15. fejezet - Streets

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Streets

Az éjszakám álmatlanul telt, talán az idegesség és a kávé együttes hatása. Hajnalban már alig vártam, hogy felkeljen a nap és egy kis nyugalom, költözzön belém. Mint minden hétfőn azon a nap is iskola volt, elsőre azt gondoltam ez majd segít elterelni a gondolataimat. Sőt a hétre állítólag beígértek egy rakat dolgozatot, amire tanulnom kell. Nem igazán szerettem tanulni, de muszáj volt a jövőm érdekében, most viszont egyenest örültem, hogy tanulnom kell – és nem figyelhetek másra, mint a tananyagra. Hatóra felé meguntam a folytonos fekvést és a semmit, tevést. Szekrényemből kivettem a csőszáru farmeromat és egy fehér rövid ujjú pólót és egy pulóvert, ezeket fogva elmentem vettem egy forró fürdőt, amitől egy kicsit ismét jobban éreztem magamat. Hajamat most kiengedtem és az alján apró hullámok, cikáztak. Mivel még volt bő két óra az iskoláig le kellett valamivel foglalnom magam, ezért a köröm festésnél maradtam. Ritkán szoktam és ez most azon kivételes alkalmas egyike. Az első szín, amire ráböktem azzal festettem ki, még pedig feketével, sajnos a szokottnál is gyorsabb voltam és a körömlakk is gyorsan száradt meg, így még volt időm… Bepakoltam a táskámba és levittem magammal a konyhába, készítettem reggelit farkasomnak és nekem, amit csendesen elfogyasztottunk – nem szoktunk volna beszélgetetni… Reggeli után adtam Amonnak is enni-inni, majd visszasiettem a házba.
Átnézegettem néhány jegyzetet, amit Ness-től kaptam szombaton, történelemből. Végül annyira belemerültem, hogy megfeledkeztem egy aprócska problémáról! Hol marad addig Asa? Ahogy ezen gondolkodtam rájöttem a jó megoldásra, vagyis inkább tisztában voltam vele, de nem mertem elismerni. Kiengedem egyedül a vadonba, és majd hazajön, ha szeretne, tudja, hol vagyok, és mikor mire van szüksége, ha akar, hazajön, ha nem hát nem. Nem kényszeríthetem maradásra, ha nem akar.
Kimentem vele hátra Amonhoz és hagytam, hogy körülnézzen, már vagy fél órája álltam kint, amikor eltűnt az erdő sűrűjében. Féltettem, főleg azok után, amik tegnap történtek, de bíztam ügyességében, ravaszságában elvégre egy vérbeli farkas lány.

Az iskola parkolójában megpillantottam a bronz vörös hajú lányt, aki felém sietett nagy iramban. Arca nyugtalan volt és ijedt. Amikor oda ért hozzám kifújta az addig bent tartott levegőt és maga után húzott. Sejtettem miről akar velem beszélni, még sem szólaltam meg. Majd mikor kellő távolságba értünk a kíváncsi tekintetektől és fülektől, vett egy mély lélegzetet és elkezdte mondandóját:

- Tudom, mit gondolsz róluk, de… de – Most én vettem egy mély lélegzetet és tenyeremet felé fordítottam.

- Nem, nem tudod. Majd később megbeszéljük, első órában még van egy dolgozatom, nem akarom magam itt feleslegesen felhúzni. – Ezzel az egy mondattal elindultam vissza, majd még a békesség kedvéért hozzátettem: - Ebédszünetben.

Aprót bólintott, majd rám mosolygott, én pedig elindultam az órámra. Óra előtt még párszor átfutottam az anyagot, majd megkaptuk a dolgozatokat. Nem volt olyan vészes, viszonylag hamar túlestem rajta. Az óráim többi része is eseménytelenül telt el. Ebédszünetkor már-már szorongva indultam a teremhez, tudtam mi fog jönni, vagyis inkább csak sejtettem. Amint beléptem oda, fiatalok hadával találtam szembe magam. Sietősen megindultam a terem másik felében ücsörgő furcsa kis párocskához, akik közül az egyik már izgatottan várt, a másik unottan mégis ingerülten nézett rám. Egy „sziasztok” kíséretében az egyik széket kihúzva leültem majd hátra dőltem.

- Hallgatlak – sóhajtottam fel nagy nehezen.

- Hallottam mi történt, és hidd el, hogy Ők nem olyanok, mint amilyennek képzeled Őket…

- Ness három embert megöltek, a saját szemem láttára! Ne akard nekem bemagyarázni, hogy Ők a jó fiúk!

- Azok nem emberek – suttogta.

- Akkor mik, vámpírok? – szűrtem fogaimon keresztül.

- Honnan tudsz te ennyit? – nézett rám döbbenten, egy pillanatra még Brad is feljebb csúszott a székén.

- Olvastam – vontam vállat. – Elég sok „medve-monda” kering a két fajról.

- Én inkább komolyabban venném a helyedbe őket – mondta komolyan Brad, majd egy sátáni vigyor ült ki arcára, én pedig dacosan felhúztam a szemöldököm.

- Tudnod kell, hogy ezt senkinek nem mondhatod el! – szisszent fel Nessie. – Mármint, hogy Ők micsodák.

- Ne aggódj, nem készültem elmondani senkinek – feleltem csendesen.

- Lana tudom, hogy kiakadtál a vasárnap történtektől, de próbáld megérteni őket. –hangja kérlelő volt.

- Megérteni? – néztem rá hitetlenkedve. – Az egyikük majdnem megölt! Ezek után legyek velük megértő?

- Jaj, Paul! Ő olyan forrófejű… nem kell vele foglalkozni, különben is a többiek megvédtek. Gondolod, ha annyira egy elvetemült bagázs lenne életben, hagytak volna akár egy percig is? Ha meg akartak volna ölni, már réges-rég megtették volna. – Se szó se beszéd felálltam és még utoljára sóhajtva ennyit mondtam:

- Azért amit tettek köszönettel tartozom nekik, de még ez sem elég ahhoz, hogy változtasson a tényeken – feleltem könyörtelenül. Majd végre egyszer nyíltan, és halkan kimondtam azt, amit eddig oly nehéz volt: - Vérfarkasok.

- Hogy ítélheted el őket anélkül, hogy ismernéd őket?

- Nem ítélem el őket- feleltem tompán. – Nincs bajom azzal, hogy Ők farkasok, viszont meg kell értened neked is és nekik is, hogy én ebből jobb szeretnék kimaradni.

- Szóval ennyi? Képes vagy Embry-t így otthagyni? Van fogalmad arról, hogy most Ő mit érez? Tudod… tudod te egyáltalán, hogy szenved? Miattad. Mert szeret téged és tudja, hogy te is szereted, de te mégis elutasítod! – Nessie hangja, mint egy mennydörgés úgy hasított bele a levegőbe. Halkan beszélt mégis mérgesen, és kevés kellett ahhoz, hogy ne ordítson. - Rettegett ettől a naptól, hogy egyszer el kell mondania neked az igazat magáról, de… most már tudom miért félt. Makacs vagy, nem látsz tovább, mert nem akarsz. Be vagy gubózva a saját kis álomvilágodba és a mások élete, érzése nem is érdekel, mert folyamatosan avval vagy elfoglalva, hogy lelépj innét! De hála neked Ő már megelőzött, elment. – Ness hangja egyre fagyosabb volt és ridegebb, majd az előbb rám zúdítottakból felébredve elléptem az asztaltól.

- Igen – feleltem csendesen – ennyi.

Közben az ebédlő már ki is ürült, már csak páran voltak bent rajtunk kívül. Az utolsó két órámat, már-már szinte pattanásig felszült hangulatban ültem végig. Majd amikor kicsöngettek szinte végig rohantam a folyósón, hogy minél előbb hazaérhessek. Ám elfelejtettem, hogy pulóveremet fent hagytam a harmadik emeleti tanteremben, ezért vissza kellett rohannom. Mire végre valahára az ajtó felé mentem már az egész iskola üres volt, az ajtón kilépve is elvétve lehetett látni embereket. Az iskola kapujában megpillantottam Quil autóját, majd a parkolóban végül Nessiet és Jaket amint valamin nagyon vitatkoztak. Azután Ness rátette kezét Jake karjára és egy pillanatra ledermedt, majd kezét elvéve barátja válláról a fiú fejét csóválta, és ismét elkezdtek valamin vitatkozni. Végül Jacob észrevett engem, én pedig lekaptam pillantásom gyorsan róluk, és (jelenlegi) autómhoz siettem. A kulcsot remegve fordítottam el és indultam el, ahogy kiértem a kapun Quil köszönt nekem én pedig viszonoztam azt.

Mire hazaértem és leparkoltam a ház elé, a verandán megpillantottam az én egyetlen drága farkasomat. Oda mentem hozzá és megsimogattam feje búbját, majd beengedtem a házba, Ő pedig egyenest szobámba ment. Kis idő múlva én is követtem. Az ágyamra hanyatlottam és csak feküdtem, Asa is felugrott mellém az ágyra és összegömbölyödött.
Nessinek teljesen igaza volt, mindvégig csak azon morfondíroztam, hogy lépjek le. Majd végül megmozdult bennem valami, vegyes érzelmek uralkodtak felettem. Szörnyen éreztem magam, már csak azért is, mert miattam elment. Talán túl durva voltam vele aznap éjjel. De már késő bánat… elment.

○○○○

A hetek egyre gyorsabban telni kezdtek. Ness bocsánatot kért a múltkori kirohanása miatt, én pedig biztosítottam róla, hogy nem haragszom rá. Tulajdonképpen nem is tudtam rá haragudni, mert valahol mélyen tudtam igaza, van.
Ő róla semmi hír, vissza nem jött és úgy tűnik nem is igen fog. A többiekkel sem találkoztam, még mindig úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy jobb szeretnék kimaradni belőle.
Már, La Pushba se szoktam lejárni – amitől totálisan kikészültem - , otthon szoktam lenni Amonnal és Asa-val aki nap, mint nap visszajön magától az erdőből. Hiányoztak a La Pushi barátaim, mindannyian. Hiányzott Quil nevetése, Paul ökörködése, Seth vidámsága, Sam testvéri szeretete, Emily kedvessége, Jared szerelmi ömlengése – mert, hogy gyakran beszél Kimről, hogy mennyire szereti - Leah nővéri gondoskodása, Jacob önfejűsége.
Fura volt, hogy nem találkozom velük nap, mint nap, és nem nevettetnek meg.

Csütörtök délután Asa társaságában ücsörögtem kint Amon karámjában. A karám oszlopának támasztottam hátam és figyeltem, ahogy fekete táltosom legelészik. Szürke farkasom pedig néha meg-megunva a henyélést és a pihenést elindult és egy nagy játékra hívta Amont – aki legtöbbször győztesen jött ki. Néha Asa addig-addig incselkedett, míg oldalába kapott majdnem, egy jól irányzott rúgást, de mivel kicsit és gyors ezek, elöl könnyen kitért. Egyik szemem rajtuk tartva vissza tértem történelemkönyvem fölé, ugyanis holnap ismét dolgozat. Már teljesen ki vagyok… hetek óta csak ez megy. Sőt a jókedvem, hogy leszegje Jack bejelentette, hogy elszámolt valamit és nem most kell eljönnie értem.
S ami azt illeti engem, egyre jobban érdekel ez a vérfarkas mizéria… Fogalmam sincs honnan ez a hirtelen érdeklődés, de valahogy kíváncsi vagyok rá.
Egész későig tanultam, amikor végül farkasom kíséretében bementünk a házba. Caren tv-t nézett, mi pedig csendesen felosontunk a szobámba.
Elmentem fürdeni, fogat mosni és hajat mosni, igyekeztem a hajszárítást gyorsan lebonyolítani, hogy kíváncsiságomat kicsit csillapítsam. Az ágyon hasra feküdtem és elővettem a lattopom, ott a keresőbe bepötyögtem újra a „Vérfarkas és vámpírok” szavakat.

A teremtett vérfarkasok túlszaporodtak. A vámpírok megelégelve ezt tömeges vadászatba kezdtek. Egy napon betörtek Zagrosz otthonába, és férfi megölték a feleségét. Remia, Aurora és Wolver végignézték anyjuk halálát. Zagrosz mindeddig békében megélt a vámpírokkal, ám ekkor felbőszült, és ellenük fordult. Azóta az összes vámpír harcban áll a vérfarkasokkal, bár akadnak kivételesek, akik nem így gondolkoznak.

Hm… érdekes – ez volt az első gondolatom, amikor ezt végig olvastam. Ez annak a folytatása, amit múltkor találtam, hogy hogyan alakultak ki a vérfarkasok. Még, ha ez egyáltalán igaz is volt, akkor a vámpírok miért pont a békében élő farkasokat támadták meg? De léteznek vámpírok? A farkasok után, már nem igen kételkedek benne, habár… lehet ez az én túlfűtött fantáziám. Nem tudtam a választ, viszont azt tudtam, hogy ki(k) adhatják meg rá. De túl makacs jellem voltam ahhoz, hogy elfejtsem az akkor történteket és porba taszítva azokat eléjük álljak. Még nem… nem voltam készen rá, hogy a szemükbe nézzek.
Végül kikapcsoltam a gépet és elaludtam, holnap lesz az utolsó nap a suliban, mert utána hétvége.
Reggel a szokottnál is fáradtabban ébredtem, nehezemre esett felkelni… de amikor az éjjeli szekrényemen lévő órára pillantottam, azonnal kipattantam az ágyból, mintha puskából lőttek volna ki. Rohantam a fürdőszobába, rendbe szedni magam, mivel alig 15 percem volt elkészülni és eljutni a sulihoz.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor egy perces késés után lehuppantam a helyemre a tanteremben. Az órából szinte semmit nem jegyeztem meg, minden kép és hang összefojt, annyira fáradt voltam. Ebédszünetben már-már megszokásból Nessiek asztalánál ültem. Barátnőm vidáman eszegette ebédjét, én viszont szórakozottan forgattam kezembe az almámat. Nessi valamiről nagyon mesélt, de még ahhoz is lusta voltam, hogy visszakérdezzek miről is, van szó.

- Aha… - motyogtam immáron sokadszorra álmosan. Majd azt vettem észre Ness és Brad összenéznek, mire hirtelen észbe kaptam. – Bocs, mit mondtál?

- Azt kérdeztem, hogy minden oké?

- Ja, persze. Csak hulla fáradt vagyok. – Majd, hogy megbizonyosodjanak róla nagyot ásítottam és nyújtóztam egyet.

- Te, aztán jól kivagy… és ez nem csak a fáradság – mondta mindent tudóan Nessie.

- Ha te mondod – rántottam meg vállamat.

- Bírod még? – nézett rám teljes kíváncsisággal.

- Aha… - mondtam miközben nagyot ásítottam újra.

- Szerintem már nem sokáig tart és beadja a derekát – vigyorodott el Brad.

- Komolyan mondom te aztán egy csuda bogár vagy! Más már torka szakadtából elüvöltözte volna ezt az egész dolgot, és kettérepedne a kíváncsiságtól, de te… Te egyszerűen csak hallgatsz, és nem bujkál benned semmi kíváncsiság.

- Ki mondta, hogy nem vagyok kíváncsi? – húztam össze szemöldököm. – Azért, mert nem rohanlak le téged és a barátodat kérdéseim özönével, attól még lehetek kíváncsi. Mellesleg ajánlom figyelmedbe az internetet. Sok dolog van szerte a világhálón, róluk.

- De az nem ugyan az! – dőlt hátra sértetten a székében Nessi, és karjai keresztbe fonta mellkasa előtt. – Még mindig azt mondom, hogy hihetetlen vagy!

- Akár csak te! – mutattam a lényegre. Tudta mire gondolok és elvigyorodott. Még, hogy én vagyok hihetetlen? Egy vérfarkas a szerelme, de azért én vagyok hihetetlen. Majd hirtelen felpattantam, mintha gombos tűvel szúrtak volna meg. – Mennem kell… Mrs. Wyatt segít nekem felkészülni, és elvileg ma mutat be az új páromnak, aki a héten érkezett ide.

- Az új srác? – bámult rám tátott szájjal Nessie.

- Az – feleltem vigyorogva.

- Te mázlista! – Majd nekem dobott egy csokit, amin szintén elmosolyodtam.

- Hé! – szóltam rá. – Neked ott van Jacob. Stipi-stopi újfiú! – Ness kezdett vörösödni, amin én még jobban elszórakoztam.

- Fuss, mielőtt még utánad, veti magát – röhögött fel Brad.

Nekem pedig több se kellett rohantam a tornaterem felé, ahol már bent volt Mrs. Wyatt és az új srác. Amint beléptem meglepődtem. A fiú, akit akkor láttam, merőben hasonlított valakire, akit én ismertem, mégsem emlékeztem rá. Nap barnított bőre volt, haja sötétbarnás rövidre nyírva, pólóján keresztül jól látszott erős-izmos felső teste, és a mosolya… szívdöglesztő. Amint oda értem a tanárnő arrébb sétált és hagyta, hogy a fiú és én bemutatkozzunk egymásnak.

- Szia – köszöntött mosolyogva. – A nevem Will… - hirtelen elharapta a szó végét. – Wilson May – fejezte be gyorsan.

- Lana – mondtam szégyenlősen, és egy mosolyt erőltettem arcomra. – Lana Cortes.

- Nos, most, hogy sikeresen megismerkedtek, elkezdhetnénk az órát? – nézett ránk csípősen Mrs. Wyatt.

- Egy pillanat, csak még én átöltöznék – mondtam gyorsan, mire gyorsan végig mutattam magamon. – Elvégre farmerban nem valami jó táncolni…

A tanárnő bólintott egyet én pedig cuccomat felkapva az öltözőhöz mentem. Átvettem egy szürke ujjatlan pólót és egy fekete térd alá érő melegítőnadrágot és egy edző cipőt húztam. Mire kiértem Wilson – milyen fura név… - már elkezdett bemelegíteni, gyorsan én is csatlakoztam hozzá és elkezdtem nyújtani. Közben a tanárnő folyamatosan osztotta az észt, hogy Spanyolországban milyen keményen követelnek mindent és, hogy valóságos csoda lesz, ha bent maradok, én pedig már unottan fújtattam. Majd elkezdtük végre a táncot, először hip-hop, majd a verseny táncok. Wilson hihetetlenül jól mozgott, mintha már évezredek volna, táncolna. Alig tudtam vele lépést tartani, de ami tőlem telt az megtettem, lehetett rajta látni és érezni azért táncol, mert élvezi és szereti, ahogyan én. Az óra végén kifulladva ültünk le a padlóra.

- Akkor mára végeztünk – mondta Mrs. Wyatt. – Találkozunk a következő alkalommal! Értesítelek majd benneteket. További jó szórakozást!

- Viszlát – köszöntünk el.

Még párat szuszogtunk a padlón, majd én elindultam átöltözni. Gyorsan magamra kaptam az eredeti ruhám és kiléptem a terembe. Wilson bevárt engem, majd együtt mentünk a parkolóba.

- Hihetetlenül jól táncolsz – mondta elismerően, miközben az autómnak támaszkodott, én fél mosolyra húztam a szám.

- Kösz – motyogtam. – De te sem panaszkodhatsz. Amúgy honnan jöttél ide?

- Virginiából, és te? – Meglepve néztem rá, hisz egy szóval sem mondtam, neki, hogy valahonnét jöttem.

- Honnan veszed, hogy jöttem valahonnan?

- A bőröd barnább, mint az itt élőknek, ez nem csak születési adottság, és ezen a helyen aligha lehetséges egy kiadós napozás. Szóval szerintem valahonnan Colorado területéről jöttél… vagy tévedek?

- Nem – feleltem lassan. – De mi vagy te? Valamiféle múltfeltáró? – kérdeztem mosolyogva.

- Ugyan, dehogy. Csak mindent jól szemügyre veszek – magyarázta mosolyogva. - Honnan vetted ezt?

- Hát… kapásból megmondtad honnan jöttem.

- Szerencsém volt – mosolyodott el. – Uhm… ők a barátaid? – mutatott a felénk tartó Quilre és Jacobra.

- Aha – motyogtam. – Valami olyasmi…

Szorongva vártam, hogy Jake és Quil oda érjenek hozzánk. Fogalmam sem volt mit akartak, de rettentően ideges lettem. Wilson mintha csak észrevette volna, folyamatosan nézett és tekintete hirtelen aggódó lett. Nem tudtam mit akarnak a fiúk, de hogy jót nem az biztos… Majd pár lépés után Jake oda állt mellém és kihúzta magát akárcsak Quil.

- Sziasztok – köszöntem csendesen.

- Mi újság? – kérdezte derűsen Jacob. – Ő kicsoda?

- Will Ő itt Jacob Black és Quil Ateara – mutattam be a két fiút. – Srácok Ő itt Wilson.

- Na és meddig maradsz a környéken Wilson? – kérdezte Jacob undorral a hangjában miután kezet fogtak. – Csak, hogy mi is tudjuk…

- Nem tudom – felelte könnyedén. – Egy pár hétig biztos.

- Ez milyen kérdés Jacob Black? – keltem ki magamból. – Addig marad, amíg szeretne. És, ha most megbocsátanátok, én mennék.

- Van kedved bekapni valamit? – kérdezte Wilson mosolyogva, miközben én a kocsi ajtómat nyitottam ki.

- Öhm… rendben.

- Caren azt üzeni, hogy siess haza – szólt közbe Jacob, arca ellenszenves volt.

- Majd felhívom – feleltem és ezzel lezártnak tekintettem a vitát.

- De azt mondta, hogy… - mielőtt befejezhette volna, és pimaszul közbe vágtam.

- Mint mondtam: MAJD FELHÍVOM!

Wilson beszállt mellém az autóba és nagy lendülettel elindultunk. Közben felhívtam Caren-t, hogy az egyik ismerősömmel ebédelek, mire Ő csak annyit mondott: „felőlem, rendben”. Már javában a város közepén jártunk, amikor rámutatott, egy étteremre és megálltunk előtte.
Az étterem hangulatos kis hely volt az biztos. Ahogy beléptünk velünk szemben egy pult volt és előtte székek ahova felülhettek az emberek. Az ajtó melletti sarokba foglaltunk helyet. Minden asztalon fehér-piros kockás asztalterítő volt, rajta pohár alátét és só, bors.
Viszonylag sokat beszélgettünk, megtudtam, hogy öt éve táncol és az szinte az élete, az hozta össze előző barátnőjével, akit sajnos el kellett hagynia -, hogy mi okból azt nem mondta. A szülei Alaszkában élnek, és Ő jött el egyedül ide, hogy meglátogassa nagybátyját, és addig marad, amíg el nem intéz egy viszonylag bonyolult dolgot.
Én pedig meséltem neki magamról, hogy miért jöttem ide, honnan ismerem Jacobékat -, persze a titkukat nem mondtam el. Mióta táncolok, eddig hol éltem és bőven ennyi. Nagyon sok közös témát találtunk, ami mindkettőnket foglalkoztatott. Már vagy két órája ültünk a kis étteremben, amikor kinéztem az ablakon és villám módjára felpattantam.

- Sajnálom mennem, kell – magyaráztam gyorsan az előbbi attrakciómat. – Esetleg vigyelek el?

- Nem szükséges – felelte mosolyogva. – Nem messze lakom innét.

- Rendben, akkor majd még találkozunk – mondtam egy mosoly kíséretében és a táskámban kezdtem matatni pénztárcám után, de Ő egy villámgyors mozdulattal mellettem termett, és kezét az enyémre helyezte.

- Eszedbe ne jusson! – suttogta, és egy újabb mosoly terült szét ajkain. – A vendégem vagy. – Én csak óvatosan bólintottam egyet, és megköszöntem neki, majd kifelé indultam.

Otthon a házunk előtt egy autót pillantottam meg, már km-ekről felismertem volna, hogy kié az-az autó. Beálltam a garázsba, majd bementem a házba. Ott nem is egy ismerőssel találkozott a tekintetem. A szívem ismét a torkomban dobogott, de próbáltam minél közömbösebbnek tűnni, mintha mi sem történt volna. Jared, Paul, Quil az asztalnál ültek, Sam és Jacob pedig álltak.

- Sziasztok – köszöntem nekik.

- Szia – köszönték egyszerre feszengve. Én mit sem törödve velük a lépcső felé indultam, de mielőtt még feltehettem volna a lábamat az első lépcsőfokra Caren hangja állított meg.

- Nem is mondtad, hogy újra táncolsz… - Hangja inkább szemrehányó volt, mintsem érdeklődő, kelletlenül megfordultam, majd mosolyt erőltetve arcomra hozzátettem:

- Eddig is táncoltam csak – itt tartottam egy kis hatásszünetet – nem olyan intenzíven.

- Hogy is hívják az új partneredet? – kérdezte Jacob.

- Wilson – feleltem fél várról.

- Meddig fog tartani ez a felkészülés?

- Addig, amíg el nem indulok Spanyolországba. – Ezzel én lezártnak tekintettem a beszélgetést és felfelé indultam.

- Remélem Spanyolországba, ha felvesznek, nem utca táncra fecsérled az időt, ahogy Coloradóban is tetted! - kiáltott Caren utánam.

- Street Dance! – javítottam ki élesen. – Mellesleg, ha nem bandáztam volna, akkor fele ennyi sem lenne a tudásom! A Street Dance sokat javított rajtam.

- Igen! Csak nem tudom milyen irányba. Rendőrség kergetett titeket, éjjel elmentél másnap jöttél haza. A sorozatos tiltott versenyek… ez neked miben javítás? Vagy talán az utca nevelt fel?

- Igen az utca nevelt, naphosszat ott voltam, gyakran hetekre is eltűntem, csak, hogy élvezzem az élet másik oldalát. Na és? Ott tanultam meg mi is igazán az élet! Mit gondolsz, amikor Jack hetekig nem volt otthon én hol voltam?

- Mi? – nézett rám értetlenül, a többiek teljesen le voltak döbbenve rajtam. Mire én vigyorogva ennyit mondtam.

- Street Dance – énekeltem.

Felmentem a szobámba, majd telefonomat előkerestem, és felhívtam. Amelita-t. Pár csörgés után fel is vette.

- Szia csajszi – kiáltotta vidáman. – Mi újság feléd?

- Szia – köszöntem nevetve. – Velem minden rendben, csak unom ezt a bezártságot. Hiányzik a Street Dance.

- Mért ott nincs? – kérdezte álmélkodva.

- Árvíz falván? – horkantam fel. – Szép is lenne… Pedig annyira hiányzik, jó lenne végre veletek újra találkozni.

- Hm… - tűnődött egy pillanatig. – Don most kapott egy sms-t, hogy Port Angelesbe szerveznek egy banda bulit. Az nincs messze tőletek igaz?

- Nincs – feleltem.

- Remek! Akkor ma éjjel indulunk – kacagott a telefonba – már úgy is, becsomagoltunk, mert már egy hete várjuk a jelet, és végre ma megkaptuk. Szóval csajszi készülj, mert holnap Street Dance! Ja, és te is táncolsz!

- Várj Ameita! Én nem tudom a koreográfiátokat!

- Ugyan az, mint a régi, csak dobsz bele egy kis improvizációt. Meg előtte megmutatok neked még néhány lépést, ami Don feltétlen be akar tenni.

- Rendben. Amúgy Don még mindig morgós?

- Kutyából nem lesz szalonna – nevetett fel. – 3-ra légy port Angeles főterén. Egyébként a banda üdvözöl és Don is.

- Rendben, akkor holnap! Én is üdvözlöm őket.

Majd Amelita letette a telefont. Már csak azt kell kitalálnom, hogy jutok el oda… vagyis milyen mesét találok ki Carennek. Végül is Amelitát ismeri, találkozott vele egyszer. Na, majd mindjárt meglátjuk – gondoltam, és lefelé kezdtem caflatni a lépcsőn.

- Öhm Caren. Holnap szükséged van rám? – kérdeztem reménykedve.

- Nem nincs – felelte mosolyogva. – Miért?

- Hát… Amelita Port Angelesbe jön és szeretne velem találkozni.

- Nem Ő az, aki a bandában táncol? – nézett rám komolyan.

- Nem – vágtam rá. – Az Amelia.

- Rendben – mondta végül, egy pillanatnyi tűnődés után. – Mikor jössz haza?

- Az-az igazság, hogy a nagyija meghívott hozzájuk, szóval ott aludnánk.

- Biztos? – kérdezte fürkészve, a fiúk nagyot fújtattak.

- Igen – motyogtam. Szegény Rose nagyi… igazából valójában Port Angelesben él, de az én érkezésemről és arról, hogy ott töltjük, az éjszakát még nem tud. Tulajdonképpen nem is fogjuk, mert egész éjjel tánc lesz.

- Akkor csomagolj – mondta nagy sóhajtva.

Vigyorogva futottam fel a szobámba, hármasával véve a lépcsőfokokat. Előkaptam kisebbik bőröndömet, és bele pakoltam néhány ruhát. Majd a tánchoz való ruhámat.

Másnap délután 3-kor elindultam otthonról, Port Angelesbe. Alig fél órás út után meg is érkeztem a főtérre, ahol már barátnőm várt. Fején egy fehér full capp-et viselt, és egy zöld póló volt rajta egy farmer nadrág kíséretében.

- Szia! – ugrott a nyakamba.

- Én is örülök neked – mondtam levegőért kapkodva.

- Jaj, bocs – nevetett fel. – Gyere, már várnak minket!

- A többiek merre vannak? – kérdeztem már a kocsiban ülve.

- Ott vannak, ahova mi is megyünk – adott tömör választ. – itt balra – mutatott az egyik utcánál, balra.

- A nagyidnál? – néztem rá elképedve.

- Mi vártál? – nevetett fel. – Az utcán mégsem öltözhetünk.

Végül megálltunk egy lakóház előtt. Falai végig fehér volt és körülbelül 10-12 emelet lehetett. Amelitával róni kezdtük a lépcsőfokokat, én a harmadik emeletnél már alig vártam, hogy vége legyen. Fent az ötödik emeleten, bekopogtattunk Greta nagyi lakásába, aki pár perc múlva ki is nyitotta nekünk.

- Á! Lana! Micsoda meglepetés! – ujjongott az idős hölgy. – Sokat változtál amióta nem láttalak.

- Én is örülök Greta! Maga viszont ugyan olyan fitt, mint régen!

- Nagyi, mi átöltöznénk és lépnénk is, mert Street Dance! – Amikor az utolsó két szót mondta szinte sikított. – A többiek már elmentek?

- Igen – felelte mosolyogva. – Előttetek alig, pár perccel, Don üzeni, hogy siess.

Bementünk Amelita részére fenntartott szobába. Közben Amelita mutatott néhány lépést, ami benne van a koreográfiájukba, plusz a videót, amint rajta van az egész. Innen már könnyen megjegyeztem mi után mi jön, majd végül öltözködni kezdtünk. Amelita egy térdig érő krémszínű csípő nadrágot húzott fel, és egy kék pólót, ami hasát már nem is takarta. Én egy feketés-barnás csípő nadrágot, melynek egyik szárát felhajtottam és a másikat leengedtem, hozzá egy piros toppot, ami szintén nem takart semmi a hasamból. Csuklómra egy piros karkötőm-felkötöttem, másikra pedig egy feketét. Hajamat kifésültem és szabadon hagytam. Most egy szál hullám sem volt benne, aminek nagyon örültem.

- Szerintem indulhatunk – néztem végig magunkon.

- Végül is – rántotta meg vállát Amelita. – Ettől szebbek nem igen lehetünk.

- Úgy látom az egód ugyan olyan fényes maradt, mint régen – tettem hozzá mosolyogva.

Szemét forgatta, majd elindultunk lefelé a lépcsőn. Gyalog mentünk a helyre, ahol most a Street Dance-t rendezik. Csak pár sarkot kellett gyalogolnunk és egy nagy raktár helység félébe mentünk. Bent már javában megvolt a kellő hangulat. Akár merre néztünk mindenhol táncosok, akik táncoltak és sok néző.
Ekkor egy hideg kéz ölelt át, megfordultam és akkor vettem észre, hogy az én fogadott bátyám az.

- Don! – kiáltottam boldogan, mire megölelt.

- Hello kicsi lány! Kezdtünk hiányolni a Streets-en! Unalmas volt nélküled…

- Hidd el, nélkületek sem ugyan az-az élet…

- Meg hiszem azt! – Karamella színű szemei most csak úgy ragyogtak akárcsak húgáé, Amelitáé. – Gyere, bemutatlak néhány embernek – majd egy nagyobb tömeg felé kezdett el húzni, és maga elé perdített. – Srácok Ő itt Lana Cortes… a partnerem.

- Akiről annyit hallottunk? - nyújtott kezet nekem egy szőke fiú, amit én el is fogadtam. – Ivan.

- De csak táncpartner, ugye? – röhögött fel egy másik fekete hajú srác.

- Igen Adam, ha szigorúan vesszük, akkor csak táncpartner. Amúgy meg a fogadott húgom.

- A többiek? – néztem rá félszemmel. – Mármint a banda.

- Hátul beszélgetnek – felelte Don. – Gyertek, induljunk, mert lassan mi jövünk.

Lassan hátra felé kezdtük araszolni, ami elég hosszadalmasnak bizonyult. Rengetegen voltak, nem is számítottam rá, hogy ennyi ember eljön. Noha ez csak egy töredéke annak, ami Coloradóba lenni szokott. Hangulat őrületes volt, minden élő, légező ember táncolt. A tömeg szinte egybe olvadt. Itt mindegy volt, hogy kik vagyunk, mennyi pénzünk van, kik a szüleink itt most semmi nem számított, egyedül az, amiért itt voltunk: A tánc. Az éltetett itt mindenkit. Voltak itt kicsit és nagyok egyaránt.
Hátul végre találkoztam a társulathiányzó részével és hosszas beszélgetésekbe keveredtünk. Nem volt sem eleje, sem vége párbeszédünknek. Most végre először otthon éreztem magamat, ez hiányzott nekem. A szabadság, ahol nem mondják, meg mit tegyek egyszerűen csak annak élek, amit szeretek. Nem voltak határok, sem szabályok, amit megszabhatták volna, mit tehetek, egyszerűen én magam voltam és a zene, aminek különös keverékéből létre jött a tánc.
Már jó régóta beszélgettünk, amikor felismertem öt ismerős arcot. Hirtelen minden eddigi örömöm elszállt, helyébe inkább értetlenség és düh költözött. Észrevettek engem és látták, hogy figyelem őket, és az egyikük intett nekem, hogy mennyek oda. Sóhajtások közepette kivágtam magam a tömegből és közelítettem a rémálmom felé.

- Mit kerestek ti itt? – néztem rájuk értetlenül.

- Pontosítsunk! – förmedt rám Jake. – Te mit keresel itt?

- Kettőt találhatsz!

- Ha Caren megtudja, hogy te egy ilyen züllött társaságba keveredtél…

- De nem fogja megtudni! – sziszegtem közbe, mielőtt még befejezhette volna. – Különben is mit akartok itt?

- Látogatóba jöttünk – felelte közönyösen.

- Milyen kedves! Na és ki küldött titeket? – a düh egyre jobban fortyogott bennem. – Muszáj nektek mindig engem ellenőrizni? Baromira díjaznám, hogy egy kicsit levegőhöz engednétek, és nem napi szinten valaki közületek, nyomon követi minden egyes lépésemet!

- Mi csak aggódunk érted – mondta védekezően Jake. – Nem azért jöttünk, hogy haza rángassunk, épp ellenkezőleg. Csak meg akartunk bizonyosodni róla, hogy minden rendben van-e.

- Tényleg? – néztem rájuk kétkedve.

- Tényleg – felelték egyszerre.

- Valami gond van? – érkezett mögülem egy hang, mire Don lépett mellém. Jake, Paul, Jared és Seth valamint Quil arca megkeményedett és undorral néztek végig Don-on.

- Az égvilágon semmi – feleltem gyorsan.

- Nem tudod hol a helyed kutya? – Don figyelembe sem véve engem előre nyomakodott, és Jacob szemébe sziszegett.

- Sokkal inkább az a kérdés, hogy te nem tudod – vágott vissza Jacob.

- Nem ajánlom, hogy kekeckedj kutya – morogta Don. – Itt mi vagyunk létszám fölényben. Te és az olcsó kis falkád pillanatok alatt bevégeznétek életeteket.

- Don te… tudod? – néztem rá elképedten, aprót bólintott, majd fojtatta.

- A szaga mindent elárul – köpte oda megvetően. – Kutya sampont még nem találták fel? – Ekkor Jake és Paul arcizmai megrándultak, Jake elkapta Dont Ő pedig szint úgy bele kapaszkodott. Ekkor megjelentek, még páran Don mögött.

- Minden rendben főnök? – kérdezte Justin. Én pedig próbáltam Don ujjait lefejteni Jake pólójáról.

- Az isten szerelmére Don! Ne itt! – mutattam a mögöttem sorakozó tömegre. – Azonnal hagyjátok ezt abba! – Don nagy nehezen elengedte, és visszalökte a fiúk közé.

- Csak miatta nem szedlek itt most miszlikbe. Különben habozás nélkül megtenném! – morogta Don, majd rám nézett. – Lana! Gyere! – majd elkapta csuklóm és maga után húzott.

- Nem megy veled sehova! – hörögte Jacob, és elkapta a másik csuklómat, ezzel visszarántva hozzájuk. Don ismét megindult, hogy szembe szálljon vele, de én felemeltem a kezem, mintegy időt kérve tőle. Ő vonakodva bólintott egyet. Közben mögötte feltűnt az-az arc, akire tényleg nem számítottam… akitől úgy rettegtem, amióta megtudtam mi is Ő valójában. Szemében furcsa fény csillogott, és fájdalom. Fanyarul elmosolyodott, majd beállt Paul mellé. Én Jacobhoz fordultam.

- Egy órát adj és megyek veletek! Ígérem! – suttogtam fülébe kétségbeesetten.

- Egy órád van és nem több! – mondta fojtott hangon, aprót bólintottam, majd megindultam Don felé. Kézen fogtam és magam után húztam.

- Gyere már! – szóltam rá, Ő még egy megsemmisítő pillantást vetett Jacobra és a srácokra.

Amikor már kellő távolságban voltunk tőlük, magához rántott és kezeit derekamra fonta. S tekintetével kereste a hat fiút, akivel az imént majdnem széttépték egymást. Én is követtem pillantását, és mikor megláttam, hogy Jake és a többiek kiszúrták bűnbánóan sütöttem le a szememet.

- Don engedj el! – morogtam rá, és lefejtettem kezeit rólam. – Nagyon olcsó kis trükkel, akarsz nekik felvágni.

- Ugyan! Ez nem trükk, ez a valóság! – nevetett fel.

- Rendben. Akkor valóság alapon, maradjunk csak a táncnál – mondtam nyersen, mire Ő egy bosszús sóhajt engedett meg magának, én pedig elinaltam közeléből.

- Különben is neked mi dolgod a csürhével?

- Ne beszélj így róluk! – üvöltöttem rá. – Nem is ismered őket!

- Mért te talán igen? – húzta fel szemöldökét.

- Fogalmam sincs – suttogtam magam elé, s ezt már Ő sem hallhatta.

Elsőre meglepett, hogy pont őket védem meg, akiktől néhány napja a frász kapott el, és legszívesebben minden nap egy baseball ütővel járkáltam volna. De most, mégis az Ő pártjukra állok és megvédtem őket Don maró szavaitól.
Már nem kellett annyit vártunk a sorunkra, azonnal mi jöttünk. A tánc rendkívül jól sikeredett, én minden egyes lépést tudtam, amit Amelita megmutatott. És csak úgy pörögtünk… az egész banda. Szívvel-lélekkel, ahogy az nálunk szokás. Partnerem, mint mindig Don volt, és mikor egy-egy lépésnél testünk összeért, éreztem megremeg – ahogyan átlagban mindig.
Az egész figyelem ránk szegeződött és mi ezt élveztük, a legőrültebb, legveszélyesebb attrakciókat mutattuk be, amiket csak tudtunk. Én a második szaltó után valahogy rosszul érkeztem és a csuklóm megrándult, ahogy a bokám is, de még ez sem volt elég, ahhoz, hogy abba hagyjam. Don és Justin csináltak egy falra futást és onnan egy szaltót hátra, mi addig Amelitával szintén szaltóztunk egyenest Drake és Oustin karjaiba. Majd jött a páros tánc rész, ahol Don átvette a szerepét. Minden gátlását levetkőzve, mindig úgy ért hozzám, hogy jelezzen valakiknek „Bocs ez már foglalt!”. S ez engem nem kicsit zavart… Majd kezei kicsit lejjebb kalandoztak csípőmről, én ezt megelégelve kicsusszantam kezei közül és azt csináltam, amit ilyenkor szokás: Improvizáltam. Egy kézre álltam, csípőmet kicsavartam és lábaimat magam fölé emeltem V alakot formázva, majd szóló tánc következett, közben valamelyik eszes kinyitotta a tűzcsapot és víz terjedt szét a „táncparkett” felett, ami engem és a többi társamat jól eláztatott. Don és Justin becsúsztak Amelita és közém és breakeltek, majd nyakukon forogtak. Utána én egy kis szóló táncba csaptam át, ezzel is gátolva Don fitogtató maga tartását, amelynek célpontja majdnem ismét én lettem. Utána ismét a banda összeállt és befejeztük a végső tánccal, a tömeg szinte őrjöngött. A hatalmas keverő pult felöl, ami mögöttünk volt lüktetett a zene, - már megszoktam, hogy tánc közben mindig üvölt a Strets válogatott zenéje. A tömeg már velünk együtt táncolt, néhányan beugrottak közénk és improvizáltak, és saját mozdulataikkal színesítették a mi táncunkat. Innentől kezdve világos ki volt a győztes. A Streets-en úgy dől el ki a nyertes, hogy a tömeg minél őrültebb, minél jobban tapsolnak, sikítanak és beállnak közénk. Tehát ezt a menetet megnyertük. A banda még utolsó erejével csinált még egy közös előre-hátra és csavart szaltót és leálltunk, ahogy a zene is. Ami ekkor következett fantasztikus volt! Az emberek szinte meg rohamoztak minket, jó néhányan oda jöttek megölelni, engem és a bandát. Én meg nevetve Amelitához mentem.

- Régi szép idők! – kiáltottam fel.

- Megint nyertünk! – kiáltotta. – Jeah! Jeah! Jeah! – amikor ezt énekelte monotonon a mi kis fura táncunkat adtuk elő, amit nagyon régen találtunk ki. Tekintetem, most az ajtóra tévedt, ahol már vártak engem, és intéssel jelezték.

- Amelita mennem kell! – sóhajtottam fel. – Legközelebb, ha lesz megint ilyen, vagy ha szükség van, rám hívj! Bármikor nyugodtan, és én repülök. Te is tudod, hogy ez az életem, és ha erről van szó bármikor, bármiben benne vagyok!

- Értem én! – mondta mosolyogva. – Igen én is tudom milyen vagy… ha táncról van, szó megőrülsz. Légy jó! – majd az ajtó felé tekintett, ahol már türelmetlenül vártak. – Légy okos, és szedd fel valamelyiket. Állati helyesek!

- Terrible, que usted da un pensamiento de esto sólo siempre!¡Por otra parte ellos tienen a una novia! Retirado para el alto, Poulnak. Venga le presento en ellos.◦ – korholtam először barátnőmet spanyolul, aki csak elmosolyodott, majd magam után húztam.

- Srácok Ő itt Amelita a legjobb barátnőm – mutattam rá. – Amelita Ő itt Jacob, Quil, Seth, Jared… és Paul. – Szánt szándékkal hagytam őt utoljára. Paul és Amelita kezet fogtak, szemmel láthatólag tetszett neki a lány. Hoppá! Most jutott el a tudatomig, hogy öt arcot látok. Hol a hatodik? Biztosan elment.

- Tőlem már el sem köszönsz? – érkezett mögülem az ismerős hang.

- No se comportan tontamente el hermano! No olvidé de usted! Tenga cuidado, y no se queje tanto! Doy la bienvenida a Nita! ◦◦- öleltem magamhoz fogadott bátyámat. Don pedig viszonozva ő is megölelt engem, és elmosolyodott.

- Cuide de usted rubio! – nevetett fel felszabadultan.

- Hé! Ha nem szeretnélek ennyire habozás nélkül olyan hisztit levágnék itt neked szöszikém, hogy abban benne lenne az a két szó, amitől te már este a sitten pihengethetsz! De mivel a bátyám vagy… ezért most megkíméllek – mondtam kedélyesen. – Amelitának, már vázoltam néhány dolgot, majd elmondja neked. Ugye Amelita? – kacsintottam rá, Ő pedig egy aprót bólintott és elmosolyodott.

Még utoljára puszit nyomott az arcomra Don és Amelita felváltva, majd elköszönve tőlük a fiúk után mentem. Most jön, még csak az este java… - gondoltam. Mert, hogy fejmosás nélkül nem úszom meg az fix!

Lábjegyzék:
◦ Szörnyű, hogy te mindig csak erre gondolsz! Amúgy meg van barátnőjük! Kivéve a magasnak, Paulnak. Gyere, bemutatlak nekik.
◦◦Ne butáskodj bátyus! Nem feledkeztem el rólad! Vigyázz magadra, és ne morogj annyit! Üdvözlöm Nitát!
◦◦◦Légy jó szöszikém!

Videó a Street Dance - n történtekről.
A lány ahol egyedül táncol elsőre, meg utána és még a közepén 1 az Lana.
Meg amikor bent vannak az épületben és mutatja, hogy bejönnek, a piros pólós vasalt hajú Lana.
Saját készítésű!

Kérlek titeket adjatok véleményt a fejezetről és a videóról is! Köszi. ^^