XII.fejezet

TIZENKETTEDIK FEJEZET
Utolsó csepp

Az éjszakám nem telt a legjobban, mindenféléről álmodtam. Leginkább két farkas állt a főszerepben, mindkettő szürke volt, de az egyiknek fekete foltok voltak a hátán. Az egész egy mezőn történt, ott álltam a két farkas között, akik egymásra vicsorogtak. Mindkettőjük szemében gyűlölet ült, és készen voltak egymásnak esni. Én folyamatosan könyörögtem nekik, hogy ne tegyék, de kérleléseim haszontalanok voltak. Majd az egyikük – azt hiszem a sima szürke, megindult a foltos felé. Engem félre taszított az útból, mire a másik még dühösebb lett és most már Ő is nagyobb kedvvel támadt a másiknak. Ahogy a két farkas egymással küzdött én némán ültem a fűben és ijedten figyeltem a két óriás küzdelmét. Nyilvánvaló volt az egyikük nem fogja túlélni a harcot. Majd végül meg találtam a saját hangom és teli torokból ordítani kezdtem nekik. De most is semmi…
Majd a „foltos” a földre zuhant és a másik diadalittasan kezdett lépdelni felé, majd az utolsó pillanatban rávetette magát. Én pedig sikoltozásomra ébredetem fel. Zihálva ültem fel az ágyban és próbáltam megnyugodni, ami nem igazán ment. Majd az erkély ajtómon hallottam valami pattogást, mintha apró kövek találnék el. Nem elég ez a rémes álom, most még ez is. Óvatosan kinyitottam az ajtót és kinéztem sehol senki, biztos csak valaki szórakozott. Visszafelé indultam ekkor valaki elém állt a meglepetéstől sikoltani próbáltam, de az illető a számra tette a kezét.

- Nyugi! Én vagyok az, Seth – morogta nyugodtan, majd miután választ adott (fel nem tett kérdésemre), elengedett.

- Eszednél vagy? – ripakodtam rá, félig ébren, félig alva. – Mit akarsz, itt hajnali nem tudom hánykor?

- Hajnali egy, mellesleg a tegnapiakról akarok veled beszélni – mondta most már komolyan.

- Tegnapiakról? De hiszen tegnap Carennel voltam Port Angelesben – feleltem két ásítás között.

- Még egyszer mondom! Hajnal egy és tegnap volt, hogy letámadtátok egymást Paullal… - hangja gúnyos volt, vagyis inkább mérges, mintha nem számított volna rá. Nekem szemem is kitágult, hogy ezt tudja…

- Mit szeretnél? – kérdeztem, miközben a hajamba túrtam.

- Embry totál ki van akadva! – kezdte izgatottan és egyben bűntudatosan. – Miattad…

- Miattam? Miért?

- Szerinted? Tegnap kis híján felfaltátok egymást Paullal… - vett egy mély levegőt mielőtt folytatta. – Én mondom a srác totál kiakadt!

- Na és aztán? – dörrentem fel. – Semmi oka nem volt kiakadni! Inkább hálásnak kéne lennie!

- Ugyan mi a frászért? – kérdezte grimaszolva Seth.

- Azért, hogy a barátnője megnyugodott, hogy közte és köztem nincs semmi, de mivel elsőre nem hitte el ezért Paul elő állt evvel a „csók” ötlettel.

- Azt… azt akarod mondani, hogy te csak ezt azért csináltad, vagyis azért mentél bele ebbe a csókba, hogy ŐK ne szakítsanak? – nézett rám kitágult szemekkel.

- Valami olyasmi… - feleltem kétkedve. Először igen… de utána?

- Még mindig nem hiszem el! – csapott a homlokához. – Hogy voltál képes ezt tenni vele? Szeret téged, te pedig Paullal… – dörmögte magában.

- Seth!Seth!Seth! Fogalmad sincs erről az egészről. – mondtam most már jóval hangosabban. –Először is nem én voltam az, aki a csók után másnap rögtön egy másik lányt ölelgetett, másodszor két-három hete nem is beszélünk, és ha mond is valamit, akkor is valami bántó dolgot, harmadszor, ha annyira szeretne, akkor nem Nicoleval kavarna. Ja és a bónusz! Nekem is van életem, nem várhatok rá örökké. Meg egyáltalán miért tenném? Azért, hogy megint összevesszek vele? – mire a végére értem csak akkor vettem észre, mennyire szomorúan csengett a hangom, sőt talán egy kicsit hangosabban beszéltem, mint kellett volna.

- Szóval akkor te szereted? – kérdezte reménykedő arccal. – TE szereted! – mondta vigyorogva.

- Seth… - kezdtem gyötrelmesen. – Volt idő amikor… de az óta nézd meg mi lett belőle. Ő összejött Nicolelal, én pedig tegnap Paullal csókolóztam, ami elég szemétség volt és el kell ismernem, hogy kihasználtam. Csak azért, hogy Embry és a szőke ne szakítson.

- De Paul ötlete volt – dobta a mentő övet Seth.

- Hiába… én belementem. Viszonoztam.

- Mit érzel Paul iránt? – kérdezte felemelt szemöldökkel és az erkély szélének dőlt. Vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam összefüggően beszélni.

- Szeretem – mondtam csendesen, mire szemei kitágultak. – De nem, úgy ahogy te gondolod. Szeretem, mint bátyámat, mint legjobb barátomat. De azt hiszem holnaptól – vagyis mától, ez meg fog változni, legalábbis az ő szemében biztos. Gyűlölni fog, és megértem szemét és önző dolog volt, amit tettem.

- Nyugi van egy olyan érzésem, hogy nem fog – kacsintott rám és megölelt. – Egyikőjük sem.

- Ja, remélem – sóhajtottam egy nagyot.

- Akkor ma lesz a nagy vallomás? – kérdezte mosolyogva.

- Aha, csak előtte még szükségem van egy jó nagy alvásra – mondtam miközben ásítottam egy nagyot. – De attól függ kire értetted a vallomást…

- Természetesen mindkettőjüknek, Embrynek és Paulnak- értetlen arckifejezésem láttán gyors magyarázatba kezdett. – Embrynek azt, hogy szereted és miért tetted Paulnak meg… azt inkább te találd ki.

- Na nem! Embrynek nem teszek semmilyen vallomást! Nem szeretem, ahogy azt az előbb is mondtam, volt idő, amikor szerettem – vagyis próbáltam, de nem sikerült vagy igen? Ó! Hebegek, habogok itt neked, de tudnám minek? – ujjaimmal orrnyergemet próbáltam masszírozni és újra neki kezdeni. Az álmosság, egyértelműen az teszi ezt… – Na szóval, Embrynek nem tartozom semmilyen magyarázattal, nem vagyunk egy pár. Paulnak viszont igen.

- Ez még változhat, mármint ami a pár kapcsolatodat illeti – vigyorodott el.

- NEM! - dörrentem rá. Jelentőség teljes pillantást vetett le a földre, én persze tudtam mire készül.

- Eszedbe ne jusson! – sziszegtem. – Seth Clearwater! Ha megteszed én saját kezűleg nyírlak ki!

- De Lana! Te szere…

- Ki NE MOND! – üvöltöttem rá. – Tévedsz! Gyűlölöm!

- Engem becsaphatsz, de önmagadat nem tudod – mondta sóhajtva. – Aludj egyet és gondolt át még egyszer. – Közelebb lépett hozzám, majd adott egy puszit homlokomra és leugrott.

- Seth! – szóltan utána.

- Nyugi hallgatok – mosolyodott el. – Legalábbis próbálok…

Még utána akartam, szólni, hogy ne próbálja, hanem tényleg maradjon is csendben, de eltűnt. Én pedig visszamentem aludni. Ez a beszélgetés hiányzott már csak nekem, ez volt a mai és a tegnapi éjszakám fénypontja. Viszlát, jó kis alvás, helyette rémálmok. A farkasok mellé, most társult Paul és Embry. Az álom nagyjából ugyan az volt, csak hogy most Embry és Paul is verekedtek. Egész éjjel forgolódtam félálomba, majd mikor valami kellemes meleget éreztem a hátamon megnyugodtam. Majd a vállamon éreztem, ahogy a meleg körbejár és végül a fülemen és rátért a karjaimra. Mintha a meleg átölelt volna. Nem fordultam meg, sőt a szememet sem akartam kinyitni, mert attól féltem elűzöm ezt a csodás illúziót. Majd végül a meleg társaságában újra nyugodtan elaludtam, rémálmoktól mentve. Reggel, viszont amikor kezdtem ébredezni kezdtem újra forgolódtam és átfordultam a másik irányba ahonnan a kellemes meleget éreztem. Az ágy másik fele forró volt, vagy inkább meleg. Azonnal felkaptam erre a fejem, de nem volt ott senki. Nem is értem vajon mire számítottam… De akkor mégis miért volt olyan meleg az ágyam? Lehet Asa feküdt ott. Most már világos volt, a nap enyhén tűzött. Az órámra pillantottam negyed hetet mutatott. Zihálva vissza hanyatlottam az ágyra és kezeimet szemeim elé emeltem. „Kezdek egyre jobban becsavarodni…” –gondoltam magamban.
Lementem a konyhába és kitöltöttem egy csészébe kávét. Tőlem ez igen fura volt, mert nem igen szoktam, de most valahogy mégis megkívántam. Csináltam egy szelet pirítóst és a kávé mellett elfogyasztottam. Majd As-nak adtam enni-inni a táljába. Visszahuppantam az asztal mellé és bámultam magam elé. Fogalmam sem volt, hogy Paulnak mégis, hogyan fogam beadni az egészet… De amit tegnap Seth mondott azon gondolkoztam mindig „Szeret téged…” De hogy szerethetne? Mikor Nicole előtt azt, mondta, hogy még csak az kéne, hogy Ő meg én. Egyre jobban összekuszálódtak itt a szálak, talán Jack tévedett. Nem jobb itt Forksban, hanem rosszabb. Most mindennél jobban visszavágytam az én kis meghitt világomba, Coloradóba, oda ahova most a szívem húzott. Távol Paultól, Embrytől és ettől az egész helytől.
Újra az órámra pillantottam és észrevettem, hogy már alig van némi időm elkészülni a suliba. Hála istennek ma van a hét utolsó napja és holnap hétvége. Mekkora mázli… Holnap én magam viszem ki Asa-t az erdőbe.
Felmentem a szobámba kinéztem az ablakon, hogy rájöjjek, milyen idő is van. Enyhén sütött a nap, viszont a szél fújt, erősen. Újabb farmert kotortam ki a szekrényemből, ami koptatott volt és egy kicsit szaggatott – a mintája. Majd előkerestem egy pólót, ami most fekete volt és egy pulóvert, ami szintén fekete. Elindultam a fürdőbe, hogy kicsit rendbe szedjem magamat. Frufrumat eltűztem a változatosság kedvéért. Majd felöltöztem, fogmosás és már mentem is le a lépcsőn készen. Felkaptam a táskámat, majd kiléptem az ajtón, de elfeledkeztem valamiről ezért visszanyitottam.

- Asa! – kiáltott be. – Ne játssz, elkések! Gyere!

Pár pillanat alatt ott termett az ajtóban én pedig lefelé kezdtem baktatni a járdán. Ekkor egy dudaszót hallottam, a hang irányába fordultam és láttam Emily az. „A legjobbkor”- gondoltam.

- Szia – üdvözölt vidáman, amikor megállt mellettem.

- Jó reggelt – mosolyogtam rá.

- Elviszem Asat, ha nem gond… erre jártam és gondoltam beugrok érte.

- Nem, nem gond. Köszönöm!

Kinyitotta az utas felöli ajtót és Asa már tudta is, hogy neki van nyitva és már be is pattant.

- Akkor majd délután jössz! – mosolyodott el újra Emily. – Szia.

Bólintottam egyet, majd intettem neki és ők már el is viharzottak. Autómhoz indultam, hogy elinduljak vele, de ekkor egy újabb autó hangja zavart meg. Egy citromsárga Porsche volt az, utas felöli ülésén Nessie-t véltem felismerni, aki nagyban integetett nekem. Kiszállt és vele együtt egy lány is, olyan korúnak tippeltem, mint mi max egy pár évvel lehetett idősebb, rövid feketés haja volt és fehér bőre. Bordó blúzt viselt fehér nadrággal és egy igen szép magas sarkúval, igazán csinos volt, ahogyan Ness is. Ő hasonlóan volt felöltözve, mint én egy farmer és egy feketés póló valamint egy kardigán.
Mosolyogva lépdeltek felém, majd Nessie lecövekelt előttem.

- Szia – köszöntött vigyorogva.

- Sziasztok – mosolyogtam rájuk.

- Lana, Ő itt a nővérem Alice – mutatott be a lánynak, - Alice Ő pedig Lana…

- Ó, akiről mostanság annyit beszélsz? – kérdezte vigyorogva Alice. majd kezet nyújtott felém. – Alice Cullen.

- Lana Cortes – nyújtottam felé kezemet, majd ahogy bőre hozzá ért az enyémhez egy kicsit megremegett, és hirtelen behunyta szemét. Mintha valami megzavarta volna… idegesen rápillantottam Ness-re, de Ő is csak nővérét bámulta. Majd egy pillanat múlva Alice visszatért, újra rám mosolyogott, de mintha most zavarta volna valami…

- Elvigyünk? – kérdezte kedvesen, miközben kocsija felé mutatott.

- Persze, hogy elvisszük – vágta rá Nessie, meg sem várva válaszomat.

Majd az autó felé terelt.

- Hú, ez aztán az autó – böktem ki teljes ámulattal. – Gondolom ez a tied Alice…

- Igen, születésnapomra kaptam… – mondta mosolyogva, majd mikor beszálltunk grimasszal hozzátette – kárpótlásul. Amúgy honnan is jöttél hozzánk?

- Coloradóból, előtte Spanyol országban laktam.

- Akkor a szüleidnek igen nehéz letett ott hagyni a verő fényes Spanyol országot.

- Öhm… a szüleim autóbalesetben meghaltak, ezért kerültem a Coloradóba a nagybátyámhoz onnan pedig ide.

- Ó! Sajnálom – szabadkozott.

- Semmi baj – mosolyt erőltettem az arcomra, hisz nem tudhatta, hogy mi történt.

- Hogy tetszik eddig Forks? – kérdezte, miközben a visszapillantó tükörből rám mosolygott.

- Egész jó, leszámítva a sok esőt. De kezdek hozzá szokni ehhez az egész borultas időhöz. Jóval kisebb, mint Coloradó, de attól nyugalmasabb, ami igazán jó.

- Voltál már Seattle-ben? – kérdezte Nessie. – Mármint láttál belőle valamit?

- Egyszer… amikor Caren értem jött a repülőtérre. De nem, semmit nem láttam belőle csak a nagy repülőteret – fejeztem be mosolyogva.

- Hm… - gondolkodott el egy pillanatra Alice. – Jövő héten lesz egy hónapja, hogy itt vagy nem, de? – meglepett, hogy így tudja mikor érkeztem ide, noha vele még csak most ismerkedtem meg.

- De… igen.

- Remek, akkor a héten elrablunk téged Nessievel, hogy megünnepeljük ezt! Elvégre egy hónapot kibírni itt nagy dicsőség. Úgy hallottam Seattle-ben most nyílt valami nagy pláza… esetleg megnézhetnénk. Ha van kedvetek… – Úgy tűnt Alice komolyan gondolja ezt az egészet, és örül, hogy itt vagyok. „Már előre várom a jövő hetet.”

- Részemről rendben – mondtam mosolyogva, majd Ness is rákontrázott egy bólintással.

Közben megálltunk egy rendőrlámpánál, ami épp pirosat mutatott. Abban a pillanatban megjelent arra pár „rockerlány” mind acélbetétes bakancsot viseltek. Nekem a szám is tátva maradt ettől. Imádtam az olyan bakancsokat, és akartam is venni. De valahogy mindig elmaradt, vagy nem volt rá elég zsebpénzem. Az egyiküknek egész a térdéig felért, fűzős volt, míg a másiké tépőzáras és alig volt a térde alatt. Valahogy nekem is szereznem kell. Emlékszem az első alkalomra, amikor megláttam egy ilyet… egy hétig nyúztam Jack-et, hogy had vegyem meg, vagy vegye meg nekem és visszafizetem. De Ő jó szülő révén lebeszélt róla, mert ez úgy sem nekem való… De most, hogy itt Forksban amúgy is ilyen rózsás az idő, és az erdőbe is kellene, vinném Asa-t, ez most pont kapóra jönne.

- A bakancs? – találgatott Alice mosolyogva, amikor észrevette, hogy mennyire bámulom őket…

- Igen. Azt hiszem majd Seattle-ben körbe is nézek ilyen bakancs miatt. Már túl régóta akarok egy ilyet venni, és most végre rászánom magam.

- Majd utánanézek, melyik boltba lehet ilyet kapni és elnézünk oda is – ajánlotta Ness vidáman. – De jól nyisd ki a pénztárcádat, nem lesz olcsó mulatság megúszni Seattle-t.

Nessi és Alice egy gyors pillantást váltottak, mire nővére rá kacsintott. Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Továbbiakban Alice – szel a régi sulimról és Coloradóról beszélgettünk. Könnyű volt vele kijönni, nagyon kedves és életvidám lánynak tűnt. Ahogy Ness is, amikor mosolyogtak az arcuk szinte majdnem egyforma volt, mintha ikertestvérek lettek volna…
Alice kitett minket az iskola előtt, én kiszálltam, de Ness még beszélt valamit nővérével én addig arrébb mentem és vártam, hogy jöjjön. Amikor kiszállt mosolyogva jött felém, már félő volt, hogy bereped a képe. Kérdő tekintettel néztem rá, mire Ő csak megrázta fejét.

- Akkor Lana, szerda? Úgy tudom akkor szünetetek lesz… - kérdezte Alice, miután lehúzta autója ablakát.

- Szünet? Erről nem is tudtam… - motyogtam. – De részemről rendben.

- Ó… Én csippentettem el valamit a tanári szoba előtt, a jövő hét szerdáról. Legalábbis nagyon azt tárgyalgatták. De ez titok! – kacsintott rám Ness.

- Akkor majd találkozunk lányok! Sziasztok – köszönt el Alice és a sárga autó már szélsebesen át is szelte a parkolót.

A parkoló lassan kezdett megtelni emberekkel. Néhány segédmunkás újította pedig fel a parkolók közti sávokat, egy-egy virágágyással. Nessel, mi az iskola épületébe tartottunk, aminek a lépcsőjét két oldalról óriási fenyő „támasztotta”. A gyep is szép zöld volt most… helyenként sárgás. Ahogy beléptünk az épületbe megcsapott az iskolaismerős illata – már ha lehet egyáltalán ilyet mondani.
Az órák gyorsan lepörögtek, és a jövő heti szünetet is bejelentették, ami szerdától vasárnapig tart, vagyis hétfőn iskola. Nem tudom pontosan ki is örült jobban, mi vagy a tanárok. Ebédszünetben találkoztam Max-ékkel, és már előre szóltak, hogy ma buli lesz a parton és ugrunk. Majd miután letárgyaltuk ezt, hogy hányra jönnek értem át ültem Nessiékhez. Brad ma sem fogadott különösebben, unott köszönés és sorozatos fintorok kíséretében telt el az ebédszünet. Majd az utolsó két órát vidáman átvészeltem.
Nessiért eljött valami ismerőse… hogy ki volt az nem tudom, mert a kocsin sötétített üveg volt. Én pedig gyalog indultam haza. Az iskola kapuit elhagyva velem szemben a járdán egy fekete autót pillantottam meg, ismerős arcokkal – pontosabban eggyel, mert a másik se szó, se beszéd elment. Igaza volt Seth-nek, dühös rám, de kit izgat? Intettem az autóban ülő Quil, aki mosolyogva viszonozta azt. Tovább indultam hazafelé, már majdnem sikerült elhagynom az iskola utcáját, amikor a fekete autó pontosan mellém nem ért, és lassított le.

- Gyere, elviszlek – ajánlotta Quil mosolyogva.

- Kösz – mondtam savanyúan.

- Előtte még beugrok Claire – ért, ha nem gond…

- Quil – kezdtem mosolyogva. – Ez a te autód, oda furikázol, ahova akarsz, én csak utas vagyok, nincs beleszólásom. Csak a barátnőd nehogy félreértse…

- Ó! Ne aggódj, Ő biztosan nem fogja – nevetett fel, mély öblös hangján.

Pár perc alatt ott voltunk, egy zöldes színű kis háznál. Quil besietett én pedig kint vártam az autóban. Röpke pillanat múlva Quil egy kislánnyal kezeiben tért vissza. A kislánynak fekete haja volt, és rózsaszín kabátot viselt egy melegítő kísértében a szám is tátva maradt. Csak néztem, ahogy a kislány vidáman ficánkol Quil kezébe, aki pedig odáig volt a kicsiért. Amint oda ért hozzánk, betette mellém a kislányt, aki mosolyogva nézett rám. Ahogy Quil beszállt ránk nézett.

- Claire Ő Lana, Lana Ő pedig Claire – mutogatott köztünk.

- Szia – nyújtottam felé kezemet, a kislány apró kezei szinte elvesztek az én kezemben, de azért mosolyogva viszonozta.

- Neked van a farkasod igaz? – kérdezte mosolyogva.

- Igen, nekem.

- Megnézhetem? – szemei szinte csillogtak, amikor azt mondtam, hogy „igen”.

- Egész héten erre várt, hogy láthassa Asat – magyarázta Quil. – Lepakolsz először nálatok és utána Emilyékhez lemegyünk?

- Igen! Igen! Igen – kiáltotta Claire. – Lana jön velünk Emily nénihez!

- Akkor azt hiszem kérdés eldöntve – nyugtáztam egy mosoly kíséretében. – Amúgy rokonok vagytok? – kérdeztem Quilt. Elsőre úgy tűnt, mintha kérdésem kínosan érintené.

- Unokahúgom – válaszolta gyorsan.

- Claire, mond csak hány éves vagy?

- Öt – vágta rá.

Claire szája egész úton be nem állt, mindenről mesélt. Legtöbbször egy barna farkasról, akit barátjának nevezett. Akárhányszor szóba hozta Quil felszisszent, mintha zavarta volna. Claire tudomást sem véve róla csak mondta, és mondta. Be nem állt a szája egészen addig, míg meg nem érkeztünk hozzánk. Majd amikor Quil ki akarta emelni, felsikkantott, én meglepődve néztem rá.

- Lana vigyen!

- Claire drága, Lana megszakad. Egyébként is van két lábad tudsz te járni… – mondta mosolyogva Quil.

- Ó dehogy! Viszem én, csak fogd meg ezt – majd a táskámat a kezébe nyomtam és felvettem Claire-t.

Látszott Quilen, hogy megkönnyebbült, amikor nem viszolyogva utasítottam el a kislányt. Ami azt illeti megkedveltem. Igazán aranyos kislány volt, a szája szinte sose állt be, mindig mesélt valamiről. Amikor a házban letettem, szemeit körbe jártatta a házon és valamit nagyon keresett.

- Ő hol van? – kérdezte meglepetten.

- Emilynél, ezért is megyünk oda – emlékeztettem nevetve. – Kérsz inni?

Aprót bólintott és pedig a konyhához tereltem, felültettem a pultra és töltöttem neki narancslét. Nagyokat kortyolt belőle, addig én kivettem Quil kezéből a táskámat és ledobtam a kanapéra.

- Ülj csak le! Kérsz enni, inni valamit? - Megrázta fejét, majd csak halkan annyit mondott.

- Jól kijössz vele, azt hittem hajad tépve menekülsz, majd amikor meglátod.

Hitetlenkedve megráztam a fejem és jót nevettünk ezen a megállapításon, mire a kislány felénk emelte tekintetét és elmosolyodott. Majd úgy nézett ránk, mintha azt akarta volna mondani „Indulunk már?” . Miután nem kért már többet inni levettem onnan ő pedig Quilt kézen fogva húzta ki a házból. Bezártam az ajtót, majd az autóban ülve lefelé tartottunk a La Pushba.
Néhány perc alatt oda értünk, közben Claire Asa-ról faggatott, mi a kedvenc étele, mit szeret stb.
Amint kinyitottam az autó ajtaját Claire rakétaként lőtt ki belőle, nekem meglepődésre sem volt időm.

- Gyors – állapítottam meg. Quil felnevetett ezen, majd kiáltozni kezdett nekünk, hogy siessünk.

- És türelmetlen – fejezte be Quil.

Claire visszafutott hozzánk, majd kézen fogva engem és másik oldaláról Quilt, befelé kezdett húzni a házba. Hozzá igazított lépéseink már inkább futásnak tűntek, mint sétának. A házban, ahogy beértünk megcsapott minket az étel friss illata. Sam és Paul voltak bent, nekem viszont azonnal égni kezdett a bőröm, és éreztem elpirulok, ettől hülyébben nem is reagálhattam volna.

- Sziasztok – köszöntünk a kislánnyal egyszerre.

- Sziasztok – köszöntek vissza a fiúk.

- Szia Lana – köszönt Emily nevetve. – Látom Claire szerzett ez új barátot.

- Igen és együtt megyünk Asaval sétálni – ujjongott Claire. Én meglepve néztem rá, majd Emilyre.

- Persze, majd mentek. De előtte Claire a fiúk akarnak neked mutatni valamit.

- Tényleg? – kérdezték egyszerre a fiúk Clarie-vel.

- Tényleg, kint a garázsban – nyomta meg Emily az utolsó szavakat. Majd mindenki kifelé szállingózott, így már csak ketten maradtunk a konyhába, oda léptem a pulthoz és elkezdtem a sajtot reszelni, amit oda készített.

- Hogy bírod vele? Nem fárasztott még le? – kérdezte mosolyogva.

- Nem. Igazán aranyos, energia bomba.

- És milyen volt? – tért végre az eredeti tárgyra Em és megpróbált egy mosolyt elfojtani miközben ajkába harapott.

- Mi, milyen volt?

- Tudod te… - kuncogott fel, nekem pedig azonnal leesett.

- Muszáj az egész quileute familinak az én magán életemen csámcsogni? Nem mindegy, hogy mi volt és mi történt? Különben is biztos vagyok benne, hogy drága „szeretlek, de mégse úr” mindent elmondott, sőt még abban is, hogy Seth tovakürtölte mindenkinek.

- Hé-hé! Nyugi! Én nem akartam fejmosást adni, sőt semmit. Igazából meg sem lepődtem ezen.

- Most azt akarod mondani, hogy egy könnyűvérű… vagyok? – vágtam a szavába, egyenest nem hittem a fülemnek.

- Nem, én ilyet egy szóval sem mondtam. Ha végig hallgatnál, akkor megértenéd hova akartam kilyukadni – nézett rám komolyan, majd újra az útra figyelt. – Én azon nem lepődtem meg, hogy ez bekövetkezett, mármint, hogy te… nem vársz rá.

- Mire nem várok? – horkantam fel.

- Rá – foglalta egy szóba mondani valóját Emily.

- Ácsi, ácsi! – tettem fel kezeimet. – Közte és köztem nem volt semmi. Ezt világosan ő is kifejtette, anno pár hete. És nem vártam rá sohasem, sajnálom, hogyha ezt ő félre értette, de nekem is megvan a magam élete, és ebben az életben pasik nem szerepelnek.

- Egész életedben egyedül akarsz lenni? – nézett rám hitetlenkedve.

- Megvan az esélye – feleltem flegmán. – nem tudom, hogy két év múlva mi lesz, sem azt, hogy jövőre vagy, hogy jövő héten én csak azt tudom, hogy most nekem nem kell senki. Egy életre elég jótékonykodásban volt részem, sőt csalódásban is, nem szeretnék még többet.

- Fiatalok… - mormolta. –Bonyolultak vagytok.

- Meglehet, de így jobb – feleltem mosolyogva.

- Biztos jó ez így neked? – kérdezte bizonytalanul, és megpróbált együtt érzően rám nézni. Én pedig aprót bólintottam, szólni nem akartam, mert attól tartottam valami nagy butaságot mondanék. – Remélem, hamarosan rájöttök… - motyogta alig halhatóan.

Ekkor megérkezett újra a konyhába Claire és hatalmas iramban felém tartott. Mögötte Paul futott, a sajtos tál, ami a kezemben volt avval próbáltam egyensúlyozni, hogy kikerüljem őket. Claire nagy erővel a lábamnak ment és átfogta, én pedig kibillenve az egyensúlyomból megdőltem, és egy hatalmasat estem hátra. A sajt pedig a nyakamba és a hajamba, mindenki dőlt a röhögéstől, még az időközben megérkezett Sam Quil, Jared is.

- Lehet, választani kit öljek meg először… - morogtam még mindig a padlón fekve. – Aki futott vagy azt, aki kergette.

- Jól vagy? – lépett mellém Paul vigyorogva. Majd kezét felém nyújtotta és felhúzott a földről.

- Ne mentsd a bőröd! - motyogtam, miközben felemeltem a tálalt a földről és összeszedtem a megmaradt sajtot, ami a kukába kötött ki. Majd leültem egy székre.

- Mennyünk keressük meg a farkas! – kiáltotta Claire.

- Claire! Lana épp ült le, nyugodj meg egy kicsit, ülj le te is. Kérsz enni vagy inni esetleg? – korholta Emily anyáskodó hangon. De a kislány csak a fejét rázta.

- Mennyünk farkast keresni – adtam meg magam nagy sóhajtással. Claire azonnal felpattant és rohant is kifelé.

- Azt hiszem, egy életre magadra tapasztottad ezzel… - mondta Quil nevetve.

- Ennyi bajom legyen – rántottam meg vállam. – Van valaki Asa-val? Vagy merre keressük.

- Szerintem egyedül lehet valamerre, az erdőben – mondta Sam. Én pedig kifelé indultam.

- Öhm.. Lana… van egy kis izé – mondta Paul, miközben feje fölött kezdett körözni –a hajadban.

Nagyot fújtam és elhúztam a számat. Majd Claire után futottam, aki az erdő szélén várt engem. Mielőtt még beléptünk volna, megráztam a hajamat, hogy a maradék sajt is kihulljon belőle. Majd kézen fogva a kislányt megindultunk. Egyre beljebb és beljebb mentünk követve Asa nyomait. Claire elkezdte a nevét kiáltozni, de semmi, majd én is.

- Tudsz vonyítani? – kérdeztem a mellettem lévő cseppnyi kislányt, ő aprót bólintott és már rá is kezdett. Ismét a nagy üres csend.

- Próbáld meg te – javasolta.

Először szabadkozni akartam. Régen csináltam már ezt, de mondjuk mindig bevált Asanál, de ez akkor is nagyon régen volt, lehet, hogy már el is felejtette. De úgy gondoltam egy próbált megér. Vettem egy mély levegőt és előadtam La Push repedtfazék hangú „farkas lányát”. A vonyításom elég hosszan tartott, majd egy végtelen pillanat után abba hagytam. Ekkor valami rém fura dolog történt, nem Asa válaszolt egy idegen farkas vonyítás hangzott fel a közelben. Én elhűlten hallgattam a dallamos hangot és próbáltam kitalálni vajon milyen messze is lehet tőlünk. Majd nyüszítést, ez már biztos Asa volt. Forgolódni kezdtem, hátha meglátom, de semmi. Jobbnak láttam inkább visszafordulni, mielőtt még farkas kajaként végezzük.

- Menjünk – mondtam Clairenek, majd kézen fogtam és futólépésben haladtam.

- De miért? Még nem jött vissza – motyogta halkan. kezdtem meglátni a bokrok takarta fényt és az ismerős kis házat. Megálltam majd elengedtem Claire kezét és leguggoltam hozzá.

- Menj oda Emilyék-hez, pár perc és megyek, viszem neked a farkast –mondtam mosolyogva, noha cseppet sem éreztem ezt a helyzetet mosolyogni valónak. – Ne fordulj vissza, menny egyenesen oda. Érted?

- Igen, de siess – mondta vigyorogva, majd kiszaladt a bokrok közül.

Én pedig felemelkedtem és visszaindultam az erdőbe. Utoljára még visszanéztem, nehogy utánam jöjjön, de tényleg kiment. Gyorsan szedtem a lábaimat, ha más farkassal van, akkor tudnom kell róla, hogy jól van-e. Szinte rohantam csak, hogy meggyőződjek arról, hogy jól van-e. Újra a kis tisztás résznél találtam magam, ahol egy hatalmas nagy fa állt és mellette egy-egy kitört fa és egy patak csörgedezett. Mellettem pedig mindenütt bokrok és fák, sűrű rengetege. Hirtelen egy faág összeroppant, én pedig idegesen fordultam a hang irányába.

- Asa? – kiáltottam fel enyhén hisztérikusan. Semmi válasz… majd egy újabb reccsenés a bokrok közül. – Claire? – hangom egyre kétségbeesettebb volt.

Lassan hátrálni kezdtem, de a hangok egyre jobban közeledtek. Mintha morgott volna valami, és egyre több gallyak törtek össze, ahogy az a valami vagy valaki mozgott. A hatalmas fa törzsének dőltem és vártam, hogy az a valami felbukkanjon. A zajok kezdtek egyre jobban erősödni, szinte futott az illető. Ekkor a bokrok közül Asa ugrott ki, és felém tartott csaholva. Én a megkönnyebbüléstől térdre rogytam és vártam oda érjen hozzám. Fejét a nyakamhoz nyomta és nyüszögött.

- Soha többet ne csinálj ilyet – motyogtam, miközben fejét simogattam. – Halálra rémisztettél. Azt hittem valami más van ott…

Ekkor újabb recsegések sorozata következett. Na, jó itt az ideje bepánikolni. Gyorsan felálltam és újra bokrok felé vetettem figyelmemet. Szívem egyre hevesebben lüktetett, teljesen berezeltem. Hátrálni kezdtem ismét a hatalmas fa mögé, ebben a pillanatban érintést éreztem a vállamon, én pedig az eddig felgyülemlett idegesség miatt felsikoltottam. Megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy Paul az.

- Te nem vagy normális! – rivalltam rá. – Eszednél vagy? Komolyan mondom, egyre hülyébb szokásaid közé tartozik ez a folyamatos ilyezgetés.

- Nyugi! Lazíts már egy kicsit… - mondta miközben bevetette a boci szemeket. – Különben sem volt még alkalmunk beszélni a tegnapiakról.

- Jó, majd beszélünk, csak előtte egy kicsit had fújjam ki magamat –mondtam miközben igyekeztem úrrá lenni a testemet gyötrő remegéstől.

Az egyik kidőlt fához mentem és leültem elé, és hátamat neki támasztottam, és mélyeket lélegeztem. Legszívesebben megfojtottam volna… Nagyon jó szokása volt ez a rémisztgetés. Ő is oda telepedett mellém, majd felsóhajtott. Egyértelműen látszott Ő is gyötrődött a tegnapiak miatt – bár az ő értelmében egész más jelentett a gyötrődés. - Majd miután valamelyest kissé megnyugodtam és beszélni bírtam mondtam.

- Kezdheted – motyogtam.

- Nos, ugye a tegnapiakról lenne szó… Mi lenne, ha sétálnánk inkább? – kérdezte miközben felpattant és felhúzott engem is. Először csendben telt a séta, majd végül egy sóhajtás kíséretében megszólalt.

- Mit szeretnél? Mi legyen? – kérdezte mosolyogva.

- Paul… én, nem akarlak megbántani – motyogtam. – De amit tegnap csináltunk az… elhamarkodott volt és meggondolatlan. Szeretlek…

- De valójában még mindig őt – sóhajtotta.

- Jaj, Paul nem! Mindenki azt hiszi, de egyikőtök sem tudja az igazat. Engedd meg, hogy befejezzem! Szeretlek, de úgy, mint a bátyámat, mint a legjobb barátomat, és amit tegnap csináltunk tartok attól, nagyon megkavarja ezeket az érzéseket.

- Akkor miért nem engeded, hogy én viszont szeresselek?

- Paul! Én már megégettem magamat, nem szeretném újra. Most lehet, hogy érdekes vagyok számodra, mert új vagyok, de mi lesz egy hónap múlva? Megszokod, hogy itt vagyok, és hogy ki vagyok, és már nem leszek annyira érdekes… és akkor loholsz más után. Nekem erre nincs szükségem.

- De én nem tenném meg… Én nem vagyok olyan, mint az a dög, aki egyedül hagyott. TE félre ismersz.

- Mindig így kezdődik, „Én sohasem bántanálak, én sohasem tenném meg azt veled, amit mások, én más vagyok…” Ezt már ismerem, és egyetlen egyszer hittem ezt el valakinek, mégis egy hotelszobában végeztem egyedül – hangom egyre jobban felemelkedett, már szinte üvöltöttem. – Aztán ott a drága jó barátod Embry Call! Vele is egyszer játszottam ezt el, egy csók erejéig, másnap mit látok, hopp Nicole karjaiba van borulva. Elég volt! Nekem erre nincs szükségem, és ha még te ezt eljátszod velem… nem, én azt már nem bírnám ki. Elég volt, hogy Jack-nek végig kellett néznie, ahogy folyamatosan le vagyok szedálva a nyugtatóktól és mindenféle vacaktól. S aztán hova mennék? Caren hova küldene egy félholtat, aki totálisan magába van zuhanva?

- Nyugtató? Leszedálva? – kérdezte elhalóan.

- Túl sokat mondtam bocs… - hajamba túrtam és igyekeztem elmenekülni, de mielőtt még elindulhattam volna elkapta a csuklómat és kényszerített, hogy szemébe nézhessek.

- Miért nem tudod megérteni, hogy én, nem akarlak bántani? – kérdezte fogcsikorgatva.

- Mert már nem tudok hinni – suttogtam. – Az álomvilág nem nekem való. Kegyetlen, elhiteti veled, hogy ez tényleg létezik, utána pedig a padlóra küld.

- Mit szeretnél, mit mondjak neked, hogy el hidd?

- Semmit, csak engedj el. – Szorításán nem engedett inkább csak még jobban fogott és remegni kezdett.

- Paul! ENGEDJ EL – hangsúlyoztam ki az utolsó két szót, de ő tovább remegett, görcsösen.

- Paul! – dörrent fel egy hang mögülem. – Engedd el – szűrte fogain keresztül Embry.

Nagy nehezen elengedte csuklómat és megvetve végig nézett rajtam.

- Igazad volt – köpte. – Megnyerted a fogadást… Kőből van a szíve. Itt a pénzed, és én is kérem a tegnapi miatt! – hajította Embry elé a pénzt.

- Fogadás? Kőből a szívem? – néztem rájuk meglepetten, a szemembe könnyek szöktek és igyekeztem ellenállni nekik. – S Te még azt szeretted volna, hogy higgyek neked… köszönöm. Köszönöm mindkettőtöknek.

- Lana várj – kiáltott utánam Embry.

Kifelé rohantam az erdőből. A többiek már idegesen vártak engem, amikor kiértem már patakzott a könnyem. Asa pedig idegesen futott végig az oldalamon. Közben Seth és Leah is ott voltak. Remek az egész bagázs!

- Claire nem lenne gond, ha holnapra tartogatjuk a barátkozást Asaval? – kérdeztem, két sírás közt. Ő némán megrázta a fejét. – Leah hazavinnél?

- Lana, mi a baj? – kérdezte Sam aggódva.

- Semmi – feleltem ingerülten.

- Történt valami? – kérdezte újra Sam, ekkor megjelent Embry és Paul, ez vitte a pálmát.

- Én egy versenyló vagyok, akire fogadást lehet kötni, mi baj lehetne? - ordibáltam kikelve magamból. – Remélem sok pénzt hoztam a házra.

Majd megindultam egyedül, meg sem vártam őket. Szánalmas bagázs, most már tiszta szívemből visszavágytam Coloradóba, és eldöntöttem mindent megteszek, hogy vissza is kerüljek. Ekkor megérkezett mellém Leah, óvatosan rám mosolygott, de én még ezt sem tudtam viszonozni. Beszálltunk autójába és hazafelé indult.

- Mi történt? – kérdezte óvatosan Leah.

- Fogadtak rám – motyogtam. – érted? Fogadtak rám, hogy köböl van a szívem… sőt a tegnapi Paullal az is fogadás volt. Fogadtak rá, hogy megmeri tenni vagy sem.

- Mond, hogy ez nem igaz – mondta elhűlve Leah.

- Ó, pedig de – nevettem fel hisztérikusan. – Elvégre egy versenylóra fogadást szoktak kötni… - fújtam fel, és igyekeztem kézfejemmel letörölni könnyeimet.

- Ne mond ezt… nem vagy az.

- Pedig nagyon úgy néz ki – motyogtam.

Leah tovább már nem is erőltette a beszélgetést. Amikor megálltunk a házunk előtt és akartam kiszállni még utoljára megállított.

- Mit fogsz most csinálni? – kérdezte halkan.

- Haza megyek – feleltem.

- De hát itthon vagy…

- Úgy értem Coloradóba. Az igazi otthonomba. Eddig sem repestem az ötletért, hogy itt legyek, de most végképp nem.

Majd beviharzottam Asaval a szobámba. A szekrényből kifejtettem az összes ruhámat és dolgaimat, majd a bőröndömbe kezdtem passzírozni. Közben írtam Jacknek egy vészhelyzet smst, hogy megyek haza…
Majd közben eszembe jutott az esti buli. Arra elmegyek! Az utolsó éjszakán had érezzem jól magamat… Nem érdekel senki és semmi. Nem hagyom cserben csak azért a csapatomat, mert két ember átvágott engem. Ó ezt az örömöt nem adom meg nekik. Előhagytam a bulira szánt ruhámat, majd egy papírt kerestem és elkezdtem írni Carennek.

Kedves Caren!

Kérlek, ne aggódj értem, haza mentem Jackhez. Sajnálom, hogy így szótlanul lelépek, de egyszerűen nem bírom itt tovább. Próbálkoztam megkedvelni ezt az egész helyzetet, de nem megy… Ha haza értem rögtön telefonálok neked! Jack tud róla, hogy megyek, már írtam neki.
Tényleg nagyon- nagyon sajnálom! Mielőtt még azt hinnéd, hogy ez miattad van, már most mondom nem! Ez csakis az én naivságomnak köszönhető, és ne reagáld túl a dolgokat, kérlek!

Lana.

A papírt félbe hajtottam és rátettem az ágyamra, és mellé a bőröndöket, amikért majd a buli után visszajövök. Sohasem voltam egy szökős teremtés, de most mégis arra kényszerülök, hogy elmeneküljek, elszökjek innét. Ha rajtam múlik, ide többet vissza nem jövök… Természetesen Asa-t sem hagyom itt, elviszem magammal… Jacknek úgy is van, egy birtoka valahol Kentucky felé ahol vissza lehetne szoktatni vagy valami, de nem hagyom magára!
Elmentem lezuhanyozni és átvettem ruháimat. Közben egész végig az erdőben történtekre gondoltam. Egy valamit megtanultam, soha senkiben sem bízhatok meg, a magam ura vagyok, és azt kell tennem, amit én a legjobbnak vélek, most pedig a legjobb megoldás a menekülés volt. Menekülés a szomorúság és a bánat elől. Percek alatt készen voltam, felkaptam magamra a ruhámat és elkezdtem a hajammal babrálni. Most valahogy sokkal több sminket is raktam magamra, hogy eltakarjam a sírás jeleit, s aztán kit érdekel, ha meglátnak egy extra sminkkel… Elláttam Asa-t étellel és itallal majd hagytam egy üzenetet Carennek, hogy a partra mentem a barátokkal. A fejem iszonyatosan lüktetett, ezért fájdalom csillapítókért nyúltam. Talán egyszerre az-az egy túl sok, de talán elég lesz annyira, hogy felejtsek a mai estére. Bedobtam még egyet a táskámba hátha kellene… Az ajtót bezárva az autómhoz mentem és már izzítottam is. Időközben besötétedett és a szél is feltámadt, egyértelmű volt, hogy vihar közelít. Amint leértem a partra leálltam az első helyre, amit csak találtam. Éreztem, hogy a fájdalomcsillapító kezdi tompítani elmémet és egyre jobban kezdtem elzsibbadni és nyugodtabb lenni. Hatott. Már nem érdekelt semmi, csak annyi, hogy eltűnjek innen és átvészeljem a mai estét.
Amint megláttam a többieket oda siettem hozzájuk, mindenki kedélyesen üdvözölt. Majd Brithany kiszúrta, hogy valami nincs rendjén és magához hívott.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Aha… csak a fájdalomcsillapító, amit bevettem… talán túl erős volt – motyogtam miközben orrnyergemet masszíroztam.

- Hagyd ki inkább a mai ugrást – ajánlotta csendesen.

- Az kizárt! Ez lesz itt életem utolsó ugrása, nincs az a pénz, amiért kihagynám!

- Utolsó? Mire készülsz?

- Haza megyek, Coloradóba.

- Ó csajszi! Annyira kár! Na de ne búslakodjunk, adjunk bele mindent! – egy bólintással díjazta mindenki Brithany kívánságát.

Már minden kész volt a sziklához álltunk és én a távolba meredtem. Egyértelmű volt, vihar készült… A hullámok vadul csapkodtak felfelé, és egyre nagyobbak törtek előre. Kifújtam az addig bent tartott levegőt és csak az ugrásra koncentráltam. A mai ugrás nem úgy telt, ahogyan a többi, most valahogy mindenki sokkal jobban fel volt pörögve. A zene is egyre zúzósabb volt és az emberek is, mintha totál megváltozott volna ez a környezet, vagy csak én voltam ennyire fásult? A szikla pereméhez mentünk elhelyezkedtünk, majd ugrottunk. Csodálatos volt, ahogyan emlékeztem rá. Ahogy a szél az arcomba vág és süvöltve szelem végig a levegőt… mindent pénzt megért, s ahogy a jeges tengerbe vetődöm az még jobb volt. Pár pillanatig a víz alatt maradtam és vártam. Közben a tüdőm megtelt a jeges vízzel és rettentően égette a torkomat. Valamire vártam… nem tudom mi volt az, de mintha hiányzott volna valami. Majd a várakozást megunva a felszínre törtem. Fogvacogva úsztam ki a partra ahol már a többiek vártak. Amikor teljesen kint voltam felálltam és feléjük mentem.

- Minden rendben? – kérdezték aggódva.

- Sokáig voltál víz alatt, mi van veled? – lépett elő Max.

- Semmi… - adtam egy határozott választ.

Az egyik kocsi elé mentem és neki dőltem. Molly és Brithany egész éjjel beszélgettek velem, és próbáltak jobb kedvre deríteni. Elmondtam nekik mi történt, amin ők is megrökönyödtek nem hittek saját fülüknek, de ami azt illeti én sem. Nem tudtam elhinni, hogy ezt megtették velem… Majd mikor tényleg nem bírtam tovább Max-hez fordultam. Az agyam újra tompulni kezdett, egyre furábban éreztem magamat…

- Haza tudnál vinni? – kérdeztem fojtott hangon.

- Persze, baj van? – harapott ajkába. – Olyan sápadt vagy…

- Csak furán érzem, magamat kérlek, elvinnél az autómmal? – aprót bólintott és én már mentem is utána. Mielőtt még elértük volna az autómat kiáltásokat hallottam, amik az én nevet kiabálták.

- Mit akarsz? – morrantam rá, mikor közelembe ért. – Újabb fogadást kötöttél rám? Remélem sikeres lesz!

- Nem! Várj, had magyarázzam meg!

- Most éppen melyik barátoddal fogadtál, hogy idejössz hozzám? Quillel? Jareddel? Seth-tel? Mond meg nekik, hogy adják neked a pénzt nyugodtan… és tudod mit? Tartsd meg magadnak a magyarázatodat és hagyj engem békén! – majd nagy puffogva az autómhoz mentem. Ő pedig utánam.

- Lana, kérlek hallgass végig! – kérlelt újra Embry.

- Fulladj meg – köptem még utoljára neki. Majd beszálltam az autóba. – Max, indulj kérlek. – Szinte könyörögve néztem rá, alig vártam, hogy itt hagyjam ezt az egész kócerájt.

Az autó kerekei felcsikorogtak és már indultunk is. Még utoljára annyit láttam, hogy dühösen rávág egy autó tetejére. Már javában kiértünk part térfeléről és az úton haladtunk. Mellettünk hatalmas égig érő fák nőttek és körülöttünk az erdő. Vékony ködfelhő kezdett ereszkedni lefelé. Max rám nézett, majd miután nem tudott mit mondani elfordította fejét. Közben bennem felrémlett egy idézet, ami talán most tökéletesen ide tartozott: „A halál nem a legnagyobb veszteség az életben. A legnagyobb veszteség, amikor bennünk hal meg valami.” – Mert most bennem tényleg meghalt valami. Talán a remény…

- Mikor indulsz? – kérdezte Max szomorúan.

- Valószínű holnap reggel, vagyis a gépem biztos. Ma éjjel még alszom egyet és reggel korán elindulok.

- Nagynénéd mit tud a dologról? – én csendben maradtam meg sem szólaltam. – Szóval semmit…

- Hagytam neki egy üzenetet és majd felhívom.

- Aggódni fog – motyogta. –S a szíved? – tudtam mire gondol, majd egy hosszú percig gondolkodtam a megfelelő válaszon, majd egy újabb idézet jutott eszembe…

- „Semmi sem csöndesebb a hónál. Csöndes, mint a szívem.”

- Nyugi, ez nem lesz mindig így. De remélem, hamar visszajössz! – mondta mosolyogva. Visszamosolyogtam rá, majd újra az útra néztem ahol egy férfi állt.

- Max! Vigyázz! – sikoltottam.

Minden olyan gyorsan történt, az első pillanatban még az úton voltunk, majd hirtelen Max félre rántotta a kormányt. A kocsi megpördült tengelye körül és lefelé gördült az útról. Többször is megpördült velünk. Az ablakok betörtek és a szilánkok pedig csak úgy szálltak mindenfelé. Többször is felsikoltottam, ahogyan az autó pörgött velünk. Majd hirtelen megállt és én lefejeltem valamit. Valami égetni kezdett, vagy inkább szúrni és fájni… Megpróbáltam kiszabadítani magamat az öv fogságából, de nem ment, pár pillanat múlva már nem is akartam küzdeni. Feladtam. A fájdalom testemben egyre fokozódott. Azt kívántam bárcsak vége lenne, bárcsak itt és most mindennek vége lenne…

- Max… - nyöszörögtem.

De válasz nem volt, majd egy hatalmas nagy csattanás meg akartam nézni mi volt az, de nem ment. Pilláim egyre jobban húzódtak lefelé, mintha valami kényszerítette volna őket. Lehunytam szemeimet és átadtam magam valami újnak… minden elsötétült körülöttem. Nem volt más, mint a nagy sötétség. Vége – gondoltam magamban, még utoljára majd teljesen átadtam magam, a sötétség nyújtotta biztonságnak. Nem tudtam mi vár rám, de egyben biztos voltam, rosszabb már nem is lehet…

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Véleményeket most kérnék szépen! Többet, mert így nincs értelme folytatni...