16.fejezet - Cullen Family

TIZENHATODIK FEJEZET
Cullen Family

Ahogy a kocsi felé andalogtunk hatan, kezdtem újra egy kissé feszült lenni. Jake és Paul úgy helyezkedett, hogy közre fogjanak engem. Seth és Quil valamit Jared hátul mentek. A csend egyre jobban kezdett az idegeimre menni. Én nem szóltam és ők sem szóltak. Amikor kiértünk a nagy raktár helység területéről Jacobék kissé nagyobbra fogták a távolságot köztünk. Pár utcát sétáltam velük, arra amerre Greta lakott, majd egy fekete autónál megálltak.

- Az én autóm, még egy utcával lejjebb van – motyogtam.

- Ja, hogy te is autóval jöttél – csapott a homlokára Jake. – Akkor mi elmegyünk érte. Paul, Jared, Seth, Quil ti ezzel az autóval mentek, én elmegyek Lanaval az övéért.

A fiúk aprót bólintottak, majd mi Jacobbal lefelé mentünk a másik utcába. Kissé megnyugtatott a gondolat, hogy vele kell végig utaznom az egész utat, mintsem a többiek közül valakivel. Az-az igazság benne sokkal jobban megbíztam, mint ötük közül bármelyikben. Főleg, hogy Paul múltkor majdnem átharapta a torkomat. Végre megérkeztünk a kocsihoz és én már épp akartam beszállni a vezetői üléshez, amikor Jake karomnál fogva megállított.

- A kulcsot – mondta ellent mondást nem tűrő hangon.

Vonakodva, bele nyomtam kezébe a kulcsot, mire Ő felém eresztett egy mosolyt. De helyes tudsz lenni ilyenkor, mint átlagba a többi farkas. – gondoltam magamba. Megvártam, míg kinyitja, nekem az ajtót majd beszálltam. A motor halkan feldorombolt és mi már indultunk is, mögöttünk pedig Quil vezetésével a többiek.

- Nagyon remélem Quil nem szándékozik totál károsra törni az autómat – mormolta Jacob. – Mert, ha igen én saját kezűleg ölöm meg, a saját kezűleg összerakott autómért.

- Azt te magad raktad össze? – néztem rá elképedten.

- Igen – bólintott egyet mosolyogva. – Sőt múltkor Bellával motorokat raktunk össze.

- Motorok? – csillant fel a szemem. – Cross?

- Nem mondhatnám – mondta vontatottan – amolyan vegyes felvágottak. Miért talán a Cross motorokat szereted?

- Hát… - hebegtem. – Volt már velük egy két dolgom. Jack barátjának volt egy Cross motorja, amit gyakran együtt bütyköltek és engem is megtanítottak egy két dologra. Majd miután Spencer eltörte mindkét kezét, mert ugye motoron vagánykodni kell… nos, miután eltörte nem volt ki javítsa. Jacknek meg nem igazán volt ideje. Ezért Spencer megkért engem, hogy segítenék-e neki, a fia és én megjavítottuk azt az öreg rozsdavasat.

- S a jutalom érte? – húzta össze szemöldökét.

- Az lett volna, hogy megtanítanak vezetni… de az valahogy elmaradt. Mindig is szerettem volna kipróbálni egy ilyen motort, mert a sebessége őrületes.

- Akkor azt hiszem, ti Embryvel rokon lelkek vagytok… Ő is él, hal a sebességért, és van egy motorja. Szerintem ő szívesen megtanítana vezetni… - mondta mosolyogva, mire én inkább elhúztam a számat, és lelki ismeretfurdalás költözött belém. Amiért annyi sok rossz dolgot gondoltam róluk… közben meg nagyon rendesek, legalábbis Jake az. Mintha észrevette volna, az iménti letörésemet, fekete szemeit rám emelte, és komoly együttérzéssel hozzá tette:

- Ne aggódj, hamarosan visszajön! Csak… vár, amíg lenyugszik.

- Én nem aggódom – vágtam rá gyorsan. – Miért is kéne aggódnom? A maga ura, azt csinál, amit akar. Majd akkor fogok aggódni, amikor valamelyikkőtök megint úgy dönt, hogy átharapja a torkomat – Jacob félig elmosolyodott.

- Dehogy nem aggódsz miatta! Látszik rajtad – mondta mindent tudóan. – Amúgy alapjáratban igen jól nevelt farkasok vagyunk…

- kivéve Pault? – találgattam vicces arccal ránézve.

- Igen – nevetett fel. – Kivéve Pault. Ő a leg jól neveltebb farkas a világon. Feje fölött már-már glória díszeleg.

- Legközelebb szólj, hogy figyeljek oda, hátha észreveszem! – nevettem vele én is. Hirtelen olyan felszabadult lettem, mint még soha. – Te Jake! Lehetne egy kérdésem?

- Persze.

- Elmondanátok mindent? – néztem rá komolyan reményteli szemekkel. Tudta jól, hogy mire értettem ezt és úgy tűnt váratlanul érte kérdésem, mert rézszínű bőre mintha fehérebb lett volna egy percre.

- Biztos vagy benne, hogy jó ötlet?

- Hát… ha már tudok egy csepp részletet, akkor már szeretném tudni az egészet – mormoltam halkan.

- Részemről rendben. Holnap a parton megfelel? – Egy pillanatig elgondolkodtam, majd gyorsan rávágtam.

- Meg. De… ha lehet, Pault hagyd otthon – arca értetlenül rám villant, mire én gyors magyarázatba kezdtem. – Ha esetleg rosszul reagálnék, - amit már nem nagyon hiszek, de azért az Ő közelébe bármi előfordulhat, nos, akkor ne legyen még egy „felfallak” eset. Szóval érted…

- Korrekt kérés. Majd megpróbálom, de nem ígérem biztosra. - Végre megálltunk a mi házunkra, de még az ülésre hanyatlottam.

- Mit gondolsz, vigyek magammal egy baseball ütőt a biztonság kedvéért?

- Szerintem elég lesz, ha Paul fegyelmezi magát…

- Attól félek én is –mondtam félig komolyan, mire Jake jót nevetett ijedt arckifejezésemen.

- De azért hozhatsz.

- Most hogy mondod…- kezdtem komoly hangon. - viszek labdát is. És ha már olyan jól nevelt farkasok vagytok, akkor játszhatunk labda vissza hozósat. – nevettem fel.

- Kezdesz egyre jobban pimasz lenni – morrant fel nevetve Jake.

- Mért zavar?

- Engem nem – vágta rá gyorsan, mire én elmosolyodtam. Gyors mozdulattal kikászálódtam a kocsiból, ám a cuccomat inkább bent hagytam. Majd még utoljára Jake-hez fordultam.

- Ugye Nessie… nem lesz mérges? – néztem rá komoly aggodalommal. Úgy tűnt értette mire értem, és megrázta fejét.

- Nem hinném – felelte lazán. – Megbocsátó típus. Elvégre ki tud ellenállni nekem?

- Ezt most komolyan tudni akarod?- kérdeztem félig komoly hanglejtéssel, mire megrázta fejét. – Amúgy vigyelek haza? Gyalog vagy… vagy, ha akarod, elviheted az autót.

- Nem kell, köszi. Van négy lábam.– Mire én kapcsoltam jót kuncogott. – Akkor holnap délután négyfelé a parton. Jó éjt!

- Rendben. Szia – köszöntem el, és a házhoz indultam.

Persze amilyen jó szerencsém van, az ajtó be volt zárva. Kulcs meg nuku nálam. Így hát, maradt a B terv… erkélymászás. A hátra mentem a karámhoz, ahol volt a nagy fa és mögötte az erkélyem a szobámmal. Felkapaszkodtam a fára és próbáltam felmászni. Komolyan úgy nézhettem ki, mint egy amatőr betörő, a szomszédjainknak kicsit jobb szeme lenne, már biztos belém küldtek volna egy golyó – fényes nappal. De most az éjszaka kellős közepén, erre nem nagy esély volt. egy nagy lendülettel felugrottam az erkélyemre, puhán értem földet szinte hangtalanul. Óvatosan kinyitottam az ajtót és bementem. Asa morrant egy, mire én nyugtatólag nevén szólítottam, és Ő felismert. A szekrényemből kikaptam tiszta fehérneműt és a hálóingnek szolgáló sortot, valamint egy ujjatlan felsőt, és a fürdőszobámba siettem. Gyorsan lezuhanyoztam és elmentem aludni.

Egészen jót aludtam. Mikor ébredezni kezdtem felpillantottam az éjjeli szekrényemen lévő órára. Ami háromnegyed kettőt matatott. DÉLUTÁN HÁROMNEGYED KETTŐT! Jól elaludtam… A szemem az erkély ajtóra tévedt, ami most be volt csukva, már pedig én nyitva hagytam. Ezen még gondolkodni sem volt időm, mert megszólalt a vészjelzőm. Sürgősen ételpótlásra volt szükségem. A konyhában Caren serénykedett, én pedig álmatag képpel lementem hozzá.

- Te már itthon vagy? – kérdezte értetlenül.

- Aha… - mondtam egy ásítást elnyomva. – Még az éjjel haza jöttem.

- Történt valamit?

- Semmi, csak túlfáradt voltam, hogy maradjak és Jake-ék pont a városban voltak és elhoztak. – Egyszerű magyarázat volt, ám mégsem olyan hihető. Caren mégis nem firtatta tovább a dolgot, tovább sütögetett valamit.

- Csináltam Lasagne, ha esetleg éhes lennél – mutatott a sütő felé, én pedig egyenest oda mentem és benyúltam a még gőzölgő finomságért. Kivettem belőle egy darabot és a tányérral kezembe az asztalhoz mentem, hogy elfogyasszam.

- Hm… ez mennyei – mondtam, miközben az első falatot ízlelgettem. Caren csak jót mosolygott és fojtatta tennivalóját.

Fent a fürdőszobámban vettem egy forró fürdőt. Majd magamra kaptam egy farmert és egy rövid ujjú pólót. Fogat mostam és leindultam a lépcsőn. El akartam már most indulni… igaz volt még egy órám négyig, de Asa-val akartam futni egyet. Lefelé baktattam a lépcsőn, amikor valamiben megbotlottam és fenekemre estem, és úgy szántottam végig a maradék pár lépcsőfokot.

- Jáú! – nyafogtam egyet halkan.

- Hatásos belépő – röhögött fel valaki, mire felkaptam a fejemet, akkor láttam Seth az. Bosszús tekintet vetettem felé. – Megártott a tegnap este?

- Seth drága, én a helyedbe most nem poénkodnék… - Majd nagy nehezen feltápászkodtam és a konyhába sétáltam. Seth-et még mindig a röhögés fojtogatta. – Engedd ki, mielőtt még megfulladsz. Nem venném a lelkemre, hogy az én két ballábasságom miatt patkolnál el.

- Bocs, de egyszerűen annyira vicces volt, ahogy lefelé jöttél – röhögött még mindig nagyokat.

- Caren én megyek – fordultam nagynénémhez. – Kiviszem Asa-t egy kicsit az erdőbe…

- Akkor elvinnél egy csomagot Billy Blacknek?

- El – leheltem. Nem igazán volt kedvem arra, menni, de hátha muszáj…

- Tessék – nyomott a kezembe egy ruha táskát, amit a vállamon keresztbe tettem.

- Mivel mész? – kérdezte Caren.

- Négy lábbal. Akarom mondani Amonnal, meg vele – böktem a kanapén hentergő farkasra. – Kezdesz túlságosan elkényelmesedni… Ideje egy kicsit vadászni. Indulás! Majd valamikor jövök…

Majd nagy léptekkel a hátsó udvar felé mentem, kisfarkasom kíséretében. Amon épp vidáman legelészett, én leemeltem a karámfát, majd egy nagyot füttyentettem neki, mire Ő oda ügetett hozzám. Úgy döntöttem, most nyereg nélkül ülöm meg, sokkal kényelmesebb neki is, és nekem is. Felpattantam a hátára, és elindultunk be az erdőbe. Asa vidáman szaglászott és futkározott körülöttünk. Majd megunva a lassú tempót vágtára fogtam Amon-t. Szinte száguldoztunk a kis ösvényen. De annyira élveztem, hogy szinte fájt. Bár én is így tudnék futni – gondoltam magamban. Lassan megérkeztünk a Black házhoz. Ott szintén lépésre fogtam Amon-t és úgy mentünk el addig. A hátsó kis háznál megláttam két félmeztelen fiút, Embry és Paul volt az. Ahogy észrevettek engem, Embry arca hirtelen újra fájdalmas lett. Egy percig rajtam pihent tekintete, majd a fák felé vette az irányt. Én pedig lemondóan felsóhajtottam és leugrottam Amonról. Bekopogtattam a csepp kis házba, majd vártam.

- Hello Lana! – köszöntött Billy Black. – Mi járatban errefelé?

- Hello Billy. Caren küldte ezt neked – majd kezébe nyomtam a kis csomagot.

- Ó! Remek. – mondta, és egy mosolyt eresztett, melynek következtében arca ráncokba futott. – No, ne ácsorogj oda kint! Gyere be!

- Jaj, nem köszönöm. Még van egy kis utam a farkas leányzóval – mutattam a mellettem állóra.

- Egész jól néz ki – mondta elgondolkodva, majd tekintetét ide-oda hordozta Asa és köztem. – A szemed olyan, mint az Övé – bökött Asara. Majd mintha észbe kapott volna, megrázta a fejét. – Ne haragudj, össze-vissza beszélek.

- Semmi baj – mondtam mosolyt erőltetve az arcomra. – Na, akkor mi megyünk is. Viszlát.

- Szia – halottam még Billy érces hangját, amint begördült a szobába.

Én felpattantam Amonra és gyors léptekkel a fák közé mentünk. Majd gyors vágtába kezdtünk az erdőben, de nem arra amerre jöttünk. Hanem beljebb, amerre talán a part felé juthatok. Amint kellő távolságba értünk a háztól megállítottam Amont és leugrottam róla.

- Egy verseny a partig? – néztem kihívóan rájuk. Asa prüszkölt egyet.

Háromig számoltam majd elindultunk. Amon lent a kis ösvényen haladt, mi meg Asa-val bent a fák között. Meglepett, hogy lépést tudok vele tartani… Szinte meg sem erőltettem magam és egy vonalban futottam vele. Egy hosszabb rész következett, ami emelkedni kezdett, és Amon egyre kissebnek tűnt, ahogy ott lent vágtatott. Majd végre újra egyenletes talaj következett ahol, már nem kellett felfelé futnunk. Megjelent előttünk egy hatalmas fatörzs, amit szinte könnyedén ugrottunk át. Magamra sem ismertem… Nem tudtam mi történhetett velem, de nagyon jó érzés volt. Olyan mintha szabad lennék, és a futásnak élnék. Majd mellettünk az erdő sűrűjéből hangokat hallottam, mintha rohantak volna mellettünk. Egy szürke árnyat pillantottam meg egy rövid időre, majd újra eltűnt. Volt egy tippem ki, vagy mi lehet az, de mégse figyeltem oda különösebb képen. Majd mikor kiértünk a fák közül egy folyóval találtunk szembe magunkat. Amon már ott várhatott egy ideje minket, mert mire megérkeztünk felhorkantott. Próbáltam felismerni a környezetet, de nem ment. Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok. Leültem egy darab köre én nekitámaszkodtam egy kidőlt fatörzsnek. Próbáltam egy kis erőt gyűjteni magamba, és közben igyekeztem, zihálásomat csillapítani.

- Na, srácok. jelentkezzen, aki tudja a vissza utat a partra – morogtam mérgesen. – Kellett nekem versenyt futni egy farkassal… pont egy olyannal, aki fele annyira se ismeri a terepet, mint én.

Majd a hátam mögül csobogást hallottam, gyorsan felpattantam és a vizet kémleltem. Ekkor a víz szélén vér keveredett a vízzel, majd pár másodperc múlva a vízben egy levágott szarvas fej úszott. A gyomrom felfordult a látványon… szegény állat. Én gyorsan hátra felé kezdtem lépkedni és kémlelni kezdtem össze-vissza hátha meglátom a tettest. Ekkor valaminek neki ütköztem, valaminek, ami nagy volt és dúsbundájú. Ijedten ugrottam egyet, Majd kezemet a számra tettem, és igyekeztem sikoltásomat elnyomni. Egy szürke farkas állt előttem, tudtam ez nem a szokványos farkasok egyik tagja. Ez a fiúk egyike. A szeme halványan ismerős volt, de mégsem tudtam megmondani, hogy melyikük az.

- Ezt soha többé ne csináld! – tettem a szívemre a kezemet. – Van fogalmad róla, mennyire rám ijesztettél? - Bűnbánóan rám pislogott, és fejét lehajtotta majd nyüszögött egy kettőt. A szívem megesett rajta, és hozzá akartam érni, de ő elkapta a fejét és rám vicsorgott.

- Bocs, többet nem fordul elő – motyogtam, megszeppenten. – Csak ez túl drasztikus belépő volt… a vér… a szarvas fej, majd kitűnsz a semmiből.

Erre az utolsó mondatra felkapta fejét és lefutott a partra és körül szaglászott, majd felmordult, és visszasietett hozzám. Csokoládé barna szemeit az enyémbe fúrta és szemei furcsán csillogott. Egy gurgulázó hangot adott, ki majd elindult az erdő felé, én pedig értetlenül figyeltem. Most akkor itt akar hagyni? A nagy semmi közepén? Mintha megérezte volna aggodalmamat visszafordult és fejével az erdő irányába bökött.

- Azt akarod, hogy kövesselek? – néztem rá értetlenül, mire ő csak bólintott egyet.

Felkapaszkodtam Amonra, és Asa társaságában követni kezdtük Őt. Csendben sétált előttünk mancsai alig szinte érintették a talajt. Én a szemem-lesütöttem és csak csendben hallgattam a szuszogásukat. Most még jobban lelki ismeretfurdalásom lett… hogy hihettem, hogy bántani akarnak? Most is épp ki akar vezetni valahova – mondjuk, fogalmam sincs hová, de nem hagyott ott egyedül. Szörnyű emberismerő vagyok, s még szörnyűbb ember vagy barát. Egy hatalmasat sóhajtottam, aminek következtében léptei lelassultak megvárta, míg mi beérünk mellé és rám emelte tekintetét. Én pedig nem mertem ránézni, helyette Asa-t kerestem. Körbe néztem, de sehol sem volt, idegesen forgolódtam Amon hátán, de az én farkasom sehol sem volt.

- Hogy neked is ilyenkor kell, La Push hercegnőjét játszanod – morogtam. Erre a hatalmas farkas gurgulázó hangot adott ki, amit én nevetésnek könyveltem el. A lábamat átvetettem Amon hátán és leugrottam róla, és úgy mentem tovább.

Már jó régóta haladhattunk egymás mellett, amikor Asa megérkezett mellénk. Látszólag kifutatta magát és nagyokat szippantott a levegőből. A nagyfarkas kapcsolt a tempón és gyorsabban lépkedett, én pedig igyekeztem beérni. Majd végül megpillantottuk a partot. Egész kijött velem az erdő végeztéig, majd fejével a part felé bökött. Nyilván azt akarta mondani, hogy mennyek. Majd én körülnéztem és megláttam Jacobot, aki éppen felém sétált, és vadul integetett én pedig vissza neki. Meg fordultam, hogy megköszönjem neki, hogy elkísért idáig, de már nem volt mellettem. Egész egyszerűen elment. Én pedig egy kicsit habozva, de azért mégis elindultam Jake felé. Közben magamban még egyszer feltettem a kérdést: Biztos, hogy én ezt akarom? A válasz igen volt, akartam. Akartam tudni az igazságot és ezt az egész farkas egyletet.

- Nocsak, nocsak… mégiscsak eljöttél? – mért végig Jacob, mosolyogva. – és baseballütő nélkül…

- Vettem a bátorságot és leküzdöttem magamat – mondtam félig komolyan. – egyébként, ha a barátod nincs – akit mellesleg nem tudom ki volt – akkor biztos nem lennék itt, mert úgy eltévedtem…

- Mellesleg Embry. – közölte velem legtermészetesebb módón, mintha ez annyira természetes dolog lenne. Nekem a szemeim kitágultak és csak bámultam rá. Köpni, nyelni nem tudtam. – Meglepett?

- Ami azt illeti meg – adtam meg magamat végül.

- Kellemes társaság volt, mi? – ugratott vidáman.

- Ja, tiszta élvezet egy farkassal társalogni. Csak kár, hogy nem adta meg a telefonszámát… - mentem végül én is bele a térfába, bár tudta, hogy ezt nem gondolom komolyan.

- Ezt inkább majd személyesen, ha ember alakba lesz.

- Piszkos fantáziád van Jacob Black! – pirítottam rá.

- Na, mit szeretnél tudni? – nézett rám kérdően. – Kik vannak a falkában? Miért pont mi? Léteznek-e ellenségeink? Mi létezésünk oka? Mit eszünk? Hány évesek vagyunk? Milyen erősek vagyunk? Milyen képességeink vannak?

- Ebben a sorrendben tökéletes lesz. Majd, ha még kérdésem lesz, akkor szólok.

- Oké… Nos, a falka tagjai: Sam az alpha, Paul, Jared, Embry, Én, Quil, Seth, Leah.

- Leah? – néztem rá meglepetten.

- Meglepő ugye? Pedig igen… Ő is farkas – mondta elgondolkodva, majd hirtelen abba hagyta és némán sétáltunk.

- Miért pont ti? – törtem meg végül a csendet.

- Mert benne van a vérünkben. Ezt még Őseinktől örököltük, akik képesek voltak az alakváltásra, és ezt átadták az új generációnak. Mi pedig azon szerencsések közé tartozunk, akik tovább vihetik ezt az egészet. – Úgy tűnt nem igazán tartja magát szerencsésnek, sőt inkább nem tetszett neki. – Ez az egész egyszer csak megtörténik, egy egészen apró dolog is kihozhatja belőled az átváltozást. Felidegesíted magad, vagy mint az én esetemben szárnyalsz a boldogságtól.

- Mesélnél erről a farkasosdiról kicsit többet? - néztem rá könyörgően. – Mármint, hogy milyen farkas alakban lenni… az ellenségeitekről – ahogy te fogalmaztál, - a korotokról és a képességekről.

- Amikor először átváltozol, úgy érzed, hogy nem vagy önmagad, mintha nem tudnád irányítani a saját testedet és gondolataidat. Nagyon nehéz megtalálni újra önmagadat és megnyugodnod, majd ezúton visszaváltozni. Egyébként igazán tűrhető állapot farkas alakban lenni. A legjobb az egészben, hogy rettentően gyorsan gyógyulunk és a sebességünk, és az, hogy nem öregszünk. Az erőnk is hatalmas, mármint a fizikai erőnk akár egy vasajtót is képesek vagyunk percek alatt széttörni…

- Nem öregszetek? –vágtam a szavába megrettenten.

- Nem – rázta meg mosolyogva a fejét. – Legalábbis addig nem, amíg kellően irányítani nem tudjuk az ide-oda változásokat. Ha huzamosabb ideig nem változunk át, akkor persze, hogy öregszünk, mint a normál emberek.

- És a… létezésetek oka?

- Ez egyszerű. Azért vagyunk, hogy megvédjük az olyan embereket, mint te.

- A szemét árulókat, akik azt hitték a barátaikról, hogy gyilkosok? – forgattam bűnbánóan szemeimet.

- Nem vagy áruló, sem szemét – ölelt át gyengéden. – Egyszerűen csak megijedtél ettől az egésztől. Akkor mondhatnánk árulónak, ha tovakürtölted volna a titkunkat mindenkinek, de e helyett te csendbe maradtál, és megtartottad magadnak, és ezért köszönettel tartozunk.

- Köszönettel? – hördültem fel. – Jacob! Én az előbb közöltem veled, hogy azt hittem rólatok, hogy gyilkosok vagytok! Ezért nem köszönet jár…

- Hanem mi?

- Nem tudom. Ezt nektek kell tudni, elvégre ti vagytok az őrző-védők.

- Akkor egyelőre, amíg mi ki nem találjuk, mi legyen a sorsod – jelentőség pillantást vetett rám, majd elmosolyodott. – Maradjunk csak a köszönömnél.

- Még mindig nem mondtad, mitől védtek minket…

- Természetesen a mi egyetlen valós ellenségünktől a vámpíroktól.

- Vámpíroktól? – ismételtem hitetlenkedve. – Vámpírok nem léteznek… ez hülyeség.

- Kedvesem, ha már vérfarkasok léteznek, akkor szerintem a vámpírok már igazán nem nagy durranások. Egyébként csak a rosszabb fajtából valókat irtjuk.

- Mért van jó is? – kérdeztem enyhén szarkasztikusan.

- Persze – vágta rá gyorsan. - Majd bemutatlak párnak. – Ijedt arcom láttán mosolyra húzódott az ajka és hozzátette: – Nyugi a véredet, nem fogják megcsapolni.

- Azt remélem is. Egyéb plusz, ami van a farkas dologban?

- Bevésődés – vont vállat.

- Bevésődés – ízlelgettem a szót. Hm. milyen jól hangzik, majd hirtelen észbe kaptam. - Mibe, fába? – néztem rá bambán, mire jót kuncogtunk ezen a megállapításon.

- Attól azért bonyolultabb a dolog – vallotta be.

- Hallgatom – mondtam készségesen.

- A bevésődés olyan, mint a szerelem első látásra, de attól valahogy mégis több. Ez egész életre szól. Amikor látod a nagy Őt, és tudod, hogy Ő az, akit neked szántak és csak érte élsz. Bármi lennél az Ő kedvéért… Mindent megtennél azért, hogy vele legyél és nevetni lásd. Bárhová követnéd, amerre megy. Olyan, mint a szerelem tényleg, csak attól mi egy kicsit még többet érzünk. Ahogy hozzád ér… megborzongsz érintésétől, a kacaja a világ legszebb dallama számodra. Ő jelenti számodra a világot, felőled aztán fel is fordulhat a világ, neked csak az számít, hogy melletted van és, hogy boldogok vagytok. Ő a múltad a jelened és a jövőd. Sokkal jobban kötődsz hozzá, mint bárki máshoz a világon…

- Oké… értem felfogtam – szakítottam hirtelen félbe.

- Rosszul hangzik mi?

- Nem. Biztos nagyon jó érzés lehet, hogy többet érzel, és sokkal jobban kötődsz hozzá, mint egy egyszerű ember a társához. Mert abból, amit most hallottam úgy tűnik, hogy soha nem lennétek képesek elhagyni vagy akár megcsalni a szerelmeteket. Ami valljuk be az átlagembereknél igen ritka dolog… Szóval szerintem szerencsések vagytok, hogy egy ilyen dolog birtokában lehettek.

- Egész jól felfogod a dolgokat – mondta nevetve.

- Egyébként kikkel történt már meg ez az egész? S kik a szerencsés emberek?

- Sam, Jared, Quil, Én és Embry.

- S kinek ki a bevésődöttje?

- Samnek Emily, Jarednek Kim, Nekem Nessie -, de ezt gondolhattad – Quilnek pedig Claire.

- Cliare? - dohogtam értetlenül. – Úgy érted az a csepp kis lány és Quil?

- A bevésődés nem mindig jár szerelemmel Lana! Amit most Quil momentán érez az nem a szerelem „még”. Hanem a kötődés. Claire vonza Quilt, Quil pedig megpróbál a lehető legközelebb tartózkodni hozzá. Vigyáz rá, és nyomon követheti, ahogy felnő, és majd egymásba szeretnek.

- Már nem azért, de Quil akkora már az apja lehetne…

- Épp az előbb mondtam, hogy mi nem öregszünk – emlékeztetett. Mire a homlokom ráncba szaladt és egy könnyű „Ja igen-t” ejtettem ki.

- És… - Egy pillanatig haboztam, hogy meg-e merjem kérdezni vajon az utolsó személy kibe vésődött be. – És… Embry kibe? – Jake a homlokát ráncolta és elnézett a tenger irányába, majd nagyot sóhajtva, visszafordult hozzám. Kezdtem megérteni, hogy ez nem sok jó jelent… mármint, hogy akkor biztos nem velem és vele történt meg.

- Ezt inkább tőle kérdezd…

- Ugyan már! – erősködtem. – Ha a többiekét el tudtad mondani, akkor az övét is eltudod… - Ő csak a fejét rázta, de nem nézett a szemembe. Leszűrtem: biztos nem én vagyok. – Legalább csak egy kis részletet mondj. Hosszú haja van?

- Öhm… ja.

- Kék szeme? – kérdeztem már-már mindent tudóan.

- Igen – felelte az ajkába harapva.

Én pedig egyből tudtam ki az a személy, nekem ennyi is elég volt. Nicole, Embry volt/jelenlegi barátnője. A bevésődöttje. Neki van kék szeme és hosszú haja. Nem mintha nekem nem lenne hosszú, de kék szemem biztos nincs. Még, hogy „Nem a szőkék az eseteim…”. Akkor mit csinál, vesz neki egy adag hajfestéket, hogy fesse át? Jól hazudik…
Abban a pillanatban meggyőződtem róla, hogy amit a korházba mondott nekem erről csak sajnálatból tette, mert azt hitte miatta volt ez az egész, és sajnálta a fogadást.
Elfordultam Jake-től és a tengerre bámultam elgondolkodva.

- De… Amikor Paul és Embry összevesztek… akkor Embry azt mondta, hogy Paul engem bolondított miközben Rachelbe van bevésődve. Akkor ez most mi?

- Paul esetében ez kicsit bonyolultabb – fogta rövidre, én pedig már nem akarta tovább firtatnia dolgot.

- Gyere, bemutatlak valakiknek– fogta meg a kezem és húzott maga után.

Pár perc múlva már Jacob kocsijában ücsörögtünk és feszülten vártam hova visz. Kezdtem attól tartani, hogy a vámpírjaihoz fog vinni. Ám nem nagyon volt bátorságom megkérdezni, mert attól féltem, hogy ajtóstól kirepülök ijedtemben a kocsiból. Helyette inkább ajkamba haraptam és kezem remegni kezdett.

- Nyugi, csak a „jó” vámpírokhoz megyünk – a „jó” szónál macskakörmöt rótt a levegőbe, miközben elengedte a kormányt, én pedig ijedten kaptam utána.

- Oké, hogy vámpírokhoz viszel, de legalább élve jutass el oda! – Az idéző jeles viccemen jót nevetett, mire én csak nagyot fújtattam.

- És mond csak ezek a vámpírok, hogy állják meg, hogy belém ne kóstoljanak? – kérdeztem gúnyos hangon.

- Ők… nem a megszokott vámpírok, mint amilyeneket a filmben látsz – felelte.

- Nocsak… nocsak. Feltalálták nekik a művért?

- Nem. Vérrel táplálkoznak igaz, ami igaz. De Ők nem emberi vérrel, vegetáriánusoknak mondják magukat. Ez olyasmi, mint nálunk, embereknél vegetáriánusság, hogy csak növényi eredetű táplálékot veszünk magunkhoz. Ők hasonlóan vannak a vérrel. Nem emberi véren élnek, mint a fajtájuk közül sokan, hanem állati vérrel táplálkoznak.

A hideg is kirázott ezen magyarázat hallatán. Lehet, hogy szörnyen önzően hangzik, de megnyugodtam, hogy nem embereket fogyasztanak, hanem állatokat.
Aprót bólintottam, hogy Jacob lássa felfogtam. Közel voltam ahhoz, hogy kinyissam az ajtót és elrohanjak, és torkom szakad - tából azt kiáltsam „Őrültek!”.
Jake lekanyarodott egy kis ösvényre, majd tovább egy hídon haladtunk végig. Mígnem elértünk egy házat az erdő közepén. Szép nyitott kis ház volt, hatalmas ablakokkal és egy nagy melléképülettel – amit garázsnak tudtam volna elképzelni. Mellette egy hatalmas részen egy hátsó udvarféleség, melynek végét az erdő széle jelezte.

- Megérkeztünk – közölte Jacob nevetve. – Nem fognak felfalni, nyugalom! – Aprót bólintva követtem Jacobot aki a ház felé vette az irányt. A lépcsőn felfelé haladva azért oda súgta nekem:

- A srácok lent a Push-ban fogadtak egy húszasba, hogy elmenekülsz –hitetlenkedő képpel ránéztem, majd szemeim villogni kezdtek mérgemben.

- Remélem te arra fogadtál, hogy nem fogok – sziszegtem, majd miután aprót bólintott fojtattam. – Akkor felezünk!

- Hahó! Megjöttünk – szólt be halkan a házba. Épp, hogy szólt máris megjelentek a „jó vámpírok”.

Húsz szempár mért végig engem. Némelyikük arcán mosoly, némelyikük viszont komoly ellenszenv mutatkozott. Mindegyikük szeme ugyan olyan karamella színű volt. Ekkor a pillantásom megütközött a legismerősebb arccal, aki nagyon vigyorgott.

- Renesmee? – suttogtam elképedten.

- Üdv a családunkban – kiáltotta el magát, majd megölelt. Majd miután kibontakoztam öleléséből a családjához fordultam. – Nagypapa nagymama Ő itt Lana Cortes. Lana ők itt a nagyszüleim: Esme és Carlisle.

- Örülök, hogy megismerhetlek, kedvesem – nyújtott kezet felém a sápadt bőrű nő, amit mosolyogva viszonoztam. Meglepett, hogy milyen hideg a keze.– Esme vagyok.

- Lana Cortes – motyogtam, miután felébredtem a csodálkozásból.

- Mi meg már ismerjük egymást, de azért mégis csak bemutatkoznék. Carlisle vagyok, örülök, hogy újra látlak – nyújtott felém kezet mosolyogva, majd hozzá tette. – És nem a korházban. Majd Ness újra felém fordult.

- Lana Ők itt Rosalie – mutatott a szőke hajú vámpírlányra – és Emmett.

- Üdv a túlélők között – vigyorgott rám Emmett. Rosalie csak egy óvatos „Szia”-t köszönt.

- Ő itt Jasper – mutatott a szőkés hajú férfira. Aki csak felém biccentett, én pedig mosolyogtam. - és…

- Alice? –vágtam a szavába, amikor megláttam a mindig mosolygós vámpír lányt.

- Úgy bizony. Örülök, hogy végre téged is magunk között tudhatunk – mondta mosolyogva, majd megölelt.

- Végül szeretném neked bemutatni a szüleimet: Edward és Bella Cullen – mutatott a mellette álló két alakra.

- Örülök, hogy végre megismerhetem a lányom barátnőjét – mondta Bella szívéjesen majd megölelt. Rögtön feltűnt, hogy milyen fiatalok… vámpír dolog - gondoltam.

- Rengeteget hallottunk már rólad – mondta Edward, és kezet nyújtott nekem, amit készségesen elfogadtam. Bronzvörös haja olyan volt, mint Nessie-é, már értem kitől örökölte.

- Én is örülök, hogy megismerhettelek titeket! – mondtam mosolyogva.

- No, ne ácsorogjatok itt, gyertek beljebb – invitált kedvesen Esme. Majd abban a percben mindenki eltűnt a bejárttól.

- Vámpír tempó – súgta oda Jacob.

Ahogy befelé mentünk az ebédlőbe, már mindenki ott sürgött forgott. Teljesen le voltam taglózva. Nem erre számítottam. Magamban szinte arra gondoltam. Cellák mindenütt, koporsók… Ehhez képest egy átlagosnak mondható családot láttam. Mindegyiküknek ragyogóan fehér bőr, jéghideg kezük volt, - kivéve Renesmeé – és karamella színű szemük. Olyanok voltak, mint a porcelán babák, főleg Alice. Mindegyikük gyönyörű volt maguk módján, de valahogy Rose és Bella szépsége volt a legfeltűnőbb. Bella szeme egy kicsit vörösesen izzott, amit nem tudtam hova tenni.

- Ülj csak le – mutatott Esme egy székre. Majd elém rakott egy hatalmas tálca süteményt. – Vegyél bátran.

- Kösz nagyi! – rikkantott egyet Nessie, majd kikapott egyet a csokis sütik közül.

- Na és Lana honnan jöttél Forks-ba? – kérdezte Bella kíváncsian.

- Coloradóból – feleltem.

- A szüleiddel? – kérdezte Jasper. Egy pillanatra elhallgattam, és a falat megakadt a torkomon, a gyomrom is görcsbe rándult, majd nagy nehézségek árán leküzdöttem.

- Nem – feleltem óvatosan. – A nevelő szüleim meghaltak.

- Ó sajnálom! – szabadkozott.

- Semmi baj – erőltettem mosolyt az arcomra. – Nem gondolhattad.

- És az igazi szüleid? – kérdezte Edward.

- Az édes anyám – kezdtem vontatottan – eltűnt. Miután megszülettem Spanyolországba menekült velem, majd öt évesen eltűnt. Senki sem tudta mi történt vele, vagy, hogy hol van pontosan, ha él egyáltalán… Az apámról meg semmit nem tudok. Nem tudom ki volt, hogy hívták… egyszerűen semmit. Senki nem beszélt nekem róla.

- Ez szörnyű – mondta elborzadva Esme. A tekintetek egy pillanatra lefagytak, s mint sajnálkozó pillantást vetett rám. – De akkor, hogy kerültél ide? Nem egészen értem…

- Miután anyám eltűnt, a legjobb barátnője és annak férje magukhoz vettek. Nyolc éves koromig ők neveltek és tanítottak, majd autó balesetben meghaltak. A valódi okot senki nem tudja, még én sem… pedig én a hátsó ülésen ültem – mondtam csendesen. Az emlékképek szinte fájdalmasan tolultak az agyamba, és már sírhatnékom volt. Rossz volt vissza gondolni arra az estére. – Azt, hogy én hogyan menekültem meg máig sem tudja senki. Engem a kocsitól nem messze találtak meg, állítólag kirepültem az autóból, amikor az gördült lefelé. A nevelőszüleim ismerték anyám testvérét Jacket, épp hozzá készültünk látogatóba amikor… ez megtörtént. Jack az akkor utolsónak számító élő rokonom gyanánt magához vett, és egész idáig felnevelt. De azt hiszem az utóbbi pár hónapban sok lehetett neki belőlem… és átküldött a húgához Carenhez, a nagynénémhez.

- Ó drágám! Ez rettenetes! – szörnyülködött Esme. – Nagyon sok rossz dolog érhetett téged…

- Rettenetesen sajnáljuk, ami a szüleiddel történt – szólalt meg végül Carlisle.

- Szép dolog, hogy nem haragszol édesanyádra, amiért elment – szólalt meg Jasper.

- Hogyan is haragudhatnék rá? Nincs okom. Ötéves koromig nevelt, amiért már csak köszönttel tartozom neki. Ő hozott egy döntést… lehet, hogy önszántából lehet, hogy nem, de elment. Már csak abban bízom, hogy él és boldog valahol.

- Igazat mond – törte meg végül Edward a csendet. Én értetlenül néztem rá, hogy ezt most, hogy érti. - Úgy látom Jacob a képességeinkről elfelejtettél neki szólni – sóhajtott nevetve. Mindig nem értettem. A vámpíroknak vannak szuper képességei?

- Igen vannak képességeink – felelte fel nem tett kérdésemre. – Én tudok gondolataidban olvasni, ami megjegyzem új, mert eddig a pillanatig nem tudtam. Alice a jövőbe lát, látja minden egyes tettedet, amit végre fogsz majd hajtani, s te arról még csak nem is tudsz. Jasper az érzéseidet érzi. Tud hatni az érzelmeidre, kiválthat belőled szerelmet, nyugtalanságot, nyugodtságot…

- A szerelem dolgot hagyjuk ki – szóltam közbe. – Bármit csak azt ne!

- Részemről rendben – mondta nevetve Jasper.

- Bella pedig pajzsot tud emelni, ez olyan, amin keresztül nem tud behatolni semmi féle erő. Nessie képeket tud neked mutatni, amit úgy látom már alig vár kipróbálni.

- Hé! Nem éri az agyamba kurkászni! – csattant fel Nessie sértődötten. – Meg fogja engedni? – nézett az apjára kíváncsian.

- Miért nem tőlem kérdezed? – mosolyogtam rá. – itt vagyok tőled alig három lépésre.

- Jogos – mondta Edward.

- Úgy látom ismét csatlakozott hozzánk egy Isabella Swan – vigyorgott Emmett. Én nem értettem mire akar evvel kilyukadni, ezért segélykérően Edwardra néztem, aki elnevette magát, majd feleségét maga elé perdítette.

- Úgy érti olyan, vagy mint az én Bellám. Jól fogadod a furcsa dolgokat, és nem ítélsz el minket.

- Jól fogadja? – mordult fel Jacob. – Láttad volna akkor, amikor Paul átváltozott előtte.

- Hé! Nem ér evvel viccelődni! Igenis kiborultam és jogos volt! – feleltem indulatosan. Majd nagy levegőt véve fojtattam. - Előtte tizenöt perccel láttam, hogy széttéptetek három embert, amiből most már csak következtetni tudok, hogy vámpírok voltak. De akkor is… rettenetesen megijedtem. Gondolj csak bele, te lennél egy tiszta unalmas átlagember, aki a világ életébe nem számít nagy kutyák létezésére, erre, bumm. Pont az orrod előtt van négy-öt, akik embereket cincálnak szét! Sőt még Paul drága is rátett eggyel lapátra, amikor majdnem a torkomnak ugrott…

- Befejezted? – vigyorgott Jacob szemtelenül. A többiek pedig jót nevettek a mi kis civódásunkon.

- Te… – morogtam. – Jasper azt hiszem, szeretném igénybe venni a képességeid egyikét! Ha csak Nessie nem akarja, hogy Jacob Black itt és most elpatkoljon.

- Azonnal – mondta mosolyogva. – Jobb? – Én csak egy aprót bólintottam.

- Jobban jártál volna, ha hoztad volna magaddal azt a baseball ütőt, amit Jake-nak ígértél. De ha kell, szívesen adok kölcsön… - ajánlotta Edward, mire én gondolatba annyit üzentem neki, hogy „Majd később élek az ajánlattal.” Ő csak elmosolyodott ezen.

- Futás öcsém, futás! – kiáltott fel Emmett röhögve.

- Azt hiszem, lányok estére hivatalosak lesztek, egy La Pushi bulira – mondta Alice vidáman. Egy pillanatig azt hittem megkergült, mert nem értettem honnan tudja. Majd beugrott.

- Ja… hogy a jövő. – emeltem fel a mutató ujjamat, mire a többiek elnevették magukat.