki szellemet lát.
- A frászt hoztad rám! – Korholt azonnal le, de tartottam tőle, ez még csak a kezdet. – Mégis merre voltál? Az egész falka egy napig téged keresett! Ne akarj találkozni Sammel! Nagyon mérges volt Ő is!
- Akkor ez esetben jobb, ha megyek – majd tettem egy lépést az ajtó felé, Ő azonban ezt megakadályozva elém lépett, és beljebb invitált.
- Félre ne értsd! Örülünk, hogy haza jöttél, csak mindannyian aggódtunk érted, hogy hova tűntél – magyarázta mosolyogva, majd tartott egy percnyi szünetet, míg leültünk, majd újra megszólalt. - Szóval, merre jártál?
- Laguna Beach-en, Jack bácsikámnál. Meghívott a hétvégére az új házukba.
- Akkor nem csoda, hogy a fiúk nem találtak! Először felmentek Coloradóba, hátha ott majd megtalálnak, de arra semmi… Ezért gondolták jobb, ha hagynak egy kicsit lenyugodni.
- A többiek? – próbáltam terelni a témát, valami mással. Jobb nem jutott eszembe.
- Sam alszik, ahogy gondolom a többiek is otthon. Tegnap egész éjjel kint voltak – felelte, miközben leszedte az asztalról a két kávésbögrét.
- Hogy-hogy? – kérdeztem kíváncsian. Tegnap Embry-n is látni lehetett, hogy fáradt… szóval gondolom, Ő is benne volt a buliban.
- Idézem az alfát: „Szagot fogtunk!” – igyekezett Sam hangját és testtartását utánozni, ami elég viccesre sikeredett, így majdnem elnevettem magamat.
- Mi ez a nagy poén? Had nevessek én is! – Jött ki Sam az ajtón ásítva, majd nagyot nyújtózott. Mikor alaposabban körülnézett meglátott engem. Először azt hittem a nyakamnak ugrik, de mint mindig tévedtem: elvigyorodott. – Mondtam, én, hogy haza jön!
- Persze, hogy haza jöttem – még ha magamba ezer meg egy dolgot gondoltam a haza jövetelről, nem akartam ezt itt nyilvánosan kimondani, helyette mosolyogva bólintottam. – Sam, Emily említette, hogy tegnap valami szagot fogtatok. Nos, miről is van szó pontosan?
- Természetesen vámpírról, nem is egyről! Bandába járhatnak azok a nyavalyások! Egyelőre még nem mutatkoztak, sőt nem is gyilkoltak.
Nekem ennyi elég is volt. Azonnal tudtam, mi lehet ennek a háta mögött. Úgy éreztem lefordulok a székről, hál istennek az asztallapba kapaszkodva sikerült ezt kikerülnöm. Mindenesetre a légzésem szaggatottabb lett, úgy éreztem fuldoklom. Azonnal fel is álltam, és az ajtó felé siettem.
- Sam, szedd össze délutánra a fiúkat, és gyertek a Cullenházhoz – mondtam neki nyomatékosan, Ő pedig értetlenül bámult rám. – Majd ott elmondom, itt így… nehéz lenne.
- Rendben – bólintott – ott leszünk.
Siettem a furgonomhoz, hogy még idejében találkozzak valakivel, aki segítséget tud adni, s talán még magyarázatot is a történtekre. Magamban pedig azon izgultam, hogy nehogy most hagyja el Forks-ot. Abban a pillanatban minden mást félre tettem, csak arra tudtam gondolni. hogy a családom és a barátaim veszélybe vannak. Még az Embryvel történtek sem érdekeltek, hisz tulajdonképp az Ő élete is veszélyben volt. Egy valaki tudhatja ennek az okát, az a valaki sejtéseim szerint egy mocskos áruló!
Az iskola parkolójában feszülten figyeltem a kapun bejövő embereket, hátha meglátom őt. Talán több mint húsz percig állhattam a kocsim mellett, de semmi.
- Bú – érkezett egy mély hang. A nem várt köszöntésre, egy apró sikoly hagyta el a szám.
- Te nem vagy normális! – sziszegtem neki. – Beszélnünk kell, azonnal!
Az arcáról rögtön lefagyott a vigyort, mihelyst látta mennyire komolyan beszélek. Félszegen bólintott egyet, majd az iskola hátsó udvara felé kezdtünk lassan sétálni. Közben ő hátra-hátranézegetett, nehogy valakinek kíváncsiskodni legyen kedve. Amit azt illeti nagyon reméltem, hogy Nessie ma kivételesen egy kicsit később jön suliba, s ez alatt én megbeszélhetek pár dolgot Willel.
A betont hamarosan szikár gyep váltotta fel, még egy jó darabig így mentünk, majd mellettünk pedig hatalmas fenyők tornyosultak, ez jelezte, hogy elértük a leghátsó udvart. Elhaladtunk egy régi biciklitároló mellett, - amelyet gondolom kidobtak- s pár régi pad mellett. Egészen egy apró kis házig mentünk, ami a suli háta mögött volt jóval, a fenyőfák között. Soha nem láttam még közelről azt az aprócska kis házat, látszólag nem is nagyon gondozta senki. Üresnek látszott, ablakai betörve, s néhol lécek pótolták a hiányos ablaküveget, a ház maga is fából volt. A cserepeket jórészt ellepte a moha, így csak egy zöld és itt-ott vöröses tetőcserepet lehetett kivenni. Will határozottan ment előre, egészen fel a kis ház tornácáig, ott bevárt engem, majd az ajtóhoz ment, amit kinyitott és jelentőség teljes pillantást vetett rám. Ám én nem mozdultam, fürkészően néztem rá, attól tartván valami hátsó szándéka van, egy hangos fújtatást követően belépett Ő, amikor én is utána akartam menni, hirtelen hangos reccsenés hallatszott, ijedten ugrottam hátra. Zihálva kapkodtam a levegőt. Nem elég, hogy hátborzongató ez a ház, tetejébe még egy vámpírral vagyok. Mély levegőt vettem, majd benyitottam én magam a házba, aminek idő közben becsukódott az ajtaja. Ahogy benyitottam kíváncsian dugtam be a fejem, hogy körülnézhessek, rájöttem, hogy az a hangos reccsenés egy fa megadó hangja volt – amit gondolom Will tört ki, hogy egy kis fény legyen bent. Ám Ő sehol nem volt.
- Hé, Will – suttogtam hunyorogva a felszálló portól, de semmi válasz nem érkezett.
- Itt vagyok – érkezett beljebbről a válasz egy perccel később.
Beljebb sétáltam, és vártam, hogy a szemem hozzá szokjon a gyenge fény nyújtotta látványnak. A házban jobb oldalt egy íróasztal volt, és azon egy kiégett lámpa valamint papírok nem éppen jó állapotban. Srégen velem szemben egy kanapé volt ócska állapotban azzal szemben a falnál egy kis asztal. Majd egy kis ajtó nyílt ebből a helységből, amibe nézvén a konyhát tudtam volna megállapítani. Tovább már nem is volt alkalmam nézelődni, mivel Will idegesen toporgott egyik lábáról a másikra.
- Szóval? – kérdezte türelmetlenül.
- Van egy kis probléma – közöltem vele megvető képet vágva, - a kis tervetek Braddel, nem jött össze.
- Nem értem miről beszélsz – rázta fejét, majd kifelé indult a házból, egyenest az ajtón kívülre ment, én pedig utána.
- Emlékszel mi történt Laguna Beach-en – emlékeztettem gyorsan, mire bólintott, nagy levegőt vettem. - A vámpírok úgy néz ki ide jöttek.
- Honnan gondolod? Kismillió vámpír létezik, nem biztos, hogy ők azok – intett le azonnal, majd fel, s alá kezdett sétálni a verandán.
- Lehet, hogy igazad van, de lehet, hogy mégsem. Ha ők azok feltétlen szólnunk kell a Culleneknek, és a farkasoknak is.
- Nem – vágta rá azonnal. – Nem tudjuk kivel állunk szembe, lehet, hogy csak átutazóban lévő vámpírok, szóval ne csinálj ennek olyan nagy kerítést. Feleslegesen ne izgassuk fel őket, van elég gondjuk is.
- De miért gond, ha szólunk róluk nekik? – kérdeztem értetlenül kicsivel hangosabban. – Azzal nem ártunk senkinek, hogy figyelmeztetjük őket, hogy hátha egy efféle banda van a környéken. Megerősítik az őrjáratokat vagy miket, fogalmam sincs, hogy működik ilyenkor ez az egész, de legalább fel lennének rá készülve, ha esetleg tényleg komolyra fordul a helyzet.
- Szerintem kár ebbe beleártanod magad. Lana, nem tartozol közéjük, kár bele avatkoznod egy olyan dologba, amihez semmi közöd! Emellett gondolkozz, ha megtudják, hogy tőled van a füles neked véged… talán előbb, mint nekik!
- Önzőség lenne csupán magamra gondolnom ebben a helyzetben. Ha jól belegondolsz az egy kevesebb, mint tíz vagy húsz! Egy ember halála talán megmenthet több ezret.
Faképnél hagyva a kővé dermedt „fiút”, visszafelé siettem az iskola épületei közé. Ahogy vissza értem a parkolóba, egyenest az autómhoz mentem a táskámért, ahol már kisebb tömeg tódult. Kezdtem megijedni, hogy én kerülök majd a figyelem középpontjába. Magamba csak imádkozni tudtam, hogy ne az autóval legyen valami… s én legyek a nevetség tárgya. De mint kiderült nem én voltam az. Egy tűzpiros Nissan GTR, és a mellette árcsorgó lányok. Mindezt igyekeztem figyelmen kívül hagyni, és minden feltűnés nélkül elslisszolni onnan, ez mindaddig rendben is volt, hogy kivettem a táskámat. Csakhogy amint az épületbe akartam indulni, megpillantottam az egyik lányt a kocsi mellett, vagányul neki volt dőlve, s platina szőke haja csak úgy szikrázott, akárcsak Rose, csak valahogy más volt ez az arc… S a másik lány, akárcsak az első szőke volt, az arcuk hasonló, ajkaik élénkpirossal kirúzsozva, hogy jól kihangsúlyozzák azokat, szemeik szolidan kifestve. Észrevettem, hogy az első engem bámul és rákaptam tekintetem az arca valahogy olyan ismerős volt… akárcsak az másik lányé, s ahogy rám mosolygott az első ádáz vigyorral, majd összenézett a másikkal és az is úgy szintén ördögien rám villantotta fogait. Akkor fogtam fel honnét is ismerős nekem ez a két arc. Hirtelen szédülni kezdtem és úgy éreztem légszomjam van, a szám is kiszáradt, a szívem vad tam-tamot vert. Legszívesebben sikoltottam volna, és figyelmeztettem volna a körülötte állókat, hogy meneküljenek, ehelyett én csak bénultan álltam. Mikor végre valamelyest észhez tértem, zihálva hátrálni kezdtem, de ők ugyanúgy álltak lezserül a kocsinak támaszkodva, mosolyogva.
Sietős léptekkel indultam az épületbe, a folyosókon szinte rohantam, egészen addig, amíg bele ütköztem valakibe, szó szerint! Csupán annyi volt a bökkenő, hogy neki nem fájt csak nekem. Nagyot koppanva értem földet, Ő pedig azonnal mellém ugrott, hogy felsegítsen. Ahogy felhúzott álló helyzetbe, remegni kezdtem.
- Itt vannak – suttogtam rémülten, az Ő arca pedig hirtelen eltorzult a döbbenettől. – Megmondtam, hogy ők azok!
- Hol vannak? – kérdezte miközben arcomat két keze közé vette, s kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Hol vannak, Lana?
- Kint a parkolóban – hangom rekedtessé vált a túlzott ijedségtől.
Válaszom épp, hogy megvárta már el is engedett és sietett kifelé. Én pedig csak álltam ott. Végül erőt véve magamon, igyekeztem egy kicsit megnyugodni. Fel akartam hívni Embry-t, de ahogy benyomtam a hívó gombot, a telefon jelezte, hogy nem elérhető. Az iskola folyosója üres volt, így gondtalanul leguggolhattam a fal mellé. Nagyokat lélegezve próbáltam csillapítani zihálásomon, ami kezdetben sikerült is, majd mikor Will megjelent előttem vámpír gyorsaságával, bennem majd megállt az ütő. Már majdnem készültem leordítani és lehordani, amikor szó nélkül talpra állított, és maga után húzott.
- Biztos vagy benne, hogy ez az a két lány, akit láttál ott? – kérdezte, miközben arcomat fürkészte.
- Hát persze! Soha nem fogom elfelejteni az arcukat mikor megtaláltak… - Aprót bólintott, majd körül nézett, és egy percig lehunyt szemmel gondolkodott.
- Délutánra hívd össze a vámpírokat és a farkasokat, a Cullenéknél találkozunk! – utasított azonnal, de látva, hogy meg akarok szólalni feltartotta mutató ujját. – Te már ezt elintézted, ugye? – Némán oldalra biccentettem a fejem, Ő pedig elmosolyodott. Fogalmam sem volt, hogyan képes még ilyenkor is nyugodt lenni, felsóhajtott. – Te mindig egy lépéssel előttem jársz. Ma el ne merj mozdulni mellőlem! Nem tudom, mit akarnak, de jobb, ha nem vagy egyedül.
Nagyot nyelve nyugtáztam, amit mondott, majd elindultunk az első óránkra. A teremben megkezdődtek az idegtépő percek. Will a velem szomszédos padban foglalt helyet, mivel én Nessie mellett ültem. Amikor már csak alig öt perc választott el minket az óra kezdésétől belépett a két lány. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy helyet válasszanak maguknak, s közben imádkoztam, hogy nehogy mellettem. De a szerencse nem szegődött mellém, mivel az egyik pont az én padomnál állt meg.
- Szabad? –mutatott a mellettem lévő szabad helyre, hangja akár egy szélcsengő: könnyű, lágy dallamos. Hirtelen felelni sem tudtam, Will mentett ki a szorult helyzetemből.
- Tulajdonképpen foglalt – mordult oda a lánynak, mire az újra mosolyogni kezdett.
- Szerintem a barátod vagy barátnőd talál máshol is helyet magának – pillantott le rám szempilláit rebegtetve, azzal lehuppant mellém. Szemem sarkából még láttam, hogy a másik Will mellé ül. Rémült arccal néztem rá, Ő pedig ugyan olyan aggódóan rám.
- A nevem Bleser, ő pedig a testvérem Jay – mutatott hófehér kezével a Will mellett ülő lányra, aki csak leereszkedően intett egyet nekem. – Te, ha jól sejtem Lana vagy, igaz?
- Igen – motyogtam, szemem lesütve. Úgy éreztem magam, mint akit éppen nyúzni készülnek.
- Ne aggódj, remek barátnők leszünk – biztosított mosolyogva, majd meghallottam Will morgását mellőlem. – A barátod nem nagyon kedvel – jegyezte meg kissé neheztelve, én pedig megvontam a vállamat.
Az órán egész végig éreztem, ahogy a szomszéd padban ülő fiú minden egyes mozdulatomat nyomon követi, s figyeli Bleser-t. A többi órákon hasonló volt a helyzet. Bleser mindig mellém ült, fogalmam sem volt róla, hogy hol van Nessie. Lelkem mélyén azonban örültem, hogy pont most nincs itt. Legalább Ő addig sem keveredik ebbe bele, bár erre igen csekély az esély így is-úgy is.
Ebédszünetkor a két testvér kivételével az ebédlőbe mentünk, és elfoglaltuk a már törzshellyé vált asztalunkat. Én némán meredtem magam elé, a vámpír barátom pedig figyelt. A terem minden egyes részletét végig pásztázta szemeivel. Majd egy ponton megakadt a szeme, nem bírtam ki, hogy ne nézzek oda, az eddig kezemben szorongatott alma, most lefelé esett, de a vámpír, mint mindig most is kéznél volt, és idejében elkapta a zuhanó almát. Csapzottan nézett ki, arcán pedig merő döbbenet. Azonnal helyet foglalt, és vártuk, hogy kitörjön belőle az, ami eddig benne lappangott.
- Fogalmatok sincs mit láttam! – suttogta vészjóslóan.
- Hidd, el tudjuk – közölte vele Will nemes egyszerűséggel.
- Honnan tudtátok meg, hogy apám egy grizlyvel harcolt? Ti is ott voltatok? – nézett ránk komoran, mint aki el is hinné, ha lehetne.
- Szerintem mi nem erre gondoltunk – néztem Will-re egy félig meddig sikerült mosollyal.
- Srácok, mi van? – kérdezte tőlünk kíváncsian, de egyikünk sem felelt. – Kezdtek rám ijeszteni! Ki vele, mi a baj? Mi ez a szag? – húzta fel az orrát, majd körül nézett, és meglátta a két csinibabát. – Ezek?
- Mondhatjuk úgy is. kerüld őket nagy ívben, és ne mesélj semmit nekik a családodról, na és persze magadról se! – figyelmeztettem suttogva, miközben a két lány felénk tartott. – Délután mindent elmagyarázunk!
Ness észrevétlenül kinyögött egy igent. Hála istennek a két lány elkerült minket az ebédlőben egy külön asztalhoz ültek le, ahol szinte hemzsegtek körülöttük az emberek. Mi pedig észrevétlenül kisurrantunk a teremből, és a parkolóba mentünk. Épp készültem beszállni a kocsimba, amikor valaki utánam kiáltott, nagyot nyögve fordultam a hang irányába.
- Csupán azt szeretném kérdezni, hogy délután átmehetnék a jegyzeteidért? – kérdezte Blaser mosolyogva, és próbálta legangyalibb külsejét felvenni, de nálam ez se sikerült.
- Nem hiszem… délután nem vagyok otthon – hadartam gyorsan, és igyekeztem valami kibúvót találni rá.
- Akkor este?
- Inkább oda adom most – vágtam rá gyorsan. – Majd holnapra visszahozod, elég nekem a könyv, abba is benne van minden.
- Jó – bólintott kelletlenül, úgy látszik nem épp erre számított. Kihalásztam a füzetemet, majd a kezébe nyomtam. – Kösz.
Will felhúzott szemöldökkel nézett rám, majd a vámpír lány után. Miután megbeszéltük, hogy délután Nessie-éknél találkozunk, hazafelé indultam. Ha tehettem volna, messzire elmentem volna. Nem gyávaságból, szó nincs arról, hanem hogy megvédjem a családom, hisz az illatom alapján egyből oda találnak. De Will szerint még egyáltalán nem lehet tudni, hogy mit akarnak, ettől függetlenül követett a házunkig.
Otthon magamba öntöttem két bögre kávét, és próbáltam valahogy elütni az időt. Végül leültem a kanapéra és meredtem magam elé a semmibe. Szemem közben megakadt a telefonomon, némi tétovázás után felkaptam és azonnal tárcsáztam egy ismerős számot, ezúttal kicsengett.
- Igen? – érkezett egy női hang a vonal túlsó végéről.
- Emily? – kérdeztem meghökkenve, pár percig néma csönd következett. – Embry hol van?
- Na, látod ez jó kérdés! – sóhajtott fel. – Tegnap este óta színét se láttuk. Farkas alakban van, azt tudják a fiúk, de nem hajlandó kommunikálni egyikükkel sem. Nincs ötleted esetleg merre lehet?
- De, ami azt illeti, van – sóhajtottam fel. – Megyek, megkeresem! Kérlek, szólj a többieknek, hogy legyenek a Cullen házánál amilyen hamar csak tudnak! Majd megyünk mi is!
Miután bontottam a vonalat felkaptam magamra a pulóveremet, és rohanni kezdtem kifelé. A karámban Amon legelt békésen, amint meglátott oda ügetett hozzám. Leemeltem az alsó és felső karámfát, majd kivezetvén őt felpattantam a hátára. Amint beértem az erdő biztonságos menedékébe jelezve neki vágtára ugrott. Tudtam hol keressem Embry-t, Ő is biztos oda menne ahova én ilyen helyzetben – legalábbis gondolom.
Sejtésem csak ugyan beigazolódott, ott volt. Leszálltam Amon hátáról, majd megpaskoltam az orrát. Ő horkantva egyet arrébb ügetett legelni. Óvatos léptekkel kezdtem haladni felé. Nekem háttal feküdt a magas fűben, csupán szürkés bundáját láttam. Ugyan észrevette, hogy ott vagyok mellette, mivel szeme sarkából rám nézett, de nem csinált egyebet. Leültem mellső mancsa mellé, majd ránéztem. Eszembe jutott az a bizonyos este, amikor ide jöttünk s a parton a tábortűz, amikor szinte ugyan ez volt a helyzet. Hirtelen olyan nevetségesnek éreztem ezt az egészet. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy ránéztem, Ő pedig szintén szeme sarkából rám.
- Emlékszel az első esténkre? – fordultam hozzá váratlanul, utalva ezzel a tábortűznél történtekre. Óvatosan oldalra biccentette a fejét és kidugta a nyelvét. – Akkor átugorhatnánk azt a részt, hogy játszod a sértődött farkast, és átváltoznál, ha szépen megkérlek? - Elfordította a fejét. – Nézd, meg van rá minden okod, hogy haragudj rám, de most komolyan arra kérlek, hogy gyere el a Cullen házhoz, esemény van. Nem is kicsi – motyogtam végül bűntudatosan, mire rám emelte tekintetét, mintha csak azt akarná kérdezni: ”Baj van?”. Én pedig nem bírtam tovább, az idegességtől azonnal kigördült egy könnycseppem. – Igen, jó nagy baj van.
Szó nélkül beügetett a fák közé, én pedig felálltam és letöröltem a könnyeimet. Pár perc múlva emberi alakjában futott felém, csupán egy nadrágot viselt. Felső teste meztelen volt, mint oly sokszor, ha átváltozott. Amikor végre már elém ért ölelésre nyújtotta karját, és azonnal magához húzott. Kétségbeesetten öleltem át, és bújtam hozzá, mintha ez lenne az utolsó pillanatunk együtt. A bűntudat, hogy rájuk hoztam egy ilyen nagy veszedelmet, azonnal hatalmába kerített és halk zokogásba törtem ki. Míg sírtam ő kedvesen nyugtatott, simogatta a hátamat, hajamat. Néhány perc után igyekeztem magam lecsillapítani, s ebben Ő igen sokat segített. Miután összeszedtem magam valamelyest, megkért, hogy meséljek el neki mindent az elejétől fogva, így is tettem. Mindent részletesen elmondtam neki Laguna Beachen, és az iskolában történtekről. Komoran hallgatta végig minden egyes szavam, s többször is figyeltem reakcióját mikor tör ki belőle mindaz, amit érez. Vártam, hogy azt mondja, utál, és hogy többé látni sem akar, de semmi, hallgatott, és próbálta megemészteni a hallottakat. Mondandóm befejeztével nagyot sóhajtott, és csak meredt a semmibe.
- Sajnálom, nem gondoltam volna, hogy ez lesz – szipogtam, miközben arcát fürkésztem.
- Ne hülyéskedj! – horkant fel. Először azt hittem valóban dühös emiatt, s lehorgasztottam fejem, de Ő ujját állam alá fektetve felemelte azt, és szembe nézett. – Ha valaki bocsánatkéréssel tartozik, az egyedül én vagyok! Nem akartalak akkor éjjel megbántani… csak egyszerűen… nem tudom mi volt velem. Azt hiszem megijedtem, hogy esetleg azt a vámpírt kedveled… úgy. – Ezt, utolsó szócskát kicsit jobban kihangsúlyozta. – Megrémített, hogy esetleg Őt választod, mert én nem vagyok elég jó neked. Amit akkor mondtam csupán a kétségbeesés miatt volt, hogy elveszíthetlek… amikor kimondtam akkor jöttem rá, hogy mennyire igazságtalan voltam veled.
- Már miért választanám őt? Embry, azért, mert én nem érzem azt, amit te, úgy értem, ezt a bevésődést, attól még igenis tiszta szívemből szerethetlek. És hidd el, nem szándékozlak lapátra tenni, ez még csak meg se forduljon a fejedben, addig maradok veled, míg azt te is akarod. Ha esetleg tévednél velem kapcsolatban, hogy én vagyok a te lenyomatod…
- Erről még csak ne is beszélj! – szakított félbe azonnal. – Te vagy a lenyomatom, ebben ezer százalékig biztos vagyok! Ezt az érzést nem lehet leírni, amit irántad érzek, nincs itt semmi tévedés, Te vagy a múltam a jelenem és a jövőm!
Hogy szavainak hitelességet is adjon a bennem feltörekvő kételyt egy csókban forrasztotta el. Rövid volt, s mégis sokatmondó. Ujjbegyeivel még egyszer végig simított könnyeim helyén, amik idő közben kezdtek felszáradni. Homlokát az enyémnek nyomva, szemét lehunyva suttogott nekem néhány szót, amiket azonnal a szívembe véstem és mosolyogva fogadtam el a gyönyörűen igaz valós tényt.
Elindultunk a Cullen házhoz, közben autójáért mentünk, hogy avval gyorsabb legyen – Amont közben haza vittük.
Az ismerős ház előtt csak néhány ember állt, rideg fagyos tekintettel. A torkomban egy hatalmas gombóccal szálltam ki a kocsiból és indultunk meg együtt a hátsó udvarra, ahol már mindenki várt minket. Will is köztük állt, és úgy láttam már mindenkivel közölte a híreket. Leah ahogy meglátott elindult felénk gyilkos pillantással.
- Te arcátlan szuka! – kiáltotta mérgesen felém. – Mégis mit tettél?
- Leah fejezd be! – kiáltott rá Sam, mielőtt én reagálni tudtam volna. Embry védelmezően elém állt, s testével próbált takarni a már remegő lány elöl.
- Leah nem Lana tehet erről. Hallhattad akkor is idejöttek volna, ha Őt nem veszik észre – szólalt meg Jared az oldalamon.
- Még, hogy nem Ő tehet erről! Ha nem vették volna észre, lehet, hogy Forks-ot nagy ívben elkerülik, de nem! Miatta most mindenki veszélyben van! Csak tudnám minek jöttél vissza!
- Leah fejezd be! – szólt rá Embry fenyegetően.
- Nem igaz, hogy nem veszed észre, hogy ez a lány veszélyt hoz mindannyiunkra. Az orrodnál fogva vezet, lemerem fogadni, hogy evvel a vámpírral kicsit jobban összemelegedtek a kelleténél!
- Én nem… - motyogtam, de Leah szúrós pillantása belém folytatta a szót.
- Honnan veszed, hogy ez a bevésődés valódi kettőtök közt? – fordult újra a mellettem álló fiú felé. - Mi van, ha ez csak egy rossz posta?
- Igenis valódi! Fogalmad sincs, róla mit érzek Lana iránt! Neked ezt magyarázhatom, hisz nem értheted mi ez az egész. – A lány arcán hirtelen fájdalmasan eltorzult, mintha kínok gyötörnék. Óvatosan belerántottam Embry karjába, hogy észrevegye, ez túl erős volt.
- Szóval őt választod a falkád és a néped helyett? Helyettünk?
- Ne akard, hogy válaszoljak, Te is tudnád, kit választanék. Szerintem az itt jelen lévők közül mindannyiunk ugyanazt tenné, amit én. Egy valaki van, akiért érdemes élnem, és az Ő életben maradásáért mindent meg fogok tenni, és ha ahhoz az kell, hogy egy várost megvédjek, hát meglesz!
- Fogalmad sincs, mire vállalkozol, pusztán az Ő kedvéért – felelte tompa hangon a lány, mint aki lemondani készül valamiről.
- Miért akkor mit kellene tennem? Kínáljam fel nekik ezüst tálcán, mint holmi desszertet? Ezek akkor is mészárlást csinálnának, ha Lanával végeznének. Ha figyeltél is egy kicsit a vámpírra, akkor rájöhettél volna, előbb-utóbb úgy is ide ette volna Őket a fene! Nem Lanán múlott ez az egész, Ő csak haza jött, hogy figyelmeztessen minket.
- Igaz – szólalt meg végül Edward. – Azok a vámpírok, nem pont Lana miatt jönnek ide, vagyis igen, mivel tudják, hogy Ő figyelmeztet minket a veszélyre. De nem miatta kezdték a gyilkolást, nekik egy konkrét céljuk van, hogy végezzenek a vegetáriánus vámpír családokkal. Lana most csak egy újabb akadály, amivel végezniük kell, ahhoz, hogy véghezvigyék a tervüket.
- Nem érdekel – mordult fel Leah. – Szerintem Ő a felelős emiatt, és a véleményem nem fog megváltozni. Részemről hibát követett el azzal, hogy visszajött… inkább maradt volna ott meghalni.
A bántó szavaktól köpni, nyelni nem tudtam. Csak némán álltam és hallgattam, amit nyakamba zúdít, tulajdonképpen valahol igaza volt. Miattam tartanak most itt. Leah végül farkassá változva elrohant, csak néztem utána és közben magamat utáltam a történtek miatt. Idegesen néztem végig az összes gyönyörű arcon hátha kapok még hideget-meleget. Embry lassan hátrafordult, hogy lássa halál sápadt arcomat, majd kezemért nyúlva magához vont, hogy derekamnál fogva féloldalasan átöleljen.
- Ne foglalkozz vele, majd megbékél – lépett közelebb hozzám Seth, majd vigasztalólag megsimogatta vállamat. – Most még morog, de holnapra kacagni fog.
- Tiszta a terep – jött be Paul, és Jared a nappaliba. – Nincsenek itt.
- Szóval, akkor mi legyen? – kérdezte türelmetlenül Rose, miután Will részletesen elmondott mindent nekik.
- Megöljük őket – felelte nemes egyszerűséggel Will.
- Mond te teljesen megőrültél? – néztem rá döbbenten. – Ezek kétszer annyian vannak, mint mi együttvéve, ebbe az egész család belepusztulna.
- Nincs más lehetőség – felelte Edward tompa hangon. – Viszont egyelőre nyugodtnak kell maradnunk, adjuk meg nekik a kezdő lépést.
- Még mit nem! – bömbölt fel Sam, és elrugaszkodott a szekrénytől, aminek támaszkodott. – Megöljük őket, amilyen gyorsan csak tudjuk, mielőtt még baja eshet valakinek.
- De még azt sem tudhatjuk, biztosan mit akarnak. Szerintem először meg kéne várnunk, hogy mit akarnak csinálni. Azt javaslom, csináljunk, mindent úgy, ahogy eddig, mintha itt sem lennének.
- Ezek szerint Lananak vissza kell mennie az iskolába a vérszívók közé? – kérdezte Embry fojtott hangon, miközben a derekamon lévő keze megremegett.
- Ez csak rajta múlik – felelte Jazz. – Nem kényszeríthetjük arra, amit nem akar. De talán kiderülhet valami, hogy mit akarnak.
- Még mit nem! – hörögte Embry, és éreztem remegni kezd a gondolattól. – Nem fogom oda vetni, mint valami csalétket! Nem mehet oda vissza! Ez könnyen az életébe is kerülhet!
- Ezt a döntést csak neki kell meghoznia Embry! – felelte Edward együtt érzően, mint aki átérezné aggodalmát.
- Visszamegyek – suttogtam végül magam elé, abban a pillanatban minden tekintet rám szegeződött.
