HARMINCKETTEDIK FEJEZET
Nem nézhetsz vissza, ha egyszer eldöntötted, hogy mindent és mindenkit magad mögött kell hagynod. Vágd ki és dobd el a szíved, ha kell. Szakítsd ki magadból minden olyan porcikádat, ami maradásra késztetne, semmi ne maradjon benned, ami gátolhat abban, hogy eltűnj. Ha erre képes vagy, csak akkor tudsz megszabadulni a kínoktól.
Kora reggel sikerült magamhoz térnem. Úgy éreztem teljesen kipihentem magamat és szabályosan ég a testem. Óvatosan nyitottam ki szemeimet, és néztem körbe, mire döbbenten tudatosult bennem, hogy ugyanott fekszem ahol tegnap este csak egy pár percre lefeküdtem – Embry mellkasán. Felnéztem sötét szemeibe, amik szinte mosolyogtak a boldogságtól, ajkai is csakugyan egy mosolyra húzódtak, megvillantva hófehér fogsorát. Lustán bújtam vissza ölelő karjai közé, mire Ő tett egy fél fordulatot oldalra. Arcomat nyak hajlatába temettem és egy nagyot sóhajtottam, majd egy csókot nyomtam az állkapcsára.
Szia – suttogtam halkan forró bőrére, ami szinte még égett az iménti csókomtól.
- Jó reggelt, édes – súgta Ő is hasonlóan halkan. – Jól elaludtunk az éjszaka – jegyezte meg viccesen, miközben kezével végig simított karomon. – Legalább jól aludtál?
- Ühüm – motyogtam. – Te mikor ébredtél? – hajoltam egy kicsit távolabb tőle, hogy láthassam arcát, ami vészjóslóan közel volt az enyémhez.
- Nem rég – felelte, miközben szeme folyamatosan a számra összpontosított. – És élvezettel figyeltem, hogy milyen édesen alszol.
- Mintha nem lenne rá elég alkalmad – kuncogtam miközben csókot nyomtam szájára, ami még mindig túl lassan érkezett hozzám. Egy gyors mozdulattal a fürdőszobába vettem az irányt mielőtt még visszatarthatott volna.
- Hová-hová oly sietősen MissCall? – incselkedett mosolyogva miközben utánam igyekezett.
Már a fürdőszoba ajtóban voltam, mikor megperdültem a tengelyem körül és megütközve néztem rá, szemöldököm már-már az egekbe ugrott, állam pedig leesett. Hogy szólított? Felfogni sem bírtam hirtelen. Szívem összeszorult és torkomban egy újabb gombóc jelent meg. Hatalmas küszködések árán egy mosolyt erőltettem arcomra, pedig istenemre mondom úgy éreztem bármelyik pillanatban képes lennék elájulni.
Embry az ajtófélfának támaszkodott úgy, hogy előttem minden mást takarjon, és csak rá tudjak figyelni. Mélybarna szemeit az enyémbe fúrta és csibészes mosolyával próbált levenni a lábamról Még mindig csak bénultan álltam az ajtóban.
- Arra gondoltam esetleg fürödhetnénk – vetette fel óvatosan ötletét miközben hajamat tekergette az ujja körül.
Szavai ismét kirántottak a sötét áramlatból, amiben nem éreztem mást, csupán szomorúságot. Zavartan kaptam egy picivel feljebb a fejem és igyekeztem megtalálni saját hangomat. Pontosan jól tudtam mire célzott.
- Mit szólnál a délutánhoz? – vigyorogtam rá elterelésként. - Nem messze van egy jó kis partszakasz, ahova úgysem járnak sokan, ott a víz is kellemes. - A plafonra emelte szemeit majd felsóhajtott.
- Mindent vagy semmit ugye bár – bólogatott hevesen, megértve cseles kis válaszom.
- Valami olyasmi – feleltem. Orrát az arcomhoz nyomta végül egy apró csókot kaptam tőle.
A reggeli zuhany kétség kívül felébresztett és még jobban megerősítette bennem azt, ami eddig is nyilvánvaló volt. Én még mindig nem akartam teljesen elhinni. Talán még mindig egy újabb reménysugár egyetlen, felpattanó szikráját vártam, amibe még egyszer, utoljára belekapaszkodhatnék.
A fürdőszobai teendőimmel végezve átadtam Embrynek a terepet és én a szobába mentem, hogy az ágyra feküdhessek és valami rémunalmas filmet nézhessek. Mindegy volt, hogy mi lesz, csak terelje el a gondolataimat, addig, amíg Ő nincs a közelemben.
Talán még egy perc sem telte el, még el sem helyezkedtem kényelmesen az ágyon, máris heves kopogtatás szakította félbe. Lomha mozdulatokkal vánszorogtam oda az ajtóhoz, hogy megnézzem, ki lehet a mi váratlan vendégünk. Hirtelen ezeregy alakra gondoltam, Caren, Sam, esetleg Alice vagy Edward akik rájöttek, hogy mire is készülök.
Meglepetésemre azonban a szálloda egyik fiatal dolgozója volt, nem lehetett több 18-19 évesnél. Egy pillanatig rám emelte tengerkék szemeit és habozott, majd torkát megköszörülve ismét visszarángatta magát a furcsa, de annál kegyetlenebb valóságba.
- Ön Miss. Cortes? – kérdezte óvatosan, mintha csak nem hinne a szemének.
- Én vagyok – mosolyogtam rá barátságosan. – Miben segíthetek?
- Öhm… izé… - dadogni kezdett, majd piros mellénye zsebét kezdte tapogatni hevesen, mire végre megtalálta azt, amit keresett. – Ezt Önnek hoztam, egy férfi küldte.
Egy kulcsot nyújtott át nekem, amiről rögtön tudtam mihez és kihez tartozik. Még meg sem mondta ki küldte máris tudtam, hogy kinek tartozom hálával. Tehát a terv negyedik vagy ötödik pontja kipipálva, jöhet a következő… Már csukni akartam az ajtót, amikor tenyerét az ajtóra téve megállított benne.
- Bocsásson meg… - szabadkozott azonnal, meglepett arcom látván.
- Kérlek, tegezz – motyogtam kérlelve, hiszen már annyira zavart ez az önözéses módszer. - Nem vagyok én még olyan… öreg.
A fiúfélénken elmosolyodott, majd bólintott.
- A férfi még azt üzente Önnek… - csúnyán ránéztem, amiért ismét magázni próbált, majd összekapva magát egy bocsánatkérő mosolyt lövellt felém. - Bocsáss meg neki, hogy megtette, amit kértél tőle, és sok sikert kíván! Valamint ezt küldi neked – egy kisebb cetlit nyújtott át, ami hanyagul volt össze hajtva, ez jellemzőWillre. Csak bedobta és meghagyta, mit mondjon nekem, aztán már rohant is tovább.
- Köszönöm…
- Dan – nyújtotta felém kezét. Embry abban a szent pillanatban ért oda hozzám, amikor a srác a kezemet szorította.
Hogy mi? – néztem oda ismét, azt hittem csak a szemem káprázik… Pedig nem! Embry félmeztelen Adonisz testével feszült mellettem és birtokló tekintettel nézett rám, majd figyelmeztetően Danre meredt. Szegény Dan sűrűn pislogva bámult az én egy szem farkasomra, aki egy szál törülközőbe csavarva állt mellettem kíváncsi tekintettel. A szőke fürtös fiú hol rám, hol pedig a páromra nézett, nyilván furcsa feltételezésekre juthatott.Valószínű, hogy még a következtetéseket is levonta, mik történtek az éjjel… persze tévesen! Embry lenge öltözékét illetően, és az én félig még nedves hajam láttán valóban félreérthető volt a helyzet. Embry még inkább kihúzta magát, ezzel bőven Dan fölé magasodott, és birtoklóan tette derekamra a kezét, majd csúfondáros mosoly jelent meg ajka szegletében. Esküszöm akármilyen szar a helyzetem, ezen képtelen voltam nem jól szórakozni!
- Hello – köszönt rá végül.
- Hell… - kezdte volna Dan, de Embry szigorú tekintetét látva torkán akadt a szó. - Jó napot Uram! –helyesbített. – Nos… nem rabolom tovább az idejüket- kezdte gyorsan, és jól látszott rajta, hogy igyekszik minél távolabb kerülni tőlünk.
Először Embry-re pillantott majd rám, és furcsán elmosolyodott. – Miss. Cortes.
- Call – javította kiEmbry azonnal. – MissCall.
- Ó vagy úgy – nyelt egyet idegesen a fiú –, elnézést. Mr. Call, Miss. Call további jó időtöltést kívánunk.
A nevetéstől már fulladoztam, mikor féltékeny farkasom becsukta magam mögött az ajtót, de azért igyekeztem egy kis komolyságot is erőltetni magamra, amikor szembe fordult velem. Ajkamba haraptam és megpróbáltam elrejteni a jókedvem. Felé fordítva felemeltem a tenyerem, ésmegrázogattam az ujjaimat.
- Szóval Miss. Call? – kérdeztem torkomat megköszörülve. – Arra azért mégis kíváncsi lennék, hogy ezt, hogyan adnád be Jimnek és Carennek, na meg persze édesanyádnak.
- Minden idegesség és probléma nélkül – vonta meg nevetve a vállát, majd magához ölelt.
- Na persze. Őszintén ez mire volt jó? Szegény srác azt sem tudta hirtelen, köpjön vagy nyeljen, ahogy így – ujjammal végig mutattam a testén, majd a szemem megakadt egy bizonyos ponton, de abban a pillanatban el is kaptam a szemem. Fülig vörösödtem.
- Ahogy így…? – noszogatott fülemhez hajolva.
- Megjelentél – nyögtem.
- Csak kíváncsi voltam – indokolta egyszerűen.
- Helyesbítek: Kíváncsi voltál arra ki lehet az, aki miatt egyszer csak elhagyhatlak – a te fantáziád szerint! Igaz?
- Nem egészen…
- Embry – sóhajtottam.
- Na, jó elismerem, van benne némi igazság! Csupán meg akartam nézni ki lehet az… és, hogy kivel beszélsz.
Felhúzott szemöldökkel néztem rá, vártam, hogy folytassa, hiszen tudtam, hogy van még mit mondania. - Ennyi.
- Ahogy gondolod – vontam meg vállamat, majd igyekeztem kifordulni öleléséből, de Ő még szorosabban magához szorított.
- Lana – kérte csendesen.
Észrevette, hogy nem igen figyelek rá, ezért maga felé fordította a fejem, és ajkait az enyémre tapasztotta. Oly mohón falta a szám, hogy én is szép lassan belevesztem érintésébe és csókjába egyaránt. Testem szinte kiáltozott egy újabb érintésért, mert mikor keze elhagyta az addig érintett bőrfelületet, furcsa üresség hagyta hátra magát. Egészen magával ragadott minket valami egészen különleges érzés. Olyannyira belefeledkeztünk egymáscsókjaiba, hogy mikor feleszméltem, már az ágyon fekve adtuk át magunkat egymásnak. Ismét elérkezett az a bizonyos pont, amit vészesen próbáltunk átlépni, de az én lelkem ismét jelzett, hogy még nincs itt az idő.
- Embry várj – nyögtem két csók között ajkaiba. Hol nyakamat, hol a vállamat, hol pedig a számat csókolgatta, szünetet sem tartva.
- Mire? Miért? – kérdezte már-már rutinosan, de közben jól tudtam elméjét csupán távoli simogatásként érték kérlelő szavaim.
- Embry, kérlek! – próbálkoztam ismét, de újra süket fülekre találtam. Egész testével hozzám feszült és súlya valóban sok volt nekem, úgy éreztem megfulladok. De nem is testének súlyától – valami páni félelem szállt meg és az fojtogatott. Az, hogy teste az ágyhoz szorított, csupán hab volt a tortán.
- Ne itt! Embry! – hangom egy oktávval feljebb ugrott, kezemmel megpróbáltam egy kicsit hátrébb tolni őt. Ekkor végre már hajlandó volt rám figyelni, súlyát levette rólam és kezeire támaszkodott, pupillái kitágultak és aggódva nézett végig rajtam, vajon milyen kárt is tehetett bennem.
Zihálva próbáltam úrrá lenni az imént lejátszódottakon, komolyan megijedtem a reakcióimon,nem értettem mi történik a testemmel.
- Mi a baj? – kérdezte aggódvaés folyamatosan kereste a tekintetemet, de én képtelen voltam rá nézni,egyszerűen csak egy kis csendet akartam. Szememet szorosan lehunytam és nagyokat lélegeztem. – Valamit rosszul csináltam?
- Nem – ráztam meg fejemet, hogy megnyugtassam, mielőtt hamis következtetésekre jutna.Kétség kívül nem az Ő hibája volt, ami történt. –Csak nem ITT szeretném, ennyi az egész.
- Ennyi?
- Igen, ennyi – bólintottam magabiztosan. Végre felnyitottam a szemeimet és gyönyörű csokoládébarna tekintetébenéztem, ami még mindig nem tudta eldönteni, igazat mondok-e.
Délfelé kijelentkeztünk a szállodából és elindultunk Jim és Mel házához, hogy utolsó napjainkat kiélvezhessük. Willtől megkaptam a ház kulcsát, amit egycetlibe csomagolt, és ráírta telefonszámát, ha szükségem lenne a segítségére.Minden bizonnyal lesz még ilyen alkalom.
Jim és Mel háza rettenetesen csendes volt.Hiányzott belőle Mel vidám kacagása és Jim vicces, néha szúrós megjegyzései is. Körbevezettem Embry-t az egész házban, amit Ő csodálattal bámult.A szobámhoz érve széles vigyorral a képén jött utánam. Körüljárta a kis helyiséget, és elismerően bólogatott.
- Nagyszerű ház, a szobád is gyönyörű.Bárcsak ott hagyhatnánk Forks-ot és egy ilyen napsütötte helyen élhetnénk, ahol nem kellene mindig farkassá változnom.
- Ugyan! Ne mondj ilyeneket… Tudom, hogy lelked mélyén azért még élvezed is azt a felhőtlen szabadságot, amit futás közben érzel.
- Drágám, nem minden a futásról szól. Olykor nehezebb, és fontosabb dolgokra is figyelnünk kell, mint arra, hogy fussunk egy jót. Hidd, el néha jobb szeretném feladni ezt az egész alakváltósdit.
- Tényleg? – néztem rá meglepett arccal, mindig úgy tudtam, imád farkasnak lenni.
- Igen. Szeretnék csak egy egyszerű ember lenni, aki boldogan élhet a családjával és a szerelmével. Örülnék, ha nem kellene attól tartanom mikor vadásznak le éppen valakit közülünk, az én hibámból.
- Embry ugyan mi a fészkes fenéért lenne a te hibád, ha megtámadnának valakit közülünk?!
- Mert nincs rosszabb egy dühös, bosszúálló vámpírnál.
Hirtelen a bennem felgyülemlett szóáradat belém fagyott. Bosszúálló vámpír? A vámpírok csak akkor pöccenek be egy orbitális vérengzéshez, ha megölik a párjukat vagy a társukat, esetleg a klánuk egy kulcsfontosságú személyét. Lassan kezdtem felfogni mire is gondoltEmbry, és így még rosszabbul éreztem magam.
Embry észrevehette, hogy milyen könnyen lelombozta a hangulatom, ezért bátorító mosollyal elém lépett és megsimogatta az arcomat.
- Nos, akkor lemegyünk a partra?
