19.fejezet - Szerelmem egy vérfarkas

TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Szerelmem egy vérfarkas

Reggel arra ébredtem, hogy iszonyatosan melegem van. Elviselhetetlenül melegem… mintha csak a Szaharában lennék. Megpróbáltam a lehető legóvatosabban kikeveredni az óvó meleg karok közül, ám azok tulajdonosa ezt, cseppet sem könnyítette meg… a szorítás még inkább erősödött. Majd mikor végre hátra küzdöttem magamat, megpróbáltam ismét arrébb araszolni, de ő hasra fordult és az egyik karjával megint erősen tartott. „Mély levegő és ne üvölts!”– fegyelmeztem elmémet, mert ott tartottam, hogy elkiabálom magam. Arcommal felé fordultam és egy kezemmel végig simítottam arcán. Ahogy aludt sokkal jobban lehetett látni kisfiús vonásait, mint nappal, amikor ébren van. Ráérősen végig simítottam arcán újra.

- Embry – suttogtam. – Elengednél akár csak egy percre?

- Hm… Nicole – dörmögte álmában.

Na, nekem se kellett több. A vérnyomásom százhúsz és éreztem szalad fel bennem a pumpa. Hirtelen olyan féltékenység uralkodott bennem szét, hogy legszívesebben lelöktem volna az ágyról.

- Szóval Nicole… - morogtam, majd lesöpörtem kezét rólam és épp menni készültem, de Ő csuklómnál fogva vissza rántott egyenesen magára.

- Szóval Lana – mondta, majd egy kaján vigyort eresztett meg felém.

- Szemét vagy – húztam fel az orrom, majd újra le akartam szállni róla és az ágyról, de Ő nem engedte, kezei bilincsként csúsztak a csuklómra, megpördült velem így most már Ő volt felül.

- Úgy gondolod? – kérdezte miközben nyakamat csókolta.

- Határozottan – nyögtem és igyekeztem minél több komolyságot magamra erőltetni.

- Hm… akkor ezen változtatnunk kellene – mormogta még mindig a nyakamba. – Van ötleted?

- Leszállsz rólam és meglátjuk.

- Ilyen könnyen nem úszod meg ezt a sértést – mondta mosolyogva, majd fölém hajolt.

Ráérősen közelített felém ajkaival, iszonytatos lassúsággal, mikor meghallotta bosszús sóhajomat, elmosolyodott, ám még mindig ugyan olyan lassan közelített felém, s szemei közben az enyémbe mélyedtek el. Majd végül ajkai mohón tapadtak az enyémekre, olyan szenvedéllyel és olyan szerelemmel, amilyet még sohasem éreztem. Abban a percben vége volt mindenféle nyugodtságomnak, én is ugyan olyan szenvedéllyel csókoltam vissza, Ő pedig közben elmosolyodott. Csókunknak végül én vetetten véget azzal, hogy oldalra fordítottam a fejemet.

- Ideje készülődni – motyogtam bűntudatosan, majd jelentőség teljesen az órára néztem. – Ha bár… igazán túlélnék egy napot suli nélkül – mondtam mosolyogva, és kihívóan néztem rá.

- De nem ma – puszilta meg arcomat. – Ne akard a büntetésedet még egy héttel vagy kettővel tetőzni.

- Tisztára úgy érzem magam, mint egy dedós- mondtam morogva, majd bosszúsan kibontakoztam öleléséből és felkaptam pár tiszta ruhát és a fürdőbe mentem.

Hosszú percek múlva léptem vissza ismét a szobámba, immár tisztán frissen és üdén. Majd döbbenten tapasztaltam, hogy megy a zene lejátszóm és a Caroline Liar – Show Me What I’m Loking című száma megy. Kedveltem ezt a számot, de ettől volt néhány, ami sokkal jobb volt. Mosolyogva indultam meg felé, mert Ő még mindig a zene CD-im között volt elmerülve. Hátulról átöleltem derekát és arcomat a hátának nyomtam. Mikor észrevett, jobb kezét felemelte, hogy maga mellé húzzon.

- Ezt a számot én is szeretem – mondta mosolyogva.

- Kicsit olyan… hívős, de elmegy – forgattam szemeimet. – De van ettől jobb is – mondtam a szám végén, és kivettem a kezéből a Hifim irányítóját és rátettem az egyik fő-fő kedvenc számomra.

- Bon Jovi? – kérdezte fintorogva, majd mikor jobban bele hallgatott a számba elismerően bólogatott. – Az It’s my Life számát én is kedvelem.

- Mit kérsz reggelire? – tettem fel a legújabb kérdésemet.

- Téged – felelte egy pillanatnyi elgondolkodás után vigyorogva.

- A fél fogadra sem lennék elég – húztam el a számat, mire felnevetett.

- Ki akarod próbálni?

- Kösz, de nem – nevettem fel, majd gyors puszit adtam ajkaira és lefelé száguldottam a lépcsőn.

Caren már nem is volt itthon ugyanis korán reggel szokott bejárkálni, dolgozni. A kanapén találtam meg Asa-t aki vidáman húzta a lóbőrt, de amikor megérezte jelenlétemet felkapta a fejét. Oda mentem hozzá és puszit nyomtam a feje búbjára és megsimogattam. Onnan a konyhába vezetett az utam, hogy valami reggelit teremtsek. Szerencsére a konyha pulton megtaláltam azt a temérdek mennyiségű palacsintát, ami még meleg volt. Valószínű Caren sütötte még mielőtt elment reggel. A szekrényhez mentem, hogy elő bányásszak valami szirupféleséget hozzá. De a világért se értem el a konyhaszekrényben lévő szirupot, már épp ott tartottam, hogy elmegyek és hozok egy széket és arra ráállok, és úgy szedem le. Ekkor egy kéz nyúlt el az egyén fölött és pont a kívánt célt elkapva leemelte, kiesebb habozás után megfordultam.

- Ezt keresed? – rázogatta meg előttem a flakont, s szemeiben diadalittas fény ült.

- Ühüm – motyogtam elgondolkodva.

Majd alig élve kivettem a kezéből a flakont és elindultam a palacsinták felé, közben két tányért kaptam ki. Embry tányérját rendesen megpakoltam palacsintával, mire én csak egyet tettem magamnak. Kivittem az ebédlőbe ahol Ő már vidáman elfoglalta helyét és mosolyogva bámult engem. Ám én kezdtem egyre furcsábban érezni magamat… mintha kóválygós lenne a fejem vagy nem is tudom. Elé raktam a palacsintát, majd vele szembe leültem és csak bámultam az ételt. Majd mikor észrevettem, hogy minden egyes mozdulatomat nyomon követi felkaptam a villát és piszkálni kezdtem az ételt. Ő már a másodiknál tarthatott, de én mindig nem ettem egy falatot sem. Hihetetlen, hogy az egyik pillanatról a másikra így megváltozott a hangulatom.

- Valami baj van? Nem érzed jól magad? – kérdezte aggodalmas arccal, mire én ránéztem, de nem tudtam válaszolni. Szédülni kezdtem és az asztal szélében kapaszkodtam meg, mert attól tartottam leesek a székről. – Hé. Biztos, hogy jól vagy? – Térdelt le mellém villám gyorsan. Egyik keze a derekamat fogta lágyan a másikkal pedig az asztalt szorongató kezemet próbálta megfogni.

- Persze – feleltem színtelen hangon. Majd egy kicsit később hozzá tettem. – Mindjárt jövök.

Majd gyorsan felpattantam és a fürdőbe siettem, noha nagyon nem éreztem magamat jól. Fogalmam sem volt mitől lehetett ez az egész. A csapnál megengedtem a jéghideg vizet és azzal mostam arcot, majd vizes arccal a tükörbe néztem, hogy meglássam, nagyon rosszul festhetek-e. Ahogy belenéztem egy apró sikoly hagyta el a számat, majd döbbenten meredtem magamra. A szemeim… vérvörösek voltak! Ez nem az a fáradt könnyes vörösség. Az íriszem teljesen vörös volt, mintha csak kontaktlencsém lenne.

- Lana minden rendben? – kopogtatott Embry a fürdőm ajtaján.

- Igen, persze-, vágtam rá azonnal. – Csak… egy perc.

Hideg vízzel ismét lelocsoltam az arcom, majd mikor újra tükörbe néztem a szemem ismét a régi volt. Biztosan hallucinálok – ez volt az első épkézláb ötletem az imént látottakra. Vörös szem? Ugyan… biztosan csak a tegnapi álmom miatt van ez.
Vettem pár mély levegőt, majd mikor biztos voltam benne, hogy kellőképpen lenyugodtam kinyitottam az ajtót. Két ijedt szempárral találtam szembe magam, akik szüntelenül engem vizslattak. Én pedig most, hogy már kicsit jobban voltam halványan rámosolyogtam, hogy elhitessem vele nincs semmi bajom.

Az iskola parkolójában valahogy tétováztam. Szálljak ki vagy mennyek haza a biztonság kedvéért? Legelőször is magyarázatot szerettem volna minderre kapni, hogy ugyan miért láttam azt, hogy tiszta vörös a szemem? Másodszor el akartam kerülni Embry kereszt kérdéseit. Harmadszor pedig el akartam szint úgy kerülni a kíváncsi barátnőmet és annak barátját, a kérdéseik özöne miatt.

- Miért sikítottál? – tette fel ma már sokadjára ezt a kérdést.

- Mondom csak megcsúsztam és reflexszerűen tört ki belőlem.

- Oké – sóhajtott fel, majd kibámulva a vezetői ablaknál hitetlenkedve megrázta fejét. – Mindig nem értem mi volt az a reggeli dolog… hogy olyan furcsán viselkedtél.

- Most komolyan Embry – sóhajtottam fel türelmetlenül, majd ránéztem. – Egész végig ezen akarsz agyalni? Inkább azon agyalj mit fogsz mondani a barátaidnak, kettőnkről.

- Hm? – kapta rám gyorsan a tekintetét és értetlenül bámult rám.

- Hát tudod, egész pontosan én három nappal ezelőttiig utáltalak, vagyis csak próbáltalak, és gondolod ez nekik nem lesz fura, hogy mi most…? – emeletem fel az összekulcsolt kezünket, hogy lássa mire is gondoltam.

- Már tudják – mondta mosolyogva, nekem pedig a szemem kitágult a meglepettségtől. Halkan felkuncogott, és közelebb hajolt hozzám, homlokát az enyémnek nyomta, majd egy gyors puszit adott a számra. – Szerinted tegnap délután, míg nem voltam veled mit csináltam?

- Ártatlan állatokat téptél szét dühödben? – morfondíroztam, mire felkuncogott.

- Azon kívül? – nézett rám mindent tudóan, nekem pedig leesett a tantusz.

- A barátaidnak tartottál élménybeszámolót – füstölögtem unott hangon. – Még, hogy a női nem a pletykásabb! – Kicsit eltoltam magamtól, majd kiszálltam az autóból, megkerülve az Ő oldalára mentem ahol Ő már kiszállt.

- De azért szeretsz – vetette be csibészes mosolyát, majd egy kicsit közelebb húzott magához, hogy ajkaink találkozhassanak. Utoljára még egy puszit leheltem arcára, mire egy apró kedves morgás volt a válasz, majd mosolyogva hozzá tette: – Ezt vehetjük egy igennek. Suli után gyere le Sam-ékhez.

- Azt hiszem megfeledkeztél valamiről. Azon kívül, hogy a kocsimat épp lopni akarod, marad még egy apró bökkenő, ami miatt nem fogok lejutni oda - morogtam magam elé, majd a talajt kezdtem fixírozni.

- Jó. Akkor majd érted jövök és haza viszlek – sóhajtotta lemondóan.

- Sziasztok! – köszönt Nessie mikor oda ért mellém. – Embry ugye nem haragszol, ha most Lanat elrabolom? Kicsit kisajátítanám magamnak.

- De azért hagyj nekem is belőle – kacsintott rám, majd utoljára még megcsókolt. – Majd jövök. Vigyázz magadra! – suttogta végül a fülembe, hogy csakis én halljam, persze ez nem jött össze ugyanis barátnőmnek remek a hallása.

Miután elengedett elköszöntem még egyszer tőle és elindultam Renesmee társaságában az óráinkra. Brad mostanában nagy ívben kerüli az iskolát és Forks-ot is. Ha kérdezem Nessie-t róla, akkor csak annyit mond elment meglátogatni néhány barátját Alaszkában. Az órák végén elindultunk az ebédlődbe, hogy elfoglaljuk a törzshelyünket. Épp a fagyimat ettem, ami nagy szó ugyanis nagyon ritkán szokták a büfébe adogatni. Barátnőm meg a Jacobbal együtt töltött hétvégéjükről áradozott. Én meg nagyokat bólogatva ittam minden egyes szavát.

- De most te mesélj! – mondta izgatottan. – Akkor ti most?

- Renesmee Cullen – sóhajtottam fel. – Már úgy is tudod. Van egy szuper apád, akinek képességével mindent megtudhatsz rólam. Ja, és ne is beszéljünk a szuper pasidról, akinek aztán akkora a szája, mint egy szócső és csak úgy kürtölik egymásnak telepatikusan a híreket. Mit szeretnél még tudni? – pillogtam előtte angyalian.

- Te aztán megállod a helyed köztünk. Egyébként milyen Embry?

- Szerintem te vagy az, akinek a legkevésbé kéne bemutatnom, hiszen te már csecsemőkorod óta ismered. Szóval neked kéne nekem mesélned róla – sóhajtottam fel, mire elégedetten felkuncogott, majd a kezemre tette a kezét és rámutatott, mit szeretne megtudni. – A csókja? Komolyan ez a legfőbb kérdésed? – hüledeztem értetlenül, majd miután bólintott, erre elpirultam, mert láttam esze ágába sincs alább adni kérdéséből. Majd csak annyit motyogtam. – Remek.

- Te fülig bele zúgtál – röhögött fel. – Nem mintha régebben nem ez lett volna a helyzet, de most… ez valami fenomenális.

- Kibe van belezúgva ki? – jött a hátunk mögül egy kedves ismerős hang.

- Á, Hello Wilson – köszöntem neki fülig érő mosollyal. – Ő Nessie a barátnőm, Nessie Ő Wilson a táncpartnerem.

Egy pillanatra Renesmee dermedten bámulta az elém leülő fiút, aki csak angyalian mosolygott rám. Ahogy a szemébe néztem kezdtem felismerni valamit. Ahogy megfigyeltem a Cullen család mindegyikének természetellenesen karamella színű a szeme, vele sem volt másképp neki is meleg karamella színű szemei voltak. Gyorsan tört rám a felismerés. Remek… egy vámpír a táncpartnerem, méghozzá egy idegen vámpír, mármint Forks számára biztosan. Vagy csak nekem? Úgy döntöttem nem mondom el neki, hogy tudok erről az egész vámpíros vér farkasos őrületről, mert ki tudja mi lesz a vége. Először meg akarom ismerni. Elő kaptam a telefonomat, majd úgy, hogy senki se lásson bele az asztalnál ülők közül gyors sms-t pötyögtem Nessinek, hogy el ne árulja a srácnak, hogy én már mindent tudok. Ő pedig alig észrevehetően aprót bólintott.

- Mrs. Wyatt azt üzeni, hogy ma lesz edzés – törte meg a csendet Wilson.

- Pontosan mikor? – kérdeztem tőle, az órájára nézett, majd száját elhúzva felpillantott rám mosolyogva. – Öt perc múlva.

- Remek –morogtam halkan, majd felpattantam. – Ness hívd, majd fel légy szíves Embryt, hogy később jöjjön értem. Úgy egy másfél óra múlva. Köszi. Szia.

Majd máris rohanni kezdtem a terem felé. Felhúztam a táncos ruhámat, majd bementem a terembe a próbára. A próba közben rengeteg érdekes dolgot megtudtam Wilsonról, vagyis inkább Willről, mert inkább így szerette, ha hívják. Nekem ettől a névtől olyan, de ja vu érzésem támadt. Plusz megtudtam, hogy a barátnője miatt is jött vissza, akivel nagyon szerették egymást csakhogy valamiért a kapcsolatuk váratlanul véget ért. S bánja azt az estét, amikor szakított a lánnyal és legszívesebb mindent előröl, kezdene. Amikor rákérdeztem a lány nevére, Ő annyit mondott csak, hogy titok a teljes nevét nem árulhatja el. Én mindent feladva ráhagytam az egészet, ha nem akarja, hát nem kell. Mindenesetre sok szerencsét kívántam neki. Még annyit is elmondott, hogy rokonságban áll a Cullen családdal és Braddal is. Nekem pedig az első gondolatom erre az volt, hogy: - Naná, hogy rokonságba, hisz egy fajba tartoznak! Vámpírok… Utána kedvesen érdeklődni kezdett Embry és irántam, hogy mi a helyzet kettőnk közt, én meg finoman válaszoltam minden kérdésére. A legfurcsább az volt benne, hogy azt mondta, lesz idő, amikor rájövök nem Ő a megfelelő személy számomra. Ezért legszívesebben képen ütötte volna, de aztán magamba lepörgettem az erőviszonyokat és hidegen csak annyit feleltem neki, az én dolgom ezt eldönteni ki nekem való és ki nem. A további egy óra csendben telt.

Tánc után már szinte rohantam ki az épületből. Már alig vártam, hogy újra lássam. Amikor megpillantottam a kocsimnak volt dőlve lezserül, szívem kalapálni kezdett. Hatalmas mosoly kíséretében indultam el felé, amit Ő is viszonzott. A parkoló teljesen kihalt volt egyedül az én autóm volt ott, és még egy, ami gondolom Will-é lehetett. Ahogy egyre közelebb értem hozzá, annál jobban mosolygott és szemei furcsán csillogtak. Egy fehér ing volt rajta egy farmernadrág kíséretében. Elmondhatatlanul jól nézett ki. Óriási örömöt éreztem, hogy újra láthatom, és ahogy láttam rajta ezzel Ő is így volt. Mikor már csak pár lépés volt köztünk karját felém nyújtotta, majd magához húzott és átölelt. Én nyakába fúrtam az egész arcomat és nagyokat szippantottam bőrének illatából. Rettentően jó illata volt! De azt hiszem Ő nem így volt velem, mert mikor elhúzódtam tőle láttam rajta grimaszol.

- Bocs táncom volt – sütöttem le a szemeimet.

- Nem arról van szó – fintorgott. – Azt észre se lehet venni rajtad, csak… rettentő mód vámpír szagod van!

- Hát kösz. Minden lány álma ez, hogy mikor újra látja barátját az így köszöntse. „Rettentő vámpír szagod van.”

- Én csak megállapítottam. Nem tehetek róla, hogy túl jó az orrom – vigyorodott el, majd megcsókolt. – Azt hiszem meg kell kérnem Nessie-t, hogy máskor kicsit kevesebbet tartózkodjon közvetlen a közeledbe.

- Meg ne próbáld! – sziszegtem rá, Ő meg elnevette magát, mert látta, hogy elhittem, amit mondott.

- A finom citrus illatodat mind elnyomja a vámpír bűz –nyafogott, miközben a hajamba fúrta arcát.

Az autóban ülve, már vagy fél órája köröztünk. Először elmentünk hozzájuk, hogy elhozza az autóját hozzánk. Nekem persze még eszem ágába sem volt bemenni, az édes anyjának úgy bemutatkozni, mint az egy szem fia barátnője, így hát megvártam kint a kocsimba. Én hazafelé vettem az irányt és meg akartam állni a házunk előtt mikor rám dudált, figyelembe se véve beálltam a garázsba, Ő pedig a házunk elé.

- Mi az? – kérdeztem tőle meglepetten.

- Azt hittem, hogy lenne kedved lejönni velem a partra vagy Samhez és Emilyhez.

- Persze van, de megint elfelejtetted, hogy nem mehetek?

- Azt már elintéztem. Caren azt üzeni szabad vagy – mondta mosolyogva, én pedig örömömben felugrottam hozzá. Lábamat átfontam a dereka körül és szájára egy csókot adtam.

- Köszönöm! – mondtam nevetve.

- Igazán nincs mit – majd újra megcsókolt, de most már hosszan.

Azt vettem észre, hogy mintha lépkedne velem, fel a lépcsőre. A hátam hirtelen neki nyomódott a falnak és ott folytattuk tovább. Majd észbe kapva, hogy mit is csinálunk mosolyogva elhúzódtam.

- Szerintem ezt inkább bent.

- Részemről rendben, de csak, hogy tudd nekem itt kint is megfelelt.

- Ne hidd, hogy nekem nem, de gondoljunk a szomszédokra is – kacsintottam rá, majd egymás szemébe merültünk. – Letennél végre?

- Eszem ágába sincs. Majd bent.

- Ne butáskodj! Sérvet kapsz! Tegyél le! – szóltam rá, immár határozottan.

Sóhajtva letett a földre, majd mikor éreztem a szilárd talajt a lábam alatt, megfordultam, hogy a kinyissam az ajtót. Kezei átöltek engem és szorosan szorított magához. Be is hasonlóképp mentünk, hátulról fogta a derekam úgy jött utánam. A lépcsőnél viszont lefejtettem rólam kezeit és kézen ragadva Őt, mentünk be a szobámba. ott aztán, megpördítve engem az ajtónak szorított és csókolt tovább. Olyan vadul falta ajkaimat, hogy én először teljesen meglepődtem, és én még azt hittem a múltkor volt a legvadabb.

- Azt hittem zavar a vámpír szagom – mondtam két csók között.

- Kezdek hozzá szokni – suttogta nyakamba, s közben éreztem, hogy mintha remegne.

- Remek, de attól én még elmennék fürdeni – majd lassan eltoltam magamtól és a törölközőmért nyúltam, de Ő ismét visszarántott magához.

- Mi lenne, ha én is veled tartanék? – kérdezte vérlázító mosoly kíséretében, mire én csak megráztam a fejemet és ajkamba haraptam.

- Még ne.

Tudtam, hogy evvel megbántom, hogy elutasítom, de ez még szörnyen korai. Alig két napja vagyunk együtt és ez számomra gyors. Szó nélkül elengedett és kiment az ajtón, lazán bevágta maga mögött, de mégis olyan erővel, mint aki dühöngene. Biztosan így volt. Sóhajtva elindultam, hogy vegyek egy újabb forró fürdőt. Időközben kint eleredt az eső. Fürdés után felhúztam kedvenc rövid ujjú pólómat és egy farmer nadrágot és neki álltam megszárítani a hajamat. Meguntam, hogy olyan sokáig vagyok bent, ezért mikor már csak a hajam vége volt száraz lefelé indultam. A lépcső tetejéről lesandítottam, hogy hol lehet. Az asztalnál ült a lépcsőnek háttal. Lefelé kezdtem menni, a lépcső közben a fa miatt többször felcsikorgott. De még ekkor sem fordult meg. Valószínű tényleg rosszul esett neki, hogy csak úgy elutasítottam. Oda mentem hozzá és átöleltem nyakát, majd arcomat az övének nyomtam, és kezeim lejjebb csúsztak a mellkasára.

- Ne haragudj – motyogtam, miközben bele csókoltam nyakába. Sóhajtott egyet, majd fejét megrázta és karon fogva, lassan az ölébe húzott.

- Már miért haragudnék rád? – kérdezte halkan, szavai alig voltak többek puszta suttogásnál.

- Amiért elutasítottalak. Nem akartalak megbántani, de nekem ez még korai. Tudom, számodra abszolút nem az, mert te be vagy bevésődve és biztos vagy az érzéseidben, de én nem. Én még mindig attól félek, hogy ez csak egy álom és nem is igaz.

- Dehogy haragudtam rád! Már egyszerűen nem vagyok képes rá, annyira szeretlek. Nem tudom elégszer kihangsúlyozni, hogy ez nem egy álom. Itt vagyok és szeretlek, és örökké szeretni is foglak. Én ráérek, tudok várni, amíg úgy, érzed, hogy eljött az ideje.

- Megpróbállak nem sokáig váratni, de… nem tudok semmit sem ígérni.

- Nekem annyi bőven elég, hogy itt vagy nekem – meghatva azon, amit mondott egy könnycsepp csordult ki a szememből, nem akartam, hogy lássa ezért arcom a nyakába fúrtam, inge azonnal elnyelte a sós cseppet és szárazra törölte az arcomat közben nagyokat szippantottam újra illatából. – Hm… ismét olyan jó illatod van.

- Na, megyünk vagy sem? – kérdeztem tőle elhajolva, és egy cseppnyi lelkesülést erőltettem magamra.

- Hová parancsol, hölgyem? – kérdezte mosolyogva.

- Szerintem először mennyünk Samhez és Emilyhez. Neked megfelel? – aprót bólintott majd kézen fogva kivezetett. De az ajtóban megtorpant.

- Maradj itt. Mindjárt jövök – utasított ellent mondást nem tűrő hangon.

Mikor visszajött a kezembe nyomott egy fekete anyagú valamit. Kérdően pillantottam fel rá, mire ő bátorítóan elmosolyodott. Ahogy szétnyitottam azt a valamit, amire első látásra meg sem mondtam volna, hogy egy pulóver teljesen meglepődtem. A kedvenc együttesem logója volt rajta és a hátulján egy írás, amin a banda neve volt. Linkin Park.

- Ez a tiéd – mondta mosolyogva. – Ma vettem.

- Jézusom! Ez nagyon drága lehetett – ámuldoztam, s közben csodálattal néztem a pulóvert.

- Azzal ne foglalkozz. A tiéd. Vedd fel, úgy is hideg van kint.

Nem is kellett nekem kétszer mondani azonnal belebújtam az új pulóverembe. Ahogy végig néztem magamon el kellett nevetnem magamat. Annyira vicces látvány lehetett. A pulóver vagy két számmal nagyobb volt rám, talán még neki is az lett volna. Hátul egy nagy kapucni, amit most fejemre hajtott és elnevette magát. Én meg kicsit meglöktem a vállát. Közelebb jött hozzám és csak annyit suttogott a fülembe, hogy: „Eszméletlenül jól nézel ki!” Miután bezártam a házat autójában lefelé tartottunk a La Pushba. Előre féltem, milyen kis cserfes beszólásokat küldenek nekem a fiúk. Máskor teljesen jól viselem a csipkelődő vicceiket, de most valahogy szorongtam. Nagyon nem volt kedvem lemenni most Emilyékhez, de egyszer úgy is túl kell esnem ezen szóval jobb előbb, mint később. Útközben egész végig csendbe burkolóztunk, mintha nem is mi magunk lennénk. Kint szakadt az eső, alig láttunk valamit, pedig most kedvem lett volna megnézni a szirtet és onnan a kilátást, de a mai esőnek köszönhetően ez nem jött össze. Az eső függöny rettenetesen sűrű volt, ha az út egy szélén állnék biztos nem láttam volna át a másik végére. Mind emellett még hideg is volt, jól jött ez a pulóver, amit adott. Amikor megálltunk Sam háza előtt engem elfogott a fura idegesség. Nem az a fajta idegesség, mint amikor meglátok egy vámpírt vagy egy vérfarkast, aki megpróbál megölni. Ó nem, ez az-az idegesség volt, mint amikor először visz a barátom bemutatni a családjának. Noha én már ismerem őket…

- Nyugi a fiúk nem fognak csipkelődni – simított végig arcomon megnyugtatásként. Én egy halvány mosoly válaszát adtam neki.

Habozás nélkül befutottunk a házba, Ő közben kézen ragadott engem. Bent már nagyban ment a hahota, és most az egyszer nagyon reméltem nem én vagyok a nevetés tárgya. Az asztalnál ülők hirtelen ránk kapták a tekintetüket, majd összefonódott kezünkre. Kivételesen most Ők is rendesen fel voltak öltözve, nem pedig félmeztelenül rohangáltak. Jared méltóság teljesen nyújtotta karját Paulnak, aki egy tízest nyomott a markába. Egy újabb fogadás.

- Sziasztok – köszöntük majdnem egyszerre farkas párommal.

- Szóval ezért voltál eltűnve két teljes napra – állapította meg nyersen Paul, majd gúnyosan Embryre vigyorgott.

- Paul… - morgott Sam, és bátorítóan rám mosolygott. Embry a két szabad szék felé kezdett húzni, miközben elhaladtunk Paul mellett én megálltam és a vállára tettem a kezemet, amit megfogott.

- Egyébként két és fél – javítottam ki, önelégült mosollyal az arcomon, majd azonnal elrántottam a kezemet, a többiek már halkan kuncogtak.

- Akkor ti most…? – kezdett bele Quil, mikor már leültem és köztem és Embry között ingatta tekintetét.

- Mond ki – forgattam szemeimet.

- Együtt vagytok?

- Miért olyan fura ez? Előbb utóbb úgy is bekövetkezett volna – morrant fel türelmetlenül szerelmem.

- Hát öreg… a viselkedésed alapján nem sok esélyt adtam volna neki. Sőt Paul múltkori kis attrakciója után meg végképp nem – rázta fejét hitetlenkedve Jared.

- De azért mégis ránk fogadtál.

- Ne beszélj többes számba. Rá fogadtam – mutatott rám Jared. – Mert tudtam elég nagy a szíve ahhoz, hogy megértsen. Te pedig elég helyes vagy ahhoz, hogy meghódítsd. Megjegyzem, én helyesebb vagyok!

- Úgy látom az egótok olyan, mint egy csiszolatlan gyémánt – morogtam. – De azért kösz.

- Csak a fiatalabbaknak, én tökéletes vagyok – húzta ki magát Sam, s közben önelégült vigyor terült szét arcán.

- Ja. Úgy, mint én matekórán – bólogattam viccesen, mire elnevette magát. Tudta, hogy gyűlölöm a matekot és, hogy a tanár sem csipáz engem, ezért alig adta meg a négyest.

- Szerintetek újdonsült lenyomatunk, bocs lenyomatod, képes lenne megismerni minket farkasként? – villantotta Paul hófehér mosolyát Embryre és ádáz vigyor terült szét arcán. Komolyan mintha magát az ördögöt láttam volna.

- Tőle kérdezed – bökött rám, majd Paul kérdően felhúzta szemöldökét.

- Bármikor – sóhajtottam fel.

- Egy húszasba, hogy nem tudsz megkülönböztetni Embrytől vagy Leahtól.

- Állom. De majd csak akkor, ha elállt az eső, mert, hogy én ki nem megyek így az is biztos!

- Komolyan, ha nem ismernélek, téged azt mondanám, hogy egy macska a rokonod. Azok nyafognak így, ha vizet látnak, cicus.

- A cicusnak körmei is vannak, kutyuli – vágtam vissza cserfesen, mire sátáni vigyor terült szét a képén.

Két órán át bent ültünk és beszélgettünk, minden féléről. A fiúk egyszer-kétszer viccből beszólogattak valamit, de azt könnyen le tudtam egy egyszerű beszólással. Paul is sokkal rendesebb volt, mint régebben. De nem értetettem ezt az egész badarságot, hogy nem ismerem fel őket. Láttam már Pault farkas alakban, ahogy Embry-t is, és abszolút nem hasonlítanak egymásra. El nem tudtam képzelni, hogy fordulhatott meg ez a balfék ötlet a fejében. De ez már csak Paul. A fogadott bátyám. Mikor a fiúk elkezdték egymást ugratni mi Emilyvel biztos távolságba mentünk előlük. Kénytelenek voltunk a konyhában elütni az időt, sütéssel.

- Örülök, hogy most már tényleg közénk tartozol – mondta mosolyogva, miközben egy újabb adag muffint helyezett a sütőbe.

Nagyon vidám kis társaság verődött össze. Nagyon megszerettem őket, mintha a második családom lenne. A társaságból azonban hiányzott két-három ember: Leah, Seth és Jacob. Jó persze Jake Nessivel volt, annyi biztos, de Leah-ról és Seth-ről semmit nem tudtam. Mikor rákérdeztem Emilynél Ő annyit mondott, hogy otthon kell segíteniük az anyjuknak, Sue-nak. Én ennyiben is hagytam ezt a dolgot. Már javában kezdett sötétedni, de az eső még mindig nem hagyott alább. Nem sok kedvem volt így haza menni. Paul terve pedig füstbe ment, ugyanis nem tudtuk ma lerendezni a fogadását. Embry estefelé haza vitt, én pedig ismét egy újabb szörnyű este elébe néztem. Magyarázkodások Carenneek.

- Pontosan mit is mondtál Carennek? – sóhajtottam fel, mikor leállította házunk előtt a kocsit.

- Semmi komolyat. Annyit, hogy velem voltál és Sam-ék tartottak egy bulit a parton és mikor haza akartál este indulni akkor marasztaltunk és nem tudtál neki szólni, mert a telefonod Sam és Emily házában maradt.

- És tud kettőnkről?

- Nem, azt a részt meghagytam neked.

- Remek! Akkor azt hiszem ez az este egy anya lánya elbeszélgetős est lesz – nyögtem, s már a gondolattól megremegtem, hogy mi következik ma.

- Túléled – vigasztalt mosolyogva. – Vagy maradjak itt?

- Nem kell, menny haza nyugodtan, pihend ki magad! – Igaz, ami igaz elég nyúzottnak tűnt, no meg nem szerettem volna, ha ott lenne a beszélgetésen. – Akkor, szia.

Kifelé akartam kászálódni az autóból, már épp nyitottam az ajtót, amikor visszahúzott és megcsókolt. Karomat a nyaka köré fontam ismét és közelebb húztam magamhoz, ahogy Ő is ezt tette velem. A végén már azt vettem észre, hogy a vezetői ülésen szorongunk. De őt, ezt egy cseppet sem zavarta, úgy tűnt. Egyik keze a felsőm alá tévedt és simogatni kezdte a gerincemet, ahogy meleg tenyere többször is fel alá járt a gerincem mentén, én többször is megborzongtam tőle. De, hogy én is adjak valamit, ne csak kapjak az én ujjaim is megindultak felfelé a pólója alatt, közben felnyögött. Kezem egy idő után a mellkasán megpihent, és csak dobogó szívének ritmusát érzékelte.

- Menned kéne – suttogta s közben igyekezett egy mosolyt elfojtani.

- Aha – motyogtam csalódottan, és egy utolsó csókot lehelve ajkamra elengedtem Őt és kiszálltam.

Megvárta, míg bemegyek a házba és utána elhajtott. Caren-t a nappaliba ücsörögve találtam meg. Hollófekete haja most ki volt engedve –kivételesen - és éppen egy füzet fölött ült és nagyban írogatott. Mikor észrevett egy sanda mosoly bujkált szája sarkában, majd egy szusszanás után felállt. Én a konyhába mentem és töltöttem magamnak inni. Minden egyes mozdulatomat árgus szemmel figyelte miközben a konyhában lévő kis szigetnek dőlt.

- Nocsak, eltalált Ámor nyila? Vagy inkább Hathor? – kérdezte mosolyogva, miközben egy tollat rágcsált a szája másik végében.

Hathor egy egyiptomi istennő volt a szerelem istennője. Most azért hozta őt is szóba, mert „állítólag” anyu és Ő valamint Jack hozamosabb ideig Egyiptomban éltek, s megtanulták az ottani kultúrát és Istenségeket, majd átadták nekem ezt a tudást. Mit ne mondjak én is megkedveltem ez a kultúrát, de legjobban az Istenek érdekelnek. Rengeteg Istenség szerepel palettájukon, amelyek közül nekem Basztet és Mefnut volt a kedvencem, valamint Szahmet. Ő egy kicsit kegyetlenebb formájú istennő, mint az előző kettő, de mégis szerettem.

- Azt hiszem – válaszoltam töményen, majd megrántottam a vállamat.

- Mondtam én, hogy helyes fiú – kacsintott rám. – Tegnap este is vele voltál, igaz?

- Igen.

- Elmondhattad volna. Nem kellett volna, neki Port Angelesig futnia, hogy ezt elmondja nekem. Mellesleg szerencsés vagy, egy igazi farkas fiú.

- Mi? Te tudsz róluk? – kérdeztem kitágult pupillákkal és értetlen arckifejezéssel.

- Hát persze, én a kezdetek kezdetétől tudtam róluk – felelte misem egyszerűbb hanglejtéssel.

- Elmondhattad volna! Mindent mindig én tudok meg utoljára - huppantam le duzzogva a kanapéra.

- Azelőtt vagy az után, hogy teljesen kiborultál, amikor megtudtad? – kuncogott halkan fel, majd leült mellém és átkarolta vállamat. – Szép kis pár vagytok ti ketten! Én csak örülni tudok nektek. Biztos vagyok benne, hogy Jack is így lesz ezzel.

- Miért? Idejön?

- Ó, hogy még nem mondtam? Hm… mostanában elég szórakozott vagyok… Két hét múlva jön.

- Hát ez remek! – mondtam boldogságtól csillogó szemekkel. – Köszönöm Caren! Mindent köszönök! – öleltem meg nagynénémet.

- Szóra sem érdemes! De remélem, nem akarsz elmenni, vissza Jack-hez. Nem mintha bajom lenne vele, mert a bátyám, de jó helyed van itt köztünk.

- Eszembe se jutott!

- Helyes! Na, nyomás lefeküdni – kacsintott rám mosolyogva.

- Anya lánya beszélgetés? – húztam fel a szemöldököm.

- Azon már túl vagy, vagy nem emlékszel? – kérdezte értetlen arckifejezéssel, majd összehúzta szemöldökét. Na, jó, emlékszem rá. Már egyszer túléltem ezt mielőtt megtörtént volna az a borzalmas éjjel, vagyis hét.

- Hogy is felejthetném el? – ráztam hitetlenkedve a fejemet, majd vicces arcot vágtam, majd felindultam a lépcsőn. – Jó éjt!

- Neked is – kiáltott még fel utánam.

Asa már a szobámba várt és az ágyamon terpeszkedett. Bűntudatom volt amiatt, hogy mostanság így elhanyagoltam szegénykémet, de ezen túl megpróbálok egy kicsit több időt rá fordítani. Elmentem lezuhanyozni, majd aludni.

~◦~

A hetek szinte repülni kezdtek. Minden napom szinte ugyan úgy telt, ugyan olyan boldogsággal, mint még azelőtt soha, vagy talán mégis? Nem tudtam erre a választ, hisz nem emlékeztem.
Embry minden reggel elvitt vagy elkísért a suliba, és értem is jött. Ritka alkalmak voltak azok, amikor nem jött értem vagy nem vitt. Délutánonként gyakran tartózkodtunk Samnél a kis házban a fiúk társaságában vagy éppen lent a parton, ahol nagyokat sétáltunk és kiéltük életünk legszebb pillanatait. A furcsa az volt, hogy még mindig nem mondott el nekem mindent erről az egész farkasos dologról. Néhány dolognál hárított és mindig az a „MAJD” volt a sablon szöveg. Ami engem rettenetesen fárasztott. Sőt mostanában egyre ritkábban láttam Leah-t, Seth annyit mondott, túl sok a dolga… De valahogy bennem mindig is élt az a hajlam, hogy itt egész másról van szó. Amikor éjszakánként szóba hoztam, hogy Leah hol van, általában hárított vagy türelmetlenül és csípősen válaszolt – de utána mindig bocsánatot kért. A suliban szinte Nessivel és Wilsonnal voltam együtt minden nap, noha Nessel többet lógtam. Wilsonnal csak táncedzéseken és az ebédlőben valamint töri órán találkoztam. Embry gyakran szóvá tette, hogy szörnyen vámpír szagom volt, noha Ő nem tudott a Willel való barátságomról. Tudta, hogy itt van és, hogy micsoda, meg hogy Nessivel jóba van, de azt még véletlenül sem, hogy én is jóba lennék vele. Egy újabb kitörni készülő vulkán elébe nézek, úgy tűnik.