2011. augusztus 25., csütörtök

33.fejezet

Íme itt a következő rész. A kommentelőknek köszönöm a hozzászólásokat és a véleményeket. =) Vissza fogok írni, csak rendkívül elvagyok havazva a magánéleti dolgaimmal. Mint ahogy írtam a facebook-on dolgozom. Viszonylag későn érek haza, és hulla fáradt vagyok... Ilyenkor pedig örülök a csendnek és a pihenésnek... nem mindig jut erőm az írásra. De mivel lassan vége, így talán könnyebb lesz. :)
A fejezet nincs lebétázva! Így előfordulhatnak helyesírási hibák, amik miatt elnézést kérek. A bétázóm nem igazán ért rá mostanság. Nem akarom még Őt is ezzel terhelni... Neki is jár a szabadság! :) Nézzétek el, majd felteszem kijavítva is.


HARMINCHARMADIK FEJEZET

A szeretetet mindig el kell fogadni, ha felajánlják, és mindig adni kell belőle, ha szükség van rá. Talán soha nem kapsz második esélyt egyikre sem. Azt is tudom, hogy csak azután ismered meg a szerelmet teljes szépségében, miután egyszer már összetört a szíved.

Délután egy óra felé Embryvel kettesben lesétáltunk a partra, hogy elmerüljünk az égszínkék habokban. Eleinte vonakodtam az ötlettől – nem igazán rajongtam a vízért, - de utána csodák-csodájára mégis sikerült magam elszánnom rá.
Félve léptem ki a fürdőszobából mit szól majd hozzám, de amikor meglátott csupán szélesen elmosolyodott. Az ágyon ült és úgy nézett rám, mintha csak a legszebb dolgot látná.

- Azt hiszem sikerült megint csaknem egyformát felvennünk – állapította meg mosolyogva.

Ránéztem az én világoskék- fekete-és fehér csíkokkal ellátott bikinimre, majd az Ő valamennyivel térd fölé érő kékes és fehér nadrágjára és elmosolyodtam. Valahogy mindig sikerült úgy alakítanunk a dolgokat, hogy azok passzoljanak.

- Indulhatunk? – kérdezte miközben felállt és elém lépett. Vállaimra tette kezeit, majd egy csókot nyomott a homlokomra: - Csinos vagy. – bókolt két csók között, amiket már ajkaimra kaptam.

- Ne aggódj, te sem bújhatsz el szégyenedben… ilyen testtel – köhintettem egyet a mondat végén.

Felhúzta szemöldökét és vicces arcot vágva megrázta fejét, mintha csak azt mondaná: „Badarságokat beszélsz!”. Lábujjhegyre álltam és a még mindig mosolyba húzódó ajkaira egy puszit nyomtam, amit Ő ismét átváltoztatott egy hatalmas csókcsatává.

- Erre még lesz később is időnk – paskoltam meg vállát, miközben igyekeztem magamat egy picit eltávolítani tőle.

- Nem győzöm kivárni – nyögte. Elmosolyodtam édes viselkedésén, majd Ő egy nagyot sóhajtott. –Induljunk inkább, mielőtt még meggondolom magam.

Embry elengedett és elindult a bejárati ajtó felé. Majdnem elkezdtem kuncogni, hogy amiért egy picit ideges máris elfelejti a dolgokat, jelen esetben azt, hogy hol megyünk ki.

- Drágám – szóltam utána halkan, mire megtorpant és felém fordult, - a part arra van – böktem a hátam mögött lévő kis teraszra és vele szemben a partra.

Durcásan sóhajtott egyet, majd újra elindult, de most már a helyes irányba, miközben elment mellettem kézen ragadott és maga után húzott finoman.
Ahogy sétáltunk a parton mindenhonnan csak kíváncsi tekintetek tüzében égtünk, itt-ott összesúgtak mögöttünk, néhányan pedig érdeklődve tanulmányoztak minket. Embry-re mindenhonnan női szemek tapadtak és nem rejtették véka alá érdeklődésüket sem, de Ő mindvégig csak érdektelenül nézett végig a parton és rajtuk is.

A legtávolabbi partszakaszhoz sétáltunk, amit sziklák vettek körös-körül, a legszebb öböl, amit valaha láttam. Már messziről érezni lehetett, hogy itt még a levegő is más, sokkal frissebb és üdébb, a szél épphogy lengedezett, ezzel hűvösebb áramlatot hozva magával. A part különlegessége volt, hogy egyik fele kavicsos, míg a másik fele homokos volt, amit senki nem értett, hogy miért.
Embryvel az egyik közeli fa alá telepedtünk le, aminek tövében gyönyörű pázsit nőtt, igaz feljebb volt a víztől, de nekünk pontosan megfelelt. Embry azonnal a vízbe vetette magát, én azonban még egy picit kint szerettem volna lenni a parton.
Igazán le tudnám élni itt az életem. Igaz mennyi időm is van még vissza? Az órámra pillantottam, nem több 20-22 óránál. Dühösen arrébb dobtam a telefont és megfogadtam, most nem foglalkozok semmi mással, nem érdekel az idő, sem a hely.
A friss tengerillat bekúszott az orromba én pedig többet-és többet akartam belőle, távolról úgy festhettem ki, mint valami asztmás, akinek rohama van, pedig csak szükségem volt még egy kis levegőre. Élvezettel temettem el a forró sárga homokba a lábamat, és örömmel éreztem, ahogy a szemcsék végig cikáznak a lábfejemen. Ezek olyan apró örömök, és csodálattal teli érzések voltak, amelyeket így az életem vége felé kezdtem el, megbecsülni.
Sietve felpattantam és a víz felé vettem az irányt, ahol Embry már tárt karokkal várt. Elvigyorodott az érkezésemre és közelebb úszott hozzám, bevallom eleinte nem szívesen tettem bele a lábam a hűvös vízbe, az isten tudja miért, de egyszerűen különös érzésem volt miatta –talán csak túldrámázom. A víz sem volt éppen valami meleg- jóval hűvösebb volt, mint múltkoriban.

- Azt hittem már soha nem jössz ide hozzám – mormogta, miközben karjaiba emelt, én pedig lábaimat átfűztem derekán, így már nem is tűnt olyan hidegnek a víz.

- Ahogy te mondtad a föld vonzóbb, mint a víz.

- Nem, én azt mondtam jobban szeretem a földet a levegőnél.

- Nem tök mindegy? Mindketten földpártiak vagyunk ennyi a lényeg – majd szájára egy apró csókot leheltem.

- De igen, ennyi a lényeg – viszonozta elégedetten az iménti csókomat.

Kibontakoztam öleléséből és felbátorodva egy kicsit beljebb úsztam, ahol még vígan leért a lábam, ámbár Embry-nek még mindig leért, neki a válláig ért, míg nekem – ha nem álltam volna lábujjaimon, akkor talán a szemeimig. A combjaim alá nyúlva ismét felemelt, és ahogyan az előbb gyermek módjára tartott, átöleltem és arcomat nyakába fúrtam.

- Mi a baj? – kérdezte, ma már sokadszorijára. – És ne merd azt mondani, hogy semmi, mert jól látom, hogy valami bizony aggaszt! Gyerünk Lana, ki vele!

- Semmi – feleltem automatikusan, mint általában mindig, de most átható pillantása arra késztetett, hogy elmondjam. – Félek.

Szemöldöke az egekig szaladt és résnyire nyílt ajkakkal nézett rám, ezer meg egy érzelem suhant át arcán, aggodalom, szerelem, kétségek, szánalom, szomorúság.

- Lana nem kell félned, itt vagyok! Bármi történjék is én, megvédelek! Nem fogom hagyni, hogy bajod essen, hogy a fenébe is hagynám?! Szeretlek, te vagy az életem! Ha te nem lennél… olyan… olyan üres lenne minden.

Szívemben, mintha egy pengét forgattak volna minden egyes szava után, ezek a betarthatatlan ígéretek… Kedves tőle, hogy küzd és akar, de elindítottam egy lavinát, amit már Ő sem tud megállítani, erre már senki sem képes.

- Túléljük ezt is! Utána pedig olyan gyönyörű életünk lesz, hogy olyat még világ nem látott! Lesznek gyermekeink…

- Gyerekeink? – idéztem szavait bágyadtan, hisz tudtam ez úgysem lehetséges.

- Bizony, először egy fiú, utána pedig egy kis Cassie…

- Cassie? – vágtam ismét a szavába, mire csak bólintott.

- Egy édes kicsi Cassie, aki az édesanyjára hasonlít, kunkori sötétbarna haj, és gyönyörű nagy-barna szemek, édes kis nevetőgödröcskékkel az arcán, és olyan ajkakkal, mint a tiéd.

- Eddig stimmel kapitány, csupán egy kivetni valóm van.

- Még pedig?

- A szemeinek a tiedre kell hasonlítania.

Szinte már láttam magam előtt a kislányt, akiről Embry beszélt, kunkori sötétbarna haj, édes kis nevetőgödröcskével az arcán, gyönyörű sötétbarna szemek –akár az apjáé,- aranyos kis ajkakkal. Szemem könnyek futották el, és le kellett hunynom őket ahhoz, hogy ne lehessen észrevenni, hogy mi is zajlik le épp most bennem. Olyan vágyak ismét, amik nem teljesülhetnek, egy újabb penge szúródott a szívembe, de még az előbbieknél is kegyetlenebb módon forgott volna.

Pechemre az én élesen látó sasszemű életem párja – aki már nem sokáig az- ismét kiszúrta.

- Rosszat mondtam?

- Jézusom, dehogy! – nyögtem fel, miközben vízzel leöblítettem az arcomat. – Csak… olyan boldog lennék, ha mindez megvalósulna!

- Megfog, hidd el! Ha rajtam múlik, akkor biztosan. – bíztatott mosolyogva, majd homlokomra egy csókot nyomott.

- Biztos, hogy ez a valóság és nem valamilyen furcsa álom, ami éppen kezd véresen komollyá válni?

- Lana, nem kell aggódnod, minden rendben lesz! Sokan vagyunk, meg tudjuk oldani.

- Tudom – feleltem, majd magamban hozzá tettem: Nem is erre gondoltam. A saját keresztemre.

- Fázol? – kérdezte váratlanul.

- Nem - feleltem, de ahogy karomra és hasamra néztem egyből rájöttem, hogy az állításom téves, a libabőrök valóban árulkodó jelek voltak arra, hogy hűvösebb a víz, mint amilyennek képzeltem. – Vagy talán egy kicsit – javítok válaszomon.

- Menjünk ki inkább – tanácsolta, majd velem együtt megindult kifelé a vízből.

Kint a parton összeszedtük a holmiijainkat, és visszasétáltunk a házba, hogy egy picit magunk legyünk és ne a kíváncsi tekintetek tűzvonalában legyünk.
A házba érve alig vártam, hogy egy forró fürdőt vehessek a hűvös víz után, ez volt az én gyagyám – még nyáron is mikor iszonyatosan meleg van képes voltam forró vízben fürdeni. Embry-vel helyet cseréltünk és Ő jött soron. Míg ő fürdött én a konyhába mentem, hogy valami ebédfélét készítsek. A szekrény tetején kotorásztam, amikor teljesen váratlanul megcsörrent a mobilom, ijedtemben megbillentem a széken, amin álltam és elveszítve az egyensúlyom, már csak annyit vettem észre, hogy zuhanok egyenesen a pult felé ahol a telefonom rezgett. Ahogy estem lefelé a kezemet a pultba vertem és a telefonom is akárcsak én, nagy csattanással földet ért, én elegánsan az oldalamra estem a telefon pedig az orrom elé. A szívverésem már az egekbe lehetett, hát, amikor megláttam, hogy ki hív… azt hittem menten kiugrik a helyéről. Már itt lenne az idő? Nem! Nem akartam elhinni! Még nem vagyok kész!
Nem volt mit tennem fel kellett vennem azt az átkozott készüléket, noha nem igazán akartam.

- Hallo. – Magabiztosan szerettem volna beleszólni, de csak egy egércincogásnyira futotta. A vonal túlsó végén azonban töretlen volt a jókedv.

- Hello Tündérkém – kuncogott Brad jókedvűen. – Kiszórakoztátok magatokat a farkasoddal? Sort kerítettetek egy utolsó kis hancúrozásra?

- Brad – nyögtem fájdalmasan eltorzult hangon, és a sírás fojtogatott. Erre a hangra valószínűleg a sajgó oldalam is rásegített, nem csupán a szívem fájdalma.

- Nyugi szivi, nem ma van vége. Pontosan ezért hívtalak, hogy közöljem veled a jó hírt. – Már-már földön túli öröm is megszállt volna, ha nem tudnám, hogy kivel beszélek. De sajnos fájdalmasan tudatosult bennem, hogy az üzlettársam egy vámpír. – A jó hír az, hogy amiért ilyen jó kislány voltál és betartottad azt, amit megígértél, kapsz jutalomba még egy napot a kisfarkassal. Holnap miután éjfélt ütött az óra ott leszek érted!

Mielőtt bármit is mondhattam volna kinyomta a telefont, a következő pillanatban pedig Embry jelent meg mellettem. A telefon még mindig a fülemnél volt, én pedig megkövülten a másik kezemre támaszkodva ültem a hideg csempén, és kapkodva vettem a levegőt.

- Jól vagy? - guggolt le mellém, és éppen segíteni akart a felkelésben, de én még mindig a földön gubbasztottam.

Egy gyenge kis hang erőteljesen dübörögni kezdett bennem és egyre hangosabban és hangosabban kiáltozni kezdett, mielőtt még lebuknék: Gyerünk Lana, ébresztő!! Nem veheti észre, hogy valami bajod van! Nem bukhatsz el most, amikor már csak egy lépésre vagy a céltól! Nem adhatod épp most fel! Nem veheti észre, hogy mi történik! Kellj fel! Most!
Végül aztán megráztam fejem és tiszta pillantással ránéztem, valóban igaza volt, nem veheti észre, hogy valami bajom van. Meg kell tartanom a látszatot, még ha az nehezemre is esik. Muszáj. Itt a vége, csak egy karnyújtásnyira, nem léphetek vissza most. Törlés gomb! Törlés! Hol van már a francba? Megvan!

- Persze, jól vagyok – bólintottam, majd zavartan elmosolyodtam. – Tudod, milyen ügyetlen vagyok… csak megbillentem a székkel és elvágódtam, amint látod. Nincsen semmi bajom, tényleg. – Összevonta szemöldökét és komoran nézett rám, majd csak kétkedve annyit mondott:

- Aha… Ki hívott? – kérdezte gyanúsan méregető tekintettel.

- Öhm… uh… Me… Melani – dadogtam. Egy kicsit ésszel is játszhatnál a tűzzel, mielőtt még lebuksz! –korholt mérgesen a kis hang.

- Megnézhetem? felém nyújtotta kezét, én pedig döbbenten néztem rá. Le fogsz bukni! – sikította a hang.

- Ugyan miért? – kérdeztem értetlenül és egy cseppnyivel ingerültebb hanggal, hogy elhiggye, igazat mondok. – Nem hiszel nekem?

Úgy tűnt ez megtette a hatását, mert egy pillanatig habozva meredt rám. Nem mondott semmit, csak bámult. Igen! Ügyes! Még valami hasonló rezdülés Lana, és hisz neked! - a hang úgy örvendezett, mint valami boldog gyermek, aki megkapta azt, amire vágyott. Bűntudatom támadt ismét, hogy így át akarom ejteni, de nem volt más esélyem.

- Kérem a telefont – követelte sziklaszilárd hangnemben. Neked véged kislány! – nyögte.

- Nem – morogtam. Talán mindkettejüknek szólt, talán nem, már én sem tudom. Egész addig fel sem fogtam, hogy hangosan kimondtam amikor Embry döbbenten rám nem pislantott.

- Hogy mi? – Szedd össze magad!

- Nem! Nem akarom elhinni, hogy idáig jutunk, hogy le kell ellenőrizni, hogy kivel beszéltem! – Hirtelen támadó hangnembe váltottam és úgy próbáltam intézni, hogy egy kis lelkiismeret furdalást ébresszek benne, amiért gyanakszik, s így talán befejezi.

- Lana… - kezdte csendesen békítő hangján, miközben igyekezett közelebb telepedni hozzám. – Kérem a telefont – ismételte erélyesen.

A telefont szorongató kezem után nyúlt, és igyekezett kihámozni belőle a készüléket, észre sem vettem, hogy úgy szorítottam, hogy még az ujjaim is elfehéredtek. Neked véged! – kacarászott a hang. Istenemre mondom ott tartottam, hogy leütöm – már ha ez egyáltalán lehetséges volna!

Embrynek valahogy mégis sikerült elvennie tőlem, majd kutakodni kezdett benne. Meglepődött arckifejezése láttán nagyot nyeltem és igyekeztem valami okosat kitalálni.

- Will? – hördült fel és szikrázó szemekkel nézett rám.

Drágám, te még nagyobb pácba vagy, mint hitted – kacarászott kárörvendően a kicsi hang, ami egyre jobban egy gonosz manóra emlékeztetett.