11.fejezet

TIZENEGYEDIK FEJEZET
Helyes és helytelen út…

Megpróbáltam a lehető legértelmesebben gondolkodni- már amennyire tőlem telt. Úgy döntöttem nincs kedvem egy újabb „Sajnálom” szöveghez. Elindultam felé, mire Ő is tett egy pár tétova lépést felém. Várta, hogy oda érjek hozzá, de én e helyett óvatos mozdulattal kikerültem és a verandán felmentem.

- Megjavítottam az autódat – szólt utánam Embry.

- Remek – feleltem unottan. – Köszönöm.

Az ajtóval kezdtem bíbelődni, hogy ki tudjam nyitni, de a zár meg sem mozdult. – Ez is csak most történhet meg velem!
Kétségbeesetten próbáltam kinyitni az ajtót, ami persze még most is makacsul nem engedte magát… Rángattam össze-vissza csak, hogy végre be tudjak menni. Ekkor éreztem, hogy meleg kezek csúsznak az enyémekre, és szorosan átfogják, majd lassan megfordított, hogy a szemébe nézhessek.

- Amit ma reggel láttál – kezdete vontatottan – az nem az, aminek látszik…

- Mi? Mit kellett volna látnom? – néztem rá értetlenül, úgy döntöttem teljesen elfelejtem, ami történt. DE! Megbocsátani nem fogok – őszintén.

- Te is tudod nagyon jól.

- De nem tudom, hogy miről beszélsz! – emeltem fel egy kicsit a hangomat. - Sok mindent láttam ma reggel, kezdve a farkastól egészen az iskolapadig.

- A boltnál, Renesmeevel ültél egy autóban, nem? – ajkába harapott, és várta válaszomat.

- Igen vele. De én nem láttam semmit a boltnál, sőt nem is néztem arra – bizonygattam saját igazam, még ha tudtam, hogy ez hazugság.

- De hát arra néztél!

- Utoljára mondom Embry, NEM LÁTTAM SEMMIT! – hangsúlyoztam ki. – De miért fontos ez ennyire? Kellett volna látnom valamit?

- Éppenséggel nem. Csak azt hittem, hogy láttál engem és… - elharapta a mondata végét.

- Téged és? – néztem rá értetlenül. Vártam, hogy elmondja, hogy kivel láttam.

- Nem fontos – vágta rá gyorsan. – Amúgy ami tegnap történt a garázsban… – kezdte újra lassan.

- Azt én… én nagyon sajnálom – motyogtam, és éreztem elpirulok.

- Sajnálod? – nézett rám zavartan, mint aki totál nem érteni mi a helyzet.

- Igen. Nem lett volna szabad.

- De én azt hittem, hogy te is… – nem tudta befejezni a mondatot, mert torkán akadt a szó.

- Így volt – feleltem gyorsan.

- Akkor? Mi legyen? - s újra közelebb hajolt, tudtam mit akar csinálni… Gyors mentő ötletem támadt.

- Barátok? – nyújtottam felé a kezemet. Visszahőkölt, majd lemondóan sóhajtott.

- Barátok – mosolyodott végül el, és megfogta a kezemet.

Tudtam, hogy ez nem az amire Ő számított, de én ettől többet nem tudok most számára ajánlani. Különben is mi szüksége van rám, ha ott az a gyönyörű lány neki? Egyszerre kettőt tenne lóvá? Ebbe még bele sem mertem gondolni, hogy azt a szegény lányt is bolondítja. Remélem most az egyszer érthetően a tudtára adtam, hogy számomra Ő nem jelent semmit – még ha ez nem is igaz -, és semmit nem akarok tőle. El akartam vele hitetni, hogy én rá csak úgy tekintek, mint egy barátra, de ez nem lesz egyszerű feladat. De komolyan képes leszek erre? Képes leszek elfelejteni és úgy bájologni vele mintha a legjobb barátom lenne? Kemény menet lesz, de ha nagyon akarom, akkor ez is lehetséges. Gondolataimból arra eszméletem, hogy óvatosan arrébb tolt az útból és az ajtót kezdte feszegetni.

- Mit csinálsz? – néztem rá kérdően.

- Megpróbálom kinyitni az ajtót – felelte miközben a kulcsot próbálta tekergetni a zárban. – Biztos, hogy ez a jó kulcs? – emelte felém a kulcsot, majd meg legyintette.

- Igen – feleltem habozva. – Reggel is evvel zárkóztam be.

- Hm… Szerintem itt zár csere volt.

- Remek – fújtattam. – Akkor megvárom Carent amíg hazaér.

Fogtam magam és leültem a padra a verandán. Zárcsere? De miért? Egyáltalán miért nem szólt nekem? Az időjárás hirtelen lehűlt, kezdett borulni egyre jobban, és én is fázni kezdtem. Felhúztam a térdeimet és átkaroltam őket, hogy legalább ezzel is egy kis meleget spóroljak. Amúgy egyre jobban állok… Először is: aki tetszik pasi foglalt és a bolondját járatja velem. Másodszor azt mondtam neki, hogy legyünk inkább csak barátok, noha nekem ez nem igazán jön be, harmadszor: beléptem az öngyilkossági kísérletezők klubjába, avagy a sziklaugró csapatba. Negyedszer itt ülök kint a verandán és már az eső is szemerkélni kezdett. Ránéztem Embryre, az egyik oszlopnak támaszkodva nézte az esőből viharba torzuló tájat. „Hihetetlen” – gondoltam. Hihetetlen, hogy valaki ennyire jóképű legyen, ez már természetellenes. Beletúrt rövid feketés hajába, majd felém fordult, én pedig elkaptam róla tekintetemet.

- Min gondolkodsz? – kérdezte mosolyogva. Most mondjam azt, hogy rajtad?

- Semmin, csak már megint esik – morogtam halkan.

- Ja, igen te nem szereted az esőt… – kuncogott halkan fel.

Elindult felém, majd nagy sóhajtással leült mellém a padra. Én kinéztem a verandáról az utcára, alig lehetett néhány embert látni, akik többnyire esőkabátban vagy esernyővel a kezükben rohangáltak. Közben eldöntöttem magamban ideje meglátogatnom Amont, szegény teljesen elfelejtettem. Egy nagy kosár répával és almával megyek le hozzá, amiért így elhanyagoltam őt. Méghozzá szombaton, ami már csak 2 napra lehet.
A szél egyre jobban erősödött, én pedig egyre jobban fáztam, telefonomért nyúltam, hogy felhívjam Carent mi is ez az egész. Néhány csöngés után Caren felvette.

- Halló – szólt bele vidáman.

- Caren, Lana vagyok – kezdtem dideregve. – Te kicseréltetted itthon a zárat?

- Ó, ami azt illet igen. Nem szóltam róla neked? – kérdezte meglepetten.

- Nem – morogtam. – Éppenséggel erről elfelejtettél szólni…

- És te most pont kint ülsz a verandán a viharban, jól gondolom? – sóhajtott fel.

- Pontosan. – Pár percig a vonal túlsó végén csend volt, azt hittem letette.

- Figyelj, menj addig le Emilyékhez, ha hazaértem, akkor jöhetsz te is.

- De nem akarok ott lábatlankodni! – Embry rám pillantott kérdően, mire én megráztam a fejemet.

- Nem fogsz! Szívesen látnak bármikor. Menj le hozzájuk, majd szólok, ha itthon vagyok. Rendben? Most le kell tennem, légy jó.

- Szia – mondtam már a néma vonalba.

Tanácstalanul néztem magam elé, mennyek le vagy sem? Egyrészt jó lett volna, mert beszélhetnék Emilyvel, másrészt nem akartam náluk alkalmatlankodni, mert nekik is megvan a maguk élete. Bár igaz, ami igaz Asa-ért is le kellene ugranom. Nem állapot, hogy mindig valamelyikük hozza haza, hiszen az enyém – legalábbis ezt akartam elhitetni magammal, de igazából nem az, sőt senkié. Egyedül a maga ura azt csinál amit akar, én csak vigyázok rá, amíg tudok. Lassan feltápászkodtam a helyemről.

- Le kell mennem Emilyékhez – mondtam hűvösen, és célzatosan.

- Veled tartok – mondta mosolyogva és már fel is állt.

- Nem fontos – vágtam rá gyorsan. – Ha esetleg más dolgod van menny nyugodtan.

- Nincs különösebb – felelte elgondolkodva. – Amúgy is beszélnem kell Sammel.

- Oké – leheltem, lemondóan.

Megindultam lefelé a lépcsőn, de mielőtt kiléptem volna ledermedtem. Az eső kegyetlenül szakadt, még ha el is érek, a garázsig tuti biztos csurom víz leszek. Esernyő nem volt nálam, nem hogy esőkabát… Körül néztem hátha találok a verandán egy eltévedt kabátot vagy ilyesmit, de semmi. Kellett Jack-nek ide költöztetnie engem… Itt soha sincs napsütés?
Átrohantam a garázshoz, amit Embry segítségével ki is nyitottam, majd a kulcsokat elfordítva, autóm halkan felhörgött és már indult is. Megvártam, míg becsukja a garázsajtót utánam és beszáll, majd leindultunk a La Push felé. Az út többnyire csendesen telt, néha meg-megkérdezett az iskolai dolgokról vagy, hogy Nessivel jóba vagyok- e még, mire én csak némán bólintottam Ő pedig fejét csóválta. Láthatóan még mindig nem tetszik neki a dolog… Mikor megérkeztünk Emilyékhez leparkoltam és hátra fordultam, hogy keressek egy esernyőt vagy legalább valami olyat, amivel megvédhetem magamat az eső elől. Semmit nem találtam…

- Nincs esernyőd, igaz? – felnéztem arcára azon pedig kaján vigyor ült.

- Eltaláltad- feleltem.

- Újra elázol – csipkelődött.

- Úgy tűnik…

Fogtam magam további beszédre nem is méltatva, kipattantam az autóból, majd a ház felé rohantam. Mire beértem a kis házba majdnem eláztam, a hajamból csöpögött a víz a ruhám csak egy kicsit ázott át. A házban már szinte mindenki bent volt Paul, Jared, Sam, Seth, Emily, és Jacob.

- Sziasztok – köszöntem csendesen.

Mindenki felkapta fejét és a nappaliból kivánszorogtak a konyhába – vigyorogva.

- Na mi van, most Embry kergetett vizes vödörrel? – csipkelődött Paul, úgy látszik megtudta a tegnapi kis kifogásomat.

- Csak szeretnéd Paul – fújatott Embry – Csak szeretnéd… - Közben Emily az egyik székre mutatott én pedig leültem oda.

- Milyen volt ugrani? – szegezte nekem kérdését Seth érdeklődve. – És fogsz még?

- Remek volt – lelkesültem egy kicsit fel, majd kis habozás után hozzátettem: - Szerintem biztos fogok, mert nem lehet megunni.

- Te komolyan miattunk ugrottál le? – kérdezte Jared nevetve. Szúrósan ránéztem Embryre, aki elmosolyodott.

- Nem… - vágtam rá – előletek.

- De miért?

- Miért talán hagytátok volna nekem, hogy ott maradjak és nem köhintettétek volna el Carennek?

- Ami azt illeti nem – felelte Paul.

- Na látjátok pont ezért ugrottam le. Reméltem, hogy nem vesztek észre és otthon nem tekerik ki a nyakamat.

- Ha már a szikla töri ki, akkor mit számít egy kis fojtogatás? – vigyorgott Jared.

- Igazad van… ha Caren rá jött volna biztos elpaterolt volna Forksból. – hirtelen eszembe jutott a legjobb megoldás, hogy itt hagyjam Árvíz Falvát.

- De nem jött rá, mert én kihúztalak a bajból – vigyorodott el Embry – megint- tette hozzá.

- Nem kellett volna… túléltem volna még egy költözést – feleltem szemtelenül.

Úgy látszott pofonként érte ez a kijelentésem, mert hirtelen ledermedt, ahogy mindenki a szobában. Igaz volt, amit mondtam túl éltem volna, sőt egyenesen repdestem volna az örömtől. Sam kihívta a fiúkat, mert valamiről akartak beszélni, mi Emilyvel ketten maradtunk a konyhában és közben segítettem neki egy kicsit sütögetni. Igazán könnyű volt vele kijönni, olyan volt mintha a nővérem lett volna. Sütés közben vidáman ugrattuk egymást hol a fiúkkal, hol elfuserált életünkkel. Asa is csatlakozott a mi kis társaságunkhoz és néha egy-egy falatot röpítettem neki. Egészen addig jó kedvem volt, amíg szóba nem hozott egy nagyszerű témát…

- Na és mi a helyzet vele…? – kérdezte gyanakvóan.

- Mi lenne? – néztem rá ártatlanul.

- Tudod jól mire gondoltam – mondta miközben a szekrényben turkált csoki reszeléket keresve.

- Tudom… - feleltem csendesen. – De nincs semmi, és nem is lesz.

- Miért? – faggatott tovább.

- Barátnője van – bukott végül ki belőlem, pár percnyi csend után.

- Honnan tudod?

Nehezemre esett elmondani a tegnapiakkat, sőt nem is nagyon kívánkozott ki belőlem. Először nem is válaszoltam, de Emily folyamatosan faggatott és ostromolt kérdéseivel. Végül aztán elmeséltem neki a buli éjszakáján történtektől kezdve egészen a ma reggel látottakig. Néha idegesen sóhajtott egyet és rosszállóan ingatta fejét. Majd elmondtam végül neki azt is, hogy Embry ma újra át jött hozzám… majd mikor a végére értem könyörgően Emilyre néztem.

- De kérlek, el ne mond neki, hogy én tudok róla… - könyörögtem keservesen.

- De hát, te sze…

- Nem! – vágtam közbe. – Nem, egyáltalán nem.

- Akkor mégis miért… - nem tudta befejezni kérdését, mert Sam lépett be a konyhába.

- Miről van szó lányok? – kérdezte érdeklődve.

- Semmi különös- feleltem gyorsan.

- Lana épp arról beszélt, hogy meg akarja látogatni Amont a hétvégén, de nem igazán emlékszik az útra – és jelentőség teljesen Embryre nézett, aki épp akkor lépett be az ajtón.

- Levihetlek – ajánlotta Embry kedvesen.

- Jó… - feleltem habozva.

Bosszúsan ránéztem Emilyre, aki elnevette magát. Remek! Mostanában mindenki kerítőt játszik? Esetleg nem akarnak felcsapni Cupidónak? Ezt valahogy még meghálálom Emilynek… Közben kitaláltam a legjobb megoldást, rosszullétre hivatkozva hétvégén lemondom a találkozót és majd lemegyek egyedül. A muffin-t betettük a sütőbe és mind az asztal köré ültünk és beszélgetni kezdtünk. Leggyakrabban az én városi életem került szóba, hogy milyen volt ott élnem, milyenek voltak az osztálytársaim és, hogy tudtam egy házban élni a nagybátyámmal. Jackkel igazán könnyű volt együtt élni, olyan volt, mintha a saját lakásom lett volna, mert ritkán tartózkodott otthon és többnyire magamra voltam utalva, de bármiben segített, amiben csak tudott. Majd nyolc óra felé Caren végre írt egy sms-t, hogy mehetek haza. Az eső is elállt oda kint, aminek kicsit megörültem. Mindenkitől elköszöntem és még egyszer bocsánatot kértem, amiért ennyit alkalmatlankodok náluk. Majd hazafelé vettem az irányt Asaval mivel Embry még maradni akart. Mire haza értem Caren már a konyhában sürgölődött. Kiderült, hogy igen zárcsere történt, és ő elfelejtett engem erről tájékoztatni. Neki is segítettem elkészíteni a spagettit, majd ennyi adtam Asanak és végre mi is asztalhoz ültünk és falatozni kezdtünk. Elmeséltem neki a mai napot – kivéve az Embry Call-os részleteket… - röviden.
Majd elköszöntem és megkapva a ház új kulcsát aludni indultunk farkas leányzó kíséretében.

*****

A hetek gyorsan kezdtek pörögni, már lassan 2-3 hete voltam Forksban. A bandával sokszor jártunk ugrani és hasonló bulikba. Caren örült, hogy van, akivel ellehetek, de persze arról nem tudott, hogy én éppen sziklát ugrok – csak annyit, hogy buliban vagyok a barátaimmal. Versenyek ritkábban voltak, de akkor is megmaradta sziklaugrás. Sokat gyakoroltunk, aminek köszönhetően felszabadultabb lettem. Embry-t többnyire elkerültem és ritkán találkoztunk, ha találkoztunk is két mondattal többet nem beszéltem vele.(Teljesen elidegenedtem tőle-, amit nem bántam!) Még most sem sikerült megbékélnem vele… viszont Seth-tel egyre jóba lettünk. Rengeteg helyre kezdtem vele mászkálni, szinte mindig vele voltam. Nagyon jó barát volt és mindig kapható egy kis humorra. Amikor egyszer vele mentem el a buliba, néhányan azt hitték a bátyám, mert elmondásuk szerint hasonlítunk egymásra. A sulis barátaim is megkedvelték Seth-et, bár Max egy kicsit kóstolgatta, de Ő egy-egy finom beszólás után elhallgattatta Max-et. Megismertem nővérét Leah-t, akit szintén megkedveltem, vele is sokszor találkozgattam és megbeszéltük, hogy egyszer elmegyünk közösen ugrani. Leah sokban hasonlított öccsére, a szemük a szájuk és arcuk néhány vonala is. Leahnak is rövid haja volt akárcsak Seth-nek, de nem olyan fiús, mint az övé. Leahnak hátul fel volt nyírva – nem tüskésre – és elől hosszabb volt, hátulról fokozatosan hosszabbodott. Karcsú nyúlánk lány volt, tökéletes alakkal. Barátja nem volt, de ezt nem akartam elhinni. Neki a tökéletes lánynak nincsen barátja… az kizárt!
Renesmeevel is sokat beszélgettem és szinte a legjobb barátnőkké váltunk, és megígérte amint alkalmas lesz, bemutat családjának. Könnyű volt vele is kijönni, igaz néha igazán minden lébe kanál tudott lenni, de remek barát. Megértett és szinte gyakran cukkoltuk egymást, aminek néha Jacob itta meg a levét, hiszen mindig Őt pirítottuk le, ha beleszólt valamibe, amihez aztán nem is ért.
Paul valahogy a bátyám féle lett, mert mindenbe beleszólt… úgy figyelt rám mintha a húga lettem volna. Seth és én gyakran megtréfáltuk Pault, amiért mindig „fejtágítást” tartott nekünk… sőt nem csak én őket, hanem ők is sokszor engem. Ezt leszámítva igazán remek fogadott bátyra találtam Paul személyében. Mindenkivel jól elvoltam lent a Pushban, sőt ami a legfurább és a legjobb: a nap is sütni kezdett. Egy ilyen verőfényes nap éppen Emilyékkel ücsörögtem a házuk előtt a padokon – amiket Sam nemrégiben helyezett el. Épp limonádét szürcsöltem és teljsen el voltam gondolkozva. Csend volt mindenütt.

- Bu - mondta hirtelen Paul, mire én hatalmasat ugrottam sikítva. – Most meg vagy! – kacarászott nagyokat.

- Paul!!! – ordítottam dühösen. – Ezért még kapsz!

Az első kezembe kerülő dolgot hozzá vágtam, ami történetesen egy muffin volt. Mielőtt még célba talált volna, Paul elkapta és beleharapott majd elismerően rám nézett, én pedig meg tudtam volna pukkadni a méregtől.

- Kösz – mondta vidáman. – Épp akartam kérni… - öntelt vigyor ült ki az arcán.

- Legközelebb nem ezt vágom hozzád! – fenyegetőztem.

- Akkor mit? Magadat? – kérdezte kacagva. – Nekem megfelel…

- Alguien le dispara! – morogtam immár spanyolul.

- Hé, kislány! Én nem tudok vamasolni…

- Még szerencse!

- Mit mondtál pontosan? – kérdezte felemelt szemöldökkel.

- Nada… - feleltem újra spanyolul, evvel is piszkálva őt.

Az asztalnak támaszkodtam és vártam, hogy megint mondjon valamit, én pedig spanyolul húzzam az agyát. Néha szörnyen idegesítő tudott lenni… Türelmetlenül csípőre tette a kezét és bevetette a „Paul vagyok, nem tudsz ellenállni nekem” mosolyát.

- Ó, nem. Sajnálom, ez nálam nem válik be… - nevettem fel.

- Tényleg? Akkor kénytelen leszek komolyabb módszerekhez folyamodni… - mondta komoly elszántsággal.

- Hová gondolsz? – néztem rá értetlenül.

- Például egy alapos csiki terápiára.

- Ne! Paul, csak azt ne! – mondtam, de most már jóval komolyabban.

Gyűlöltem, ha csikiztek egyszerűen ki nem állhattam. Persze ezt Ő is jól tudta, ezért akarta most is bevetni…
Nem válaszolt csak elindult felém nagy tempóban, én pedig a ház felé akartam futni, de akkor kezei a csípőm köré fonódtak és magához rántott, és kezei elkezdték oldalamat szántani. Kibírhatatlan volt. A nevetés, ami rám tört és a fájdalom, ami Paul erős kezei által rám törtek.

- Paul! Kérlek, engedj el! – nyekeregtem. Ez sem hatotta meg, csak tovább folytatta.– Elég! Elmondom, csak engedj el!

- Na persze… - morrant fel Ő is nevetve.

- Komolyan mondom! – mondtam nevetve. – Elég! Ez már fáj! – sikoltottam fel.

Paul észrevette, hogy ezúttal nem viccelek is hirtelen abbahagyta, majd csak a derekamat fogta. Térdeim összerogytak és a földre huppantam volna, ha csak le nem tesz finoman, én a térdeimre ereszkedtem és fejemet lehajtottam. Majd elengedett és hátrébb lépett. Pár percig eltartott, mire újra levegőhöz jutottam.

- Te meg mit csináltál vele? – hallottam a dühödt ordítást. – Mi a baja?

Egyértelmű volt kitől jött a hang. Mindig a legrosszabbkor tud elbukkanni. Tökéletes hangulatgyilkolás! Pedig még vissza akartam vágni Paulnak… Mikor közelebb ért lehajolt hozzám és kezét a vállamra tette, én pedig még mindig a földet bámultam és ziháltam.

- Nem csináltam vele semmi! – felelte nyugodtan Paul. – Játszottunk.

- Nagy játék! – szólt rá dühösen. – Lana jól vagy? Fáj valamid?

- Az élet – szólaltam végül meg.

Paul csendes kacajára lettem figyelmes. Majd fejemet felemeltem és újra egy dühös szempárral találtam szemben magamat. Látszólag nem tudta eldönteni, hogy nevessen vagy fojtson meg. Én az ő helyébe az utóbbit választottam volna. Nem mintha meg szeretnék halni… Majd az oldalamhoz nyúltam, ahol kellemetlen szúrást éreztem

- Jössz nekem egy adag jéggel – mondtam mosolyogva, majd felálltam és közben kezembe kaptam egy kisebb fadarabot, amit hozzá vághatok.

- Igenis Hölgyem! – vigyorodott el.

Majd előkaptam a fát, és Paul felé dobtam. Ami vállát találta el, erre még jobban vigyorogni kezdett.

- Oké… - lehetelem. – Nem tetszik ez nekem…

Lassan hátrálni kezdtem, mire ő felém indult. Majd én nagy iramban futni kezdtem a ház felé. De mégsem oda mentem jobb ötletem támadt, hogy Paulnak visszafizessem a kölcsönt. A kerti csap felé rohantam, megtaláltam a slag végét, majd a csaphoz siettem. Gyorsan kitekertem persze Paul erre, nem számított és a víz egyenesen telibe találta. A vízsugár útjából ideje sem volt kitérni, és ami a legjobb: teljesen kitekertem a csapot, és teljesen eláztatta. A víz persze jéghideg volt. Egy percre megtántorodott, és csak pislogott a vízsugáron keresztül, majd egyik kezét maga elé emelve megindult felém én pedig tovább locsoltam. Egy kis hideg zuhany nem árt neki. Majd mikor láttam, hogy nekem már semmi esélyem, a slagot eldobva az ajtó felé futottam, ami pár lépésre ált tőlem. A házban bent volt Leah, Seth, Emily, Sam és Embry. Jake gondolom Nessie-nél volt.

- Van Paul biztos záratok? – kérdeztem lihegve.

- Sajnos nincs – mosolyodott el Sam.

- Akkor egy hely ahol elbújtatnék, amíg elpárolog belőle a „Megöllek Lana” érzés?

- Fürdő? – ajánlotta Emily, de én megráztam a fejemet.

- Az nem túl jó. Rám töri… - ekkor meghallottam Paul kiáltozásait.

Embry háta mögé futottam. Mindenki meglepődött, még én magam is de hát a saját életemről volt szó.

- Szerintem itt pont jó – motyogtam és elpirultam.

- Úgy gondolod? – kérdezte mosolyogva.

- Pillanatnyilag igen.

Ekkor Paul csapta ki az ajtót. Pontosan mit csináltam nem tudom, mert Embry mögött és az egyik fal takarásában. Hátra nyúlt és megfogta kezemet, én pedig majdnem rá szóltam, ami totális öngól lett volna. Ehelyett inkább hagytam…

- Hol van? – kérdezte mosolyogva (gondolom).

- Ki? – kérdezett vissza Sam.

- Lana… tudod az, akinek sötét barna haja van, ami hosszú, na meg barna szemei és ördögien gonosz mosoly ül az arcán általában.

- Fogalmam sincs, kiről beszélsz – adta az ártatlant Sam.

- Vagy úgy… - morogta. - Akkor én megyek hátha kiment valahova.

Majd ajtó csapódást hallottam és megkönnyebbültem sóhajtottam. Megkönnyebbülve felsóhajtottam, mire Embry újra megszorította kezemet. Most ez mégis mi?

- Mi van? – léptem előre, hogy a szemébe nézhessek.

Ekkor kezével homlokon ütötte magát, és elfordult. Én is megfordultam ekkor Paul jött felém csurom vizesen. Ó persze! Csak szólni akart, hogy még nem tiszta a levegő. Hát én egy totális idióta vagyok… Elfordultam így hátamat mutatva neki.

- De szeretlek! – szorított magához újra. – Ugye tudod?

- Persze, összevizezni…

- Ahogy te is engem – vigyorgott.

- Most hogy már én is vizes vagyok, elengedsz?

- Nem is tudom… mit kapok? – kérdezte. Embryre néztem, aki keresztbe font karral figyelte az eseményeket, a többiek pedig nagyon mosolyogtak rajtunk.

- Egy monoklit a szemed alá, szupersztár – feleltem dühösen.

- Nyertél – ezzel elengedett, én meg nagy lendülettel előre dőltem – ugyanis folyamatosan próbáltam szabadulni karjaiból.

Most pedig Embry karjaiba kötöttem ki. Remek. Most már kézről kézre járok… Ahogy megfogott, akaratlanul is pólóm feljebb csúszott, ezzel megvillantva Paul által okozott horzsolásokat, vagyis pirosas bőrfelületemet. Embry szemei persze azonnal rátapadtak.

- Eszednél vagy? – morrant rá Embry Paulra.

- Ez holnapra belilul… - állapított meg Emily.

- Legalább lesz valami szín rajta – rötyögött Paul.

- Hé Paul! Játszunk szilvácskát! Én ütlek, te kékülsz! – morrantam fel.

- Valaki milyen harcias! Na gyere… - incselkedett, majd kitárta karjait.

- Emily van olyan serpenyőd, ami éppen nem kell? – kérdeztem, de még mindig Pault bámultam össze szűkült szemmel.

- Azt hiszem, van.

- Paul szerintem jobb, ha futsz – szólalt meg az eddig némaságra ítélt Seth.

- Vagy megállsz és hagyod, hogy Lana agyon üssön – szólalt meg Leah.

- Sziasztok! – köszönt egy trillázó hang, ekkor Nicola lépett be.

Újabban elég gyakran járt le ide Embryhez. Emilynek az óta sikeresen elmagyaráztam a részleteket, és már ő sem volt meglepve, csak nem örült neki, hogy a szőkeség az ő házuk tájékán járkál. Nicole sújtó pillantásokat vetett rám és Embryre aki még mindig engem fogott.

- Embry ugyan engedd már el! – szólt rá dühösen Sam. Gondolom próbáltam mentei a menthetőt. – Had kaparja ki Paul szemét!

Sam rám kacsintott, én pedig hálásan viszonoztam pillantását. Majd Ő hirtelen elengedett én pedig rohantam Paul felé. Ő pedig ki az ajtón. Kint az udvaron kergettem egy jó darabig, de nem sikerült elkapnom. Majd hulla fáradtan leültem az erdő széléhez, ahol abba hagytam a kergetést. Pár pillanat múlva Paul jött oda hozzám önként.

- Feladom – mondtam feltartott kezekkel.

- Nem mintha számítottam volna másra, de örülök neki – vigyorodott el, majd leült mellém. – Nem hiszem, hogy bírtam volna tovább.

Ekkor a ház felöl kiabálásokra lettünk figyelmesek. Majd megjelent Nicole és Embry ők voltak a hangzavar okozói. Vitatkoztak. S azt hiszem miattam, amiért meglátott engem vele… De a fene tudta, hogy ma is felbukkan Emilyéknél, annak ellenére, hogy Emily elmondta neki, hozzá ne tegye be a lábát, ami múltkori bántó megjegyzése miatt. Lehorgasztottam a fejem és nagyot sóhajtottam. Ahogy néhány szót ki tudtam venni, Nicole igenis miattam ordibált. Dühös volt, amiért minket együtt látott, csak hogy félre érti az egészet…

- Remek… most miattam balhéznak – húztam el a számat.

- Dehogy miattad! A csaj amúgy is egy hiszti gép… - e kijelentésén erőtlenül felnevettem. Hiába volt hiszti gép, de igen gyönyörű volt.

- Mond, hogy nem tervezi a csaj a szakítást!

- Nem vagyok gondolatolvasó – nevetett fel Paul. – De az alábbiak alapján nagy a valószínűsége.

- Csak azt ne! Majd én… én… elmondom, hogy ez semmi, amit látott. Ez nem az, aminek látszik.

- Ne! Hagyd, hogy ők oldják meg. De ha ehhez az kell, hogy szakítsanak, akkor hát ez van.

Ám mielőtt még közbe léphettem volna a lány dühösen megindult felém. Én pedig felálltam Paul pedig követte a példámat. Embry megpróbálta megállítni a lányt, de ő makacsul felém jött. Szemei csak úgy villogtak a méregtől. Majd velem szemben lecövekelt, és méregető pillantásokat vetett rám.

- Szóval mi van Embry és közted? – kiabálta nekem.

- Mi lenne? – néztem rá hitetlenkedve.

- Ne játszd az ártatlant, láttalak ma vele!

- Csak elkapott, amikor majdnem elestem és utána megpróbált elfogni, mert majdnem megöltem Pault – adtam gyors magyarázatot.

- Na persze! Ettől szánalmasabb meséd nincsen?

- Nem hazudik! – lépett előre Paul. – Ez történt, megkérdezhetsz bárkit, mindenki ugyan ezt mondja, mert ez az igazság – hangsúlyozta ki.

- Nicole fejezed be! Nincs közte – majd rám nézett méregető pillantással majd gyűlölködve folytatta: - és köztem semmi. Még csak az kéne! Vele? Ne butáskodj! Az lenne az utolsó dolog, amit valaha is megtennék…!!

Szavai pofonként értek. Igen én akartam, hogy barátok legyünk, de ez aztán elevenébe talált! Mintha gyomorszájba vágtak volna. Köpni, nyelni nem tudtam. Majd Nicole úgy tűnt egy kicsit megenyhül, de még mindig ott villogott szemeiben a düh. Lazított tartásán és Embryre nézett.

- Most, hogy már megtárgyaltuk ezt… én mennék – szóltam közbe keserűen.

Majd kikerültem őket és még egyszer ránéztem Embryre, majd egy „Köszönöm” szót köptem neki. Tudta jól, hogy-hogy értettem. Az erdő másik végébe sétáltam ahol Amon várt rám, mivel ma vele jöttem. Óvatosan megsimogattam fejét, majd nagy sóhajtással hátához mentem, hogy felüljek. De haboztam a hátát simogattam és nem tudtam mit csináljak. Haza nem volt kedvem menni. Akkor mégis hova? Majd teszünk egy kis kitérőt, ennyi csak jár nekem…
A szög kibújt a zsákból… már a kezdeteknél jól sejtettem, hogy játszik. Alkalmi partner lettem volna. De most, hogy ezt így kerek perec kimondta, most azt hiszem a barátságunk – ha egyáltalán nevezhető a kétmondatos beszélgetések annak – gallyra ment. De ha bele gondolok talán nem is bánom annyira. Csak szörnyen dühít, hogy megengedtem magamnak azt, hibát a garázsban. Most már úgy gondoltam rá, mint életem legborzalmasabb hibájába. A hibák listáján az első háromba benne van! Épp Amon egyik tincsével szórakoztam, amikor egy sóhajtást hallottam a hátam mögül, legszívesebben elküldtem volna a francba és megmondtam volna neki, hogy mennyen vissza a pláza cicájához. De jó, hogy nem mondtam ezt, mivel egészen más állt mögöttem.

- Nem egészen hitte el, amit mondtál neki – mondta Paul halvány mosollyal az arcán.

- Nem érdekel! Ettől világosabban nem tudom a tudtára-tudtukra adni, hogy az nem jelentett semmit!

- Nekem lenne egy ötletem. – Miért érzem, hogy ez nem egy, hű de jó ötlet?

- Mi lenne az? – néztem rá unottan.

- Előtte ígérd meg, hogy nem fogsz megölni! – mondta komolyan, és kihúzta magát.

- Ígérem – feleltem, csak legyünk már túl ezen…

Lassan közelebb jött hozzám kezei a derekamra fonódtak, egy határozott mozdulattal magához húzott, majd ajkai az enyémre tapadtak. Lassan kezdett ingerelni, de én még mindig ugyan olyan bénultan álltam ott. Szinte fel sem fogtam, amit teszünk… - Ugyan olyan árulónak éreztem magam, mint Embry. – Kezeim még mindig mellettem pihentek, ekkor Paul megfogta egyiket és a nyakába emelte a másik kezét pedig mindig derekamon tartotta a következő kezemmel is ezt tette. Nyelve szüntelenül kereste az előre vezető utat, csak hogy tőlem választ nem kapott. Egyszerűen leblokkoltam… Majd ajkai óvatosan elváltak az enyémektől, és a fülemhez tapadtak.

- Ugyan már, megy ez neked jobban is. – duruzsolta fülembe. – Egy kis hitelességet!

Megborzongtam a meleg leheletétől. Majd megcsókolta fülcimpámat, és arcomra tért át onnan pedig ajkaimra. Nyelve újra táncra hívta az enyémet, amit most már sikerült elfogadni és viszonozni. Közelebb húztam magamhoz és most már vágytam csókjára. Furcsa bizsergés járt át, ami fura volt, de mégis remek. Paul folyamatosan hátamat simogatta egyik kezével másik keze pedig hajamba kóborolt. Az idő telni kezdett, de mi még mindig vadul csókoltuk egymást, mintha mindketten erre vágytunk volna régóta. Majd végül ajkaink elváltak egymástól. Mindketten zihálva húzódtunk vissza, de Paul még mindig tartott, és arcán mosoly ült.

- Szeretlek – búgta fülembe.

Nem tudtam eldönteni, hogy most a színjáték miatt teszi vagy komolyan gondolja. Mindenesetre melegség járta át testem. Arcomat balra fordítottam és láttam a meglepett párocskát. Embry és Nicole tátott szájjal néztek minket. Embrynek arca megnyúlt a döbbenettől, ám Nicole csak mosolygott barátja arc kifejezésén.

- Azt hiszem ez beállt - állapítottam meg.

- Szerintem is – mondta nevetve, majd homlokomra nyomott egy puszit.

- Most jobb, ha megyek – motyogtam zavartan, talán még fel sem fogtam teljesen mi történt.

- Elkísérjelek? – ajánlott kedvesen.

- Jó lenne – suttogtam.

Mosolyogva kézen fogott, majd Amon kíséretében eltűntünk a fák sűrűjében. Útközben elég szófukarok voltunk. Beszélgettünk mindenféléről, kivéve az előbb történtekről. Paul keze a derekamra fonódtak és úgy haladtunk tovább. Amikor megérkeztünk a házhoz sóhajtással tudtam magam után a mai nap legjavát. A ház mögé értünk ahol egy hatalmas karám volt Amon számára, bevezettem oda, majd folytattuk utunkat a házhoz. Majd megálltunk az erkéllyel szemben, vagyis majdnem szemben mivel egész magasan volt…

- Öhm… szóval. – nem tudtam mi a legmegfelelőbb szó, ezért csak annyit mondtam. – Köszönöm.

- Igazán nincs mit – mosolyodott el.

- Akkor, szia – köszöntem el.

Megindult a ház felé újra, ekkor megfogta a kezemet és mélyen a szemembe nézett.

- Csak még annyi, hogy tudd nem csak a látszat miatt tettem, amit tettem – mondta rekedtes hangon. – Holnap találkozunk.

Utoljára ennyit mondott, még csak meg sem várta, hogy válaszoljak elrohant. Egy ideig csak álltam ott, majd az agyam egyre jobban járni kezdett a történteken. Le kellett valamivel kötnöm magamat, ezért úgy döntöttem lepucolom Amont. Nem tartott sokáig… adtam neki enni, inni.Ekkor megjelent a fák mögül Asa, nagy csaholással.

- Hello kislány. – üdvözöltem kedélyesen. – Remélem jól szórakoztál.

Elismerően prüszkölt egyet, majd Amonhoz fordultam.

- De a mi délutánunk sem volt eseménytelen, igaz? – mosolyodtam el. - Jóéjt Amon. – Még egyszer megpaskoltam fejét majd bementem.

Adtam enni és inni Asanak is, majd neki láttam főzni valamit. Úgy döntöttem sült csirkét csinálok, ami nem volt túl nehéz. Caren közben telefonált, hogy későn ér haza, igazán nem bántam így nem kellett megvárnom és élménybeszámolót tartanom. A csirke viszonylag hamar elkészült kitettem hülni a pultra és valamivel lefedtem a tolvajhercegnő elöl. Felmentem a szobámba, összeszedtem a pizsamámat és fürdeni indultam. Igazából egy spagetti pántos póló és egy rövidnadrág szolgált erre a célra.
A forró víz rettenetesen jól esett, és hirtelen Paulra emlékeztetett. Már megint rá. Teljesen megőrültem! Hamar végeztem majd ágyba bújtam, de kezdtem egyre rosszabbul lenni…
Hitvány árulónak éreztem magam, noha Embryvel tényleg nincs köztünk semmi, de mégis. Olyan volt, mintha elárultam volna… szörnyen éreztem magamat. De hát ő nem ezt tette velem? Ő jött össze Nicol-lal, ő keltett bennem hiú ábrándokat. De mindez nem múlta felül az én butaságomat… Csakis a barátja akartam lenni nem több, erre azt csinálta amit „akkor” akartam. Megutált, meggyűlölt. De ha visszagondolok, talán volt bennem egy kis bosszúvágy, azért amit mondott. Talán egy kicsi mégis… vagy talán túl sok? Mindenesetre azt tudom Pault nem akartam kihasználni, élveztem, amit tettünk–még, ha nem is kellett volna…
Végül nem tudtam tovább pörgetni monotonon az agyamat és elaludtam. Utoljára még az jutott eszembe: Beszélnem kell Paullal.

Lábjegyzék:
Alguien le dispara! – Valaki lője le!
Nada – Semmit.