X.fejezet

KILENCEDIK FEJEZET

A banda

Ahogy Maxel lesétáltunk a partra minden egyes szempár ránk tévedt, bele sem mertem gondolni vajon mit gondolhatnak „kettőnkről”, de talán nem is nagyon számított. Mindenhol csak fiatalok, akik teljesen be voltak zsongva a buli hangulatától… Egyetlen egy fényforrás volt a hatalmas tűz, mellette az óceán hullámzott, hatalmas habokat felvetve. A szél enyhén fújt, és közelgett a hatalmas vihar, de ez valahogy most olyan távoli…
Max boldogan sétálgatott mellettem, és büszkén köszönt minden egyes embernek, aki szembe jött velünk vagy éppen oda jöttek hozzánk. Az a boldogság, ami kint ült arcán, az Embryére hasonlított, amikor azt mondtam neki megbocsátok. Na, tessék, már megint rá gondolok… ilyen nincs. El kell felejtenem! Fogamat összeszorítottam és megpróbáltam arra gondolni, hogy itt vagyok egy helyes sráccal és elfelejthetek minden eddigi történést. A nulláról kezdek mindent. Ránéztem Maxre, sokkal lazábban volt felöltözve, mint az iskolában szokott – na, jó persze buliba vagyunk- farmert viselt egy szűk fekete póló kíséretében, amin aztán jól kirajzolódott izmos felső teste. Ekkor észrevette, hogy őt vizslatom, majd vigyorogva rám nézett.

- Valami baj van? – kérdezte Max felvont szemöldökkel.

- Ó nem… dehogy! – hebegtem. – Miért lenne baj?

- Hát csak… mindegy. Gyere, már várnak ránk.

Átkarolta derekamat és magával húzott. A tömegen alig tudtuk átpasszírozni magunkat, sokan a tűz körül táncoltak, és néhány eszement alkoholt locsolt a tűzbe, ami aztán nagy lobbanással újra éledt. Az első ilyen alkalomnál ijedten ugrottam egyet, Max erre még szorosabban magához húzott, arcát fülemnek nyomta.

- Nyugi hamar megszokod – nyugtatott nevetve.

Én csak bólintottam egyszer és elhúzódtam tőle, nem volt szándékom semmiféle bensőséges viszonyba keveredni vele. Helyes srác, kedvelem, de nem eléggé ahhoz, hogy bármiféle szerelmi szál kirajzolódjon ebből. Amikor végre átpréseltük magunkat minden egyes emberi lényen egy nagy szikla felé mentünk, ahol már jó páran álldogáltak. Négyen voltak ott, és ahogy egyre közelebb értünk tisztábban láttam az embereket.

- Sziasztok – kiáltott fel Brithani és felénk rohant.

- Hali – vette oda Max, és tovább ment Pete, és Joe- gondolom- felé.

- Na, milyen? Ugye, hogy jó? – kérdezte Brithani lelkesen mutogatva Max irányába.

- A buli? – kérdeztem ártatlanul. – Persze remek.

- Dehogy a buli! Hát Max! – nézett rám türelmetlenül, és ekkor értettem meg mit is akar.

- Tudnom kéne, hogy milyen? – tettem fel utolsó közönyös kérdésemet.

- Hát persze! Egész héten rólad áradozik… ezért is hívott erre a bulira – most esett le a tantusz… hát persze! Ez neki egy randinak felelne meg, ó a franc!

- Ó nem! Max és én? – nevettem fel idegesen, majd komolyra fordítva a szót kijelentettem: - nem… csak barátok vagyunk. Ennél több nem lesz!

- Akkor ezt mond meg neki is –mutatott Max irányába, aki éppen nekem intett. – Amúgy jössz velünk ugrani?

- Mi csinálni? – néztem rá kitágult szemekkel.

- Ugrani. Tudod szikla, fejes, víz – próbálta elmutogatni a sorozatot.

- Meglátjuk – feleltem egyszerűen vállat vonva.

- Amúgy a fiú, aki keresett Embry Call a neve ugye?

- Igen Ő. Miért?

- Tudtad, hogy összejött Nicollal? – kérdezte mosolyogva.

- Kivel? – néztem rá döbbenten.

- Egy harmadikos szőkeséggel – fújtatott.

- Ohm… nem tudtam – vontam vállat.

Nem igazán akartam elhinni, ezért különösebb jelentőséget nem is nagyon tulajdonítottam ennek az egésznek. Elindultunk a többiek után, akik már a hatalmas sziklához igyekeztek. Útközben többször átfutott az agyamon, hogy én és az ugrás. Gyilkos pillanataim közé fog tartozni.
A partszakasz ahol végig sétáltunk kihalt volt… arra már emberek sem voltak egyedül fönt a szikla csúcsán javában ment a buli… hasonlóan egy nagy tábortűz emberek, zene, tánc és minden egyéb. Ahogy felfelé mentünk a kaptatón Max ezerszer is megkérdezte, hogy jól vagyok-e? Mire én mindig csak egy készséges – ühüm-, öt válaszoltam. Mire felértünk, már kezdtem azt hinni sohasem lesz vége ennek a felfelé vezető útnak, az ösvény jól kitaposottnak tűnt, ami számomra annyit jelentett elég gyakran járnak ide ugrani… Pár ember elkezdett valamit felállítgatni, két-három ember egy-egy dzsipen ült és annak tetejére is szereltek valamit. Kettő dzsipre hangfalakat a középsőre azt hiszem keverő pultot vagy valami ehhez hasonlót szereltek.

- Ugrassz velünk? – kérdezte Max kaján vigyorral az arcán.

- ÉN?! Nem… köszönöm – mondtam vonakodva. – Egyelőre csak nézem.

Eközben megkezdték a felkonferálást, egy fiatal fiú állt fel a középső dzsipre mikrofonnal a kezében. Sorba kezdte bemutatni a csapatokat Brithny, Molly, Joey, Pete és Max csapatának a neve Crushing volt.

- Hé emberek! – kiáltott fel a fiú. – Üdvözölni szeretnék mindenkit a Sziklaugró versenyen. Valamint üdvözölni szeretnék néhány új tagot! – ekkor mindenki tapsba tört ki, sokan fütyültek és huhogtak is. Mire a srác felemelte a kezét csitítólag. – A szabályok ugyanazok! Három bíró itt fent, kettő lent. A stílust és az ugrást valamint annak előkészítését nézik. 6 csapata van, amiből csak egy lesz bajnok, ugrási sorrend szerint: Devian, Star Jumper, Michigo, Colidor, Prush és Crushing. Sok sikert mindenkinek! Ó és még valami! Kedves nézők, ha valamely produkció tetszik, kérlek sikítással vagy tapssal jelezzétek vagy bánom is én mivel, de jelezzétek, hogy a zsűrinek könnyű legyen döntenie. Na, hát akkor kezdjük is! Első csapat! Devian!

Megrökönyödve figyeltem, ahogy minden egyes csapattag a sziklához áll, tapsok és éljenzések közepette. A csapattagjai mind fiúk voltak, erős kigyúrt izmos pasik… Egójukat csak növelhette a lányok folyamatos sikoltozása, s egy-egy füttyszó alaposan kidolgozott felső testükre. Köszöntöttek mindenkit, majd előkészültek ugrásukra. Enyhe nekifutás, pár szaltó előtte egy csavar és ugrás. Nekem szemlátomást nem tűntek annyira, hú de milyen jóknak… átlagos volt. nem értetem hisz előkészítés sem volt az igazi… akkor ebbe mi a pont? Mindenesetre a bírok valamin nagyon vitatkozhattak idefent.

- Ez mi volt? – horkant fel a mikrofonos fiú. – Ezt nevezitek ti ugrásnak? Jim! Mutasd meg nekik, hogy ezt mi, hogy nyomjuk!

A fiú mögül egy szőke hajú fiú lépett elő, rövidnadrágra vetkőzve. Vigyorogva előrelépett, majd pár szaltót tett, egy csavar balra-, jobbra, majd a szikla pereméhez szaltózott ott pedig egy hátra szaltóval leugrott, s közben még egy-egy csavart beiktatott. Brutális!!Én ezt nem csinálom meg, ha az életem is múlik, rajta nem fogom megcsinálni.

- Na, erről van szó! Ide ez kell. Khm… esetleg egy kis tánc benne? Minden lehet, csak jó legyen. – ezt aztán kimondta… „minden lehet... csak jó legyen” keveset ivott – gondolom.

- Na, hogy tetszik? - kérdezte Matt, elhűlt arcom láttán.

- Remek… - feleltem vontatottam, s igyekeztem megtartani magam a kocsinak támaszkodva.

- Ugrassz velünk? – lökött oldalba Pete.

- Mi? – meredtem rá. – Én… meg az ugrás – mutogattam a szikla irányába heves kézmozdulatokkal, Ő pedig választ várva bólintott. – Az ki van zárva! – nevettem fel.

- Miért csak nem félsz? – húzta fel szemöldökét kaján vigyor kíséretében.

- Nem - vágtam rá gyorsan… de talán túlságosan is gyorsan. - Eltekintve néhány öngyilkossági hajlamomtól ezt még nem tervezem kipróbálni.

- Kár… - sóhajtott fel Max. – Ha esetleg meggondolnád magadat…

- nem hiszem – vágtam a szavába.

Eközben a második csapat is leugrott a Colidor azt hiszem. A csapatok sorra pörögtek le előttünk, már csak egy csapat volt és Max-ék jönnek.

- Max a Prush minket lealáz! – visította Molly. – Eszméletlen ugróik vannak, sőt most még újak is jöttek, akik nagyon jók! – hápogta izgatottan. – Érted?! Nagyon jók!

- Persze – felelte Max habozva, majd kezét nyugtatóan Molly vállára helyezte. – Elvégre nem lehetünk mindig nyertesek…

- Kétszer voltunk! – mondta nyersen Molly, és lelökte Max kezét magáról. Max pedig hátraugrott meglepetésében.

- Több mint a semmi – vette kezeit maga elé védelmezően.

- Most jönnek! – rikkantotta Brithany.

Közelebb mentünk, hogy lássuk az ugrásukat, tényleg olyan jók voltak, ahogy azt Molly elmondta! Nagyon-nagyon jók! Elhűlve bámultuk őket, Molly és Brithany pár fejcsóválással jelezte, hogy itt semmi esélyük. Egy pár percen át elgondolkodtam… hiszen fel tudják turbózni az ő produkciójukat. Csak néhány ugrásváltás kellene, ezen ötlettől felpezsgett a vérem. Teljesen felment bennem az adrenalin és már egyből lelkesebb voltam.

- Van egy ötletem! – ugrottam fel hirtelen. A többiek pedig csak meglepetten bámultak rám.

- Ha van olyan jó, hogy ki húzzon, minket a pácból én leborulok előtted! – mondta Joey.

- Kezdheted – vigyorogtam rá.

- Na, mond már! – kért Max izgatottan.

- Szóval – kezdtem bele majd egy mély levegő után folytattam – Meg lehetne azt csinálni, hogy ugye tudtok crampingozni? – húztam fel a szemöldököm.

- Naná! Imádom! – lelkesült Molly, majd a többiek is egyenként bólintottak.

- Nos, néhány cramping mozdulat nektek fiúk – s rájuk mutattam. – Majd ti lányok bedobhattok egy-egy szaltót, vagy valami mozdulatot, mind egy improvizáljatok egy kicsit. A végén pedig a három fiú közül kettő a szikla két széléhez állna és bakot tartva ti elrugaszkodnátok tőlük és szaltó, dupla csavar és pörgés,- kisebb szünetet tartottam majd folytattam - majd a fiúk megoldják, hogy ugranak le. Bízom, benne van egy kis kreativitásuk! – fejeztem végül be.

- Ez remek! – kiáltott fel Brithany és megölelt. –Tudtam, hogy ez egy jel, hogy idejöttél! Ha ez bejön vendégem vagy egy pizzára!

- Szerintem is jó lesz – felelte May elgondolkodva. – De te biztos nem szeretnél? Elvégre a te ötleted…

- Nem, én hozom az ötletet ti meg a tapasztalatot és azt, hogy jól végre hajtjátok! S ki fogja dobálni a csajokat? – mosolyodtam el.

- Majd Joey és Pete – felelte kurtán Max.

- Brithany mond, hogy nem ma kezdtél fogyózni! – nézett rá Joey könyörgően, mire Brithany és én bele bokszoltunk az egyik vállába. – Aú!

- Örülj, hogy őt kell dobálnod, nem pedig Max-et! – szóltam rá.

- Megoldható – vakarta fejét Brithany.

- Visszaszívtam! –vágta rá Joey, vigyorogva.

- És következzék az utolsó csapat a Crushing! Két percetek van a kezdésig!– kiáltotta be a mikrofonos fiú.

- Menjetek, készülni. – mondtam vigyorogva.

Visszamentem a kocsihoz és neki támaszkodtam. Hallottam a tűz ropogását, és azt a fülsüketítő, de remek zenét. Figyeltem barátaimat, ahogy elkezdenek bemelegíteni és beszélik, hogy mi, hogy legyen. Ekkor a távolból meghallottam két ismerős hangját, majd néhány lány, ahogy felkiáltja nevüket!

- Paul! Jared! – kiáltotta pár fiú és oda ment üdvözölni őket.

- A francba! – dünnyögtem.

Hajamat gyorsan arcomhoz értettem, hogy ne vehessenek könnyen észre. Ha észrevesznek nekem annyi… újra hadi szökevény leszek, nem élem túl, ha otthon beköpnek. Sőt az biztos, hogy befognak, ha nem ők majd az a tuskó… mert tuti elmondják neki. Gyors mentő ötletem támadt, úgy tudtam mentem, ami menthető.
Oda siettem Maxhez és könyörgően ránéztem.

- Mégis ugrok – mondtam gyorsan.

- Remek! – kiáltott fel. –Akkor én doblak téged, a szikla közepéről.

- Oké – leheltem, de közel sem voltam megbizonyosodva róla, hogy ez valami, hú de jó döntés.

- Hé! Pete,Joey Lana is velünk tart – mondta vigyorogva Max, én pedig próbáltam takarásba lenni, Pauléktól.

- Nagyszerű! – mondta Pete nevetve. – Készülj a legrosszabbakra! – szemem kitágult a rémülettél és meredve bámultam rá. „Legrosszabb” tényleg azt mondta, vagy csak nekem szelektív a hallásom? Ideje meglátogatni egy fülészt…

- Nyugi csak viccelt – bökött meg Molly, s mérgesen ránézett.

- Hé, addig én bejelentelek, hogy van egy új tagunk – kezdte Max – Bryannek- bökött a mikrofonos srác felé.

Igyekeztem elfordítani a tekintetem a tömegről nehogy észrevegyenek, rettentő ideges voltam, csak végezzünk evvel és siessek haza. de közben azért idegesen végig pásztáztam a tömegen, Jared és Paul egy-egy bandában álltak és beszélgettek. Szerencsére Mr.Tökély nem volt velük, legalábbis eddig nem láttam. Brithany észrevette, hogy valami nem stimmel és oda jött hozzám.

- Valami gond van? - kérdezte aggódóan.

- Aha – feleltem vontatottan, és egy kezem-elsüllyesztettem a zsebemben. – Itt van két srác, akiket ismerek, és ha elszólják magukat, hogy én itt vagyok, akkor Car katonai suliba irat.

- Hm – gondolkodott el Brit. –Ugrunk és haza viszlek gyorsan, oké?

- Remek! –kiáltottam. –Köszönöm, most én jövök egy pizzával.

Ekkor csend telepedett a tömegre és meglepve tapasztaltam Bryan – mikrofonos – akar valamit mondani.

- Nos! Következzék a Crushing banda! – ekkor valaki megszólította a kocsi mellől és elhallgatott. – Hogy mi? Mi van? Ó értem. Köszönöm! Nos, a Crushing banda időközben úgy taggal bővült– kiáltott fel.

A fene! Most aztán tényleg végem! Jared és Paul felfigyeltek erre és pásztázni kezdtek minket, úristen meghalok! Caren katonai táborba vagy iskolába küld! Végem, ezt nem úszom meg. Ezért kinyírom Maxet! Mikor Max oda ért a közelembe dühöngve meredtem rá.

- Neked annyi – kezdte Brithany együtt érzően.

- Nekem mondod? – fújtattam. – Mindegy ez lesz, életem utolsó ugrása ezért kihasználom.

- Csak lazán – vigyorodott el.

- Kíváncsi vagyok, te milyen laza leszel akkor, ha a nagynénéd egy sörétessel kerget…

- Nyugalom! – szólt ránk Max. – Kész vagytok?

- Idegileg? – nézetem rá. – Hát persze! – vontam vállat.

- Akkor rajta!

Max, Pete, Joey elkezdték saját cramping mozdulataikat beépíteni, mi közben csináltunk pár szaltót és néhány forgást. Majda fiúk jeleztek, hogy ők készen vannak, mi lányok beálltunk úgy ahogy kell. Én középre, Brithany a bal oldalamra és Molly a jobbra. elindultunk a fiúk felé közben még egy szaltó és futottunk feléjük. Majd beleléptem Max tenyerébe, aki eldobott, a lányok tettek egy X-et, Moly került most a baloldalra Brithany pedig a jobbikra, én közben előre-hátra szaltót csináltam, majd egy hosszú előre szaltót, s összegömbölyödve forogtam a levegőben egész addig, míg le nem értem a víz közelébe, ott pedig kinyújtottam a testem és egész könnyedén a vízbe merültem. A csobbanást sem lehetett hallani. A víz alól könnyen felszínre törtem, arcomból megpróbáltam kitörölni a vizet, majd körbe néztem, hogy-hogy juthatok ki onnét. Láttam Brithany-t és Mollyt, valamint a fiúkat is, nevettek. Együtt kiúsztunk a partra, majd fültanúja lettünk egy őrjöngő tapsviharnak. Max oda jött és megölelt.

- Sikerült! – mondta nevetve. – Nyertünk!

- Mi? Már tudjátok? – néztem rájuk meglepetten.

- Nem hallod? – kérdezte hitetlenkedve.

- Hallom, a tapsot… - mondtam tétován.

- Épp ez az! – mondta Molly kitárt karral, majd Ő is megölelt. – A miénk a leghangosabb, és a legtöbb. Nyertünk! –sikoltotta újra.

- Remek! – mondtam vigyorogva, majd könyörgően Brithanyre néztem. – Elvinnél?

- Persze, gyere, siessünk! - mondta, és maga után húzott.

Max láthatólag nem értette a dolgot, de nem volt időm magyarázkodni. A víz csak úgy csöpögött rólam, sőt mindenkiről, aki csak ugrott. Oda szaladtunk kocsijához, kinyitotta nekem az ajtót én pedig beszálltam, majd Ő is, és észvesztő iramban rohantunk a házunkhoz. Útközben egész végig Brithany lelkes beszámolóját hallgattam, hogy milyen jó is volt így ugrani. Őszintén szólva nekem is rettenetesen megtetszett, és akarom újra.
Kitett a házunk előtt, s a kocsi kerekei felcsikorogtak, majd visszaszáguldott a bulira. A házhoz rohantam, majd egy kis küszködés után benyitottam. Amit ekkor láttam teljesen ledöbbentett.
Embry Call volt ott, Caren társaságában. Miért jött ide? Esetleg megtudta Paultól és Jaredtől, hogy hol voltam és azért jött, hogy keresztbe tegyen nekem? Biztosan Nicole nem ért rá – ha egyáltalán tényleg vele van?-, ezért mégis elfogadta…

- Hát te hol jártál? – kérdezte Caren idegesen. Ó jaj, nekem annyi, nem magyarázom innen ki magam.

- Öhm.. én csak…csak – nem tudtam mit mondjak össze-vissza hebegtem.

- És egyáltalán miért vagy csurom víz? S miért mentél el itthonról, ha tudtad, hogy jön…

- Mert nem tudtam, hogy jön! – vágtam a szavába. Hitetlenkedve nézett rám, mintha nem is akarná elhinni, hogy Mr. Tökély ezt megtenné.

- Öhm... igen. Csak meglepetést akartam szerezni, és gondolom Lana azt hitte tényleg nem jövök és lement a LaPushba és ott találkozott Paullal meg a vizes vödörrel. Ugye? – nézett rám jelentőség teljesen mintha azt akarta volna, hogy azt mondjam „igen”.

- Aha… - feleltem vontatottan.

- Mostanság Paul ezzel szórakozik, múltkor Emilyt is leöntötte, puszta szórakozásból – vont vállat végül, s lábával dobolni kezdett.

- Fura egy fiú. Menny öltözz inkább át. – mondta végül Caren majd visszament a konyhába, én pedig elindultam az emeltre.

A szobámban Asa az ágyamon feküdt, amikor hallotta, hogy belépek fejét felkapta és vicsorogni kezdett.

- Csak én vagyok. Nyugi – mondtam neki.

Leugrott az ágyról és oda jött, én pedig lehajoltam hozzá. Megsimogattam buksiját, majd puszit nyomtam orrára. Imádom ezt a farkast, a legjobb barátom. Újra megsimogattam kobakját, majd a szekrényemhez léptem és elő rántottam kockás ingemet és egy farmert és valami fehérneműt. Elmentem átöltözni, és megszárítottam a hajamat, majd Asa társaságában lementem az ebédlőbe. Caren még mindig a konyhában volt, Mr. Tökély pedig az asztalnál ült és bámult engem, ahogy jöttem le a lépcsőn. Aztán hirtelen elkaptam róla a tekintetem és a konyhába mentem segíteni Carennek.

- És mit kerestél a La Push-ba? – vetette nekem Caren a kérdést. „Most ere mit mondjak?”

- Emilyhez ment valami könyvekért – szólt közbe újra Embry, és a szájába gyűrt egy újabb falatot. Caren rám nézett, én pedig értetlenül rá…

- Te ezt honnan tudod? – kérdezte Caren gyanakvóan Embryt. „Na erre mit felelsz?”

- Amikor mondtam, hogy nem tudok menni akkor mondta, hogy lemegy Emilyhez, és Renesmee levitte, majd gondolom Paul vizesen hazadobta.

- Ó, értem – felelte Caren, majd újra az ételnek látott.

A vacsora többi részét én csendben folytattam, ők beszélgettek. Nekem nem volt mit hozzá szólnom az adott témákhoz, vagy éppen Caren amiről faggatta. Majd mikor befejezték, elkezdtem lepakolni az asztalt. Caren segített, majd elmosogattam, és újra az asztalnál kötöttem ki, ismét csak csendben.

- Amúgy sikerült elvinni a kocsidat szerelőhöz? – kérdezte Caren, s keresztbe fonta karjait.

- Honnan tudod, hogy rossz? – szemem felpattant és egyből feljebb ültem a széken.

- Gondolom azért hagytad itthon… - forgatta szemit, majd ismét előre dőlt.

- Nem… nem volt időm – húztam el a számat.

- Én megnézhetem – szólt közbe Embry – van egy kis tapasztalatom a kocsik terén.

- Nem fontos – vágtam rá. Nem akartam, hogy bármit is segítsen újra.

- Ráérek, és ingyen lesz – vigyorodott el csibészesen. „Fúha… itt bajok lesznek”

- Ühm… nekem viszont el kell végeznem néhány könyvelést – mondta Caren mosolyogva, - van egy olyan érzésem ez része a tervének.

- Akkor megmutatod a kocsidat? – kérdezte Embry s már állt is fel.

- Meg – feleltem kelletlenül, semmi kedven nem volt ehhez.

Kimentünk az udvarra, majd a garázs felé mentünk. Felkapcsoltam egy villanyt, és felnyitottam a motorházat. Embry közelebb lépett hozzá és alaposan szemügyre vette. Én pedig neki támaszkodtam az autó egyik évégének.

- Miért csináltad? – kérdeztem végül sóhajtva, és ránéztem várva a választ. Egy pillanatig úgy tűnt nem érti, hogy mire gondolok, majd elvigyorodott.

- Csak nem akartam, hogy bajba kerülj – mondta mosolyogva. – Mellesleg tudom hol voltál – közelebb lépett hozzám, pontosan elém állt.

- Tényleg? – húztam fel a szemöldökömet kétkedve, párat bólintott.

- Sziklát ugrani – sóhajtott fel, mintha neheztelne rám ezért.

- Honnan veszed? – adtam az ártatlant, és megpróbáltam arrébb menni, de ő kezeit mellém rakta, hogy ne tudjak elmenni közeléből.

Majd előkapta telefonját és egy sms-t mutatott, melyben Paul azt írta, hogy Lana-szikla. Nagyon értelmes volt mondhatom… Lana- szikla. Ezért még megölöm! - Paul ezzel kiestél a pikszisből!

- És ha ott voltam?

- Butaságot csináltál – felelte mosolyogva, majd zsebre tette a telefonját, én pedig vállat vontam. – Miért? – kérdezte suttogva.

Ahogy belenéztem barna szemeibe azt hittem elolvadok, olyan aranyosak és megnyerőek voltak. De nem! Nem szabad… ez egy újabb játéka! Nincs semmi érzelem…

- Mit miért? – kérdeztem vissza halkan, és nyeltem egy nagyot.

- Miért ugrottál le?

- Mert a barátaid majdnem észrevettek – feleltem kurtán, és elnéztem más irányba.

- Szóval, ha ők nem vesznek észre, akkor nem ugrottál volna? – tette fel újabb kérdését, kezdtem kicsit torkig lenni ezzel az egész helyzettel…

- Talán, de most, hogy megtettem, nem bánom – egy pillanatig abba hagytam vártam mérges reakcióját, de e helyett elmosolyodott és közelebb hajolt. – Sőt hálás vagyok a barátaidnak.

- Én is – felelte mosolyogva, s újra közelebb éreztem arcát az enyémhez.

- Miért? – most rajtam volt a sor, hogy valami értelmetlent kérdezzek.

- Mindenért – nevetett fel. – Azért, hogy itt vagyok és a többi.

Nem igazán értettem mit, akart ezzel mondani, de lehet, hogy Paul beszélt vele, és csak azért jött, mert kiosztották. Remek! Eljött csak azért, mert kioktatták vagy tudom is én mit csináltak vele, de magától nem jött volna el az biztos! Nem válaszoltam neki, mert biztos voltam benne, valami nem túl kedves dolgot vágok a fejéhez. – Újra ugyan azt az estét játsszuk el – gondoltam. Magához húz, bocsánatot kér, majd újra megbánt. Ó, de még mit nem. Nem lesz több ilyen, nem dőlök be neki többet. Legyen csak Nicollal – ismétlem önmagam, ha tényleg együtt vannak. Újra szomorúság és üresség költözött belém percek alatt. Hirtelen azon vettem észre magamat, hogy folyamatosan tekintetemet keresi és várja a választ.

- Az autó – böktem a fejemmel felé. – Ezért jöttünk ki. – Nem tudtam mást mondani, csak terelni szerettem volna témát, felejtsen el és én is szeretném őt kitörölni az emlékeim közül. Megpróbáltam újra elmenekülni tőle, arrébb is léptem tőle és a kocsi motorja felé mentem. De megfogta kezemet, és visszahúzott maga elé.

- Lana – szólított nevemen, és újra a szemembe nézett, elgyötört arcát láttam most csak, s szemeit, ami beszél helyette is.

- Igen? – kérdeztem suttogva, s kevésen múlt, hogy el ne sírjam magamat.

- Sajnálom –mondta vontatottan. – Sajnálom, amit mondtam, amit tettem, nem akartalak megbántani! Tényleg annyira sajnálom! – hangja szomorún csengett és igazat mondott, most hittem neki.

Tudtam, hogy nem szabadna, de mégis elhittem minden szavát. Arca még most is szomorú volt akárcsak az enyém, kezét az arcomhoz értette és megsimogatta. Kezei körülfogták derekamat, és magához húzott majd közelebb hajolt hozzám, arca pár centire az enyémtől, s ajkai közeledni kezdtek felém. Majd óvatosan rátapadtak az enyémekre. Nem volt helyes amit tettem, de ajkaim elnyíltak és vissza csókoltam. Jól esett érintése, s csókja is – nem hazudhattam önmagamnak, így volt, vágytam az érintésére. Fogalmam sem volt meddig is maradhattunk úgy, de nekem hosszú-hosszú időnek tűnt. Ki kellett élveznem ezt a kevés időt, amit vele tölthetek, mert ki tudja, holnapra vagy akár ma estére újra összeveszünk, vagy bejelenti, csak játék volt, hisz neki ott van Nicole. NICOLE! – jutott eszembe a név, ha tényleg együtt vannak, akkor ezt nem tehetem meg velük…Majd hirtelen észbe kaptam és rájöttem mekkora marhaságot is csinálok, óvatosan eltoltam magamtól. Zihálva vissza húzódott, és értetlenül fürkészte az arcomat.

- Sajnálom – motyogtam, majd karjait lehámozva rólam kirohantam a garázsból.

Felrohantam a szobámba, s az ágyamra omlottam, sírásba kitörve. Hülyeséget csináltam újra! Nem lett volna szabad ezt csinálnom lehetett volna több eszem. Muszáj volt véget vetnem ennek az egésznek, hiszen bármelyik pillanatban elromolhat minden. Világos és egyértelmű, hogy én nem vagyok hozzá való, neki másra van szüksége, nem pedig egy ilyen lányra, mint én. Azt vettem észre egy farkas áll az ágyam mellett. Felnéztem rá, átöleltem nyakát és újra zokogni kezdtem.

- Jajj Asa! Akkor egy hülye vagyok – ő pedig morrant párat. – Nem lett volna szabad ezt csinálnom, de mégis megtettem… Ott van neki Nicol, akkor miért velem szórakozik? Miért csinálja ezt?

Asa arrébb húzódott, majd arcát az én arcomnak nyomta, mintha csak azt akarta volna mondani, „Nyugodj meg, majd jön más”. Persze könnyű ezt gondolni, mondani. Majd lassan utolért az álom, álmaim nem voltak, inkább csak csupa szürkeség és üresség.
Reggel kisírt szemekkel ébredtem, fáradt voltam és nyűgös. Elmentem lezuhanyozni, majd felhúztam egy farmert és egy pólót, valamint egy kapucnis pulcsit. Hajamban ismét kisebb hullámok játszadoztak. Lementem a lépcsőn Asa-val, és megreggeliztem, közben adtam neki enni és inni is. Ekkor valaki csöngetett az ajtón. – Csak add, hogy ne ő legyen! – rimánkodtam. Kinyitottam az ajtót és láttam Seth az.

- Szia – köszöntött mosolyogva.

- Szia – megpróbáltam viszonozni a mosolyt, de valahogy nem sikerült.

- Baj van? – nézett rám gyanakvóan, s kezét a vállamra helyezte.

- Dehogy! Miért lenne? – nevettem fel idegesen. – Kérsz inni?

- Nem, csak egy percre jöttem. Asa?

Ekkor előlépett a kiskirálylány és Seth felé ügetett, majd két lábra állt és ráugrott. Seth nevetve megsimogatta fejét, örültem, hogy van valaki, akivel ennyire jól kijön. Ha megismeri az ember könnyű vele kijönni, értelmes állat. Szinte a legjobb barátom.

- Akkor én levinném – mondta Seth, és próbálta lefejteni magáról a farkast – ha nem baj.

- Nem, amúgy is rohannom kell.

- Akkor mi megyünk, majd este hozom – Seth kilépett Asaval az utcára és már el is tűntek.

Én felvettem a táskámat a kanapéról és kiléptem a verandára. Bezártam az ajtót, s gyalog indultam el a suliba. Ekkor az utcánkba betévedt egy piros Porsche. Nessie száguldott vele, felém, majd megálltam és vártam, hogy oda érjen mellém.

- Szia csajszi! – köszöntött nevetve.

- Szia Ness – hangom most valamennyivel vidámabbnak tűnt.

- Szállj, be elviszlek – készségesen beszálltam az autóba és elindultunk.

- Na, mi volt tegnap este? – kérdezte kíváncsian, s közben megigazította egy vörös tincsét.

- Semmi, voltam sziklát ugrani – vontam vállat.

- Milyen volt?

- Remek, máskor is akarok menni! – lelkendeztem, és tényleg így volt, mostantól ezt fogom csinálni.

- Sosem lehet megunni – bólintott egyet saját megállapításán.

Közben beértünk a városba, s a pizzázó mellett haladtunk el, de meg kellett állnunk az egyik rendőr lámpánál. Nessie úgy tűnt kiszúrt valamit és nagyon bámulta. Próbáltam követni a tekintetét, s megláttam, amit ő. Dermedtem figyeltem, igaz volt. Játék volt minden, Brithany is igazat mondott. Embry állt egy bolt előtt, egy szőkésbarna hajú lány kezét fogva, - Nicol –gondoltam hirtelen. Elfordítottam fejem és próbáltam nem tovább nézni a részleteket, de még egyszer tekintetem újra a kis párra siklott és láttam Nicol átöleli Embry nyakát. – Hazug!- sikoltottam volna fel, ha tudtam volna. Ugyanis a döbbenettől szó nem jött a számra. Könnyek gyűltek a szemembe, de fél kézzel kisöpörtem őket.

- Néz – suttogta elhűlve Renesmee, én pedig értetlenül ránéztem. – Észrevett, téged néz.

- Indulj – suttogtam. Nessie pár pillanatig habozott. – Mennyünk már! – emeltem feljebb a hangomat, csend volt, nem szóltam én sem, sem ő. Végül Ő törte meg a csendet.

- Te ehhez mit szólsz? – kérdezte végül csendesen és rám sandított.

- Mit szóljak? – horkantam fel. – Nem járunk, nincs köztünk semmi. Nem történt semmi szóval mihez kellene mit szólnom? Azt csinál, amit akar… - milyen könnyen tudok hazudni a tegnapi csókról, meglepő.

- S a tegnapi? – nézett rám kérdően. Ó szóval elújságolta Jake-nek…

- Semmi… látod- böktem vissza feléjük. - Neki ott van Nicol… De most már ejtsük ezt a témát.

- Oké – lehelte, s szorosabban fogta a kormányt. – Lesz ma közös óránk?

- Nem hiszem – feleltem egykedvűen, még mindig az előbb látottak teljesen letaglózva.

Az iskolánál elköszöntünk egymástól és mentünk a saját dolgunkra. Az ebédidőben az ebédlőbe mentem, de Nessie és Brad sehol sem voltak. Ezért leültem Mollyékhoz.

- Tegnap fantasztikus voltál – lelkendezett újra Mollys kezét vállamra helyezte, enyhén felnevettem.

- Kösz – feleltem csendesen.

- Öhm… Lana – kezdete Max zavartan, s közben egy kupakkal játszadozott – Azon gondolkodtunk, hogy esetleg lenne-e kedved beszállni a csapatba?

Fel sem fogtam mit kérnek tőlem. Csak ültem ott ledermedten. Majd pár pillanatnyi habozás után észbe kaptam, és elmosolyodtam.

- Igen, lenne – mondtam mosolyogva.

- Remek! –pattant fel Brithany és megölelt. – Majd szólunk, mikor lesz próbaugrások, vagy ha megyünk ugrani.

- Rendben – feleltem és közben bólintottam egy aprót. Majd felálltam. – Most mennem kell, sziasztok!

Hátra hagyva az ebédlőt kifelé indultam az iskola kapuján. Útközben mindenféle gondolat tolult az agyamba, de igyekeztem kisöpörni őket. Betettem az mp-met a fülembe és igyekeztem felejteni. Amikor a házunkhoz értem, pont azt találtam ott, akit látni sem akartam volna… egy ideig csak bámultam nem tudtam mit szólni, néztem barna szemeit, ami most teli volt érzelmekkel. Vegyesen. Ő is csak állt és nézett engem.
De most is csak a düh és szomorúság uralkodott felettem, nem tudtam mit mondani. Még az agyam sem járt értelmesen. Hazudott, kihasznált, játszott velem és tetejébe tegnap még be is dőltem neki… Mindvégig csak arra gondoltam – Innen el!