14.fejezet - Titkok

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Titkok

„Pity-pity-pity…” – folyamatosan ezt hallgattam. A gépek lassan kezdtek az őrületbe kergetni, sőt a szívem, ahogy zakatol, és ahogy pörgeti a gépeket. Nem tudtam aludni képtelen voltam rá. Most idegesítőbbek voltak, mint bármi más a világon, majd meg bolondultam tőlük.
Bosszúsan kinyitottam a szememet és az oldalt lévő monitorra bámultam. Onnan pedig tovább jártattam a szemem a szobán, majd megláttam az ágyam mellett szunnyadó férfit, akit jelenleg legsötétebb rémálmomnak képzelnék. Szemei csukva voltak, bár arcáról tisztán ki lehetett venni a fáradtság jeleit. Néha-néha meg mozdult és próbált minél kényelmesebb pózba elhelyezkedni és úgy folytatni álmát.

- Egész héten veled volt – szólalt meg egy csilingelő hang halkan. A másik oldalamra tekintettem és örömmel tudatosult bennem Alice az. Arcán mosoly ült ezzel kivillantva fehér fogait, ajkain halvány barna rúzs. Közelebb lépett hozzám és az ágyamra ült.

- Tényleg? – kérdeztem grimaszolva. Nem számítottam pont rá, sőt nem is akartam.

- Igen – felelte Alice, majd ajkába harapva folytatta – és aggódik érted.

- Nagyszerű – sóhajtottam fel. – Most aztán tényleg boldog vagyok…

- Ugyan már! Adj neki egy esélyt, hogy elmagyarázzon mindent – bökött a fotelben alvó Embry-re. –Elvégre, Ő szedett ki abból a kocsiból.

- Hogy mi? – néztem rá meglepetten.

- Jól hallottad, ha ő nincs ott te már biztos nem élnél. Szóval egy esély jár neki! Vétek lenne egy ilyen helyes pasit elszalasztani.

- Ja, igazad van – mondtam. Alice arcán átfutott a mosoly. – De azért én mégis csak átpasszolnám neked.

- Makacs egy lány vagy! Ugye tudod?

- Aha… mondták már egy páran. – Ebben a pillanatban mozgolódni kezdett a fotelban ülő, és már ki is nyitotta szemét és engem nézett én pedig őt.

- Na, akkor én megyek is – röppent fel Alice villámgyorsan az ágyamról. – Hagylak titeket egy kicsit beszélgetni – majd mutató ujjával felém biccentett. – Ne feledd, amit mondtam!

- Alice – akartam volna utána szólni. De már késő volt, elment. Engem pedig egyedül hagyott vele…

Lassan felkelt és körbejárta szobát, én közben szemem le nem vettem róla. Világos színű farmernadrágot viselt egy sötétkék színű pólóval, sötétbarna fürtjei pedig itt-ott kiálltak. Az ablakhoz ment majd nagyot ásított és nyújtózott egyet, ahogy végig néztem rajta, meglepődtem. Most valahogy másabbnak tűnt, mint a baleset előtt, vagy csak én vértem be túlságosan a fejemet… Nem, jól láttam másabb volt. Arca nyúzott és fáradságról árulkodott, szemei pedig már nem csillogtak úgy, mint mikor megláttam. Hirtelen megsajnáltam, lehet Alice igazat mondott és itt volt minden nap és ezért olyan nyúzott.
Majd mikor észrevette, hogy figyelem gyors léptekkel átszelte a szobát és a széket közelebb húzta az ágyam mellé és leült. Majd beállt a nagy csend.

- Hogy vagy? – törte meg végül a kínos csendet.

- Jobban – feleltem csendesen. - Viszont te nem festesz valami jól. Mond csak, mennyi időt töltöttél te mostanában otthon? – Arcára kiült a döbbenet, biztosan furcsállotta, hogy érdeklődöm utána. Kisebb habozás után vállat vont.

- Nem túl sokat – felelte egyszerűen. - De ezt most hagyjuk. Jobban érdekel, mire emlékszel a történtekből? Vagy egyáltalán emlékszel valamire? – Én aprót bólintottam, majd folytattam.

- Max mondott valamit, majd csak egy rövid időre rám nézett, és akkor a semmiből előtűnt az… az a férfi. Max pedig félre rántotta kormányt – motyogtam csendesen. – A többit meg már tudod – fejeztem be gyorsan. Hitetlenkedve fejét rázta, majd kezemért nyúlt, amit most kivételesen nem rántottam el.

- Alaposan rám hoztad a frászt – suttogta. – Amikor hoztalak be a korházba, néhány pillanatig átfutott az agyamon, hogy mi lesz, ha… - Nem tudta befejezni, amit akart, de én tudtam, mire gondol.

- Semmi nem lett volna. Ott van neked Nicole – mosolyodtam el fanyarul.

- Ezzel az erővel én meg mondhatnám neked, hogy neked meg ott van Paul – hangja kemény volt és csalódott.

- Ja, tényleg – húztam el a szám. – Most, hogy mondod… Mindig is egy olyan pasiról álmodtam, aki fogadásokat köt rám!

- Bocs – motyogta. – Nem úgy értettem ezt a Paulos dolgot. Tudom, hogy csak azért tetted, mert nem akartad, hogy szakítsak Nicolelal, viszont Paul nem azért… Én voltam a hülye, hogy hagytam! Oda is mehettem volna és letéphettem, volna rólad, de én csak álltam.

- Szóval… az már benne volt a fogadásba – dadogtam elhalóan.

- Igen – bólintott bűnbánóan. – Amit rettenetesen sajnálok, nem akartam fogadni rád vagy ilyesmi, de egyszerűen Paul kiborít. Ahogy rád néz… ahogy viselkedik veled…

- Te… te… most féltékeny vagy? – néztem rá elképedten.

- Könnyen lehet – vont vállat és bevetette csibészes mosolyát.

- Mire? – néztem rá bambán. – Sajnálom, de csak ismételni tudom önmagamat: Ott van neked Nicole, minden pasi álma…

- De nem az enyém – vágott közbe. – Nekem valaki más az álmom, és amúgy is a szőkék nem az eseteim. – Én valahogy megakadtam annál a „Nekem valaki más az álmom” – nál. Közben jelentőség teljes pillantást vetett felém…

- Hogy… hogy volt tulajdonképpen ez az egész fogadás, ha szabad kérdeznem? – tereltem gyorsan másra a témát, Ő pedig elvigyorodott ezen. – Elvégre én vagyok a versenyló, akire fogadtatok.

- Nem vagy versenyló! – szorította meg gyengéden a kezemet. – Amúgy nem akarom fényezni magamat, de Paul ötlete volt ez a fogadás, hogy engem piszkáljon. Csak azért mentem bele, mert tudtam nem vagy akkora balek, hogy bevedd, a „szeretlek” dumáját.

- Ahhoz viszont nagy balek, hogy megcsókoljam. – Ahogy visszagondoltam az emlékbe arcom grimaszba torzult, és a hideg is kirázott, Embry ezen pedig jót mosolygott. Ekkor belépett Dr.Cullen –akiről, mint kiderült Nessi édesapja. Egyenest hozzám lépett, majd mosolyogva lenézett rám.

- Nos, hogy van a betegünk?

- Egyre jobban – feleltem egy fokkal, jobb kedvvel.

- Nos, hát akkor szerintem holnap már haza is mehetsz, szerda óta igen jól javult az állapotod. Pedig ma még csak csütörtök van – töprengett el hirtelen.

- De ez ugye nem baj? – néztem rá értetlenül.

- Nem, dehogy! De azért, most még beadnék neked egy fájdalomcsillapítót a biztonság kedvéért. - Odalépett az infúzió mellé és bele nyomott valamit. – Ettől most el fogsz aludni. Holnap reggel mielőtt elmennél, visszanézek hozzád – majd intett nekünk és kiment.

- Azt hiszem én is, indulok haza… - mondta Embry, majd felállt és a kabátjáért nyúlt. Nekem pedig kezdett leragadni a szemem, görcsösen küzdöttem ellene, de semmi. Még egy utolsó hangfoszlányt kaptam el, abból, amit mondott. – Este még benézek…

Egészen másnap reggelig aludtam, mire felébredtem a csövek már ki voltak kötve belőlem – aminek rettenetesen örültem. Körbe néztem a szobába, de senki nem volt bent. Ekkor egy kislány szaladt el az ajtó előtt és egyenest be hozzám, majd az ágyamra ugrott.

- Lana! – ujjongott, és megölelt. Figyelmetlen volt ezért kissé felszisszentem a bordámhoz érő kezektől.

- Szia Claire – köszöntem fuldokolva, és feljebb ültem az ágyon.

- Hé Claire, óvatosabban! – korholta Emily, aki mögötte jött. – Lana még nincs teljesen jól… igaz?

- Ami azt illeti –kezdtem mosolyogva – sokkal jobban vagyok.

- Rendben – mosolyodott el Emily. – Hoztam neked ruhát öltözz, haza viszünk.

Emily oda lépett az üvegajtóhoz és gondosan lehúzta a redőnyt, majd a függönyt. Akartam volna neki mondani, hogy semmi szükség erre, mert van fürdőszoba is ahol át tudok öltözni, de inkább szó nélkül felkeltem. Talán túlságosan is gyorsan… mert, ahogy szilárd talajt éreztem a lábam alatt, megszédültem gyorsan az ágynak támaszkodtam és próbáltam újra visszanyerni az egyensúlyomat.

- Biztos, hogy jól vagy? - nézett rám aggodalmasan.

- Persze, csak túl hirtelen álltam fel.

Majd ismét neki futottam, felkapva ruháimat a fürdőbe mentem ahol felöltöztem. Egy krémszínű hosszú ujjú felső volt nálam és egy kockás ing, és egy sötétebb csőszáru farmer. A póló ujját nem húztam teljesen le, ezért jól látszódott a csillag formájú tetoválásom. Kétség kívül ez volt a bőröndöm tetején… Miután felöltöztem, kifésültem hajamat, majd lófarokba kötöttem, kiléptem a szobámba.

- Tyű! Lana, de fura vagy… - nézett rám Claire tátott szájjal.

- Fura?

- Aha… - nyújtotta meg egy kicsit a szót. – Mert most nem abba a fehér ruhába, vagy amibe eddig és a hajad is fel van kötve…

Emilyvel jót nevettünk ezen a megállapításon. Majd elkezdtük összepakolni a dolgokat, amiket behoztak nekem a korházi napjaimra. Amikor a táskába pakoltam kivillant a csillagom és Claire rögtön észrevette és oda futott hozzám, majd jól szemügyre vette a csuklómat.

- Mikor csináltattad? –kérdezte érdeklődve.

- Régi – feleltem, csendesen – fogalmam sem volt honnan kaptam, csak megvolt. Amióta csak az eszemet tudom az óta.

- Szép! Quilnek is van ilyen, de neki a vállán – újságolta Claire.

- Na, gyertek lányok! – szólalt meg Emily.

Amint kiléptünk a folyósóra megpillantottam Quilt és Embryt, pedig kezdtem azt hinni, hogy lesz egy nyugodt napom nélküle. Claire előre futott és egyenest Quil karjaiba repült, aki pedig megpördült vele. Én ezen akaratlanul is elmosolyodtam. El sem hiszem, hogy van pasi, aki rajong az unokahúgáért…
A kezemben lévő táskával igyekeztem egyensúlyozni, mivel a fejem még nem volt egészen a legjobb, kissé még szédültem. Embry kedélyesen kivette kezemből a táskát, és ő vitte tovább az autóhoz. Az autónál viszont az arcomra fagyott a mosoly, ugyanis ott volt Paul. Hirtelen a méreg váltotta fel a jó kedvem, legszívesebben behúztam volna neki egyet. Igaz… Embryre már nem haragudtam annyira, de rá… rá igenis, mert Ő eszelte ezt ki.

- Szia – köszönt nekem csendesen, én pedig csak bólintottam köszönés gyanánt.

- Képzeljétek! – szalad oda hozzánk sikítva Claire. - Lananak van tetoválása! Olyan, mint a tiétek, csak az övé kisebb és a csuklóján van!

Kettőt fordult velem a világ, Claire igazán beszédes tud lenni néha… Minden tekintet rám vetült és csak bámultak rám. Én pedig szégyenlősen lesütöttem szememet. Nem igazán tudtam erre mit mondani, ezért csak hallgattam. Paul kinyitotta nekem a hátsó ajtót én pedig egy „kösz” kíséretében beszálltam. Az autó meglehetően nagy volt és kényelmes, akár hatan is elfértünk volna – igaz hatan is voltunk csak Claire előre ült Quil ölébe, Embry vezetett. Én hátúra szorultam Paul mellé, mellette pedig Emily ült. Majd egy váratlan pillanatban Quil hátrafordult és rám vigyorgott.

- Megnézhetem a tetkód? – kérdezte még mindig vigyorogva.

- Öhm… persze – feleltem dadogva, és eleget téve a kíváncsiságnak felhajtottam pólóm ujját és előre nyújtottam a csuklómat. Quil megfogta közelebb, húzta, és jól megnézte. Paul és Emily szemei is azonnal rátapadtak. Embry pedig csak mosolyogott.

- Ez elég réginek tűnik – állapította meg Quil.

- Mert az is – feleltem. – Amióta az eszemet tudom, meg van.

- Meg áll az eszem! Te már pelenkás korodban tetkót varrattál? - méltatlankodott.

- Jó kérdés – mondtam. – Nem tudom, hogy keveredett rám, de születésem óta rajtam van az biztos.

- Jól néz ki – mondta mosolyogva Paul. Erre reakció nem volt, némán visszahanyatlottam az ülésre és lehúztam egy kicsit a pólóm ujját.

- Most én is látni akarom a tiéteket – szólaltam meg és keresztbe fontam a kezem magam előtt.

- De nem ma – tiltakozott Embry. Mérgesen elhúztam a szám és többet már nem is szóltam hozzá.

Amikor végre megérkeztünk a házunk elé, már majdnem imát mondtam. A srácok egész végig ugratták egymást. Emily meg én voltunk a néma szenvedők, nem szóltunk csak néha egymásra sandítottunk és pillantásunk mindent elárult. Embry a házunk előtt félre állt, én pedig kiszálltam.

- Bejöttök? – kérdeztem tőlük mosolyogva.

- Talán majd máskor – felelte Emily. – Jobbulást és ne felejtsd el átkötözni a kötéseket! Sokat pihenj! – csak úgy ontotta magából a jó szavakat.

- Értettem! – mondtam katonás hangon, mire elnevették magukat. Hátra mentem a csomagtartóhoz és kiszedtem a táskát, majd búcsút intve nekik bementem a házba.

- Megjöttem! – kiáltottam fel, amikor átléptem a küszöböt és becsuktam az ajtót.

- Szia! – szólt ki Caren a konyhából.

Ekkor Asa száguldott felém hiper gyorsasággal, és már rám is ugrott. Én pedig játékosan megszeretgettem, úgy hiányzott… Konyhában beszélgettem Carennel egy kicsit, megtudtam, hogy Jack hétfőn újra visszajön, amitől egyből jobban éreztem magamat. Utána végül felmentem a szobámba és az ágyra rogytam, és aludtam már megint csak.

*****

Vasárnap délután Amon-t csutakoltam kint a ház mögött. Szegényt jól elhanyagoltam és ez meg is látszódott rajta. Vidáman ropogtatta a szénát, amit elé tettem, és közben csutakoltam. Jó poros volt meg kell hagyni… Háromszor is áttörölgettem, de ugyan olyan poros maradt, ezért a slagért mentem, hogy lefürdessem. A friss langyos vizet, amikor megérezte magán elkezdett a lábaival helyben járni, és fejét felszegte. Majd a végén áttöröltem száraz ruhával, hogy ne legyen annyira vizes. Kihoztam a nyerget - amit múlt héten kaptam - és rátettem. Viszonylag jól fogadta, nem hisztizett és nem próbálta letépni magáról, kantárt is tettem rá – viszont ezen nem volt zabla, amit a szájába vehetne, ezért választottam ezt. Igyekeztem megmaradni a természetességnél, noha angol nyereg volt rajta.

- Nem bírsz nyugton maradni, mi? – horkant fel Caren.

- Csak egy ki lovaglás… nem lesz semmi bajom.

Csettegtem Amonnak és arrébb, vezettem majd egy lendülettel felpattantam rá. A kengyel mérete is megfelelő volt, ezért lassan lépésre ösztökéltem. Szépen lassan haladtunk a karámfa mentén, majd ügetésre ösztökéltem. Először rángatta a fejét, de gyorsan megnyugodott, mikor elfordultunk a másik irányba karámfánál az erdőből pedig kísérteties morgás hallatszott, mire Amon megijedt és vágtatni nem kezdett. A lábam kiesett a kengyelből és a nyakára dőltem, folyamatosan próbáltam felegyenesedni egyensúlyomat visszaszerezni és az irányítást is valamilyen szinten.

- Hé! Nagyfiú, nincs semmi baj… - folyamatosan beszéltem hozzá, mire hegyezni kezdte fülét. – Nyugi! Csak egy mókus lehetett… nyugalom! – Amon lassan ügetésre váltott én pedig nyakát kezdtem paskolni, hogy nyugodtabb legyen.

Miután éreztem megnyugodott és bízik bennem, újra beugrasztottam vágtába. Elhaladtunk Caren mellett és újra ott ahol az előbb a morgást hallottuk. Persze tudtam, hogy nem mókus volt, csak jobb nem jutott eszembe, egyébként is miféle mókus tudna ilyen hangot kiadni? Végül nagynéném előtt álltunk meg, akinek az arcán vegyes érzelmek ültek.

- Ügyes volt –szólaltam végül meg, miközben kezdtem leszerszámozni lovamat.

- Aha… nem is volt olyan rossz. Jól haladsz vele… - állapította meg, majd megpaskolta Amon nyakát.

Én a nyerget és a kantárt bevittem kis istálló félébe, amit Amonnak alakítottak ki, míg korházba voltam. Csak egy kis részét vette el a karámnak, de az nem nagyon számított. Betettem a nyerget a nyereg tartóra és a kantárt felakasztottam. Majd kimentem, hogy elássam a lovamat. Megtöltöttem az itatót vízzel, majd adtam neki enni.

Fent a szobámban elkezdtem pakolgatni… a bőröndjeimből a ruhákat nem vettem ki, de úgy látszik megelőztek, ugyanis a szekrényemben bent volt minden ruha. Csodás… most azt sem tudom, mi hol van! Úgy döntöttem leugrok, a La Pusba Emilyékhez, kell a kikapcsolódás, főleg, hogy holnaptól pótolnom kell a lemaradásomat a suliban.
Kivettem egy piros pamut-tapadós felsőt és világosabb farmert, hajamat kifésültem – ám a hullámok még megvoltak – és a frufrumat feltűztem. Majd kivettem még egy pulóvert a biztonság kedvéért, hátha kelleni fog. Szóltam Carennek, hogy elmegyek Emilyékhez, majd kifelé mentem. Közben megnéztem a postaládát és találtam egy levelet, ami nekem jött. Hanyagul összehajtottam majd a farmerom, far zsebébe tettem. Beültem Caren kocsijába – mivel az enyém totál káros- és lefelé mentem.
Majd elfeledkeztem Maxről, Ő a balesetet könnyen megúszta. Néhány zúzódás és egy kis agyrázkódása volt. Ennek örültem… hisz legalább az egyikünk jobban járt.

Leparkoltam Emilyék háza előtt, de még senki nem volt otthon. Ezért úgy döntöttem teszek Asa-val egy kis kirándulást az erdőbe. Egyre beljebb és beljebb haladtunk, amikor a bokrok mögül megint mozgást kezdtem hallani. Csendben eliszkoltunk onnan és igyekeztem úgy helyezkedni, hogy a széljárás ne vigye az a valami felé a szagomat. Majd a zajok megszűntek, Asa pedig egyre jobban törtetett befelé a sűrűbe. Ebben a pillanatban meghallottam a morgást, a nyüszítést és a fogak csattogását, elindultam hát a hangok irányába. Egy hatalmas kidőlt fa előtt rejtőzködtem, amikor az egyik bokrot elhajtottam, hogy megnézhessem mi ez a csetepaté.
Amit akkor láttam teljesen ledöbbentett, nyolc farkas és két ember. Ó, de ezek nem a megszokott farkasok voltak, de nem ám. Ezek óriásiak voltak… mint egy ló. Nyolcan voltak és folyamatosan támadták a két szerencsétlen embert. Már majdnem felsikoltottam, csak hogy az teljes mértékben öngól lett volna. Olyan könnyen elintézték azt a két szerencsétlen párát… bele sem mertem gondolni mit tehetnének velem. Szívem a torkomban dübörgött, és hátrálni kezdtem csakhogy a bokrot, ahogy elengedtem az megreccsent, és az egyikük áthajolva azon rám vicsorgott. Bennem az ütő is megállt, mély barna szemeit az enyémbe fúrta és pillantása enyhülni kezdett, már nem volt olyan fenyegető. Mindenesetre én hátrálni kezdtem Asaval az oldalamon. Ekkor a többi társai is kihajolt, volt egy fekete két szürke –bár az egyikük világosabb volt – egy csokoládébarna egy homokszürke és egy rozsdabarna. Amelyik éppen rám meredt Ő volt a harmadik szürke foltokkal a hátán, de a fene kezdte bámulni a hátát. Első gondolatom az volt, hogy meghalok. Majd felismertem őket… csak halványan emlékeztem rájuk. Amikor Amonnal az erdőben vágtáztam és megtámadott valaki – az arcára nem emlékszem sem a nevére, ha egyáltalán volt neve – és akkor ezek a szörnyek védtek meg tőle. (Nem tudtam miért nem emlékszem teljesen arra az északára, de tény nem mindenre emlékeztem. Rájuk most viszont igen.) Akkor éjjel életben hagytak, de most ebben nagyon kételkedtem. Ahogy hátráltam a semmiből hirtelen egy férfi termett előttem, aminek köszönhetően megborzongtam. Rám mosolygott, majd torkából mély morgás tört elő és a farkasok felé fordult, nekik több se kellett ráugrottak, én kapva az alkalmon elkezdtem visszafelé futni. Rohantam kifelé az erdőből… de gondolatimban végig az cikázott, hogy ezek a szörnyek percek alatt utolérhetnek hasztalan a menekülés. Lelkiismeret fordulásom támadt amiért, magára hagytam a szuper farkasokkal azt a férfit.
Végre megláttam a bokrok közül kiáradó fényt és Emilyék házát, amink kiértem a fák közül még jobban futni kezdtem. A ház elé évre megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy már itthon vannak. A konyhában találtam Emily-t, aki vidáman főzögettt – ha tudná, hogy pár percnyire a házától mi folyik, biztosan nem lenne ilyen nyugodt és boldog!

- Helló Lana – köszönt nekem mosolyogva. Akárhányszor találkozunk, mindig mosolyog.

- Szia – mondtam akadozva.

- Kérsz inni? – kérdezte – a legjobbkor.

- Persze – feleltem. A rémülettől a torkom is kiszáradt és jól is jött volna egy kis víz.

- Van pohár a mosogató felett, vegyél ki nyugodtan, van narancslé, ha kérsz.

Én a narancslé helyet, a vizet választottam. A csapot megengedtem, majd a fagyos víz alá tartottam a poharat, amint meg telt azonnal nyelni kezdtem a jéghideg vizet. Egy húzásra megittam mind, majd egy újabb adagért nyúltam és azt is magamba passzíroztam – úgy nyeltem, mint egy szivacs.

- Minden rendben? – kérdezte Emily és közben arcomat, fürkészte.

- Persze – vágtam rá gyorsan, de úgy tűnt nem voltam igazán meggyőző. – Csak… csak… a futástól megszomjaztam, Asaval futottunk egyet az erdőben, míg nem voltatok itthon.

- Ezért vagy ennyire riadt?

- Riadt? – nevettem fel enyhén hisztérikusan. – Mitől lennék riadt?

- Oké – felelte, majd újra visszahanyatlott a zöldség szeletelésbe.

Rajtam meg kezdett újra eluralkodni a páni félelem. Mi lesz, ha a farkasok ide találnak, és megölnek minket is akár csak azokat a szegény párákat? Ahogy rám törtek az imént lejátszódott események még jobban ideges lettem a torkomban egy hatalmas gombóc kerekedett. Ekkor egy morgó hang jött a háttérből és egy nagy ricsaj én pedig az iménti sokktól felsikoltottam és ijedten fordultam meg. Erre persze Emily is megpördült a tengelye körül és mikor meglátta ki volt az elmosolyodott.
Sam volt az, aki jött be az ajtón és a másik ablaknak neki dobtak valamit a fiúk, és kezdtek sorba bejönni. Az én ijedt arcomat fixírozta mindegyik.

- Jól vagy? – nézett rám Sam aggódva.

- Aha – vágtam rá azonnal.

- Szerintem viszont nem – kötötte az ebet a karóhoz Emily. – Az erdőből halál futtában jöttél ki, itt, is mint a kocsonya remegtél, most meg egy egyszerű kis zajtól felsikoltasz. Történt valami?

- Semmi – feleltem. – Mondom csak futottam egyet Asa-val, és különben is én képes vagyok minden egyes zajtól megijedni – majd nagy nehezen mosolyt erőltettem az arcomra, de úgy tűnt ez egyiküket sem győzte meg.

- Biztosan nem láttál semmi abban az erdőben? – kérdezte Paul gyanakvóan.

- Biztos – feleltem egyszerűen. – Miért? Kellett volna?

Megrázta a fejét, összenéztek a fiúk egy pillanatig, majd elmosolyodtak. - Bár én is ilyen nyugodt tudnék maradni, mint ők… na, igen könnyű úgy nyugodtan lenni, hogy nem tudják, mik rohangálnak oda kint.
Segítettem Emilynek ebédet varázsolni és közben beszélgettünk, de valahogy még mindig nem sikerült lehiggadnom.

- Ez mi? – kapta ki farzsebemből Paul a levelet.

- Hé! Azaz enyém! – szóltam rá. – Kérem!

- Spanyolországból jött – olvasta fel.

- Mi? – rohantam oda és kitéptem a kezéből a levelet.

Azonnal feltéptem a levelet, és olvasni kezdtem. Arcomra kiült a mosoly és most életemben először éreztem, újra van értelme az éltemnek. Az álmaim talán megvalósulhatnak! És egy újabb ok, hogy elhagyjam Forksot. Most már semmi sem tud vissza tartani. Jack biztosan elenged…

- Na mi az? – kérdezte Emily.

- Felvettek! – sikoltottam fel örömömben, a többiek értetlenül bámultak engem.

- Hova? – nézett rám Sam kérdően.

- Bailando Estrellas tánciskolájába! Tavaly jelentkeztem a felvételire, és most úgy tűnik, hogy beválogattak és szeretnék, ha nyáron elmennék hozzájuk, és részt vennék egy kurzuson, hogy eldönthessék felvesznek-e. Teljes ösztöndíjjal és az egyetemet is támogatnák! – tettem hozzá.

- De azt mondtad, jelentkeztél a felvételire, akkor nem volt már meg? – nézett rám kérdően Emily.

- Igen megvolt, az első része, amit tavaly nyáron tettem le és most kiküldték azoknak a papírt, akiket beválogattak az utolsó felvételire, ezért van ez a kurzus. Amolyan egy hetes táborféleség, ott megnézik, hogy dolgozol csapatban, hogy fejlődsz meg a többi és a tábor végén, pedig megmondják, hogy bekerültél vagy sem.

- Te táncolsz? – nézett rám elképedve Paul.

- Ja – vágtam rá lezserül. Majd tovább olvastam a sorok közt. – Azt kérik, hogy holnapig jelentkezzek, hogy számíthatnak-e rám, nyárra vagy sem.

- Hogy döntesz? – kérdezte Emily miközben az asztalra tette az ételt.

- Nem tudom – feleltem. – Nagyon jól hangzik, és ez az iskola sem utolsó! De attól tartok túl messze van és… nem tudom, hogy Jack, hogy egyezik bele. De majd még meglátom, elvégre nem csak ez az egy tánciskola van a világon – fejeztem végül be, mire Embry arcán átfutott el halvány mosoly. A pohárért nyúltam és nagyot kortyoltam belőle.

- Hé, van kedve valakinek futni egyet az erdőbe? –nézett rám Paul kaján vigyorral az arcán. A számba lévő vizet visszaköptem a pohárba és egy kevés miatt, pedig félre nyeltem.

- Kihagyom – mondtam végül. Nincs az a pénz, hogy én oda többet betegyem a lábam.

- Csak nem ijedtél meg valamitől? – kérdezte hergelve.

- Ugyan mitől? – adtam az áratlant.

- Nem is tudom… - húzta meg vállát, majd gonosz vigyor kíséretében Embryhez fordult. – Te Embry biztos tudod.

- Fejezd be – szólt rá halkan mégis erősen.

- Ugyan már Embry, mond el neki az igazat… - mondta incselkedve Paul.

- Hallgass!

- Neki is joga van tudni, mert ugye bár meg van bélyegezve… Vagy életed végéig hazudni akarsz neki?

- Miről van szó? – néztem rájuk kérdően. Sam csak a fejét rázta mérgesen.

- Majd kint megbeszéljük, ki hazudik és miről! – döntötte el Embry, és kifelé indult.

- Úgy értsem felkérés egy táncra? – nézett rá gonoszul Paul. – Nekem megfelel, nem én fogok rosszul járni

A két fiú, már bent sem volt. Sam, Seth Jacob és Quil utánuk ment, ebből valami rosszra gondoltam. Emily némán pakolgatni kezdte az edényeket és nem foglakozott a kint kitörni készülő háborúról. Én nem bírván ezt felkeltem és kirohantam. Már javában folyt a szó párbaj.

- Na, tessék! Itt van – mutatott rám Paul gúnyosan. – Mond csak el neki! Mond el neki mi vagy te valójában! Vagy erről is hazudni akarsz?

- Te csak hallgass! – üvöltött vissza neki Embry aki pár lépésre állt tőle.

- Na, mi van? Inadba szállt a bátorság? Pedig ma egészen elemedbe voltál…

- Muszáj ezt előtte? – nézett rám kifejezéstelenül.

- Igen, muszáj! – Ekkor Paul maga elé perdített és mindkét karomat elkapva tartott maga előtt. – Mond csak el neki, ki is vagy te valójában…

- Engedd el Paul! – ordított rá Sam.

- Na, jó kezdem én – sóhajtott fel Paul, majd száját a fülemhez nyomta. – Lana, tudnod kell, hogy drága Embrynk egy hazug, egy gyáva kutya…

- Én vagyok hazug? – dörrent fel. – Te hazudtál neki a szerelemről, miközben Rachelbe vagy bevésődve, te akartál rá fogadni és a többi… mondjam még?

- Mi van? – kérdeztem értetlenül.

- Bizony – mondta. – Rachelbe szerelmes miközben téged bolondított.

Ekkor Paul remegni kezdett minden ízben, és kezem átvéve remegését már én is remegtem. Ekkor Paul félre taszított az útból én pedig a fölre repültem. Ekkor hangos recsegő hang hallatszott és Paul teste valósággal szétrobbant. Helyébe egy ötször nagyobb állat került szürke színnel. Hirtelen tudatosult bennem mit is látok … A szürke állat, aki az imént még ember volt rám nézett, majd elvicsorodott. Közben egy nagyot lökött rajtam, aminek köszönhetően egy újabbat pördültem. Ekkor Embry felöl is egy recsegő hang hallatszott és ő is szétrobbant, a helyébe egy ugyan olyan szürke farkas került fekete foltokkal a hátán. Majd vicsorogva a másik felé ment, és neki ugrott. Majd egy forró kart éreztem a derekamon, amint felhúz, és magához szorít, és arrébb vitt a verekedő monstrumtól.

- Maradj itt - ültetett le Seth, de közben mellettem volt.

- Fiúk! – ordította Sam. – Fejezzétek be!

De a két fenevad mit sem érzékelve ebből folyamatosan támadták egymást. Én csak néztem őket, ahogy éppen élet-halál harcot vívnak egymással. Folyamatosan egymás nyakába kaptak és rántották le egymást a földre. A foltos meg-megtaszítva vállával a szürkét az erdőbe akarta lökdösni, de Ő makacsul nem hagyta magát. Úgy látszott a szürke farkas volt fölénybe, akit Paulnak hívtak emberi mivoltában. Embry bundáján vércseppeket véltem felfedezni. Ekkor eszembe jutott az álom! Amikor az egyikük meghal… úgy tűnt Paul kezd felül kerekedni, én ültőmből felpattantam és oda akarta menni ám Seth karjai bilincsként fogtak le.

- Paul! – ordibáltam. – Ne csináld! Hagyd békén! Seth csináljatok, már valamit megölik egymást!

Ekkor az erdőből újra zajok hada szökött ki. Elő lépett a fekete farkas és mögötte a csoki barna és a rozsdabarna. Ahogy körbe néztem Sam Quil és Jacob sehol. Pofonként ért a felismerés, ők voltak azok. Ők voltak Embryvel és Paullal az élen, akik megölték azt a két embert, de akkor Seth is az és… és Emily is! A három újonnan jött jövevény próbálta szélt választani a verekedőket. A rozsdabarna és a csokoládébarna beálltak a szürke elé és vicsorogva próbálták vissza tartani. A fekete pedig a foltossal szemben állt és farkas szemet néztek, úgy tűnt mintha jobb belátásra akarná téríteni. Ekkor a szürke egy hatalmas ugrássál átvetült a két másik fölött és újra a másiknak ment. A fekete felugatott mérgében, majd most már Ő is próbált bele avatkozni.

- Seth, menny már segíteni nekik! – sikoltottam, egyre ingerültebben. – Nem lesz bajom csak menny már!

- Itt maradsz! – ordított rám, majd a sűrűbe ment.

Én pedig kapva az alkalmon elkezdtem osonni az autóm felé. Ekkor a szürke bestia előttem termett és vicsorogva megállásra késztetett. Zihálva húzódtam vissza, Ő pedig közelebb hajolt. Ekkor foltos újból neki rontott és megint marni kezdték egymást, engem pedig neki taszítottak egy másik fadarabnak. A földön elterülve figyeltem elborzadva őket. Ekkor a fekete minden türelmét és higgadtságát elvesztve neki fordult a szürkének. Egy pillanat alatt fölé kerekedett, mancsai Paul nyakát rögzítették a földnek és közben vicsorgott. Paul pedig vergődve próbált szabadulni a fogságból. Majd mintha egy varázsütésre elmúlt volna minden, a szürke farkas megnyugodott és felkelt a földről, utoljára még rávillantotta társára a fogát és az erdő felé tett néhány lépést, ahogy a többi is, de utána mintha észbe kaptak volna, hogy én is ott vagyok minden szempár rám szegződött. Hirtelen értelmet véltem felismerni bennük, ám még ez sem tartott vissza feltételezésemtől. Ahogy körül néztem, megláttam a foltost, aki a földön feküdt és lihegett Én pedig sejtettem, mi jön… én leszek a főfogás. Ültömben hátrálni kezdtem a földön, mire a fekete tett felém egy lépést, ekkor fogást észlelve a hátam mögött felegyenesedtem. Újra hátrálni kezdtem, de közben végig rajtuk tartottam a szememet, ide-oda cikáztam a tekintetek között. A foltos farkas felkelt a földről és tett felém egy lépést közben nyüszögni kezdett, én ettől csak még jobban megijedtem és hátráltam folyamatosan. Majd mikor megéreztem az autót a hátam mögött megkönnyebbülve sóhajtottam fel, ekkor a figyelmük az erdőre irányult én ezt kihasználva rohanni kezdtem az ajtó fel, kinyitottam Asa-nak - aki még mindig mellettem volt-. Gyorsan beugrott és még annyit láttam, hogy az egyikük elindult felém, de én villám gyorsan beszálltam és már izzítottam is a motort. Majd egy 180fokos fordulat után a gázra lépve eliszkoltam onnan.
Teljes padló gázzal rohantam haza, de ez semmit nem ér. Közben kibuggyantak a könnyeim… - a barátaim gyilkosok! S most engem is meg akarnak ölni! Akikben eddig hittem kiderült, hogy egy piti kis szörnyek, akik embereket ölnek! Az iménti sokktól remegtem minden ízben, amikor haza értünk azonnal beálltam a garázsba onnan pedig rohantam be a házba. Caren nem volt otthon így teljesen egyedül voltunk Asaval. Amint beértem az ajtót kulcsra zártam a redőnyöket leengedtem és minden egyes nyílást bezártam, amit csak tudtam – tudtam ez kevés ahhoz, hogy megállítsam őket, és nem is sikerült volna, de mást nem tudtam tenni. Majd felmentem az emeletre ott is minden szobával ezt tettem, majd végül az én szobámba rohantam. A fürdőszoba ablakát becsuktam bezártam és leengedtem a redőnyt, majd a szobámnál a terasz ablakával is ezt tettem. Végül a szobám ajtaját is kulcsra zártam és Asaval a fürdőszobába mentem. Leültem a mosdó mellé takarásban a falnál és, remegő kezekkel zártam be az ajtót, de tudtam hasztalan. Kint már teljesen sötét volt, így még jobban sikerült bepánikolnom. Halk zokogásba kezdtem Asa nyakába borulva. Minden, akiben eddig hittem hazudott nekem! Gyilkosok… mind!
Ekkor valami kattanást hallottam kintről, mintha feszegetnék az erkély ajtómat. A baseball ütőért nyúltam, amit magammal vittem és óvatosan elfordítottam a kulcsot a zárban. Meg akartam nézni ki volt az, és ha a halállal kell, szembe néznem ám legyen… nincs már miért élnem.

- Maradsz! – szóltam rá a farkasomra.

Kiléptem a fürdőből, és először körül néztem a szobámban. Nem volt ott senki, viszont az erkély ajtóm nyitva volt, gyorsan oda rohantam és bezártam újra. Majd hátrálni kezdtem vissza a rejtekhelyemhez. Ekkor megszólalt a mobilom sikerült felsikoltanom az ijedségtől. Rohanvást ugrottam az ágyam másik végébe érte, még ezt a kis neszt is elnyomva.

- Igen? – szóltam bele halkan.

- Lana te vagy? – érkezett Caren hangja.

- Igen, én – feleltem remegő hangon.

- Csak akartam szólni, hogy ma kicsit később érek haza – mondta csendesen, én ijedten felnyögtem.

- Ó és beszéltem Jackkel, nem most a hétfőn jön, hanem majd valamikor, még nem tudja, de jön.

- Rendben – nyöszörögtem, ekkor a szoba másik végében megláttam egy árnyékot kiválni a többitől. Szívem felgyorsult és majdnem sikítani kezdtem, hátrébb léptem, majd újra a vonalba szóltam: – Most… most le kell tennem – kezdtem nyögedezve. – Szia.

Majd ki is nyomtam a telefont, az ágyra dobtam, és hátrálni kezdtem. Egészen addig, míg meg nem éreztem a hűvös falat a hátam mögött. Ekkor az árnyék felhúzta az erkély ajtón lévő redőnyt ezzel fény vetült be a szobámba. A hold fénye megvilágította félmeztelen izmos felsőtestét és réz bőrét. Mindössze egy nadrág volt rajta Én a falhoz lapultam és láttam rajta le, van döbbenve. Arckifejezése szomorú és csalódott volt.

- Te félsz tőlem? – kérdezte csalódottan. Én oldalra tettem egy lépést, de nem válaszoltam neki. – Sajnálom azt, amit látnod kellett… én nem ezt akartam.

- Mi vagy te? – kérdeztem tőle undorral a hangomban.

- Kérlek, nyugodj meg! – mondta majd tett felém egy lépést.

- Mi vagy te? – kérdeztem újra kimérten.

- Vérfarkas – sóhajtott fel.

- Nem az nem lehet… - mondtam elhalóan. – „az” lehetetlen!

- Akkor szerinted mit láttál ma? – nézett rám komolyan.

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem ijedten és egy újabb lépést tettem oldalra. Majd arcomon látva az ijedséget közelebb jött és kezét fejem mellé támasztotta így menekülni, sem tudtam.

- Lana! Nem foglak bántani! Sohasem tenném meg!

- Azok az emberek… az erdőben…

- Azok nem emberek voltak – szűrte fogain keresztül Embry. – De Lana, téged sohasem bántanálak!

- Menj el – motyogtam és már ki is rebbent egy könnycsepp. – Menj el, kérlek! Ha tényleg nem akarsz bántani, elmész, és békén hagysz!

Vonakodva bólintott párat, szemeibe kiült a fájdalom. Kezei lehullottak maga mellé, majd még utoljára megsimogatta arcomat és az erkélyre ment és leugrott. Én azonnal az ajtóhoz rohantam és becsuktam, közben még láttam, ahogy az erdőbe fut.
Fogalmam sem volt, hogy mibe keveredtem de, hogy rosszba abban biztos voltam. Még aznap este telefonáltam Spanyolországba, hogy elfogadom a meghívást. Azt mondták, hogy előtte még el kellene mennem egy hétvégére aláírni pár papírt és módosítani valamit, én habozás nélkül igent mondtam. Jacknek majd valahogyan beadagolom, az nem igazán izgat a fontosabb, hogy mi hamarabb megmeneküljek innét. Jóval megkönnyebbülten kinyitottam a fürdőszoba ajtót és kieresztettem Asa-t, majd az egész házban kinyitottam mindent, amit eddig bezártam – csak az ablakokat hagytam csukva, a szúnyogok elől. Végül a konyhában kötöttem ki egy hatalmas csésze kávé mellett, idegesen kortyolgattam miközben végtagjaim, remegtek. Nem tudtam sehogy sem megnyugtatni magamat, egyedül talán akkor leszek igazán nyugodt, ha magam mögött hagyom ezt az egészet. A konyhából a nappaliba mentem a kávémmal együtt és leültem, lábaimat magam mögé csavartam és bekapcsoltam a tv-t, gondolván majd így lekötöm magamat. De még ez sem igazán sikerült… végig azon járt az eszem, hogy amit ma láttam, nem mondhatom el senkinek, még ha szörnyű is, amit tesznek, de senki nem tudhat róluk. Ez valamilyen szinten árulás az emberek ellen, de ki hinne nekem? Rögtön dili házba csukatnának, vagy rosszabb esetben a falka öl meg, azért amiért eljártattam a számat. Ezért némán megesküdtem magamnak, nem fogom senkinek sem elmondani a ma látottakat, még ha ez nehezemre is fog esni. Hirtelen belém költözött az érzés, hogy olyan jó lenne valakivel megosztani, és azt mondja, Nyugodjak meg ez csak ez rossz álom és nem lesz semmi baj. De akivel egyedül beszélhettem volna az a farkasom, aki viszont semmit nem észlelt a külvilág szörnyei közül. Neki ugyan olyan farkasoknak tűntek, mint az összes többi.
Caren hazatérése váratlanul ért, azonnal kiszúrta, hogy furcsa vagyok, én pedig hárítani próbáltam, több sikerrel. Nem igazán kérdezett többet, én pedig, úgy gondoltam itt a megfelelő alkalom arra, hogy beszámoljak neki Spanyolországról. Örült a jó hírnek és tetszett neki, hogy egy ilyen lehetőséget kaptam, noha a távolság nem igazán tetszik neki. Én pedig egy mentőövet dobva magamnak elmondtam neki, hogy többször is voltam már magam huzamosabb ideig, és nem volt probléma. Különben és csak évről lenne szó - ugyanis sajnos csak két éves ez az iskola, pechemre – és azt meg dalolva kibírnám. Magamba sütögettem a saját kis pecsenyém, hogy mi lesz majd ott – bulik, tánc, zene, és ami még kell… persze a fő célomra fogok összpontosítani, de ez mellett szükség van egy kis kikapcsolódásra is. Sevilla, Madrid, Barcelona a legszebb Spanyolvárosok. Bailando Estrellas igazából Barcelonában van, Spanyolország második legnagyobb városában. Már jártam ott nemegyszer, anyámmal, sőt Jackkel is. Anyuval öt éves koromig ott is éltünk – majd hirtelen kiszakadt az életemből… - Barcelonában a legjobb az, hogy este tíz után kel igazán életre… megindulnak az őrült bulik a koncertek az utca zenék és a többi szórakozató dolgok. Jacckel és Melanieval – Jack barátnője - voltunk tavaly nyáron ott nyaralni és jelentkezni a felvételire is. Fergeteges volt, a szívem meghasadt, amikor haza kellett jönnünk annyira élveztem az ott töltött napokat.
Caentől elköszöntem és felmentem a szobámba, még mindig rettegve, hogy mi lesz ha ott lesz az egyikük… De szerencsémre a szobám üres volt. Az ablakon beáradó hűs szellőtől megborzongtam, óvatosan behajtottam az ablakomat és elmentem fürdeni. A forró zuhany rettenetesen jól esett, szinte égette a bőrömet újra Embry jutott eszembe, de kényszeríttetem magam, hogy elfelejtsem, és másra figyeljek, kilépve a fürdő kabinomból meglepve tapasztaltam, hogy a fürdőszobát belengi a pára. A tükörhöz léptem és letöröltem, hogy láthassak valamit. A tükörből egy bágyadt, kisírt szemű felhős pillantású Lana nézett vissza. Szinte retardált mása önmagamnak… a vidám, kedves mosolygós lány már messze járt. Felöltöztem, hajamat kifésültem és kiléptem a szobámba. Az ágyamra hanyatlottam és próbáltam aludni, de nem sikerült folyamatosan a ma délután történtek zajlottak le ismét bennem, ezért lattopomért nyúltam.
A kereső oldalba bepötyögtem a „vérfarkas” szót. Csak hamar meg is találtam, amit kerestem a monda szerint:

Romolus és Remusnál kezdődött ez az egész. Amikor a farkas megmentette, és szoptatni kezdte őket a farkas hasán sebhely volt és vére és teje Romolus szervezetébe jutott. Romolus farkasember lett és testvérét széttépte – ez merőben más, mint ami mi tanulunk történelemből, de mire jó a történelem, ha nem ferdítésekre. Majd egy labort nyitott ahol megpróbálta magából kikúrálni farkas énjét e helyett teljesen farkassá vált és csak teliholdkor változott emberré.
Nos miután ez megtörtént Romolus 200 évig élt, különböző neveken – hisz tudta, hogy az emberek megrémülnének tőle. Nos folyamatosan vándorolt, közben megismerkedett Szókratésszel, majd utol érte Őt is a szerelem, született egy lánya, akiben tovább élt a farkas vér, de emberi alakja megmaradt azonban minden teliholdkor farkasemberhez hasonló lénnyé változott – igazából farkasra hasonlított mintsem farkasemberre. Őt is utolérte a szerelem, ám párja egy nap, vérző sebbel ment el hozzá, nem bírta türtőztetni magát a vér utáni féktelen vágytól és rátámadt (közben vérét itta), majd pár másodperc után elmenekült, így a férfi is farkassá vált. Majd elkezdtek szaporodni… egyre többen lettek a nemes fajtán belül. Plutarkhosz író volt, Ő maga nem született vérfarkasnak ám felkereste az ősi vérvonal egyik leszármazottját, akitől ugyan nem tudott meg többet a különös fajról. Utolsó reményét abban látta, hogy felkeresi Romolus és Szókratész jegyzeteit. Hosszú keresgélés után meg is találta Oroszországban, majd visszatért Sorianhoz az ág leszármazottjához, és kérte, hogy változtassa vérfarkassá, ami sikerült is nehézségek árán. A Nyugat- Római – Birodalom bukásakor összeomlott és úgy érezte, meg kell tisztítania hőn szeretett országát a halandó férgektől, vérfarkasokat kezdett teremteni. Áldozatai legtöbbször fiatal fiúk voltak, akiket Ő maga nevelt tovább. A vérfarkasok túlszaporodtak és a vámpírok tömeges öldösésbe, kezdtek. Zagrossz Sorian leszármazottja – aki már nem élt - volt a vezető, vagyis annak tekintették. Megteremtette magának feleségét és három gyerekük született: Wolver, Aurora és Remia. A férfi meg tanulta uralni képességét ezért nem változott át vérengző fenevaddá és tovább adta képességét azoknak, akik követni akarták.
Majd az alakok és a képességeket néztem tovább.
Minden alakban képesség a gondolatolvasás és telepátia, vagyis gondolatátvitel. A vérfarkasok gyorsasága ember feletti, a vámpírokéhoz hasonló. Karmaik igen élesek, képesek vele akár egy vasajtót is szétszaggatni. Erejük szintén nagy.

Szerintük három faj létezett, a farkasemberek, a vérfarkasok, akik teliholdkor változtak át és a másik a lupo.
Az északiak ismernek még egy állapotot, ami a farkas, vagyis lupo(S) alak. Ez tökéletesen megfelel az általunk ismert farkasok kinézetével. A római ágiak közül Remia az első, aki ezzé képes volt ezzé változni, és uralni. A rómaiak bundájának színe sötétebb barnás, szürkés vagy hasonló, míg az északiaké világosabb.

Ez közelített leginkább ahhoz, amit ma láttam. Nem igazán tudtam ebből mi igaz és mi nem, de a ma látottak alapján kezdtem bennük hinni. De ha vérfarkasok léteznek, akkor ezek szerint vámpírok is. TE ATYA ÚR ISTEN! Mibe keveredtem én? Szóval ezek nem vérfarkasok, hanem lupok vagy mi fenék… Szemeim kitágultak és csak bámultam hosszasan a monitort, majd mikor már tényleg nem bírtam tovább azonnal kikapcsoltam, még csak be sem zártam az ablakokat egyszerűen csak kiléptem. Az ágyamba nyakig betakaróztam és próbáltam aludni. Egész éjjel forgolódtam és vártam mikor kel fel végre a nap, hogy egy kicsit talán könnyítsen a lelkemen.