22.fejezet - Laguna Beach

HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Laguna Beach

Fáradtan, elgémberedtem tértem magamhoz a repülőút végén. Magamban már sikoltoztam, hogy mikor lesz ennek egyszer vége. Máskor még élvezem is a repülő utat, de most valahogy nagyon nem. Az órámra pillantva vettem észre, hogy öt óra van, nagyjából két órát utazhattam. Mikor a repülőm földet ért, és én lassan lekászálódtam onnan, döbbent csend következett – legalábbis nálam. Meglepett, hogy milyen meleg van, és az égbolt is milyen tiszta, itt-ott egy-egy bárányfelhő, de amúgy csak az a gyönyörű óceán kékség.
Napszemüvegemet az orromra tolva, felkapva poggyászomat útnak indultam a reptéri váró teremben. Kint hamar meg is találtam Jack-et, aki egy fekete Alfa Rómeónak volt dőlve. Sötétbarna haja, most rövidre volt nyírva – legalábbis, amikor a kórházban láttam hosszabbnak tűnt. Mosolyogva várta, hogy oda érjek hozzá.

- Jó nagyot nőttél, mióta utoljára láttalak – köszöntött nevetve bácsikám. – Jó újra látni, kincsem.

- Téged is jó látni, Jack. Mel?

- A háznál vár téged – sóhajtott fel, majd bőröndömet kezemből kivéve a kocsi csomagtartójába süllyesztette.

Út közben elég sokat beszélgettünk, mi történt az óta, mióta meglátogatott a kórházban. Elmesélte, miként csinált volna egy nagy fogást egy férfival, csak az elfelejtett eljönni a találkozóra. Többször is a szájára vette útközben, nem épp finom kifejezésekkel. Majd más mederbe eveztünk át a szócsatában.

- Mesélj csak, hogy van az-az indián kölök, aki oda van érted? – sandított rám és halvány mosoly jelent meg szája szélén.

- Mi? – kérdeztem, döbbenten. – Te tudsz róla?

- Beza – feleli nemes egyszerűséggel. – Szóval… mi van vele?

- Gondolom, megvan… Nem igazán vagyunk beszélő viszonyban.

- Hoppá! Ez nekem új. Rossz fát tett a tűzre? – Hangosan felsóhajtottam, mire értette, hogy nem kívánok erről a témáról több szót ejteni.

Az út hátra lévőt részét, én csendesen töltöttem, míg Jack csak mondta és mondta. Az út közben egyre kanyargósabb lett, bent a városnál az utat a járda szegény után pálmafák díszítették, egészen addig, míg a tenger felőli oldalon mentünk. Lejjebb viszont ott volt a strand ahol fürdeni lehetett, egy végtelen hosszú részen. A városban az élet is nagy volt. Akár merre néztem mindenhol csak fürdőruhás egyéneket lehetett látni. Rájöttem mi is hiányzik az életemből… a napfény és az állandó meleg. Még most sem sikerült megkedvelnem Forks-ot.
Jack kihajtott a városból, de még mindig a tenger melletti úton mentünk, még jó pár kilométert mentünk autóval, felfelé a domboldalra, mikor megállt egy kétemeletű fehér színű ház előtt. Csodálatos volt, már így kívülről is – és ahogy ismerem Melanie-t a belső is ugyan ilyen kifogástalan.

- Üdv itthon – somolygott.

- Itthon? – kérdeztem vissza meglepetten, és egy pillanatra a szemüveget is lejjebb toltam az orromon. – Talán már meg is vettétek?

- Hát persze – nevetett fel Jack. – Mel, nem igen akarta húzni az időt. Úgy, hogy Coloradóból egyenest ide költöztünk.

- Váó – ennyi volt, ami tőlem telt, csupán ez a szó. Mit mondhatnék? „Kérlek, Jack engedd meg, hogy ide költözzek?”

Az autóból kikászálódva még mindig csak azt a hatalmas házat bámultam. Le sem tudtam venni róla a szememet. Őszintén szólva, magamnak is egy ilyen házat álmodtam meg, valahol egy verőfényes napsütéses helyen. Nem pedig a mindig borús Forks-ban.
Jack a bőröndömet kivéve a kocsiból befelé tessékelt. Ha a ház külsején el voltam ájulva, akkor a belsején meg is haltam volna, olyan gyönyörű volt. Fekete bőrdzsekimet, amit még az útra készítettem be, felakasztottam a fogasra, majd a cipőmet levéve követtem nagybátyámat a házban.
Mindenhol fa parketta, kivéve a konyhában – ott csempe volt.

- Hahó, Mel! Megjöttünk – kiáltotta Jack mosolyogva, majd meghallottam a lépcső felől a dübörgő lépteket – valószínű nagy iramban jöhetett.

- Ó! Lana! De jó újra látni téged! Már vagy ezer éve nem láttalak! –Ölelt magához a szeleburdi nő, majd mosolyogva végigmért. – Kell egy kis napfény neked, olyan kis sápatag vagy.

Ez az! De tudtam én, hogy kapok valami jó kis beszólást. Ez vártam… Sápatag? Milyen legyek egy repülőút egy veszekedés és egy ördögi helytől? Forks-ba sem kell barnulásért utazni, az is biztos.
Szégyenlősen megvontam vállam, majd elmosolyodtam.

- Hát Forks-ban nem igen van esély egy jó kis napozásra – motyogtam.

- Na, majd itt lesz alkalmad – jelentette ki határozottan, majd kézen fogott és magával húzott, fel az emeletre. – Elkészítettem a szobádat. Remélem tetszeni fog.

A lépcső tetejére felérve Mel hirtelen megállt, majd sejtelmesen rám mosolygott. Majd megperdült és nyakában lógó vékony selyem kendőjével bekötötte a szememet. Balra fordultunk és tovább vezetett egy ajtóig, majd ott beirányított. Hirtelen levette rólam a kendőt, én meg csak hápogtam a gyönyörtől. Csodálatos volt!
A szobát egy kicsit sötétebb színű parketta borította, mint lent a többi szobát. A falak színe tengerkék volt – amilyet szerettem. Nem az a haragos, hanem inkább ilyen kellemes világosabb kivitelű tengerkék.
A szoba bal oldalán egy hatalmas üveglap volt a fal helyett, ami egyenesen a tengerre nézett, a bal szélén pedig ott volt az-az ajtó, ami szintén üvegből volt, hogy onnan még kimehessek az erkélyre, ami fa korláttal volt elkerítve érdekes mintázattal. Mögötte a pálmafák tornyosultak, ami közvetlen a ház mellé nőtték be magukat.
Az üveglap ablaki részén volt az ágy, mint egy hercegnő ágya – gondoltam, ahogy ránéztem. Az ágy keretei szürke színűek voltak. Az ágynemű huzata maga is fehér volt, így jól ment hozzá a fehér függöny, ami az ágy négy sarok keretéhez volt kötve piros selyem madzaggal. Jobb felén egy fehérre festett apró kis éjjeliszekrény rajta egy lámpával. A szoba jobb oldalán egy szekrény volt, ami ugyan csak fehér színű volt. Sőt egy akváriumot is kaptam a szobához kizárólag csak tengeri halakkal. Volt még bent egy sík képernyős tv és egy nagy zenelejátszó is.
Gyönyörű, csodás, meseszép – nem is tudtam erre megfelelő szót, annyira tetszett itt minden.

- Ez eszméletlen – nyögtem ki végül, majd Melanira néztem mosolyogva. – Köszönöm szépen!

- Nincs mit – ölelt magához. – Nagyon örülök, hogy tetszik. Mindig is a fülemben csengett, az amit gyermeteg ésszel megálmodtál az ágyadról, így hát gondoltam megvalósítom.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – nevettem fel – ha az én szobám ilyen csodás, akkor a tiétek milyen lehet? Várj… tudom… fenomenális!

Melanie nevetve húzott maga után, hogy megmutassa a többi szobát. Mind nagyszerű és szemkápráztató volt. A nappaliban volt egy nagy kanapé, valamint előtte egy kis asztalka, ami alatt egy fehér szőnyeg volt, és egy kandalló, amin a plazma tv lógott. A kandalló párkányán képek, rólam-róluk és az egész családról. Sőt felfedeztem egy képet Asa-ról és rólam. Végül kimentünk a teraszra, ami a tengerre nyílott. Hasonlóan, mint az én szobámnál egy üveglapos tolóajtó nyílott rá, előtte fehér függöny. Jobb oldalon egy nagy medence és mellette négy darab napozó ágy, és köztük egy-egy kis asztalka. Fent a bal sarokban egy grillező – ahol Jack épp sütögetett - , míg egy kicsit lejjebb egy asztal – napernyővel a közepében – és körülötte székek.
A terasz fehér ciráda mintás csempéből volt kirakva és oldalai mentém csak úgy, mint nálam érdekes mintázatú fa korlát – csak sötétebb kivitelben.

- Remélem éhes vagy – szólalt meg Jack a grillező mögül.

- Hát persze – feleltem, majd pár lépéssel a korláthoz mentem és körbenéztem.

A kilátás is csodálatos volt. Lent a korlát alatt meredek sziklák tömkelege, amik végül a part homokjában végződtek, és utána tenger.

- A farkasod, hogy van? – kérdezte Melanie vacsora közben, miután kortyolt egyet a vörös borából. Először nem tudtam eldönteni kire gondol: Embryre vagy Asa-ra, majd az utóbbi mellett döntöttem.

- Remekül – feleltem mosolyogva. – Most éppen Carent boldogítja. Remélem, azért nem bontják szét a házat, mire visszamegyek. – Itt egy pontig elhúztam a számat. Nem volt kedvem visszamenni.

- Ennyire nem szeretsz ott Forksban? – kérdezte tapintatosan Mel, közben mindvégig arcomat fürkészte. Jack is rám emelte a tekintetét és kíváncsian várta a válaszom.

- Nem az én világom – sóhajtottam fel végül, az igazságnak híven.

Nem akartam azt mondani, hogy gyűlölöm és legszívesebben vissza se mennék, mert ez nem volt igaz. Mélyen legbelül szerettem azt az aprócska várost, de most nem akartam vissza menni. Sőt… ha tehetném, egy ideig biztosan nem mennék vissza. Ahogy mondtam nem az én világom – én nem tartozom közéjük. Lehet, hogy egy farkas lenyomata vagyok, amit most nagyon erősen megcáfolnék, de akkor sem érzem úgy, hogy tényleg oda tartozom.

- Holnap, ha van, kedved bemehetnénk a városba vásárolgatni, utána meg lemehetnénk a strandra. Mit szólsz? – vetette fel Melanie gyorsan, hogy oldja a hangulatot.

- Remekül hangzik – bólintottam egy aprót.

Este lefekvéshez készülődve még egyszer lenéztem a tengerre. Gyönyörű volt, ahogy a hold és a csillagok fénye visszatükröződött a víz felszínén, szemkápráztató volt. A hűvös éjszakai szél meglibbentette hálóingem szélét, én pedig libabőrös lettem hirtelen. Jobbnak láttam inkább bemenni és nyugovóra térni.
Éjjel viszont telefonom csengésére ébredtem. A kis óra a szekrényen, hajnali egyet mutatott. Kinek jut eszébe ilyenkor hívni? Anélkül, hogy felkapcsoltam volna a villanyt, elkezdtem telefonomért kutatni az éjjeliszekrényen. A hívót sem néztem meg, annyira félálomba voltam még.

- Lana! Na, végre! Mégis, hol vagy? – A hang aggódó volt és kétségbeesett, és ahogy kivettem egy szemernyit még megkönnyebbült is.

- Téves szám – morogtam bele a telefonba, majd kinyomtam és kikapcsoltam. Másik oldalamra átfordulva aludtam végül el.

Másnap reggel megnéztem ki hívott, mivel éjjel odáig sem jutottam el, kicsit sem meglepve tapasztaltam, hogy pont az, aki miatt eljöttem. Megreggeliztünk és Melanie-val elindultunk a városba. Gyönyörű szép hely volt! Az utcák mind csordultig megtelt emberekkel, akik a kávézókban vagy azok teraszán üldögéltek. Egészen más volt, mint Forks, vagy Colorado. Nálam ez nagy szó. Nekem mindig is Colorado volt a mindenem, az én szülővárosom-, noha ez így nem igaz. A szülővárosom? Nos, az jó kérdés hol van. Fogalmam sincs róla, senki sem árulta el.
Melanie és én szinte egész délelőtt róttuk a köröket a városban. Megvettük a vacsora kelléket, sőt egy új fürdőruhát is kaptam – mivel a régit otthon hagytam. Majd vettünk pár rövidnadrágot és pár ujjatlan pólót is. Sőt egy spagetti pántos kis egyrészes nyári ruhát is kaptam Melanie jóvoltából. Mel harminc éves volt, öt évvel fiatalabb, mint Jack. Így érthető miért vagyok vele el annyira jól. Rettentően fiatal még.
Ebéd közben Jack elég feszült és izgatott volt. Mintha megkapta volna azt, amit egész életében vágyott. Sőt említette, hogy Caren telefonált neki. Létezik, hogy a hátam mögött szervezkedik valamit?

- És mi van a srácoddal? Azzal a Callal – Pislogva bámultam fel a tányéromból Jack- re, aki éppen gonoszkodó vigyort küldött felém. Valahogy éreztem, hogy a kocsiban nem adtam világosan a tudtára, hogy nem kívánok róla beszélni. Sőt azt is, hogy a telefonbeszélgetésben ő is részt vett.

- Már mondtam: Gondolom, megvan. Nem különösebben érdekel.

- Veszekedés szagot szimatolok – húzta fel az orrát, majd úgy tett, mintha a levegőbe szagolna.

- Jack – mondta nyomatékosan Melanie, majd felhúzta szemöldökét.

- Jól van, jól van. Megyek - emelte fel kezeit megadóan, majd az üres tányérokat felkapva bement a házba.

Én szó nélkül felálltam, mert úgy döntöttem elég volt mind az ebéd, mind ez a beszélgetés. Kettő óra felé délután Melanie lehívott a strandra, ami rögtön a házukkal szemben volt. A nap melegen sütött szinte égetett, így fürdőruhát vettem fel egy kis napozás miatt, na meg Melanie úszni is akart. Valahogy most nekem nagyon nem volt kedvem, de azért mégsem akartam vissza utasítani.

- Mesélj – kérte halkan, miközben a napozóágyon elfészkeltük magunkat – Mi történt köztetek?

- Semmi, komoly – füllentetem könnyedén. – Csupán összekaptunk.

- Nehéz egy vérfarkas szerelmének lenni – sóhajtott fel halkan, nekem pedig szemem kitágult és azonnal felültem. Honnan tud erről? Beszéltem volna álmomban? Ezért még halállal lakolok…

- Honnan tudsz te erről? És mióta? – dadogtam gyorsan, és közben szívem is hevesen vert.

- Carentől tudom. Nagyjából az óta amióta oda kerültél – felelte tömören. – Hidd, el az a fiú nagyon szeret téged.

- Ja, persze – bólogattam, miközben hátra dőltem újra az ágyon. – De csak azért, mert a „lenyomata” vagyok. – Közben pedig macskakörmöket róttam a levegőbe.

- Bevésődés ide, vagy oda, az Ő szerelme földön túli irántad. Ne úgy fogd fel, mintha ez neki kényszer lenne, hogy szeretnie kell téged, mert a lenyomata vagy!

- De hát, ha egyszer így van! – morgolódtam tovább.

- Lana! Örülnöd kell! Az Ő szerelme olyan tiszta irántad, mint… mint… az szín tiszta égbolt. Sok embernek nem adatik meg ez a dolog, ami most nektek. Örülj, hogy tudsz úgy érezni, mint ahogy sokan mások nem. Amúgy előnye is van – kuncogott fel halkan – Ő legalább nem árul, el a másik nővel. Mint ahogy az sok férfi teszi.

Volt idő, amikor én is így gondolkoztam. De az óta, nem is tudom… megváltozott ez az egész. Mintha kételkedtem volna az érzéseiben. Számomra egy egyszerű közönséges embernek hihetetlenül hangzik, hogy egy lenyomat. Komolyan, ha valaki két hónappal ezelőtt oda állt volna elém ezzel, én biztos körbe röhögtem volna.

- Egyébként – kezdte halkan és elgondolkodva – Hiányzol neki, és aggódik.

- Tudom – feleltem. – Tudom, hogy aggódik, tegnap hívott.

- Ő hívott éjjel? – kérdezte meglepetten, mire én bólintottam. – Caren, ma mikor felhívta Jacket, elmondta, hogy a srác teljesen kivan. Fél, hogy már soha többé látni sem akarod. Sőt aggódik, hogy miatta valami meggondolatlanságot teszel. Nem tudja, hol vagy még mindig. Hisz Caren nem akarta elmondani neki, ami miatt majd beleőrül az egészbe.

- Kell ez a pár nap különlét – suttogom magam elé.

Még úsztunk egyet a tengerben, - ami kellemesen langyos volt – majd visszaindultunk a házba. A nappaliban lévő órára pillantva, észrevettem milyen későre jár. Legalábbis jól elszórakoztunk lent a parton az időt. Vacsora után úgy döntöttem bemegyek egy kicsit a városba, hogy körül nézhessek egyedül is. Felhúztam egy farmer nadrágot – mivel eléggé lengedezni kezdett a szél - és egy fehér pántos pólót, és felkapva napszemüvegem, táskám, a bőrdzsekimet és indulni készültem.

- Hova készülsz? – kérdezte Jack, miközben pár edényt mosogatott el.

- Csak bemennék a városba egy kicsit még körülnézni, és vennék Carennek valami ajándékot is. Vagy inkább maradjak? - kérdeztem tapintatosan.

- Nem, nem kell. Nem azért kérdeztem. Menj nyugodtan és érezd jól magad – mondta egy őszinte mosollyal az arcán. Aprót bólintva elindultam kifelé. – Ó, Lana! Erre szükséged lesz – majd felém dobott egy autó kulcsot. Kérdően néztem rá, mire csak két szót felelt. – A garázsban, fekete.

Ahogy beléptem a saját kis garázsukba, megláttam a fekete álmot! Egy valódi Porsche amit, ma én vezethetek. Ez aztán az „ajándék”!
Már alkonyodni kezdett. A tenger nyelte el a narancssárgában pompázó napot, az lilásra festette az égboltot. Nagyon szép volt! Ahogy beértem a városba, és leparkoltam az autóval rögtön keresgélni kezdtem az ajándék boltokat.
Carennek vettem egy hó gömböt, amiben két delfin volt és tengeri korallzátony. Nessie-nek egy egy csillag alakú nyakláncot. Rose-nak egy fülbevalót, Alicenek és Bellának egy karkötőt, ami nekem nagyon tetszett. Esme-nek pedig egy nagy kagylót, mivel tudtam, hogy gyűjti az ilyen dolgokat. Jaspernek vettem egy hangulat gyűrűt – tudom nevetséges, és semmi haszna, de így valamelyest a család is tud az Ő hangulatairól. És amúgy is ironikus igazán, sőt vicces. Edward egy érdekes üveggolyót kapott, ami ökölnyi nagyságú volt, és hegyi kristályból volt, benne pedig egy oroszlán díszelgett. Emmett… nos ő volt a legnehezebb. Nem tudtam minek örülne. Végül aztán arra jutottam, hogy vettem neki egy baseball labdát, mivel múltkor úgy is morgott, hogy Jaz eldobta valahova és nem találják.
Sőt, a farkasokat sem felejtettem ki. Tudtam, hogy ők sem nyakláncot, sem karkötőt nem hordhatnak, mert, ahogy átváltoznának, elszakadna. Hosszas keresgélés után rátaláltam egy indián boltra, ahol többféle dolgot találtam. Úgy döntöttem pólót kapnak, abból úgy is hiányt szenvednek. Ezért egy fekete alapon farkas mintával ellátott pólót kaptak. Leah is szint úgy, hiszen nem lenne igazságos, ha kihagynám. Emilynek pedig egy álomcsapdát vettem.
Visszavittem a kocsihoz az ajándékokat, majd még egyszer körbe jártam a várost gyalog. Majd végül

Visszaindultam a kocsihoz, amikor a szél még jobban feltámadt. Sőt amilyen okos kislány voltam a kocsival is lejjebb álltam meg, és nem tudtam hol hagytam – annyira elcsászkáltam közben. Pár percig tétováztam a bolt előtt, hogy várjam-e meg, míg csendesedik a vihar vagy induljak el. Az én tétovázásomnak köszönhetően, kifogtam az esőt. Kíméletlenül szakadni kezdett, és nálam még esernyő sem volt.
Rohanni kezdtem lefelé az úton arról amerről jöttem. Kár volt, mert így is úgy is eláztam volna. Az orromig sem láttam ebben a hatalmas esőben. És tessék! Már megint! Csupa víz voltam… Ezért utálok megázni. Legszívesebben Afrikába utaztam volna a Szaharába, ahol ritka az eső, sőt a hideg is. De erre lehetőség van? Szerintem nincs.

Végül aztán egy vendéglőbe kötöttem, ki mert kilátástalannak tűnt az, hogy ilyen eső mellett a kocsimhoz érjek. Az autó szerencséje, meg az volt, hogy indulásom előtt felhúztam a tetejét.

- Adhatok valamit kedvesem? – mosolygott rám kedvesen az idős pincérnő.

- Egy forró citromos teát kérnék, köszönöm – mosolyogtam hálásan rá.

Hosszú percekig ültem a forró tea fölött és markolásztam a bögrét, ami valamelyest felmelegítette jéghideg kezeimet. Az eső pedig mindig nem hagyott alább. Már két órát ülhettem ott a vendéglőbe, és már vagy a harmadik-negyedik bögre teánál tartottam, de az eső ugyan úgy szakadt. Végül aztán fél óra múlva elcsendesedett az egész. Fizettem majd távozni készültem.
Az utcákon korom sötét volt egy-egy lámpa világított csak. Fura érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Röhejes – nevettem magamon. Kezdek bedilizni a vámpíros és vérfarkasos Forks után. Amikor elhaladtam egy sötét sikátor mellett hangokat hallottam, majd magam elől is kiáltozásokat. átmentem az út másik oldalára és gyorsabban szedtem a lábaimat. Közben megjelent az utca egyik felén három alak, egy kisebb utcába tértem be, ami szűk volt és sötét. Előröl meghallottam még pár ember hangját, az egyik nagy szemetes mellé rejtőztem így nem látott senki. Körbenéztem: egy hatalmas tűzrakás körül állt négy vagy öt ember, majd megérkezett az a három is, akikkel szemben találkoztam, de magukkal hoztak két lányt is.

- Szóval mi a terved? – kérdezte az egyik hang.

- Megkeressük és megöljük a vegákat – röhögcsélt egy újabb hang.

- Az összeset, mind nem tudjuk kiirtani. Jen megőrült, hogy ha ezt elvárja. Túl kevesen vagyunk.

- Ezért hoztam alanyokat – nevetett a hármas trióból az egyik, majd megtaszítva a két lányt, két másik karjába vetette, akik a lányokba harapnak.

A lányok sikoltozva esnek össze, és a földön vonaglottak. Hangos sikoltozások közepette röhögtek tovább. Hirtelen tudatosult bennem mi is ez itt. Egy vámpír banda, valószínű felkelést szítanak, vagy tudom is én mit.

- Nincs sok időnk Jay, úgy hírlik feltűnt a másik lány is és közel a vérvonal. Ami veszélyt jelent mind ránk, mind a démonkutyákra.

- Tudom Spen, tudom. Viszont az a család nem fogja oda adni az emberlányt. Sőt gyakorlatilag azt sem tudjuk, melyik vega bandánál van. Ezért kell, az összeset kipusztítani.

Hangos kacaj volt a válasz, a vámpírokon belül Közben a két lány még mindig ugyan úgy a földön hevert vérbe, fagyba és sikoltozva. Ezek meg csak jót mosolyogtak.

Hogy meg akarják ölni a Cullen családot? Uram isten! Ezek Forksba is eljönnek! Valamit tennem kell…! Teljes pánikba estem a hallottak miatt. Rettenetesen megijedtem, remegve próbáltam hátrálni, de véletlen meglöktem egy zsákot, ami halk neszt eresztett. A vámpírok felkapták a fejüket.

- Halljátok ezt? Egy új jelentkező – kuncogott az egyik, majd megindultak felém.

Én a nyúlcipőt felvéve futni kezdtem, de hamar megállított az egyik és a torkomnak szegezte a kezét.

- Üdv a klubban, kislány! – kacagott fel, majd nyakam lefogva közelíteni kezd felé.

De még mielőtt elérte volna azt, két erős kéz tépte le rólam. A vámpír, aki egy kukán landolt az erős ütés miatt. A sötét árny szeme vörösen izzott majd védelmezően elém állt.

- Ő az enyém! Egy újjal sem érhettek hozzá! – kiáltott rájuk a sötét árny, a többiek pedig eleget téve kívánságának, vonakodva, mégis meghajolva, magunkra hagytak minket a sötét sikátorban.

.