VII.fejezet

HETEDIK FEJEZET

Sértődések

Ahogy hazafelé tartottam idegességem, nem hogy csökkent volna, hanem csak tovább nőtt! Asa bekéredzkedett mellém az ülésre, ilyet még soha nem csinált, de most látszólag őt is nyugtalanította valamit. Fejét ölembe hajtotta, és nyöszörgött, én csak egyik kezemmel végig simítottam fejét, nem figyelhettem rá túl sokáig. Egy ideig biztos nem akarom látni a lépét, hogy lehet ekkora tuskó? Miért kell megszabnia kivel, barátkozzak? Az utóbbi időben azt vettem észre, egyre jobban fel tud dühíteni, de már enyhe apróságokkal is.
Ahogy megláttam az ismerős citromsárgára festett házat, tudtam itthon vagyok. Megálltam a garázs előtt, és kiszálltam, megvártam, míg a jól nevelt házi farkas is kikászálódik. Majd haragos léptekkel bementem a házba. Caren persze nem volt otthon, amit jelen helyzetben nem is bántam… Táskámat hanyagul a nappali kanapéjára tettem, ami teljesen el is tűnt a fekete bőr színe közt. Egyenesen a konyhába lódultam, ahol elővettem a hűtőből a narancslét. Nagyot kortyoltam belőle. Éreztem, ahogy minden egyes korty lecsúszik és égeti torkomat… Még az innivaló sem esett jól, enni már nem is volt kedvem, noha rettentő éhes voltam. Ordasom már ivott-evett és felvetődött szobámba. Felballagtam én is hozzá, már az ágyamon volt elterülve, úgy döntöttem és is lepihenek egy kicsit. Holnapra nincs nagy tanulni valóm, és Renesmee majd úgyis áthozza, ami kell Caren meg majd felébreszt. Átöltöztem, majd elnyúltam az ágyon, nem is kellett várni sokig az álomra. Rögtön elnyelt magával az öntudatlanság, és meglepő módon élveztem.
Álmomban egy mezőn voltam, körülöttem fák, amelyek halkan susogtak a szél lengedezése miatt. A szél meglibbentette hajamat, majd kísérteties nevetést hallottam, majd azt, hogy valaki a nevemet mondja. Körülnéztem, sehol senki. A nap, fényesen tűzött a füvön harmat cseppek lógtak. Ekkor az erőből megjelent valaki, bőre rézszínű volt, arcát nm láttam kezét kinyújtotta felém és nevemet suttogta és arca mosolyba húzódott. Majd a mező másik végéből is előjött valaki, Renesmee volt az bőre fényesen csillogott, visszaverve a nap sugarait, ő is kezet nyújtott felém és kérte, hogy kövessem. Majd mögötte megjelentek még többen, az ő bőrük is csillogott. A másik személy a rézbőrű ismét nevemen szólított, azt akarta, hogy vele menjek. Mindkét fél magához akart valahogy hívni, de én bénultan álltam köztük és nem tudtam dönteni.
Majd kezdtem álmosodni, és pilláim egyre jobban ragadtak le, szuszogást hallottam még utoljára. Majd felébredtem, a szuszogást, mint kiderült Asatól hallottam, egészen közel feküdt hozzám, orra a fülemnél volt. Körülnéztem, már javában besötétedetett, felkeltem. Kóvályogva leindultam a lépcsőn abban a hitben Caren már megjött. Csak ugyan igazam volt, épp a konyhában volt és főzött.

- Szia – köszöntem neki.

Ő csak biccentett és tovább csinálta dolgát. Hollófekete haja felkötve, mint általában mindig.

- Milyen volt a suli? – kérdezte végül, merő kíváncsisággal.

- Remek… - mondtam egyszerűen. – megismertem pár embert, köztük Renesmee Cullent, aki megjegyzem nagyon jó fej lány! – ezt igyekeztem kihangsúlyozni.

- Nem tudom, nem igazán ismerem – vont vállat. – Annyit tudok, hogy az édesapja Carlisle a korházban dolgozik.

- Hát a szüleiről nem beszélt, viszont, ma átjönne hozzánk. Hozna nekem egy füzetet. – Caren egy pillanatra ledermedt úgy tűnt, nem hisz a fülének, majd gyorsan hozzá tettem – Ha nem bánod persze…

- Nem! Nyugodtan jöhet! – Tovább kezdet kavargatni főztjét – Mikor jön?

- Nem tudom… - most jutott eszembe, hogy ezt meg sem beszéltem vele – Elvileg most valahogy kellene jönnie, hisz este van már…

- Rendben. Remélem, szereti a spagettit, mert az főzök – gondolkodott el egy pillanatra.

- Biztos vagyok benne – mosolyodtam el.

- Jaj, jut eszembe… - kezdete mosolyogva. – Embry keresett téged.

- Tényleg? – megpróbáltam legközönyösebb hangomat felvenni és úgy rákérdezni.

- Igen, felment a szobádba, de miután látta, hogy alszol inkább elment, nem akart felébreszteni – még mindig erősen mosolygott. – Úgy látom, tetszel neki – morfondírozott.

- Na persze – vontam vállat.

Az asztal hoz mentem, és leültem. Caren a pult körül tevékenykedett éppen.

- Miért? Embry rendes fiú…

- Hát persze… csak engem ki nem állhat, amúgy tényleg rendes… - gúnyolódtam.

- Mert tetszel neki, csak nem tudja, hogyan mutassa ki…

- Komolyan mondom ez az év vicce, én meg Embry Call – hördültem fel. – Ez olyan, mint a tűz meg a víz. Lehetetlen. Előbb nyírják ki egymást, mintsem szerelmesek legyenek egymásba.

- Én azért megpróbálnám…

- Köszönöm, ezt kihagyom. Utál engem és ezen, senki nem változtathat. – vontam ismét vállat.

Ekkor az ajtóm belépett emlegetett szamarunk Embry. Arcán vigyor ült, és elfordítottam róla tekintetemet és Carenre néztem. Nagyon remélem, csak két percig marad, míg hozzám vágja, mekkora hülye vagyok, és aztán elhúz innét. Caren felállt és visszament a pulthoz, csak intett Embrynek aki végül oda ért az én székem mellé lassított, majd lehajolva hozzám puszit nyomott az arcomra.
- Evvel meg mi történt? Begyógyszerezte magát? Vagy füvezett? Rengeteg elmélet született bennem, de az meg sem fordult a fejembe, hogy esetleg tényleg tetszenék neki. Ki van zárva!

- Szia – suttogta fülembe.

- Szia – mondtam zavartan. Nem tudtam pontosan ez mit is akar jelenteni nála. Jobb, ha nem ringatom magam képtelenségekben. Tartom magam az eredeti elméletemhez: UTÁL ENGEM!

- Mit keresel te itt? – néztem rá meglepve, mire ajkai újra mosolyra húzódtak.

- Caren hívott vacsorára – dühösen ránéztem Carenre, aki csak elmosolyodott. Éreztem arcom vörös lesz a méregtől. –Jól vagy? Olyan vörös lettél…

- Én persze – nevettem fel enyhén hisztériásan – Te nem leszel, majd jól mikor megtudod, ki jön hozzám – motyogtam alig halhatóan. Szerencsémre Ő sem hallotta meg.

Leült az asztalhoz, én pedig felálltam, hogy segítsek Carennek megteríteni. Egész végig engem nézett, néha úgy voltam vele kinyomom azt a két gyönyörű barna szemét, amit annyira szépnek találok. Hiába utált engem, én mégis helyesnek találtam, de én sem akartam tőle semmit. Én meg Ő ki van zárva, nagykulccsal.
A vacsora nagyon finom volt, közben Caren egész végig Embryt nyaggatta kérdéseivel. Ő pedig készségesen válaszolt rájuk. Nagyon reméltem Carennek evvel a vacsorával nincs semmi hátsó szándéka, bár… könnyen lehet.

- Kimegyünk? – kérdezte tőlem, én segély kérően Carenre néztem, aki csak mosolygott.

- Mennyetek csak nyugodtan. Elmosogatok én… – REMEK! Csodálatos… a nagynéném is kiküld, hogy csak legyek vele. Pedig tudja jól, hogy nem akarok.

Embry a kezemért nyúlt és maga után húzott. Nem sok kedvel, de mentem utána. Ahogy kiértünk a teraszra becsuktam magam mögött az ajtót, Ő pedig tovább fogta a kezemet, majd a hátsó kert felé terelt, egyenesen a ház mögé. Furcsa módon ott még nem voltam… Egy nagy karám volt ott és mögötte pedig az erdő kezdődött. A karámfánál végül lecövekelt, egy pillanatig elfordult tőlem az erdő irányába. Levette magáról bőr dzsekiét és a karámfára helyezte. Be kell, hogy valljam igazán helyes volt, farmert viselt fehér pólóval, ami igazán kihangsúlyozta izmos felső testét. Igen helyes volt, ezt még én sem tagadhattam le.

- Nagyon mérges vagy rám? – sóhajtott fel.

- Kellene? – kérdeztem közönyös hangon, és elfordultam tőle.

- Ne csináld már… - dünnyögte fülembe. – Sajnálom, nem akartam olyan lenni. Én csak… csak…

- Csak? – megfordultam, hogy szembe nézhessek vele.

- Féltelek – forgatta szemeit és felsóhajtott.

- Ugyan mitől? Renesmeetől? Ezt ugye te sem gondoltad komolyan!

- Jó hagyjuk ne menyünk ebbe bele. Akkor még mindig haragszol? – elővette legaranyosabb nézést, ami teljesen megnyert.

- Nem – motyogtam.

- Köszönöm – suttogta fülembe. Meleg leheletétől megborzongtam.

Kezével körülfogta derekamat és magához húzott. Komolyan mondom egyre furcsább, még valami hasonló megnyilvánulás és elhiszem, hogy begyógyszerezte magát. Egyre közelebb húzott magához, én pedig egyre kényelmetlenebbül éreztem magamat. Mocorogni kezdtem szorításában, mire engedett egy kicsit, de még mindig fogott.

- Valami baj van? – nézett rám meglepetten.

- Nem, nem csak… olyan fura vagy – na, tessék újra kitört belőlem az igazmondási kényszer.

- Fura? – húzta fel szemöldökét.

- Igen! – lesöpörtem magamról kezeit és hátraléptem. – Délután szó szerint egy gyökér voltál, most meg idejössz, megpuszilsz, bocsánatot kérsz, ölelgetsz. Komolyan mondom agyrázkódást kapok tőled. – felnevetett.

- A délutánit már mondtam, hogy sajnálom. A jelenlegi állapotomra meg nem tudok választ adni… - az erdő felé nézett majd elhúzta a száját, újra rám és melegen rám mosolygott.

- Szóval ez most csak egy állapot? Holnap akkor megint ugyan ez lesz… szemét leszel utána meg jössz bocsánatot kérni? Köszönöm, de erre igazán nincs szükségem. – duzzogtam.

- Ígérem, normális leszek! – tette kezét szívére és esküdött. Én csak fejemet ingattam, nem bíztam benne. – Komolyan mondom!

Ismét kezemért nyúlt és újra magához rántott, olyan erővel, hogy én mellkasának csapódtam. Fejemet ráhajtottam, ő pedig arcát homlokomhoz nyomta és meg puszilta. Úgy voltam vele mit veszíthetek, maximum lesz még egy érzelmi csalódásom és akkor végleg a padlón leszek és belépek az anti pasik klubjába.
Kíváncsi leszek, mennyire fogja magát türtőztetni,ha meglátja, hogy Renesmee eljön hozzám.

- Lana! Itt vagy? – jött a kedves lágy hang a ház irányából. Kibújtam Embry öleléséből, de ő derekamnál fogva tartott.

- Igen itt vagyok – feleltem.

Mikor végre oda ért a kis lámpa alá, ami valami csekély fényt adott nekünk, akkor láttam meg ki az. Renesmee Cullen volt, ránéztem Embryre, réz bőre most falfehérré vált.

- Elhoztam a füzeteket, amiket kértél – mosolyodott el.

- Remek, köszönöm – ajkaim mosolyba szaladtak.

Oda akartam lépni hozzá, de hirtelen megtántorodtam, ekkor kaptam észbe, hogy Embry tart vissza.

- Elengedsz? – néztem rá kérdően.

- NEM! – morogta.

- Légy szíves – kérleltem.

- Hello Embry – köszönt végül Renesmee

- Nessie – motyogta Embry. – Jake hol van?

- Az autóban vár. – húzta össze szemöldökét.

Ekkor Embry eleresztett, így már szabadon tudtam mozogni. Oda mentem hozzá és elvettem a füzeteket.

- Maradsz vacsorára? – kérdeztem reménykedve.

- Nem, Jakkel sietnünk kell. Késében vagyok így is… csak egy percre ugrottam be. – elindult vissza a ház felé, én pedig utána. – Majd legközelebb ígérem, eljövök és maradok.

- Rendben. Holnap biofizika lesz?

- Sajnos… - motyogta.

Ahogy vissza értünk a ház elé, megláttam Jaket a szürke Volvoban. Intett nekem és a mögöttem álló Embrynek.

- Hát akkor majd holnap – mondta mosolyogva Renesmee – Jóéjszakát nektek!

- Nektek is! Sziasztok. – köszöntem el.

A volvo feldörrent és máris elindult, megvártam, míg a saroknál elfordul majd visszafordultam a dühtől füstölgő Embry felé. Már vártam mikor hord le a sárga földig, ~ ami itt persze fekete.

- Miért nem szóltál? – csattant fel hirtelen.

- Miért kellett volna egyáltalán? – szóltam vissza hangosan.

- Megmondtam Nessieről a véleményemet!

- Jó! Én meg azt mondtam meg, hogy nem érdekel, amit róla gondolsz, és azt csinálok, amit akarok!

- Miért vagy ennyire makacs? – emelte kezeit az ég felé.

- Tudod mi Cortesek ilyenek vagyunk…

- A barátod véletlenül nem pont ezért hagyott el? – csattant újra fel. – Nem lehet, hogy megunta a folytonos makacsságodat és esetleg azt, hogy más fiúkkal enyelegtél?

Én csak álltam ott ledermedve, nem szóltam vissza. Szemembe könnyek hada szökött, ez volt az, amit nem vártam tőle… a pont, amikor rájöttem felesleges volt minden egyes szép szó, ami elhagyta száját, minden csak egy pillanatnyi elmezavar volt. Nem volt kivel éppen enyelegnie, hát itt van az új lány Lana Cortes, aki erre a célra megfelelő személy.
Csak álltam és bámultam rá, megfagytam szavaitól, mostantól végleg eldöntöttem a három lépés távolságtartás lép igénybe. Az első könnycsepp máris elhagyta arcomat, lassan legördült és valahol a földön landolt. Reméltem látja, mit is tesz velem. Ekkor arcán átfutott a bűnbánás jele, arc izmai elernyedtek és szomorúan rám nézett. Kitárta karját felém, nem mentem közelebb hozzá még csak véletlen sem. Vége ennyivel be van fejezve az Embry Call sztori.

- Sajnálom, ha te ilyennek gondolsz engem…

- Lana… én… sajnálom! – mondta elfúló hangon. – Nem úgy gondoltam.

- Rendben. Hagyjuk. – elindultam a ház felé.

Amikor elhaladtam mellette csak hidegséget érezhetett, már ha egyáltalán észrevette, mert bunkóságától nem biztos, hogy észrevenne bármit.

- Várj… – szólt utánam.

- Jobb, ha most elmész! – sziszegtem, de nem fordultam vissza hozzá.

- De miért? – kérdezte értetlenül. – Nem az előbb mondtad, hogy…

- hagyjuk – fejeztem be helyette. – Amit úgy értettem, hagyjuk az egészet, ami ma este és délután történt, hagyjunk mindent, ami lezajlott köztünk, már ha az volt egyáltalán valami.

- Igen volt, és lenne is! – kezemért nyúlt, de elrántottam tőle.

- Tűnj el! – sziszegtem.

Ebben a két szóban benne volt minden, utálat gyűlölet, csalódottság. Minden, ami bennem kavargott. Meg sem vártam válaszát, bementem a házba. Caren még a mosogatónál állt, rám nézett, és arcán át futott, az idegesség első jelei, csak intettem neki, hogy semmi bajom. Mögülem lépéseket hallottam, nyilván Ő volt az.

- Várnál egy percet? – kérdezte újra.

- Nem! Meg mondtam már, hagyj engem békén! – kiabáltam neki. – Nem érdekelnek a kifogásaid, és még úgyse a gyenge érzelmi hullámaid! – ordítottam lefelé a lépcsőről.

Ő pedig jött utánam, a szobám biztos menedékébe rohantam. Az ajtót bevágtam és kulcsra zártam. Asa ijedten ugrott fel, valószínűleg az én furcsa belépésem miatt.

- Engedj be! – érkezett kintről az utasítás.

Nem foglalkoztam vele, inkább elmentem fürdeni. Fürdőszobámba belenéztem a tükörbe és sikeresen megállapítottam, nem vagyok egy, hú de jó látvány. Szemem feldagadt, hajam zilált – a széltől. Beléptem a fürdőkabinomba, megnyitottam a forró vizet, és megpróbáltam mindent elfelejteni, ami ma történt. Most miért, nincs az a valami mi miatt nem emlékszem néhány dologra? Például ara, hogy mi történt velem és Amonnal éjjel az erdőben… egyedül a szuper farkasokra emlékszem, semmi másra.
Felhúztam egy ujjatlan spagetti pántos narancssárga pólót, ami jól illet, hawaii mintás narancssárga-fehér rövidnadrágomhoz.
Újra visszamentem a szobámba, megpróbáltam lefeküdni, aludni, de valahogy nem sikerült. Idő közben kintről megszűntek a könyörgések, ordítozások, azért, hogy beengedjek valakit. Szobám ajtajához mentem és óvatosan résnyire nyitottam. Lentről hang szövődményeket hallottam, úgy döntöttem megnézem, ki lehet az és miről pusmognak.
Asa követett engem a lépcsőig, természetesen le nem mentem, nehogy észrevegyenek.

- Én egy akkora idióta vagyok Caren! – hördült fel Embry.

- Nem vagy az, csak éppen szerelmes… - röhög a vakbelem, Embry meg a szerelem.

- De igen… nem kellett volna arra emlékeztetnem… - sóhajtott fel.

- Mi? Te mondtál neki valamit róla, vagy arról? – kérdezte Caren meglepetten.

- Aha, sajnos. Azt, hogy biztos makacssága miatt hagyta el. – Ó a kis hamis, és azt, hogy mit tett hozzá azt miért nem árulja el?

- Nyugodj meg, majd holnapra megbékél. – nyugtatta Caren.

Azt leshetik! Kitörölte magát az életemből, innentől kezdve, csak köszönés, és ami nagyon fontos, de azon kívül semmi! Úgy döntöttem ennyi elég volt, visszamentünk szobámba Asaval. Lefeküdtem és végre percek alatt elaludtam.

VI.fejezet

Valami új

Óvatosan leszorítottam a szememet, abban a reményben, hogy mindent álmodtam és otthon vagyok Coloradóban. Sajnos ez a reménység azonnal eltűnt, mikor a fölöttem tornyosuló farkasra néztem.

- Jó reggelt! – morogtam - Nem hagynál még egy kicsit aludni?

Nyekergett párat, majd kiment szobámból én meg újra visszasüllyedtem aludni. Éppen amikor már elaludtam volna, az órám hangos trillázásba kezdett. Nesze neked álom… - gondoltam. Felkeltem és a szekrényem felé közeledtem, de mielőtt oda mentem volna, bekapcsoltam zene lejátszómat és kedvenc dalomra tettem: Green Day Boulevard of Broken Dreams. Megunhatatlan volt… Volt, hogy egy nap vagy százszor is meghallgattam.
Szekrényembe matatva, megtaláltam kedvenc farmeromat és szegecses övemet, és egy fehér lenge pólót vettem fel hozzá valamint egy pulóvert kaptam még ki. Kinéztem szobám ablakán és most láttam meg először milyen gyönyörű a táj. A nap, ahogy kel fel sugarait ráveti a harmatos virágokra, azok visszaverik fényét. Az egész táj zöldben játszott, még a fák törzse is, aminek viszont barna kéne, hogy legyen zöld volt a mohától. Az utcákon egy-egy ember haladt el.
Fürdőszobámba-rendbe szedtem maga, enyhe smink – nem szerettem magam túlzottan sminkelni, maximum felső szemhéjamra egy kis szemceruza. Hajam, mint minden reggel csupa kóc volt, nem volt túl nehéz kifésülni, de mégis néha rettentően hosszadalmasnak tűnt, még gyorsan visszaszaladtam szobámba a táskámért lementem a konyhába, Caren már kora reggel elment dolgozni, így egyedül maradtam.
Megetettem Asat, majd magamnak is készítettem valami épkézláb reggelit. Gyorsan bekanalaztam müzlimet, mire végeztem a kis kópé kint feküdt a teraszon. Táskámat felkaptam, kimentem az ajtón és bezártam, majd furgonomhoz mentem As felugrott a platóra és máris úton voltunk Emilyékhez.
Gyorsabban hajtottam a megszokottól, mivel ma még iskolába is kell mennem, és nem szeretnék rögtön az első napon elkésni…
Amint leértem a La Pushba észrevettem a jól megszokott gyönyörű tájat, a tengerpart volt talán az egyik legszebb hely itt. Az óceán mellett hajtottam el, a hullámok vadul felcsaptak egy-egy sziklához. Pár percen belül megpillantottam az apró kis házat közvetlen a földes út mellett, Emily éppen kint kertészkedett.

- Szia. Hoztam egy vendéget.
- Szia. Ilyen korán már itt vagytok? – kérdezte meglepetten.
- Igen, hát tudod ma suli… - morogtam unott hangon.
- Ó értem. Hát akkor sok sikert az első napon!
- Köszönöm, délután, majd jövök érte. Szia.

Máris rohantam visszafelé, mert már késésben voltam. Vagyis mire visszaérek, tuti el fogok késni. Nagyon reméltem, hogy soha többet nem kell újra átélnem az első pár napot az iskolában, elég volt Colorado-ban, erre tessék Forks-ban mindent a nulláról kezdhetek. Nem mintha a régi iskolámban népszerű lettem volna, egyáltalán nem voltam népszerű sőt. Én voltam a szürke kisegér, egyetlen egy igaz barátnőm volt Amy. Benne bíztam meg a leginkább.
Ahogy bekanyarodtam a forksi gimi parkolójába máris kíváncsi tekintetek vetődtek rám. Leparkoltam az első szabadhelyre, majd nagy lélegzetet véve, kiszálltam. Egyre több tekintet tévedett rám, de én színlelt hideg maszkomat felvéve egyenesen az épületbe menekültem. Bementem a Tanulmányi Irodába, szűk kis iroda volt, a pult mögött egy szőke hajú nő volt. Asztala töménytelen iratokkal tele, és élénk színű papírokkal felcímkézve.

- Jó reggelt! Miben segíthetek?
- Jó reggelt! A nevem Lana Cortes, én vagyok az…
- Az új diák – fejezte be helyettem a mondatot. – Itt az órarended, és egy térkép, nehogy eltévedj. Az első órád irodalom az A/13-ban lesz, Mr. Adeimel-el. Igen, és a 10. B-ben kaptál helyet, Mrs. Alianál.
- Köszönöm – feleltem fakó hangon.

Kiléptem az irodából és a papírt széthajtva kezdtem tanulmányozni az iskolát. Az A/13 balra van, viszont az osztályom jobbra a második emelten. Szuper! Elindultam hát, irodalom órára. A folyosórettentő hosszú volt, szekrények mindenütt, és emberek. Mindenki engem bámult, még a legutolsó emberke is, majd elsüllyedtem szégyenembe. Ezért nem szerettem „új” diák lenni, mert akkor te vagy a friss hús, és veled lehet sokat játszadozni. Végre megleltem a A13-as termet, beléptem már mindenki bent volt, és minden egyes szempár rám szegeződött. A tanár úr már bent volt, elkérte irataimat, és a hátsó padra mutatott, ahol egy üres hely várt. Egyedül én ültem abban, padban, és ez megnyugtatott, nem volt, akinek magyarázkodnom keljen, csak én. Átvergődtem a padok között, és leültem a helyemre, a másik székre rádobtam táskámat, előkerestem füzeteimet és könyvemet. Mr. Adeimel megkezdte az órát, én pedig jegyzetelni kezdtem. Néha fel-felpillantottam, és néztem a hatalmas termet és a húszfős csoportunkat, de mégis inkább a fal repedésein állt meg a szemem. A fal világoszöld színű volt, a plafon fehér, mint egy átlagos tanterem, néhol egy-egy kép, és író képe. Mintha a coloradoi iskolámban lennék, csak annyival szürkébb itt minden...
Ekkor elölről egy bronzvörös hajú lány fordult felém, kedvesen rám mosolygott, én pedig vissza rá, egy papír cetlit küldött nekem, amin ez állt:
Holnap dolgozat a 20. oldaltól!
Mielőtt bejöttél volna, akkor szólt.

- Köszönöm! – suttogtam neki.

Mosolyogva előre fordult, bronzvörös haja vállára hullott, padtársa egy igen magas világos barna hajú egyén volt. Olyan ismerősnek tűnt, mintha már találkoztam volna vele. Amikor bejöttem a terembe nem volt időm megnézni… Az óra további felében tovább jegyzetelgettem, néha kinéztem az ablakon. Pont a parkolóra ráláttam, pár fiú kint volt és hülyéskedtek az autókkal, amolyan hangversenyt tartottak, hogy ki tudja jobban felpörgetni az autója motorját. Mr. Adeimel néha, kiszólt rájuk, de semmi haszna tovább folytatták, valószínűleg nem ennek az iskolának tagjai ezért nem törődtek a figyelmeztetéssel. Hárman-négyen egy-egy autónak nekitámaszkodva figyelték az autóst, aki egyre jobban tuninngolta autóját. Nem láttam az arcukat, hiszen kapucnit viseltek. Pár métert arrébb araszoltak a fák felé, de még mindig az autókkal szórakoztak. A második emeletről, mindent jól lehetett látni. Nem is olyan rossz ez a hely – gondoltam magamban. De csak ülőhelyemre gondoltam.
Ekkor az egyikük felnézett. Embry Call – nem kétséges ő volt az! A gúnyos vigyor, amikor rám nézett, hogy ő oda kint van, én meg idebent… Legszívesebben lementem volna, és letöröltem volna arcáról azt a bárgyú vigyort! Tekintetem elkaptam és újra az órára figyeltem, de már nem olyan lendülettel, mint az elején.
Kicsengettek. Felálltam és kimentem a teremből, következő három órám eredménytelenül teltek, még mindig nem beszéltem senkivel, de nem is bántam…
Ebédlőbe mentem. Leültem egy üres asztalhoz, ekkor megjelentek a kíváncsi tekintetek.

- Szia – köszönt egy barna hajú lány. – Honnan jöttél?
- Szia. Coloradóból.
- Halljátok? Egy igazi coloradói itt köztünk! – kiáltott hátra a többieknek. Erre ők is megjelentek, három fiú és egy lány.

A két fiú, mintha testvérek lettek volna arcuk teljesen egyforma volt, kivéve hajuk színét. Az egyiknek szőke volt a másiknak pedig világos barna, az utolsó fiú pedig szőkésbarna kék szemmel. A lány, aki mögöttük jött, alacsonyabb volt az első lánytól, haja rövidre nyírva és szőke volt.

- A nevem Brithany –mutatkozott be a barna hajú lány, aki oda jött. – Ő pedig Molly. – bökött a szőke hajú lányra, aki csak félénken bólintott egyet.
- Én Pete vagyok, ő a testvérem Joey – mutatott a szőke fiúra.
- Én pedig Max. – mutatkozott be a szőkésbarna hajú fiú.
- Lana Cortes – mormoltam.
- Leülhetünk? – bökött Molly a székek felé.
- Persze… - feleltem idegesen.
- Joey kérem a 20 dolcsimat! – kuncogott fel Max.
- Én meg a 15 dolcsimat. Sokkal szebb, mint elképzelted… - vigyorogott Pete.
- Csórók… - dünnyögte Joey csalódottan. Felpattant, majd szaladni kezdett a bejárati ajtó felé a másik két fiú pedig utána. Én meglepetten bámultam utánuk.
- Á, ne is figyelj rájuk! Már egy hónapja mindenki csak rólad beszél! – magyarázta Brithany.
- Rólam? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
- Igen rólad. Ezek a hülyék is fogadtak egymással, hogy milyen leszel… Szép vagy csúnya, és mint láthatod. Pete és Max nyertek, mert a szépre, bocsánat gyönyörűre tippeltek, Joey amilyen kis pesszimista a rondára tippelt. De most aztán jól benyelte, mert sokkal szebb, vagy mint gondoltuk!
- Khm… én szép. Köszönöm, de ez nem igaz.
- Mond, biokémián már van padtársad? – kérdezte Molly.
- Nem még nincs… még nem volt olyan órám.
- Egyáltalán kihez osztottak be? – emelte fel szemöldökét Brithany.
- Azt hiszem, Donnahoz.
- Akkor sajnos nem együtt leszünk… Mi Orteganal vagyunk. – ekkor visszatértek köreinkbe a fiúk.
- Bocs, csak Joey-t el kellett kapnunk a pénzünkkel. Amúgy mit is mondtál ki a barátod?
- Nem mondtam semmit, mert nincs barátom. – krákogtam.
- Friss husi… - hümmögött Pete.
- És nem is kell! – egészítettem ki saját mondatomat. A fiúk szeme kitágult, és zavartan pislogtak rám.

Ekkor belépett az ebédlőbe az a vörös hajú lány irodalomról és mellette a fiú, rettentő ismerős volt azok a világos barna fürtök és karamella színű szemek… mintha már láttam volna valahol.

- Ők kicsodák? – böktem fejemmel feléjük.
- Azok csak Cullenék… - fanyalgott Molly.
- Ugyan már Molly! A csajszi Renemee Cullen és a fiú vele pedig Brad O’Connor, az unokatestvére. – Brad…Brad… mintha hallottam volna, már ezt a nevet, mintha emlékeznem kéne még valamire… de nem jut eszembe.
- Nem bírod őket? –kérdeztem Mollytól.
- Egyszerűen csak nem szimpatikusak. Amolyan túl távolságtartóak mindenkivel, csak ők ketten járnak mindenhova, másokkal nem igen beszélgetnek… Tiszta furák.
- Molly! – pirított rá Brithany.
- Mi van? Tudnia kell, ha már ide jár. – ekkor a két túlsó oldalon lévő alakra pillantottam.
Akik ugyan úgy visszanéztek rám, Renesmee elmosolyodott, ahogyan a fiú is. Én gyorsan elkaptam róluk a tekintetemet.
- Na, jó én azt hiszem, megyek… Meg kell találnom még a C15-ös épületet is. – mondtam csüggedten.
- Rendben, akkor ebédidőben találkozunk itt. – mosolyodott el Brithany.
- Sziasztok. – köszöntem el végül.

Felálltam és elindultam, szaporán szedtem a lépteimet, nehogy valamelyik fiú még megtaláljon. Nem volt olyan nehéz megtalálni, hisz alig pár teremmel volt messze tőlem.
Mr. Banner megmutatta hol a helyem, én pedig csendesen helyet foglaltam. Renesmee megint előttem ült, és ismét nem szólt hozzám. Lehet, hogy Mollynak mégis igaza volt? Megpróbáltam e gondolatokat kisöpörni elmémből és Mr. Bannerre figyelni, de mint kiderült ez nem is volt olyan egyszerű. Rettenetesen untam az órát, hiányzott az a sok vicc és buta beszólás órán. Volt sulimban mindig volt valaki, aki felpörgette az óra menetét és kicsit megújította elménket, de itt semmi, mintha egy rakás élő holttal lennék össze zárva…
Nagyot sóhajtottam, majd kibámultam az ablakon, már nem voltak ott a fiúk. Az eső szemerkélni kezdett. Nagyszerű – gondoltam. Utáltam az esőt…
Az óra vészesen lassan telt, már csak 5 perc és szabad vagyok… 5 perc és újra mehetek egy másik órára, és utána haza. Csak addig bírjam ki valahogy. És ekkor megérkezett a várva várt hang az, amire most mindennél jobban vágytam a hang, aminek hallatán talpra ugrottam és rohantam ki a teremből.
A következő órám előtt lementem az ebédlőbe ebédelni.
Molly és Brithany nem voltak ott, ezért ugyanahhoz az asztalhoz leültem, aminél előzőleg ültem. Az ebédlőbe ismét szállingóztak be az emberek… Egyedül kezdtem majszolni ebédemet.
Ekkor egy tálca csapódott az asztalnak, felnéztem.

- Szia – köszönt Renesmee.
- Szia – viszonoztam üdvözlését.
- Te vagy az új diák, ugye?
- Igen, a nevem Lana Cortes.
- Renesmee Cullen. De azt hiszem már hallottál rólam… - forgatta szemeit.
- Nem igazán. Amúgy köszönöm, hogy szóltál dolgozatról! – próbáltam terelni a témát.
- Nincs mit, tudom milyen itt újnak lenni. – fújtatott hangosan. - Biokémián van már társad?
- Nem még nincs… - vágtam egy savanyú képet, amit azt hiszem észrevett, mert felkuncogott.
- Akkor leszünk társak? – mosolygott rám, amit sikerült viszonoznom.
- Felőlem rendben.
- Mielőtt megérkeztél volna, mi már vettünk pár anyagot, amit ha kell, oda adok. – ajánlotta nagylelkűen.
- Az jó lenne, mivel még sehol sem járok azzal, hogy felzárkózzak hozzátok.
- Oké, délután átviszem. Rendben?
- Megköszönném – motyogtam mosolyogva.
- Na, gyere, mert még van egy óránk, Mrs. Queenel. Készülj a legrosszabbakra. – nevetett fel.
- Ja, igen a matek tanár. Annyira rossz?
- Az nem kifejezés… - ugratott nevetve.

Beértünk a terembe Renesmee mellém ült, én pedig idegesen vártam Mrs. Queeent. Amikor belépett az ajtón mindenki felállt, ő csak bólintott és leült. Furcsa francia akcentussal beszélt… Tőelm többször is megkérdezte, hogy tanultam már-e az adott anyagot, avagy még nem. Egész rendes volt… ahhoz képest amit Renesmee mondott. Renesmee küldött nekem egy papírt, amin ez volt:

Bír téged! Mázlista. =)

Nem szóltam rá semmit, elmosolyodtam és megráztam a fejemet. Ez még csak az első nap volt, ilyenkor természetes, hogy normálisak a tanárok. Az óra gyorsan eltelt, és amikor kicsöngettek én máris repültem az ajtó felé.
A parkolóba mentünk Renesmeevel. Bepakoltam az autómba, ő pontosan az én autóm mellett parkolt le. Mikor kifelé kezdtem tolatni, halkan megkocogtatta ablakomat, én pedig lehúztam azt.

- Csak azt akartam kérdezni, hogy akkor este átvihetem a füzeteket?
- Persze! De csak akkor, hogyha nem okoz neked gondot – komorodott el arcom.
- De igen! Komoly gondot okoz…- tréfálkozott. - Majd este akkor viszem. Szia.
- Szia.

Kitolattam, és nevetve tudtam magam után az első napot. Végre talán van egy barátom is. Az eső még mindig szemerkélt, nagy bánatomra. Forksban megindult az élet, emberek mászkáltak az utcákon, és folyamatos autók hada. Kifelé indultam a városból, amikor az út szélén megláttam egy alakot, aki éppen sétálgat, a La Push felé. Arcát nem láttam, mivel háttal ált nekem és kapucnit húzott a fejére. De valahogy ismerős volt, az a fekete térdnadrág és a fekete felső. Leengedtem mások ablakomat, lassan az idegen mellé értem és lelassítottam.

- Szia. Elvigyelek? – kérdeztem mosolyogva.
- Jó lenne – vigyorgott Embry, majd egy lépéssel beszállt az autómba.
- Samhez mész te is? – kérdeztem érdeklődve.
- Aha. Talán te is?
- Igen, tudod ott a farkas. – forgattam szemeimet.
- Milyen volt az első nap? – kérdezte közömbös hangon.
- Remek… - fújtattam.
- Nem úgy hangzik – vigyorgott rám. Vállat vontam nem volt kedvem felelni, igazából jó volt a suli tényleg, de hiányoznak a régi barátaim. Meg ez a különös, de ja vu érzés Braddel kapcsolatban…
- Mond már, elmondhatod nekem. – nyaggatott.
- Tényleg semmi, csak van egy srác, akit szerintem ismerek, de nem biztos.
- Ki az?
- Ühm… Renesmee Cullen unoka testvére Brad, biztos már Coloradóban láttam vagy valami… - vontam ismét vállat, ekkor Embry Brad név hallatán felmordult, úgy tettem mintha meg sem hallanám.
- Beszélt veled? – némán ingattam fejem.
- Csak Renesmee. Nagyon kedves lány. – mosolyodtam el.
- Tartsd távol tőle magad! – morogta, és elkapta karomat, amit megszorított.
Hirtelen lefékeztem, mindketten előre dőltünk. Meglepetten pislogtam rá, ő meg mérgesen nézett rám, és a kezemet szorította.
- Mi van? Miért?
- Semmi, csak nem épp Nessie a megfelelő társaság számodra.
- Ezt had én döntsem már el!
- Jobban ismerem, mint te! –nem nézett a szemembe, csak bámult ki a szélvédőn.
- Nem érdekel!
- Pedig szerintem okosabban tennéd, hogy ha érdekelne, és messzire kerülnéd.

Nem feleltem, nem is figyeltem kirohanására. Az utat a továbbiakban némán folytattuk, nem szóltam hozzá, ő meg hozzám nem szólt. Meg sem fordult a fejembe, hogy elmondjam neki, hogy este átjön. Lassan oda értünk Sam és Emily házához, rákanyarodtam az ismerős útra. Leparkoltam a ház előtt, majd Embry kipattant és az ajtóhoz sietett, én még bíbelődtem az övvel.

- Még nincsenek itthon – morogta Embry.

Szemem forgatva vissza dőltem az ülésre, Embry is visszaszállt. Morcosan felhúztam lábaimat és a kormánykeréknek döntöttem.

- Gyönyörű az idő… - mondta egy idő után, én pedig fújtattam.
- Látom, nem szereted az esőt…
- Arra nincs szó – forgattam szemeimet.
- Hát… akkor jobb, ha hozzászoksz, itt elég gyakori. – ajkai mosolyra húzódtak.
- Útálom Forksot. – szűrtem fogaimon keresztül. Zsebre tettem kezeimet, mert már rettenetesen fáztam.
- Ugyan miért?
- Fogalmazok máshogy… útálom magamat, amiért ide jöttem.
- Ne mond ezt… - elkínzott arccal nézett rám.
- De most miért? Az én hibám volt, hogy Jack láttam mennyire szenvedek miatta… - szaladt ki a számon. – Ha jobban titkoltam volna, ha elfojtottam volna, magamba mindent talán most még mindig otthon lehetnék.
- Lana ez nem a te hibád! – mondta valamivel, gyengédebb hanggal. – Ez leginkább annak a tetűnek a hibája. – felém fordult és közelebb hajolt.
- Hagyjuk… lényegtelen – sóhajtottam mélyet és megremegtem.
- Fázol? – kérdezte, még mindig felém fordulva.
- Csak egy kicsit – füllentettem.

A kezemért nyúlt a zsebembe, amit sikeresen kihúzott és két tenyere közé vett, majd a másikkal is ezt tette. Rettentő jó érzés volt az a meleg. De hogy lehet valakinek ilyen égetően meleg keze? Most már én is felé fordultam, és élveztem keze melegét.

- Tudod, néha egész kedves tudsz lenni – mondtam ki végül a való igazságot.
- Mi? – nézett rám meglepetten. – Hogy érted azt, hogy néha?
- Úgy ahogy mondom. Néha rendes vagy velem, néha meg nem is tudom olyan…
- Bunkó – fejezte be végül a mondatot helyettem.
- Nem, nem bunkó, hanem inkább visszautasító. Mintha én lennék a legrosszabb rémálmod, akit el kellene űznöd.
- Ez egyáltalán nem így van – és megszorította a kezemet gyengéden. – Csak néha annyira meg tudsz ijeszteni.
- Ezt, hogy érted? – hördültem fel.
- Vigyáznom kell rád, és ezt egy cseppet sem könnyíted meg. Az erdő, múltkor az autó, és Derek, meg az a vadász.

Nem válaszoltam, ez a szokásos kifogás. Nem tudja jól leplezni érzéseit, tudom, hogy utál és mondhat bármit, mert ezt le se tudja tagadni. Nem néztem rá, de ő pedig folyamatosan szememet kereste tekintetével. Közelebb hajolt hozzám, arca az enyémtől pár centire volt.

- Most végül is milyen vagyok?
- Most mindkettő – suttogtam, ajkai vészesen közeledni kezdtek felém.

Az agyam közben vadul járt. - Erre én még nem vagyok felkészülve, eltolni nem akartam magamtól nehogy megbántsam, akkor mégis mit tegyek? Egyre közelebb, és közelebb ért hozzám, éreztem forró leheletét a bőrömön. Teljesen elkábultam illatától és ettől a mámorító melegtől. Ekkor egy autó zaja hallatszott, ami végre észhez térített.

- Azt hiszem megjöttek Emilyék – fordultam a szélvédő irányába.

Embry felmorrant, amikor felfogta mit is akartam ezzel mondani. Lassan visszahúzódott saját felére, és elmosolyodott. Fogalmam sincs mi történhetett velem… egyszerűen majdnem képes lettem volna megcsókolni. Ha Sam és Emily egy picivel később jöttek volna, azt hiszem mi már rég megtettük volna az első lépést. Részben hálás voltam nekik, részben pedig nem. Nem tudtam mit akarok…

- Remek időzítés – morgott újra, és fújtatott.

Kiszálltam az autóból ismét egy mosoly kíséretében. Bevártam a szerelmes párt, míg oda érnek hozzánk gyalog és egy bólintással üdvözöltük egymást. A házba mentünk.
A házat belengte a finom levendula illata, és még valami furcsa illat nem tudtam eldönteni, hova soroljam hisz ilyet még sohasem éreztem. Olyan, mint Embrynek talán, és Emilynek és Samnek egyszóval az összes quileute indiánnak, akit eddig ismertem. A konyha citromsárga színe még csak több fényt biztosított számunkra. Szerettem ott lenni, olyan otthonos volt. Kicsi, de mégis otthonos.

- Mi újság fiatalok? – kérdezte Sam vigyorogva, és Embry és köztem ingáztatta tekintetét. Embry csak a fejét rázta.
- Semmi érdekes – feleltem.
- Túlélted az első napot? – kérdezte Emily.
- Aha… tűrhető volt.
- Ja, és nem találod ki kivel haverkodott össze – dünnyögte Embry. – Renesmee Cullennel és drága unoka testvérével Brad Cullennel. – az utolsó nevet gyűlölettel ejtette ki száján.
- Miért? Renesmee rendes lány! – mosolyodott el Emily.
- Ezt magyaráztam én is neki – vontam vállat. – öhm… As hol van?
- Sethel volt utoljára. Szerintem kivihette az erdőbe – húzta száját Sam.

Emily egy hatalmas tál levest tett elénk, hogy együnk én persze nemet intettem, mert nem voltam éhes. Ekkor betoppant Jared, Paul.

- Hé Lana! – kiáltotta Paul. Oda jött hozzám és megölelt. – Milyen volt a suli?
- Ne kezdjétek már ti is… - fújtattam. – Elég elmondani kétszer, és még otthon Caren is alig várja, hogy letámadhasson evvel. – nyöszörögtem. Sorba felkacagtak mind, nekiálltak szedni a levesből.
- Akkor mondom én – erősködött Embry. – Puszi pajtások lettek Renesmee Cullennel. – Paul kezéből kiesett a merő kanál és kitágult szemekkel nézett rám.
- Ezzel az erővel légy szíves plakátold is ki, és adj mindenkinek szórólapot erről! – mondtam dühösen. – Nem értem mi a problémád vele… és nem is akarom.
- Mondtam már, nem megfelelő társaság számodra.
- Ha nem haragszol, majd ezt én eldöntöm! – égtem a dühtől, legszívesebben egy pohár vizet az arcába zúdítottam volna, felálltam és az ajtó felé mentem.
- Hova mész? –kérdezte meglepetten.
- Kettőt találhatsz! – ordítottam hátra. – Majd később elmegyek As-ért Sethez. Sziasztok. – Ez már Samnek szólt és mindenki másnak kivéve Embry Callt.

Ekkor az erdőből Asa ugrott ki mögötte pedig Seth volt. Integetni kezdett nekem, én pedig egy mosoly kíséretében viszonoztam.

- Szia! Te nem maradsz itt? – kérdezte meglepetten.
- Nem, eleget voltam már… - morogtam. – Menj, siess, mert Embry barátod veled is meg akar osztani egy világsújtó katasztrófát – kiabáltam oda, de csak azért is, hogy az ablakban álló Embry meghallja.
- Mi? Jönnek a zombik? – kacagott fel.
- Nem, majd meglátod sokkal jobb… hátast fogsz te is dobni – gúnyolódtam.
- Előre félek… - ismét nevetésbe tört ki.
- Szia Seth.

Nagyon megkedveltem Sethet. Végtelenül jó fej srác volt, mindig nagyokat lehetett vele nevetni, és minden helyzetet lazán vett. Nem spilázta túl a dolgokat, mint a drága bent ülő illető. Iszonyatosan felhergelt. As felugrott a platóra, én pedig beszálltam az autómba, megfordultam és visszaindultam a házunkhoz.
Egész úton azon járt az eszem, hogy mi baja lehet Embrynek Renesmeevel? Röhejes, ahogy viselkedett, mintha Nessie egy komoly ellenség lenne, akitől meg kéne védenie.

Borító. =D

Sziasztok! ^^

Ma reggel elkészítettem a Lion Heart borítóját. =) Saját készítésű. Remélem tetszik...
Ja és van még egy amit Nerinától kaptam, azt jobb oldalt tudjátok megtekinteni! =D
Köszönöm Nerina!! ^^