HUSZONHARMADIK FEJEZET
L'ombra del passato
Fejemben szinte minden összemosódott, még most sem voltam képes felfogni mi is történik. Szüntelen azon járt az agyam, hogy meg akarják ölni a vegetáriánus vámpírokat – már ha jól értelmeztem szavaikat. Persze a saját életem most cseppet sem zavart, miért is zavarna? Ott álltam egy vámpírral, aki perceken belül életemet veszi, de kit érdekel? „Hahó! Lana! Lakik odabent valaki? Itt az alkalom… ideje futni.” Na persze. Rögtön utolérne. Mellesleg a lábaim nem mozdultak. Miközben saját magammal vitatkoztam észrevettem, hogy teljesen magunk vagyunk. Egy árva lélek sem fordult meg arra. A vámpír még mindig a támadóim irányába fordulva állt, meg sem mozdult, mintha kővé dermedt volna. Itt az alkalom…?
Egy lépést tettem hátra pechemre megbotlottam valamibe és elestem valamiféle zsákok közé. Az idegen felém kapta a fejét, arcát nem láttam, csupán csak vörös íriszét – ami világított a sötétben. Lassan sétálni kezdett felém, én pedig a földön kúszva próbáltam hátra araszolni, végül a hátam találkozott a hideg fallal. Nincs menekvés – gondoltam immár megtörve.
Zihálva vártam a halált eljövetelét, de az csak nem sietett. Sőt! Kínzó lassúsággal közeledett. Mikor már teljesen előttem állt, szemem-lehunytam, és kezem ökölbe szorítottam. Már csak imádkozni tudtam, hogy gyorsan végezzen velem. Ehelyett, egy ismerős mély hang szólalt meg.
- Felállnál végre? – kérdezte türelmetlenül, én pedig nem bírtam ki, hogy ne nyissam ki szemeimet. Kezet nyújtott felém, és várta, hogy elfogadjam.
Bizonytalanul fogadtam el a segítő jobbot, és álltam fel. Hunyorogva próbáltam kivenni az arcát, de csak szemeit láthattam, semmi mást. Még mindig kezemet fogva megindult ki a sikátorból sietős léptekkel. Amikor végre kiértünk onnan, az utcára gyér fény világította meg, megmentőm arcát. Elborzadva téptem ki kezemet az övéből és hátrálni kezdtem.
- Te? – kérdeztem akadozó nyelven. – Mit keresel itt?
- Épp az életed mentem. De egyébként nincs mit, szóra sem érdemes! – felelte némi sértődöttséggel hangjában. – És eddig egész jól haladok, úgy, hogy ha leszel szíves csendbe maradni, akkor még talán a holnapot is megéred.
Több sem kellett nekem, befogtam. „Bíztam” benne annyira, hogy talán nem öl meg. Halkan mentünk egymás mellett a kihalt utcákon. Majd végül beértünk a belváros egyik forgalmasabb részébe. Feltűnés nélkül leakasztott egy napszemüveget egy árus polcáról, majd misem történve oda sétált hozzám önelégült vigyorral az arcán és kezeit zsebre vágva sétált tovább. „Ez egyszerűen fantasztikus! Az előbb hallottam, hogy valami gyilkolós nap lesz, erre Ő megment egy falka vámpírtól, sőt úgy mond, rájuk parancsol, és azok engedelmeskednek neki. És most ide sétál hozzám, egy napszemüvegben lezserül, mintha misem történt volna! Mi a frász van? Fejükre ejtették a vámpírokat? „
Egy étterembe terelt be, ahol alig voltak vendégek. De így is egy eldugottabb sötétebb sarokba invitált. Majd udvariasan hellyel kínálva leültetett, majd Ő maga is. Nem tehetek róla, de meg tudtam volna ölni.
- Feszülten várom válaszod – jegyeztem meg csípősen, mire Ő csak elmosolyodott.
- Később – intett le, mert eközben megjelent asztalunknál egy csinos fiatal, szőke pincérnő.
- Mit parancsolnak? – kérdezte vérlázító mosoly kíséretében, amit a velem szemben ülő alaknak küldött. Ő jelentőség teljesen rám nézett, én zavaromba pedig kimondtam az első étel nevét, ami eszembe jutott.
- És két kólát – tette még hozzá mosolyogva, én pedig oda szúrtam neki.
- Sprit-ot! – javítottam ki.
Miután a pincérnő elment, én azonnal kapva az alkalmon, hogy magunkra hagytak bosszúsan rámordultam.
- Ne csináld ugyan azt, mint Edward Bellával! Oké, hogy egy étterembe hozol miután megtámadtak, de legalább nem kólát rendeltetnél.
- Nocsak… milyen tájékozott valaki – kuncogott fel halkan. – Egyébként csupán azért akartam, hogy kólát igyál, mert abban van koffein…
- Nem érdekel, hogy miért akartad –vágtam közbe. – Én kérdeztem valamit, és még mindig nem feleltél.
- Erre jártam – rándította meg vállát mosolyogva.
- Brad! Ez nem vicces! Azok a vámpírok – ezt az aprócska szócskát suttogva ejtettem ki – hallgattak rád! Ha nem ismertek volna, mi a fészkes fenéért hagytak volna engem életben csupán a te kívánságodra?!
- Igazad van – sóhajtott fel és végre komolyabban vette a témát. – Valóban ismernek. Mivel a környéken szoktam vadászni. Ez az én területem, Ők csak „ideiglenesen” vannak itt.
- Hogy mondod? – értetlenkedtem. – Itt vadászol? Emberekre?
- Nem. Én már rég nem táplálkozom emberekkel.
- Na persze! Akkor miért vörösek a szemeid? Ha jól tudom, csak akkor vörös, ha emberi vérrel táplálkoztok.
- Ezt egy közönséges gyógynövénnyel lehet elérni. Ránk, vámpírokra ilyen hatással van… ami az embereknek mérgező az nekünk nem feltétlenül – mosolyodott el. – De ne aggódj, hamarosan elmúlik a hatása, - közben órájára nézett, - nem egész tizenöt perc múlva.
Az ételemet miután elfogyasztottam csendesen ültünk az asztalnál. Közben még mindig válaszán agyaltam. Hogy lehet, hogy én nem hallottam még arról a növényről? S ha a vámpírokra nincs hatással semmi, akkor miért pont ez? Rengeteg kérdés gyülemlett fel bennem, amikre szerettem volna választ kapni. Szólásra nyitottam a szám, de mégis inkább elhallgattam.
- Honnan tudod, hogy azok a vámpírok nem fognak engem megkeresni, miután rájönnek, hogy életben hagytál? – tettem fel végül az elsődleges kérdésem.
- Ki mondta, hogy életben hagylak? – húzta fel szemöldökét kérdően, az arcomból a vér is kifutott az ijedségtől. erre halk hahota lett a válasz. – Csak vicceltem. Természetes, hogy életben hagylak. Az én kis cimborám biztos nem örülne, ha baja esik az Ő Cordis Flamma-nak.
- A mi fenének? – néztem rá értetlenül.
- Ha nem haragszol ezt rá hagyom, hogy elmagyarázza neked – somolygott hamiskásan az orra alatt, majd ismét órájára. –Ha megbocsájtasz, én megyek. Itt a váltás.
- Szóval mással akarod elvégeztetni a piszkos munkát – morogtam cinikusan, de nem néztem rá.
- Ugyan kérlek – villantotta fel művigyorát. – Bízzál bennem egy kicsit jobban.
- Brad! – buktam előre a székben, hogy közelebb érjek hozzá, majd fojtott hangon folytattam -, te engem egyszer majdnem kinyírtál! Mégis, hogy kérheted azt, hogy bízzak benned?
- Jogos – biccentett felém elgondolkodva. – De a jelenlegi helyzetedben, nem igen tehetsz mást – vigyorgott rám ördögien.
Felháborodva néztem a vámpír után aki épp távozni készült az étteremből. Az ajtó előtt megállt, majd a betévedt „ismerős” vendéggel kezdett el beszélgetni. Pontosan Ő hiányzott már csak innen! Néhány perces szóváltás után Brad elment, és az újonnan jött felém tartott, egy halvány mosollyal ajkain.
- Szia – köszönt, majd leült az előttem álló székre. - Ugye meg sem kellene lepődnöm, hogy itt talállak? – húzta fel szemöldökét, én pedig közben az italomba kortyoltam.
- Ami azt illeti nem így terveztem el a szombat estémet – a hangomban volt egy kis él, amitől csak még mérgesebben csengett.
- Sajnálom – nézett rám együtt érzően. – Esetleg kárpótolhatnálak valamivel?
- Felejtsd el, Will – legyintettem. Nem volt sem kedvem, sem energiám az Ő kárpótlására koncentrálni.
- Na, nem! Amúgy is lógsz nekem egy vacsorával, és mivel már vacsoráztál ezért valami más után kell néznünk. – Úgy tűnt mintha neheztelne ezért rám, majd egy kis töprengés után újra megszólalt. - Használjuk ki az utolsó estét – mosolygott rám kedvesen.
- Rendben – bólintottam rá beleegyezően. Elvégre mi történhetne még? A ma esti izgalmak után ennyi jár nekem. Jöjjön hát, aminek jönnie kell.
Miután fizetett a kocsimhoz mentünk, ahol Ő vette át a sofőr szerepet. Szó nélkül felé dobtam a kulcsot, amit egy öt pontossal díjazott. A kocsiban egész végig figyelt arra, hogy engem szórakoztasson. Be nem állt a szája, mint egy magnó, aminél beakadt a Play gomb. Elhajtott a város túlsó felére, s ott is le a partra. Már messziről látni lehetett a kivilágított óriáskereket, mint egy vidámpark úgy nézett ki. Kérdő arckifejezéssel néztem rá, s mint egy gyermek oly lelkesedéssel.
- Nem mondod, hogy egy vidámparkba hoztál? – néztem rá boldogan, mikor kiszálltam az autóból. Hatalmas vigyor terült szét ajkaimon. Mint egy gyermek, aki megkapja első háziállatát.
- Nagyon úgy tűnik – mosolygott vissza rám, mikor mellém ért. – A ma estét feltétlen ki kell élveznünk, ez az egyetlen este, amelyen most nem kell aggódnunk ki, vesz észre minket. S, főleg mert nincsenek kellemetlenkedő alakok.
- Javaslom, felejtsd el azokat az alakokat egy időre. Na, gyere! – nyúltam keze után és húzni kezdtem befelé. - Az Óriás kereket feltétlen ki kell próbálnunk!
- Mindig is rajongtál érte – motyogta az orra alatt. Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna.
Minden egyes létező dologra felültünk. Volt, hogy Ő húzott bele a hülyeségekbe, volt, hogy én. Furcsa… olyan jól éreztem vele magam. Mintha a régi önmagam lennék. Vagy nem is tudom… csupán a töredéke? Mégis, most feltétlen boldog voltam. De volt valami, ami megriasztott. Embry mellett nem éreztem magam soha ilyen felszabadultnak és könnyűnek. Mi történik?
Legvégére az óriás kereket hagytuk szánt szándékkal. Bár az elején nagy volt a lelkesülésem iránta a közbeni játékok miatt megcsappant, mert tartottam attól, hogy Will ezt az egészet máshogy érti majd. De elvégre mit érhetne ezen félre? Neki barátnője van, nekem pedig barátom – vagy csak volt?
- Ti ismeritek egymást Braddel? – törtem meg végül a csendet mikor már elindult a kerék.
- Igen – érkezett a tömény válasz. Majd pár perces csend után folytatta. – Még fiatal vámpír koromban ismertem meg. Egy ideig egy csapatot is alkottunk, csak hogy én választottam.
- A lányt? – találgattam kétkedve.
- Pontosan – ajka ismét mosolyra húzódott. – Nem bántam meg. Tudom, hogy jól döntöttem. Ő volt, és lesz is az életem örökre. Fogalmam sincs, hogy- hogy tudtam ekkora hibát elkövetni. Még most is bánom.
- Biztos megbocsájt – néztem rá bátorítóan, mire Ő kétkedve elhúzta a száját.
Az óriáskerék fent megállt. A kilátás lélegzetelállító volt. A város ki volt világítva és ezernyi fényben pompázott. Kényelmesen hátradőltem a hintában és csak bámultam a messzeséget. A szél is felélénkült és megborzongtam tőle, de nem csak emiatt. A Willel töltött órák sem tudták elfelejtetni velem, azt a momentumot, ami számomra és a barátaim számára a véget jelenti. Miközben a kocsi felé mentünk én egyre jobban ezen agyaltam.
- Mi lesz ezután? – kérdeztem végül fojtott hangon, és lecövekeltem a kocsi mellett Will mellém sétált. Ő csak értetlenül nézett rám, én pedig azonnal javítottam kérdésemet. – Úgy értem mi lesz azokkal a vámpírokkal? Hallottam mit akarnak csinálni… Mihez kezdünk most?
- Brad és a társai elintézik őket – felelte. – Nem fog senkinek sem bántódása esni. Ne aggódj téged sem fognak megtalálni, már az illatodra is gondoltam! Vedd ezt fel – nyomott a kezembe egy fekete ruhát, amit a kocsiból emelt ki.
Lassan széthajtogattam és meglepve tapasztaltam ez az a pulóver, amit nem egész egy két hete kaptam Embrytől. Mit keres ez itt? Én nem hoztam magammal!
- Honnan vetted? – kérdeztem tőle és közben szúrósan néztem rá.
- A szobádban találtam – felelte, a megbánás csekély jele nélkül: - a farkasod illatát éreztem rajta, és gondoltam…
- Várj! Szóval te azért hoztad el, hogy rábeszélj, hogy mennyek vissza hozzá?
- Először igen – biccentette oldalra fejét. – ez volt az első ürügyem, csak rájöttem ez irtó hülyén hangzana, és miután megtámadtak kapóra jött, mert ezek a dögök nem ismerik a farkas szagot és így elvesztik az illatodat, és nem találnak meg.
- Úgy is hangzik – értettem vele egyet, majd morcosan kifújta a levegőt. – Oké, felveszem.
Otthon minden teljesen sötét volt. Valószínű a többiek már mind aludtak. Will velem tartott befelé, noha először nagyon nem volt ínyére a dolog, mivel tartott bácsikámtól. De könyörgöm, Ő egy vámpír! Hála nagy elméjű fantáziámnak a nomád vámpírok említésével maradásra tudtam bírni. Ahogy beértem a házba lerúgtam cipőmet a fogas alá, és lábujjhegyen kezdtem araszolni felfelé, nyomomban a röhögő vámpírral. Ekkor felkattant a villany. Jack állt a lépcső alján karba font kezekkel. Paprika vörös arcát, már csak az fokozhatta, hogy meglátta Will-t, még vörösebb lett. Egy percig döbbenten nézte a mögöttem álló vámpírt, majd felém fordult.
- Menny fel a szobádba – szólalt meg fojtott hangon.
- De…
- Majd megy – zárta le a vitát ennyivel nagybátyám, majd tanácstalanul Willre néztem, aki csak egy bólintással nyugtázta.
Úgy tettem, ahogy mondta. Felmentem, de egyszerűen megölt a tehetetlenség! Először leültem az ágyra és vártam. Semmi, Will nem jött fel. Fel, s alá járkáltam, míg végül megelégelve ezt elmentem inkább zuhanyozni.
Nappaliban
- Miért jöttél vissza? – kérdezte barátságtalanul egy mély hang melyben Jack-et lehetett felismerni.
- Te is tudtad nagyon jól, hogy nekem nem fog menni. Egyszerűen lehetetlen távol maradnom tőle – suttogta elgyötörten a nappaliban ácsorgó vámpír.
- Megígérted! Végre lett volna esélye mindent újra kezdeni, de te megint felbukkansz az életében! Mondd csak, meddig akarod még ezt a lehetetlen játékot űzni vele?
- Jack egyszerűen nem megy! Jobban szeretem, mint hittem. Jóllehet én eldöntöttem, hogy kilépek az életéből, de ez korántsem olyan egyszerű.
- Mert önző vagy, azért nem tudsz tovább lépni. Nem csak a társaságára és lényére vágysz, hanem a vérére is. A szörny ugyan úgy benned lappang, mint eddig is.
- Még mindig szeretem, nélküle olyan üres vagyok – kántálta újra Will.
- Gondoltál volna erre akkor, amikor eldöntötted, hogy elveszed az emlékeit! Megmondtam neked még az elején William, hogy ennek nem lesz jó vége! Egyikőtöknek sem egészséges ez az egész! Felejtsd el végre a lányt! Ő már máshoz tartozik!
- Még nem egészen! Van még remény. Tudod, mint mondani szokás: A remény hal meg utoljára.
- Will, engedd el őt. Nem teheted ezt vele sokáig. Ha megint rosszul sül el valami mit csinálsz? Megint kilépsz az életéből nyomtalanul, és elveszed az emlékeit?
- Nem – suttogta maga elé elszántan a vámpír, - ez most más lesz. Érzem.
A beszédüket a két fél rögtön abba is hagyta, mivel a vámpír szívdobbanásokat vélt felfedezni a lépcső legtetejéről. Felfelé intett a férfinak, aki értette a célzást. Valószínű most jött ki a szobájából – gondolta Will. Elindult felfelé az ismerős lakásban, oda ahova szíve húzta.
Lana
A fürdés sem tudta sokáig lekötni figyelmemet. Nem értettem, Jack miért reagált Will-re így. Újabb lépésre határoztam el magamat. Halkan kiosontam szobámból és a lépcsőhöz mentem. Halkan letérdeltem a korlát mellé és hallgatózni kezdtem hátha elkapok egy-egy érdekesebb mondatot. De semmi, némaság volt. Majd végül megláttam a lépcső alján álló tükörben Will izmos alakját. Felálltam és hangtalanul visszaosontam a szobámba. Alig, hogy beértem és az ágyamhoz léptem, már nyílt is az ajtó, és Will jött be.
- Ugye nem volt túl barátságtalan? – néztem rá kétkedve, utalva evvel Jack szeszélyes, morgós hangulatára is. Meglepetésemre megrázta fejét és elmosolyodott.
- Nagyon megértő volt, és rendes. Örülhetsz, hogy Ő a nagybátyád.
- Igen, tudom.
- Na, most már aludj légy szíves – sóhajtott fel.
- És te?
- Én elleszek itt ebben a kényelmes fotelban – bökött mosolyogva az ágyamtól kicsit távolabb lévő fotelra. – Nem tudok aludni, a vámpírok sose tudnak – tette még hozzá.
Úgy tettem, ahogy kérte lefeküdtem és próbáltam aludni, de nem ment. Az agyam azon járt, hogy holnap vissza kell mennem Forks-ba. Pedig én nem akarok. A tenger irányába fordultam és bámultam kifelé.
- Miért nem alszol? – kérdezte végül Will húsz perc után.
- Nem tudok – feleltem az igazságnak híven. – Holnap haza kell mennem. De én nem akarok!
- Pedig muszáj lesz, hacsak nem szeretnéd, hogy a barátod jöjjön érted, vagy az egész Cullen család.
- Nem érdekel, én itt akarok maradni – kötöttem tovább az ebet a karóhoz.
- Itt nem lenne biztonságos számodra. Mi lesz, ha a vámpírok egyike rád talál, pont itt? Ott, ha mondjuk rád is találnak, a farkasok és a Cullenek meg tudnak védeni. De én ehhez itt kevés vagyok, ahogy Brad is. Szóval csak gyere vissza Forks-ba, ahol szemmel tudunk tartani. – Nem válaszoltam neki, csak nagyot sóhajtottam. Pár perces csend után, ismét szóra nyitotta száját. – Szeretném, ha holnap felszállnál arra a gépre. Majd Seattle-ben fogok rád várni a reptéren.
- Te előbb elmész? – ültem fel az ágyban, majd rá meredtem.
- Igen. Nem lenne előnyös pont a napsütésben elindulnom, nem gondolod? – Aprót bólintottam.
Majd végül visszafeküdtem a párnára, és próbáltam aludni. Az éjjel többször is rémálmaim voltak, de egyikből sem riadtam fel. Amikor az egyik véget ért jött a másik, de furcsa mód addig soha nem haladtak el, hogy fel is ébredjek. Reggel, amikor felkeltem, Will már nem találtam sehol. A fotelban egy papírt találtam, amire egy üzenetet írt nekem elegáns kézírásával.
„ Gyere haza. A reptéren fogok rád várni!
Will
U.i.: Ha elszöksz vagy maradni fogsz, az egész forksi bagázst riasztani fogom, és érted megyünk, mindannyian!”
Lementem megreggelizni. Melanival elég sokat beszélgettünk, ahogy Jackkel is. Különös módon semmit sem említett meg, vagy fűzött hozzá Will látogatására. Reggeli után felmentem és elkezdtem csomagolni. Ez majdnem egész délelőtt eltartott, mivel annyira elszórakoztam az időt. Ebéd után, még megnéztünk egy DVD-t Melanival, utána pedig fent pihentem a szobámban. Este Jack jött be, hogy szóljon indulnom, kell.
Miután mindketten kivittek a reptérre, ott elköszöntem tőlük, és lelkemre kötötték, ha bármi baj van, vagy nem akarok tovább ott maradni, ők szívesen várnak magukhoz, és számíthatok rájuk. Sőt, Jack azt is megígérte, hogy majd Ők személyesen is eljönnek Forks-ba újra.
A repülőgépbe beszállva, és elfoglalva helyem azonnal bekapcsoltam az mp3-amat, és álomba is merültem. Majd arra ébredtem, hogy fázok. Hátizsákomért nyúltam, hogy kivegyek egy pulóvert, amit bekészítettem, még tegnap este. De ahogy kihúztam a ruhát, egyáltalán nem az volt benne, amit én tettem bele. Hanem az a bizonyos Linkin Parkos pulóver. Nagyot fújtatva vettem fel, mondván: Ez is megteszi. Caren közben hívott, hogy ő jön majd ki elém. Újabb egy óra múlva végre megérkeztünk Seattle-be. A repülőgépről leszállva, felvettem bőröndömet, és az előtérbe sétáltam. Körül néztem hátha látok egy ismerős arcot, de semmi. Caren sehol nem volt. Leültem hát a váróban lévő székek egyikre, és csak vártam hátha jön valaki. Hátizsákomra hajtottam fejemet, - ami az ölemben volt- és végül elszunyókáltam.
- Hé Lana! – rázott meg valaki óvatosan, a hang végtelenül kedves és nyugodt volt. De továbbra se nyitottam ki szememet. – Lana, szépségem ébredj!
Alig, hogy kimondta ezt a három szót, és a két forró kéz hozzá ért a táskámat ölelő kezemhez. Lassan felnéztem, hogy lássam arcát, kellett egy perc, míg felfogtam a látványt. Előttem térdelt, és kezei az enyémen voltak. Szemei megkönnyebbülésről tanúskodtak, és őszinte örömről, ajka óvatos mosolyba húzódott. Kezemmel megtörölgettem a szemeimet, majd nagyot nyújtózva felálltam.
- Hol van Caren? – kérdeztem cseppet sem kedvesen. Se köszönés, se köszönöm semmi.
- Nem tudott kijönni eléd, a kocsija lerobbant, amikor indult volna. Ezért felhívott engem és szólt, hogy most jössz haza, és, hogy jöjjek ki eléd.
- Aha, oké – feleltem kimérten. – Akár mehetünk is.
Megütközve nézett rám, majd végül felfogva kemény szavaimat, szó nélkül felvette utazótáskámat és elindult a kocsija felé. Ez egyszerűen fantasztikus! Reméltem, hogy legalább holnap találkozom vele, nem pedig ma, amikor vissza kellett jönnöm. Ahogy mentünk végig az utcán éreztem, hogy pillantása rám esik. Ahogy oda értünk éj fekete Nissan Navarája én egyenest az utas ülési ajtóhoz mentem, és vártam, hogy kinyissa, de Ő inkább elém lépett.
- Nézd, én sajnálom, amit mondtam neked! – kezdte szomorúan, majd feszülten fürkészni kezdte arcomat, mire én türelmetlenül felsóhajtottam.
- Ne ma beszéljük ezt meg - feleltem, majd hozzá tettem. – Fáradt vagyok, ehhez most tényleg nincs energiám.
- Rendben – felelte, egy bágyatag mosollyal.
Mielőtt kinyitotta volna nekem az ajtót homlokomra adott egy aprócska csókot. Hazafelé menve, egész úton csendbe voltunk. Párszor rám nézett, és érdeklődve tanulmányozta az arcomat, de az csak üres érzéketlen maszkot mutatott. Igyekeztem egy bizonyos érzést elnyomni magamban, hogy miért azt én sem tudtam, csak most egyszerűen úgy éreztem ennek muszáj így lennie. A hideg levegőtől egészen felébredtem, ugyanakkor hangulatom egyre jobban nyomott lett. Alig vártam már, hogy a saját ágyamban pihenhessek. Amikor végre az autó elérte házunkat, egy halk sóhaj hagyta el a szám. Amikor leállította az autót, egy percig magunk elé meredve ültünk, csak a sötétben, nem igazán tudtam mit mondani, ahogy gondolom Ő sem.
- Azt hiszem, én megyek – feleltem némi töprengés után, majd az ajtó nyitójára tettem a kezemet.
- Rendben, fent találkozunk – felelte egyszerűen, amitől én hátra hőköltem.
- Nem szeretném, ha ma feljönnél – motyogtam, majd elképedt arcát figyelembe sem véve kiszálltam az autóból, és a csomagjaimért menve, egyenest a házba mentem.
