28.fejezet - Amikor lehull a lepel(2)

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Amikor lehull a lepel

2/2

Azonban, hogy semmise úgy sikerüljön, ahogy szeretném a ház előtt egy fekete alak állt. Embry felmordult, majd káromkodott egyet. A történtek ellenére sem kedveli Willt, még egy fikarcnyit sem. A srác lazán a háznak dőlve állt – mint oly sokszor, ha megláttam. Embry úgy parkolt le, hogy Will az én oldalamra került.
Hogy bemutassa milyen lovagias kinyitotta nekem az ajtót, amit én már meglöktem, hogy a ház felé iszkolhassak. Egykedvűen szálltam ki, még egy köszönömöt sem vetettem oda neki. Mielőtt azonban becsukta volna, figyelembe se véve én magam csuktam be az ajtót, amit Ő tartott. Még elkaptam Embry pillantását a másik oldalról, aki idegesen figyelte arcomra kiülő érzelmeket. Halkan felsóhajtottam, majd Will-re néztem.

- Mit akarsz? – kérdeztem egy cseppet sem barátságos módon.

- Beszélni, veled – felelte tömören. – Négyszemközt. – Jelentőség pillantást vetett Embry-re, majd rám. Fejem megráztam.

- Akármit akarsz mondani, tudhatja – mondtam ridegen. Mikor Embry mellém sétált megfogtam kezét. – Elvégre egy pár vagyunk. – Will fintorogva elhúzta száját, jól láttam rajta mennyire nem örül kijelentésemnek. Embry arcán viszont egy győzelmi mosolyt láttam megjelenni.

- De amit mondani akarok, az egyedül kettőnkre tartozik – próbálkozott újra. – Tudom mire vagy kíváncsi és szánt szándékom válaszolni is a kérdéseidre. Viszont sokkal egyszerűbb lenne nekem is és neked is, ha csak ketten lennénk. Tartok tőle még azon is felhúznád, magad ahogy a barátod reagál. És ugye nem nagyon szeretnéd, ha esetleg egyikünk se bírna magával.

- Ne merd fenyegetni! – morogta Emrby. – Csak a rá való tekintettel nem ugrok most rögtön neked. És hidd el elég sokszor eljátszottam már a gondolattal.

- Most te fenyegetsz? – horkant fel Will, mintha csak viccesnek találna, hogy pont Embry az, aki neki utalásokat tesz. – Komolyan? Hát nem tudom haver… - vakargatta meg tarkóját elgondolkodva. – Nem sok esélyt adnék neked… Meg hát amilyen nagy szívem van, nem foglak bántani. – Szavaiból áradt az önbizalom és némi fellengzés. Láttam, és éreztem is Embry kezd bepöccenni. Teste óvatos rezgésekkel adta tudtunkra, hogy valami kezd elszakadni benne.

- Szíved? – hörögte Embry. – Az évszázad legjobb vicce! Egy vámpírnak szíve… Na, ne röhögtess, pióca! Ami bennetek száz százalékig nincs meg, az a szív. Egyikőtöknek sincs. Lelketlen szörnyetegek vagytok, egytől egyig! – Nem beszélt hangosan, épp csak felemelte egy picivel hangját, mégis úgy tűnt, mintha mennydörgés lenne. Észrevettem, hogy kezd elmérgesedni a helyzet, ezért gyorsan közbe léptem.

- Na, jó! Elég! Azzal, hogy ti készek vagytok egymásnak esni és szétcincálni egymást, azzal én nem megyek semmire. Nekem válaszok kellenek, mégpedig gyorsan. – Hangom indulatosan csengett, mégis merő határozottság áradt belőle. – Nincs kedvem túlbonyolítani az egészet! Embry te most szépen bemész. Nem jössz utánam, nem hallgatózol, nem lépsz közbe, nem csinálsz semmit! Leteszed a feneked a kanapéra és ott maradsz! – Arcára merő döbbenet ült ki, hogy így szembe fordulok vele, noha ő a védelmemre kelt. Nem tehettem róla, de egyre dühösebbnek éreztem magamat. Időt sem hagytam neki válaszolni. Majd a velem szemben álló önelégülten vigyorgó Willhez fordultam. – Te pedig, töröld le a virágfakasztó vigyorodat és indíts arra az erdő felé. Valami tényleg el kéne mondanod! Kezd most már nagyon elegem lenni ebből az egészből!

Will aprót bólintott, tudomásul véve kérésemet és az erdő széle felé kezdett trappolni. Még mielőtt elment volna Embry mellett fenyegetően végig mérték egymást. Más se hiányzik nekem, mint az, hogy ők területi harcot vívjanak itt és most.

- De Lana… - hebegte Embry, miután Will vámpír sebessége miatt már nem volt mellettünk.

- Nem! Most nem! – ráztam meg fejem makacsul. Szomorú szemeit látva felsóhajtottam és indulatom kezdett csitulni. – Nem fog bántani, biztosíthatlak. Ha mégis megengedem, hogy saját kezűleg végezz vele, ha szeretnél. Viszont most kérlek menny be! Bízz bennem.

- Én… én… hiszek neked. De benne erősen kételkedem.

- Ha szeretsz, megtanulod elfogadni a döntéseimet – mondtam miközben átöleltem és arcára egy csókot nyomtam. – Szeretlek. Mindennél jobban, de most kérlek, had beszéljek én vele – kértem csendesen, majd még hozzá tettem: - egyedül.

- Bent várlak – mondta miközben lefejtette magáról kezeimet és lomha léptekkel a házba sétált.

Will csakugyan ott várt meg ahol kértem. Lazán egy vastag törzsű fának dőlt, és várta, hogy oda érjek. Ahogy közeledtem felé végigmértem tetőtől-talpig. Egy sötét pólót viselt egy farmer kíséretében. A hold megvilágította sötét haját, ami kócosan meredezett száz meg egy irányban a hűs szellő miatt.

- A kis farkast most ugye tudod, hogy vérig sértetted – jegyezte meg ajkát biggyesztve.

- Azzal te ne foglalkozz. – mondtam, magamban még hozzá tettem, hogy: Majd kiengesztelem. – Hallgatlak.

- Khm… hát hol kezdjem? – vakarta meg ismét zavartan a tarkóját.

- Legjobb lenne az elején – tanácsoltam türelmetlenül karba font kezekkel.

- Megtennéd, hogy nem szólsz bele? – csattant fel türelmetlenül. Fogam-összeszorítottam és elszámoltam háromig, nehogy valamit beszóljak neki. – Köszönöm. – felelte végül, mikor látta, hogy már nem szólalok meg. - Nos… akkor kezdjük az elején. Egy történetet mondok el neked, ami korántsem szép véggel fejeződött be és kezdődött újra. Hallgass végig és ne szakíts félbe, kérlek. – sóhajtotta.

- A nevem Willam de Laqiu. Az ezernyolcázas évek végén születtem ujjá vámpírként, hogy ki tett azzá, aki vagyok, nem sok szót kívánok ejteni. A lényeg annyi, hogy akkoriban máshogy mentek a dolgok a vámpírok között, mint most. Teremtőm Anette a legvérszomjasabb ragadozó volt, akit valaha is ismertem. Nem tudott betelni a vérrel. Minden héten-, sőt mikor rossz kedve volt, minden nap – új embereket hozatott magának, hogy táplálkozhasson belőlük. Nem igen törődött az emberélettel, mondhatni az Ő szemében csupán kaják voltunk. Amikor egy nap a városba küldte embereit, hogy hozzák neki a szokásos menüt az én családomra esett a választás. Először apámat és anyámat akarták vinni, de én nem engedtem. Akkoriban a család erős egységnek számított, és én bármit megtettem volna értük. Ezért engem is magukkal vittek erőszakkal. Amikor Anette elé kerültem meglepődtem. Soha életemben nem láttam hozzá fogható nőt. Gyönyörű volt. És a maga furcsa módján még egészen kedves is. Rábírtam, hogy a családomat engedje el, beleértve a húgaimat és az öcsémet is, cserébe az életemért. Elengedte őket. De velem egész máshogy tett, mint azt először kitalálta. Fogalmam sincs, hogy mit látott bennem, vagy mit nem, mégis kitalálta, hogy engem párjává tesz. Kecsegtető ajánlatokkal bombázott, és biztosított róla, még nagyobb hatalmam lesz, mint amit el tudnék képzelni. Sőt még azt is megígérte, hogy nem nevel belőlem szörnyeteget. Hittem neki. A családomért odaadtam magamat. Néhány hétig emberként tartott maga mellett ritkán jelent meg nekem, csupán éjszakánként. Egyszer egy éjjel azonban megelégelte, hogy csak egy dísztárgy vagyok az ő környezetében-, ami az Ő állítása szerint csak csillogott, de nem hozott semmi hasznot- ezért akkor éjjel átváltoztatott. A biztonság kedvéért a pincébe zárt, míg a méreg kifejtette hatását. Napokig feküdtem kínok között, mire végre a testem megállapodott ott, ahonnan már nincs kiút. Ígérete ellenére ember vérre szoktatott és egy szörnyet faragott belőlem, aki hűen követi utasításait. Néhány évtized múltán depresszióba estem a sok kiontott élet miatt, ezért elhagytam. Nem csapott különösebb patáliát, jól tudta, hogy úgy is visszatérek, a vérem kötelez. De nem így történt. Bujdostam hosszú-hosszú évekig, végül találkoztam egy öreg vámpírral, akinek életelve ugyan az volt, mint Carlisle-é. Tulajdonképpen Carlisle mutatta meg neki ezt az utat, ő pedig hűen követte. Még csak kérnem sem kellett, hogy segítsen rajtam azonnal önzetlenül felajánlotta, hogy mutat nekem egy másik utat, ami talán elfogadhatóbb, ha már úgyis egy szörnyeteg vagyok. Onnantól lettem állatvérivó. Ismét évek teltek el, és én gyökeresen megváltoztam. Képes voltam emberek közelébe menni anélkül, hogy akár egy karcolást is ejtettem volna rajtuk. Kezdtem hozzászokni a változó világhoz, de nem illeszkedtem be. Valami hiányzott belőlem. Tehetetlenül bolyongtam a világban, mint egy üres könyv.
Egy utazásom alkalmával egy anyára bukkantam néhány hónapos gyermekével. Rettegve futott végig az utcán, magához ölelve gyermekét. Felkeltette érdeklődésemet ezért követni kezdtem. – Lélegzet visszafojtva vártam a következőket. Megszólalni sem mertem. Will csendesen intett fejével, egy kidőlt fatörzs felé. felültünk rá, lábamat lelógatva vártam a folytatást. – Kiderült két vámpír üldözi őket. Segítettem neki. Nem tudom pontosan miért. Talán gyermek édes arca miatt? Aki szinte az első pillanattól kezdve a lelkembe itta magát. Sajnáltam, hogy nekem ez a lehetőség már nem adatik meg. Talán ezért is mentettem meg az anyát. Anélkül, hogy bármit is szóltunk volna egymáshoz mindketten elvonultunk utunkra. Én tettem, amit tennem kellett és Ő is. Soha többé nem láttam.
Tizenhat év telt el miután újra megláttam azt, akit egykoron megmentettem a halál küszöbétől. A gyermeket, akit az anyja oly nagy áhítattal védelmezett. Gyönyörű nő érett belőle. Csodaszép volt, Anette a nyomába sem ért. Attól a naptól kezdve, hogy megláttam SunRun Parkban, tudtam soha többé nem leszek képes nem a közelébe lenni. Mégis megpróbáltam magamnak ezernyi érvet kitalálni, amiért nem lehetek a közelébe. Felsoroltam magamnak mindazon indokokat, amik miatt, nem lehet az enyém. De sajnos vámpír és egyben férfi mivoltom miatt is, ez lehetetlennek tűnt. Egyszer véletlenszerűen találkoztam vele. Legalábbis szerinte véletlen, készakarva intéztem úgy, hogy egymásba botolhassunk. Az első találkozás után jött a következő és a következő. Beleszerettem. Nem lett volna szabad mégis megtettem. De, hogy az én boldogságom se maradjon örök, megjelent a képben Anette. Tudni akarta mi van velem, miért nem tértem vissza hozzá, mi vagy ki ennek az oka. Jól tudtam, ha tudomást szerez a lányról, akkor végez vele. Kegyetlen nő volt, soha senkinek és semminek nem kegyelmezett.

- Kivéve téged – szúrtam közbe.

- Igen, kivéve engem – biccentett egyet. – Olyasmit tettem, amit talán nem kellett volna. Még ma is szörnyen bánom. Nincs bocsánat arra, amit akkor tettem.

- Megölted? – kérdeztem holt sápadtan el-el akadó lélegzettel. Nemet intett.

- Rosszabb – suttogta.

- Nem értelek.

- Tudod, a vámpíroknak vannak bizonyos képességeik. Nekem is volt, illetve van. Olykor hasznos, olykor viszont átok. Használtam, rajta.

- Hogy érted? Mit csináltál vele?

- San Fransiscoba hívtam, hogy töltsünk együtt egy hétvégét. Ő nem tudhatta mik a szándékaim ezért bátran beleegyezett. Az utolsó éjjelen, viszont elvettem az emlékeit.

Riadtan kaptam fel a fejem. Lassan kezdett össze állni bennem a kép. Will illata, néhány álom vele kapcsolatban, a hangja a reakciói. Mind-mind ismerős volt nekem, csak lelkem mélyén próbáltam leplezni. Szép lassan, kezdtek vissza térni az emlékek, róla és az akkori életemről. Fogalmam sem volt, minek hatására, talán ő teszi ezt velem, mindenesetre borzalmas volt, ezt most mind felidézni. A fejem zúgni kezdett és éreztem tagjaim elnehezülnek. Könnyek szúrták a szememet a felismerés jeleként. ÉN voltam az a lány. Én voltam az akitől Will elvette az emlékeit. Engem hagyott el!
Szó nélkül ott hagytam és sietős léptekkel megindultam a ház felé, de Will elkapta a karomat.

- Lana – kezdte elgyötörten. Szemeiben fájdalom csillant, de képtelen voltam állni tekintetét egy pillantásnál tovább. Nem akartam elsírni magamat.

- Tűnj el – motyogtam fojtott hangon.

- Tessék? – hebegte fel sem fogva mondanivalómat.

- Tűnj el! – ismételtem hangosabban. A düh erőt vett rajtam és szétáradt bensőmben. Kitéptem magam kezének szorításából és könnyeimmel küszködve sziszegtem neki. – Tűnj innen! Látni sem akarlak! Hazudtál! Mindvégig, csak hazudtál!

- De …

- Semmi, de. Önző módon visszaéltél a bizalmammal. Hazudtál nekem! Elvetted az emlékeimet!
– kiabáltam. – Amihez megjegyzem semmi jogod nem volt! Nem volt jogod dönteni az én sorsom felöl! Hogy mersz ezek után visszajönni és beédelegni a családomba? Hogy mersz a szemembe nézni és azt állítani a barátom vagy és mindvégig hazudni? Minek jöttél vissza? Ha azt hitted, hogy visszajössz és eljátszod a hősszerelmest és én majd mindent eldobok érted, csak mert őkelmének ismét szüksége van valakire, aki majd nyalogatja, helyette a sebeit akkor tévedsz! Nem megyek vissza hozzád, sem most sem semmikor!

- Nem ezért van rád szükségem! Egyszerűen csak hiányzol. Még mindig szeretlek!

- Hahh! Szeretsz! – horkantottam fel. – Ha annyira szerettél volna, mint ahogy azt most állítod, akkor nem tetted volna ezt velem, sem kettőnkkel! Gratulálok! Ezzel egy életre kiírtad magad az életemből.

- Lana, kérlek – kérte szomorúan.

- Hagyj békén! Tűnj el! Szállj ki az életemből, ahogy annak idején tetted! – kiáltottam. Annyira dühös voltam, hogy nem is érzékeltem szavaim súlyát. Nem érdekelt semmi. Úgy éreztem kegyetlenül elárultak.

- Lana – nyögte a nevem ismét.

- Menj el! – kiáltottam utoljára, miközben hátat fordítottam neki.

Csupán a szél megváltozott ereje emlékeztetett arra, hogy Will elment. Térdre rogytam és eget rengető zokogásba kezdtem. Fejemet térdemre hajtottam és a fűbe markolva adtam ki bánatomat. Néhány pillanat alatt két erős kar fogott körül és ölelt magához. Testemet félig maga felé fordította, és fejemet magához húzta. Pólóját görcsösen markoltam és egyre jobban csak zokogtam, miközben átáztattam könnyeimmel a fekete anyagot.
Miért mindig az én fejem fölött csapnak össze a hullámok?

28.fejezet - Amikor lehull a lepel(1)

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Amikor lehull a lepel

1/2

Szavai megrendítettek. Fogalmam sem volt mit tudnék rá válaszolni. Őszintén hinni akartam abban, hogy egyszer minden jó lesz és erre majd nevetve gondolunk vissza, de valamiért a kétkedés magot vetett bennem, és egyre csak nőtt. Nem tudtam olyan pozitívan gondolkodni, mint Ő. Nekem nem volt semmi képességem, hogy megvédjem szeretteimet. Nem rendelkeztem fejlett érzékszervekkel, hogy tudjam, mikor jön a veszély. Én csak egy magatehetetlen lány voltam, a ragadozók világában. Gyakran elképzeltem magam, hogy én is egy vagyok a farkasok közül és addig soha nem gondolt vagy remélt dolgokat hajtok végre. Hm… ha egyszer újra kezdhetném az életem, biztosan egy lennék közülük. De miket is gondoltam? Hisz nekem itt volt ez a csodálatos férfi, aki szívét-lelkét oda adta volna értem. Azonnal kivertem ezt a képtelen ötletet a fejemből, jó nekem, így ahogy van. Noha most nem is olyan rózsás az élet.
Halványan elmosolyodtam, és hagytam, hogy ismét letörölje könnyeimet. Kínzó lassúsággal hajolt oda hozzám, mielőtt még ajkunk találkozott volna, egyszer még utoljára szaggatottan felsóhajtottam és éreztem gyomromban ezernyi tű szúródik és összerándul. Ajkai óvatosan az enyémre záródtak, és ezernyi módon próbálta kifejezni mennyire is szeret. Hirtelen úgy éreztem akár ezer vámpír elé is vetném magamat tudván, hogy szeret és biztonságban van. Egy pillanatig még a saját életem sem érdekelt csupán az övé. Egy pillanat sem volt karjába kapott és lassan sétálni kezdett velem. Nyakába kapaszkodva próbáltam tartani magam, igaz semmi szükség nem volt rá, hisz erős volt és elbírt. Szerettem volna megkérni, hogy tegyen le, de tudtam úgyse tenné meg, így hagytam, hogy vigyen. De amikor észrevettem, hogy az emeletre akar menni a lépcsőkorlátba megkapaszkodtam.

- Ne mennyünk még fel – kértem csendesen. Aprót bólintott, de láttam rajta habozik.

Szó nélkül egyenesen a nappaliba vitt, ahol velem együtt lezöttyent a kanapéra. Mikor megpróbáltam mellé ülni, Ő szorosan karjaiba zárt és nem engedett el. Feladva a küzdelmet, fejemet vállának nyomtam és egy picit behajlítottam, hogy ne láthassa arcomat. Kezemmel mellkasát kezdtem el simogatni, még a fekete pólóján keresztül is tisztán érezni véltem izmait. Fejem néhány centivel közelebb helyeztem nyakához, és tisztán hallottam mormogását, ahogy simogató kezeimre reagált. Végül az Ő kezei is elindultak felém, de csupán az, amelyikkel lábamat tartotta. A vékony melegítőn keresztül éreztem, ahogy lábamat simogatja. Kezdtem megnyugodni, legalábbis jó ütemben haladt afelé, hogy teljesen megnyugtasson. Másik kezével végül a távirányítóért nyúlt.

- Zavarna? – kérdezte miközben felém mutatta a kis fekete TV irányítót.

- Nem – feleltem, és őszintén is gondoltam.

És vajon hová kapcsolta? Na vajon hová? Természetesen focira. Hihetetlen, hogy még ilyenkor is a férfi bújik ki belőle. Halkan felsóhajtottam, és hagytam, hogy kezei újra végig vándoroljanak lábamon. Kényelmesen hátradőlt velem a kanapén ültében és finoman tartott. Olykor-olykor én is a TV képernyőjére bámultam, de valahogy nem tudott lekötni. Szüntelenül a ma történteken járt az agyam, szívverésem csak még jobban felgyorsult. De igyekeztem nem erre gondolni, hanem rá. Arra, hogy itt van velem, a karjaiban tart, az illatára a légzésére. Ó, igen. A légzése. Az hallgatva az agyam kezdett elzsibbadni, és kezdtem a boldog öntudatlanság felé úszni. Tovább hallgattam, ahogy a levegőt veszi és kifújja, míg végül álomba nem merültem.
Nem álmodtam, csupán a feketeség vett körül. Egyszerre megrémített mégis megnyugtatott, biztonságot sugárzott. Hm… nem is olyan rémisztő, mint amilyennek elsőnek hittem. Még soha nem gondoltam így egy álmok nélküli álomra. Normális esetben a frász kerülgetne, de mivel ez nem normális eset kifejezetten tetszik. Hirtelen megjelent egy fénypont, ami a nevemet suttogta, ahogy egyre közelített felém tisztán ki lehetett venni alakját. Tehetetlenül bámultam rá, képtelen voltam lábaimnak parancsolni és oda menni hozzá. Csak egyhelyben ültem, és figyeltem közeledő alakját. Megállt pontosan néhány méterre előttem, és bámult. Legalábbis gondolom. Arcát nem láttam, csupán testének körvonalát, majd egy hatalmas nagy falkasüvöltés rázta meg a feketeséget. A hang Asa-ra emlékeztetett a különös alak távolodni kezdett, majd ahogy újra felüvöltött a farkas összegörnyedt térdre esett és a fejét szorongatta.

Azonnal kipattantak a szemeim. Zihálva kapkodtam a levegőt, de nyugodtan nyugtáztam, hogy ugyan ott ébredtem, ahol elaludtam. Embry egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasán. Karjai körülöleltek és szorosan tartottak. Zihálva kapkodtam a levegőt miközben megbizonyosodtam róla minden csak álom volt. Fejem lassan felfelé fordítottam, hogy láthassam arcát. Szemei csukva voltak, fejét enyhén hátra döntötte a kanapé huzatának és halkan szuszogott. Ujjam hegyével megérintettem arcát, majd egy apró csókot nyomtam nyakára. Szinte abban a szent pillanatban nyitotta ki szemeit, és rám pislogott álmosan.

- Bocsi – motyogtam még enyhén álmosan. – Nem akartalak felébreszteni.

- Semmi – sóhajtotta, majd nagyot ásított, rekedtes hangján folytatta: - Amúgy sem tudtam volna aludni.

- Miért? Menned kell? – kérdeztem töprengve és még jobban belefészkeltem magam ölelésébe.

- Nem, dehogy – felelte. – Nem megyek sehová. Itt akarok maradni veled, és maradok is.

- De… hát… a falka – dadogtam.

- Nincs semmi bajuk, Lana. Sam utasított, hogy maradjak veled, amíg nem rendeződik valamelyest a helyzet. Mondjuk nem mintha erre kellett volna külön utasítania, de azért Ő megtette… a nagy alfa – morogta.

- Most meg mi bajod? – néztem rá értetlenül. Valahogy nem tetszett, ahogy kiejtette „a nagy alfa” szavakat.

- Semmi – rázta meg makacsul a fejét. Kicsit elemelkedtem mellkasáról, és avval a bizonyos „Mond el, hiszen úgysem menekülsz” nézésemmel néztem rá. Hangosan fújtatott, majd szemét forgatta. – Sammel bizonyos dolgokban nem értünk egyet. Míg én már most elkezdeném levadászni azokat a vámpír porontyokat, addig Ő vár. Megvárja, míg idejöjjenek, és nyílt támadást indítsanak. Csak az a baki, hogy ki tudja kit ölnek meg először. – Folytatni akarta, de elakadt a szava. Küzdött magával, hogy kimondja, vagy ne. de mégiscsak megtette. - Lehet, hogy pont téged… vagy Carent, vagy isten tudja kit…

- Senki sem áll melléd? – kérdeztem értetlenül, miközben egyik hajtincsével játszadoztam mikor már visszadőltem mellkasára.

- De – felelte fojtott hangon. – Leginkább Quil és Jake és Seth, na meg lehet különösen fog hangzani, de Leah is.

- A többiek? – Igazából nem is értem miért kérdeztem. Nem akartam semmivel sem befolyásolni a falka döntését. Sőt talán még örültem is, hogy Embry nem indul éjszakai bevető akcióra.

- Sam mellett vannak. Ugyan hol máshol? Jared issza Sam minden egyes szavát, Paulról ne is beszéljünk. Collin és Bardy kölykök még, természetes, hogy ki mellett vannak.

- Mi van? – hördültem fel. – Velük miért nem találkoztam? – Tettetett sértődöttséggel hangomban teljesen megleptem. Igyekeztem kissé lazábbra venni a dolgokat a falka ügyével kapcsolatosan. Nehogy Sam félre értse a helyzetet.

- Vigyáztam – vallotta be különös mosollyal ajkán. – Nehogy lecsapjanak a kezemről. Ki tudja miféle konkurenciával találkozol te itt még nekem.

- Hm…- mormogtam miközben karjaimmal átfűztem nyakát, és pózt váltva ölébe ültem. - Hát emiatt nem aggódnék annyira. Életem legszexisebb farkasa itt van pont velem, szemben. – Kajla mosoly jelent meg arcán, majd eldöntött a kanapén.

- Az én életem legszexisebb farkas lánya pedig itt van alattam. – Kijelentésén jót nevettünk, majd kezét kitámasztotta fejem mellett, majd lehajolt, és megcsókolt. A csók végén jólesően felmordultam, és figyeltem, ahogy távolodik tőlem.

- Legalábbis egyelőre még.

- Csak nem akarsz le cserélni? – kérdezte pajkos hangon.

- Kitudja – heherésztem. – Lehet, nem tudok betelni veled, és te pedig nem bírod már…

- Huhú… mondja ezt egy ember…- nevetett fel hangosan.

- Ne szemtelenkedj! – csaptam karjára.

- Imádlak – suttogta miközben apró puszit lehelt számra. Arrébb mocorogtam és hagytam had feküdjön mellém, fél oldalasan. Egyik kezével végig simított arcomon. – Jobban vagy?

- Az erős túlzás – sóhajtottam. – Csupán valamelyest segít, hogy itt vagy. Őszintén megmondva félek, de baromira. Hallanod kellett volna a hangját, ahogy… kiejtett minden egyes szót. Uh… még a hideg is kiráz tőle – motyogtam miközben borzongás futott végig rajtam. – Bleser megmondta kell nekik egy kis szórakozás, hát tessék. Ez már a játék. – Értetlen arckifejezéssel bámult rám. Felsóhajtottam. – Ja… neked nem is meséltem.

Lassan mesélni kezdtem, hogy mit mondott Bleser és, hogy mivel fenyegettek meg. Jobban mondva ő, de a pajtásai nevében. Őszintén meglepődtem viselkedésén. Nem hördült fel egyetlenegyszer sem, nem vágott a szavamba még csak nem is pirított le, amiért most mondom el ezeket neki. Csendesen végig hallgatott, majd nagyot sóhajtott. Majd valami olyat motyogott, hogy: „Ki tekerem a nyakukat”. Felé fordultam, majd nyakába temettem arcom miközben fél kézzel átöleltük egymást. Igazán meg tudtam volna ezt a helyzetet szokni. Haza jönni a mi kis fészkünkbe együtt tölteni az időnket, összebújva és csak élni. Leszámítva, ezt az igen vészjósló vámpír inváziót mindent tökéletes volt Embryvel. Többször is azon gondolkodtam, hogy érdemelhetem meg ezt, pont én? Nem lehet igaz… és mi van, ha csak egy szép álom és egyszer csak egy jó nagy pofonnal felébredek? Na, akkor mi lesz? Sokan mondhatják, hogy mekkora idióta is vagyok, hiszen ez mind igaz, de egy olyan ember számára, aki mindössze 2 hónapja fogja fel, hogy mi történik körülötte igenis nehéz befogadni, hogy egy tökéletes – mondhatni alfa - hím a párja, akivel egy pasi sem versenyezhet. Most először eszembe jutott Ciena McPortney arca és dús szőke tincsei, és a félisten pasija, akiért az egész suli oda volt. Szinte vigyor ült ki az arcomra már a puszta gondolattól is, hogy mi lenne, ha megtudná ki az én párom. Nekem nem kell attól tartanom, hogy esetleg khm… máshová fújja a szél, máshol keres vigaszt. Nem volt ilyen dolgok miatt félni valóm. Azt hiszem, sőt tudom, megütöttem a lottó ötöst. Csupán egy dologtól kellett igazán tartanom, és rettegnem akárhányszor csak kilép az ajtón. Hazajön még legközelebb? És ha igen élve, vagy holtan?

- Mennyi az idő? – kérdeztem valamennyivel később.

- Nagyjából hatóra lehet, talán – felelte töprengve. – Miért?

- Elvinnél Carenhez? – kérdeztem lassan, majd felültem. Értetlenül bámult rám. – Csak meg szeretnék vele beszélni valamit.

- Valamit, amit nem mondhatsz el nekem? – találgatott szemét forgatva. Bólintottam.

- Igen, valamit, amiben nem vagyok még biztos, és tudnom kell. De utána ígérem, elárulom.

Aprót bólintott. Hálás voltam neki, azért amiért nem feszegeti, miért is nem mondom el neki, hogy miről akarok Carennel beszélni. Komolyan nem tudtam mire számíthatok. Végestelen végig Will szavai jártak az eszemben. Nem értettem mire célzott. De volt egy olyan érzésem, hogy a családom valamit elég komolyan „titkol” előttem.
Caren háza előtt Embry lelassított. Néhány másodpercig csendben ültünk a sötét kocsiban. A házat bámultam és a bent pislákoló fényt, ami valószínűleg a konyhából jött.

- Megvárnál idekint? – kérdeztem. – Négyszemközt szeretnék a nagynénémmel beszélni.

- Lana, mi történt? – kérdezte átható pillantással. – Tudnom kéne valamiről?

- Talán már tudod – sóhajtottam, majd kiszálltam.

A lépcsőkön felfelé menve nem tudtam mire számítsak. Óvatosan benyitottam a házba, majd a konyhába lépdeltem. Caren békésen írogatott valamit az asztalon, közben valami számot dúdolt, ami a rádióban szólt. Halkan megköszörültem a torkomat, hogy észrevegyen, de semmi. Majd halkan kopogtam. Ijedten rezzent össze, majd szívéhez kapott.

- Ó! Lana! – hápogta. – Ne rémisztgess, kérlek! A frászt hoztad rám…

- Sajnálom – motyogtam, egy mosoly kíséretében.

- Hát te, hogy-hogy itt vagy? És Embry?

- Ő kint vár az autóban – feleltem, miközben közelebb mentem és megálltam egy egyik szék előtt. Mély levegőt véve rápillantottam. – Beszélnünk kéne valamiről.

Arcán jól látszott a döbbenet, egy egészen szeméremnyi ideig megesküdtem volna rá, hogy arca színe egyenlő volt a faléval. Hirtelen azt sem tudta mihez kapjon. A nappaliba küldött, miközben Ő a konyhába ment és felrakott egy teát. Sokáig csörömpölt. Hallottam, ahogy ideges mozdulatokkal keresi elő a teafőző egy részét, majd ahogy megengedi a vizet. Szinte magam elé képzeltem, ahogy remeg, és nem tudja, hogy kezdjen bele. Körbenéztem a nappaliban és most először úgy éreztem idegen vagyok itt. Lehet, hülyén hangzik, de valahogy már a másik házat szoktam meg otthonomnak, lehet csupán Embry közelsége miatt, hogy állandóan ott van, és együtt vagyunk ott. Lehet, hogy azért, mert ezt a házat soha nem akartam elfogadni. Nem tudom. Most mégis olyan érzésem volt, hogy ez az a hely ahonnét hosszú-hosszú időre eltűntem, majd haza jöttem. De ez nem így van! Csupán 2 napra mentem el, Embryhez a házunkba. Fú… még mindig furcsa kimondanom, és rágondolnom, hogy a házunkba. A mi közös házunkba. Rémisztő és egyben csodálatos.

Mikor nagynéném visszaért két hatalmas fényképalbumot hozott magával. Majd lassan belekezdett egy egész nagy hablatyba a családról. Türelmetlenül vártam, hogy oda érjen ahhoz a részhez, ami engem érdekel, de valahogy mindig elkerülte azt. Nem tudtam készakarva-e vagy véletlen, de mikor már nem bírtam tovább közbe szóltam.

- Anyu tényleg farkas volt? – Még kimondani is nehezemre esett, nemhogy feldolgozni ezt az egészet. Caren lesütötte szemeit, majd félve rám pillantott.

- Igen – sóhajtotta. Várta reakcióm, de nem történt semmi. Nagy levegőt véve ismét belekezdett. – De nem csak Ő. Az… az egész család.

- Úgy érted Te és Jack is? – Csukott szemmel bólintott.

- Igen. Jacknek és nekem jött ki legelőször ez az egész farkas gén. Édesanyád nem változott át jó sokáig. Ha jól emlékszem 20-21 éves lehetett, amikor először átváltozott. Senki sem gondolta volna, hogy ő is átváltozik… főleg mivel mi Jackkel már 16 éves korunk előtt váltottunk. Senki sem értette mi történt vele…

- Hogy érted? – kérdeztem. Mély levegőt vett mielőtt válaszolt volna.

- Édesanyád mielőtt átváltozott volna, elment. – Értetlenül néztem rá. Mi az, hogy elment? – Elment, valahová messzire. Mi is csak találgatni tudunk, hogy hová. Nem akarta elárulni és nem is mondta el senkinek sem, hogy hol volt 5 hónapig. Mikor visszaért, már farkas volt. De valami nem volt rendben vele… a gondolatai… valahogy nem voltak tiszták. Nem is, hogy tiszták… hanem nem értettük őket. Persze kommunikálni kitűnően tudtunk, és hallottuk is egymást, amikor kellett, de az ő saját egyéni gondolatait, amire éppen gondolt vagy megtörtént vele, azt sohasem. Persze ezt most neked nehéz megérteni, de talán úgy magyarázhatom el neked a legkönnyebben, hogy az emberek példájával jövök. Ha beszélek érted, amit mondok, de ha hallgatok, akkor nem hallod a gondolataimat. Hiába pörgeted le magadban ezerszer is a dolgokat, én azt nem hallom meg. – Aprót bólintottam, hogy felfogtam szavait. – Szóval beszélni tudtunk egymással, de ettől többet soha. Soha nem láttunk bele teljesen az elméjébe. Ezáltal megmaradt ez a kis titka magának. Gyakran eljárt, szinte soha nem láttuk. Fogalmunk sem volt mi lehet vele. Próbáltuk követni, és rávenni mondja el mi történt vele. Majd ismét eltűnt, de akkor már 2 évre. Végül egy apró totyogó poronttyal tért haza. A megszólalásig hasonlított rá. Azok a kis gödröcskék az arcán… azok a barna szemek… és az a sötétbarna haj… mintha csak magát Magen-t láttam volna. Természetesen édesanyád nem volt valami jó állapotban. Teljesen legyengítette, hogy téged próbált óvni, és védeni az akkor rád vadászó vámpíroktól. Amit tudtunk megtettünk annak érdekében, hogy megvédjünk titeket. Végül aztán, mint te is tudod elszökött veled Spanyolországba. Pár hónap múlva üzenetet kaptunk tőle, hogy mennyünk érted, mert veszélyben vagy. Amikor oda értünk te egyedül voltál a hotelszobában, aludtál. Néhány órája mehetett el, mire oda értünk, még az illata is friss volt. Végül haza hoztunk. Mivel Jackkel mi nem voltunk képesek elfogadni, hogy Megan eltűnt keresni kezdtük. Téged pedig Marcus és Claudia neveltek fel. Az autóbaleset pedig nem véletlen volt… a vámpír, aki téged akart Ő tette. Végül Jackhez kerültél, majd végül megjelent William és hozzám kerültél.

- William? Úgy érted Will? – hördültem fel értetlenül.

- Igen. Ki más?

- Mi köze Willnek hozzám és a múltamhoz?

- Ezt tőle kérdezd – felelte csendesen.

Nagynéném mutatott pár képet anyuról farkasként, amiket féltve őrzött a kíváncsi tekintetek elől. Mesélt még néhány dolgot rólam, de csak kiskoromról. Majd búcsút véve elindultam kifelé és máris készültem a következő menetre, és egy újabb vallomásra. Félig-meddig megsemmisülve értem ki a kocsihoz és szálltam be. Jól tudtam ez még csak a kezdet. Magamban pedig egyre inkább kezdtem kételkedni, hogy tudni akarom azokat a dolgokat, amikre nem emlékszem, a múltam egy részét. Magam elé meredve ültem a kocsiban míg Embry meg nem szólított.

- Jól vagy? – kérdezte fojtott hangon. Tekintete lágy volt és aggódó, félig elmosolyodtam csakhogy könnyítsek lelkén.

- Persze – leheltem. – Most már haza mehetünk.

Ha valamit még szerettem Embry-ben az-az volt, hogy nem nyaggatott. Megértette, ha nem akarok a dologról beszélni és kicsit hagyta az egészet. Noha húsz percen belül úgy is megkérdezi – amiben biztos voltam – egész türelmesnek mondható.
Azon tépelődtem vajon Embry tudhatja, vagy nem? Tud rólam mindent és ennek ellenére szeret és nem szólt semmit erről? Való igaz, nem neki kellett volna ezt mind elmondania. Egy részem szinte kiáltozott azért, hogy amint hazaérünk, felhívjam Willt, ugyanis tartozik nekem némi beszámolóval. Másik részem viszont nem igazán kívánta látni. Először fel kellett fognom, hogy mi is ez az egész, utána jöhet majd Ő. Bevallom kezdtem tartani tőle… hogy vajon mi köze lehet hozzám. Mielőtt befordultunk a ház előtti sarkon úgy döntöttem, hogy mára elég ennyi, belőlem és az egész múltfeltáró hadműveletből. Fáradt vagyok. Holnap folytatom.