VIII.fejezet

NYOLCADIK FEJEZET

Káosz

Reggel ismét Asa bömbölésére keltem. Szó szerint bömbölt, vagy inkább üvöltött. Remélem, a szomszédok nem veszik arra a fáradságot, hogy lelőjék, magam szeretném megtenni. Nagy pufogva kivergődök az ágyamból, de hát annyira béna voltam, hogy a takaró rácsavarodott a lábamra és elterültem a szoba közepén. Ez annyira Lanas… Velem minden megtörténik valami, ami negatív élményt keltene másokban, én már megszoktam, ez belém van programozva. A bénaság koronázatlan királynője vagyok.
Letekertem lábamról a takarót és lerohantam a lépcsőn. Majdnem hasra estem oly nagy lendülettel próbáltam leugrani, szerencsére a konyha pult időben megtámasztott. Az ajtó irányába futottam, komolyan egyre elviselhetetlenebb volt ez a repedt fazék hangú házi farkas – természetesen a vonyítása.

- Asa! – ordibáltam ingerülten, az ajtón belül.

Feltéptem az ajtót, és a kiskirálylány pedig éppen ott ült a verandán és újra és újra neki állt vonyítani.

- Fejezd be! – szóltam rá. – Berepedt a dobhártyám!

Rám emelte szemeit és mintha vigyorogna, hogy: - Jé! Ez bevált! Sikerült megszívatni Lanat!

- Még egy szomszéd sem próbált meg kilőni véletlen?

- A jelek szerint még nem… de kezdtem félni, hogy nem hagyja abba – szólalt meg a fák mögül egy ismerős hang. Ekkor kilépett, kettőt lehet találni ki volt az, elöntött a méreg még jobban és éreztem bármikor robbanhatok.

- Púp a hátamra… - morogtam magamba. – Mit akarsz? – förmedtem rá.

- Semmi jó reggelt vagy ilyesmi? – nézett rám színlelt sértődöttséggel.

- Borzalmas jó reggelt, csak neked csak most. Megfelel? – húztam fel szemöldökömet.

- Nem igazán, de… - és elindult felém.

Én sarkon fordultam és beviharzottam a szobába. Az ajtót kulcsra zártam, hogy még véletlenül se jöhessen be. Visszamentem a szobámba és elkezdtem készülődni, válaszra se méltatva a kint ácsorgó Embryt. A szobámból lenéztem az utcára épp akkor indította be autóját és ment el.

- Hála Istennek! – nyögtem fel. – Gyűlölöm és gyűlölöm!

Elindultam fürdeni, és hajat mosni. Mire megszárítottam eltelt fél óra, de ma még a hajam is kezdi… A szokottnál jóval hullámosabb lett, avagy göndörebb, de csak az alja a teteje nem, sem a frufrum. Ezért inkább feltűztem frufrumat és ennyivel megoldottam a helyzetet. Felkaptam magamra egy fehér rövid ujjú pólót mindenféle színes cikk-cakkal, és egy csíkos pulóvert, aminek az eleje ki van vágva, valamint egy újabb világos koptatott farmert és szegecses övemet. Feltettem karkötőmet, amit még Amytől kaptam. Így ez az együttes igazán rocker hangulatot keltene bárkiben… Konyhában elkészítettem a reggelimet és falatozni kezdtem, majd az órára pillantva megláttam mennyi az idő. Már majdnem nyolc, 15 perc híján. Egy és fél óra volt mire elkészültem? Remek… most rohanhatok.
Felkaptam táskámat és beletettem Renesmee füzetét is, majd az ajtó felé mentem. Ami aztán be volt zárva.

- Ó hát persze! – ütöttem homlokomra.

Teljesen elfelejtettem, hogy Embry elől bezártam magam. De hol a kulcs? Az egész házat körbe rohangásztam, míg végre megtaláltam a szék alatt, újra az órára sandítottam, nyolc lesz 10 perc múlva. Feltéptem az ajtót és lerohantam a furgonomhoz. De mielőtt még oda értem volna, eszembe jutott Asa.

- Asa! – kiáltottam a nevét.

De sehonnét sem jött elő, körbe futottam a házat semmi… Remek elindulok hátha lement a La Push felé. Amint sikerült beülnöm már indítottam is. Vagyis csak indítottam volna… ugyanis a drágaság kettőt köhécselt és ennyi.

- Gyerünk! – kérleltem. – Csak most ne hagyj cserben! Bármikor lerobbanhatsz csak ne most! Kérlek!

De semmi haszna nem tudtam beindítani. Ki pattantam az ajtót dühöngve vágtam be. A motort felnyitottam és megpróbáltam kitalálni mi lehet a baja. Meghúztam egy valamilyen kulcsot, és újra megpróbáltam beindítani, de semmi.
Újra kiszálltam és mérgemben bele rúgtam a gumiba, ami aztán nem kis fájdalmat okozott.

- Au! – rikkantottam fel. Komolyan mondom ez a nap egyre jobb! – És még ha őkelme farkas asszonyság itthon lenne! Nem most törne, rá a mehetnékem van, de Asa vagyok szindróma! – morogtam hangosan hátha meghallja, de e helyett egész más hallotta meg.

- Elvigyelek? – nézett rám Embry, és próbálta nem elnevetni magát.

- Nem kell! – vágtam rá.

- Pedig szívesen elviszlek.

- Én meg szívesen visszautasítom – feleltem flegmán. – Asa! – kiáltottam újra.

- Már nincs itt – felelte könnyelműen. Elsápadva néztem rá, mire érdekes arckifejezésemen elnevette magát.

- Hol van? – sziszegtem.

- Úton a La Push felé, Seth levitte.

- És ezt csak most mondod? – förmedtem rá.

- Aha, úgy tűnik – majd elpukkadt a nevetésben.

- Pukkadj meg! – morogtam, amikor elhaladtam kocsija mellett.

Egyenesen a másik járdára mentem, hogy gyalog menjek iskolába, ami elég messze van, de inkább gyalogok, mint sem beszálljak mellé. Ekkor felhördült az autója és elindult, szívből reméltem értette a célzást és haza indul, ám mivel én vagyok Lana Cortes ezért nehogy már úgy történjen valami, mint ahogy én szeretném.

- Na, szállj be, elviszlek.

- Mondtam már nem kell – feleltem. – Szeretek sétálni.

- Nem úgy tűnik…

- Nem vetted még észre, hogy neked semmi nem tűnik úgy – forgattam a szememet.

- Beszállnál végre? – kérdezte újra.

- Nem, és nem is fogok.

Gyorsabban szedtem a lépteimet, de neki még ez sem kottyant meg, mivel autójával, kicsivel gyorsabbra vette a tempót. Rettentően idegesített, hogy követ párszor megfordult a fejembe, hogy elrohanok, de az még valamelyest kicsinyes ötletnek bizonyult bár… erősen szimpatizáltam ezzel a gondolattal.
Oldalra sandítottam, és láttam erősen vigyorog. Helyes volt, igen szó szerint egy jóképű Adonisz, kigyúrt izmos felső teste és azok a gyönyörű barna szemek és az a hozzá illő fekete haj… Túl szép volt, hogy igaz legyen. Mármint, hogy egy ilyen „pasi” utánam rohangáljon. Biztosan csak nincs éppen kivel játszadoznia és én erre tökéletes alany lennék. Be kell, hogy valljam megtetszett, de tudtam ez az egész az ő részéről biztosan nem őszinte. Ezért mindent meg kell tennem, hogy lepattintsam magamról és keressen magának jobb alkalmi partnert, ha erre minden módszer szükséges én, akkor is megteszem!

- Még mindig itt vagy? – kérdeztem mogorván, magam elé nézve.

- Azt hiszem – vont vállat.

- Nincs véletlenül valahol másutt dolgod?

- Hát, amint látod nincs – mosolyodott el – maximum annyi, hogy elviszlek a suliba, de ha neked ez így jó, hogy követlek… felőlem legyen.

- Nem! Menj haza, és hagyj engem békén! – dühöngtem.

- Nem tehetem – felelte.

Felmordultam és befordultam egy sarkon, szerencsémre, pont ott volt Pete és Max. Éppen a furgonjukba pakoltak be pár dolgot, úgy gondoltam pont megfelelő alkalom arra, hogy végleg búcsút intsek Embrynek.
Se szó, se beszéd nélkül megindultam feléjük futva.

- Sziasztok! – köszöntem végül nekik.

- Szia – köszöntött ujjongva Max és magához ölelt. Amilyen gyorsan csak lehet kibontakoztam öleléséből hisz nem vagyunk ennyire jóba, de látszatnak megteszi. Micsoda egy önző dög vagyok…

- Elvigyünk? – kérdezte Max.

- Aha, jó lenne. Persze ha nem lenne gond…

- De hogy is, megtiszteltetés – vigyorodott el Pete.

A kocsihoz léptem és Max betessékelt az anyós ülésre, így Pete a hátsó ülésre lett száműzve. A visszapillantó tükörből láttam Embry elképedt arcát és dühét egyszerre. Reméltem érti mit akartam evvel elérni és békén hagy végre. A fiúk a kocsiban egész végig poénkodtak egymással, míg én csak a visszapillantó tükröt bámultam és azt, hogy követ.

- Amúgy ez a srác mit akar tőled? – kérdezte Max.

- Fogalmam sincs – igen, ez volt a találó válasz, fogalmam sincs, róla mit akar, mit gondol, és mit érez.

- Elég idegesítő, ahogy követ – morogta Max. – Megszívatjuk egy kicsit? – nézett kajánul Petere, akinek ugyanolyan széles vigyor ült arcán, s alig észrevehetően bólintott.

- Kapcsold be az övedet – mondta nekem Pete.

Én engedelmesen hallgattam rá, amikor az övem pattant, Max rálépett a gázra és teljes erővel száguldani kezdett. A rémülettől az övembe markoltam, és lélegzetem egyre gyorsabb lett. Max és Pete kórusba röhögtek fel, egyedül az én tekintetem maradt rémült. A városban többel hajtottak a megengedettnél, csak remélni tudtam, hogy egy rendőr sem szúr ki egy százzal tépő furgont. Ekkor egy éles kanyart vettünk be, mire a kocsi kerekei hangosan felcsikorogtak, én pedig neki vetődtem az ajtónak.

- Nem lassítanátok le? – fakadtam végül ki.

- Jól kezdted – kacagott fel Pete. – Mindjárt a sulinál vagyunk, bírd ki ezt a pár percet.

- Nyugi innentől kezdve, már nem hajtok gyorsan – nézett rám Max bűnbánóan. – Swan rendőrfőnök erre szokott tekeregni, nem szívesen találkoznék vele.

- Betoji – mondta gúnyosan Pete.

- Nem is tudom, én nem mondanám betojinak azt, aki félti a jogsiját és egy felesleges cirkuszt nem akar – mondtam kurtán Petenek. – Inkább azt mondanám, hogy normális.

- Köszi – mosolyodott el Max. – Pete nem is tudom vajon miért pont én, furikázlak… Ó igen, eszembe jutott, mert egy tulok vagy és elvették a jogsidat.

Pete duzzogva vissza hanyatlott az ülésére. Amint oda értünk az iskolához leparkoltunk, és kiszálltam. A fiúk még kivettek egy két dolgot, szemem az iskola kapujához tévedt, ahol Embry Call állt fekete autójával. Engem bámult és arca nyugtalanságról és dühről tanúskodott. Ezennel az első pont kipipálva… dühös rám. A fiúkat megvárva elindultunk az iskola felé, Max a vállamra helyezte kezét. Reméltem ezt is látja Ő, nem fordultam vissza, inkább csak előre felé néztem valamint Maxre néha.

- Hát köszönöm a fuvart, majd ebédkor találkozunk – mondtam a fiúknak.

- Remélem – mosolyodott el Max.

Megfordultam és elindultam az első órám helyszíne felé, a C épületbe. Ahogy beléptem a terembe megláttam Renesmeet, oda mentem hozzá mosolyogva.

- Leülhetek? – kérdeztem, attól tartottam talán Bradnek foglalja.

- Hát persze – mosolyodott el.

- Brad hol van? Neki is Történelem órája lenne, nem?

- De igen, csak… elaludt.

Ekkor belépett a terembe Mr. Meyer. Az osztályt üdvözölve helyére fáradt és elkezdte az órát.

- Ugye tegnap nem vesztetek össze? - kérdezte Renesmee aggodalmasan.

- Kivel? – adtam az ártatlant, pedig pontosan tudtam kire gondol.

- Szerinted? – horkant föl. – Természetesen Embryre gondoltam.

Fújtattam párat és szememet forgattam. Nem volt kedvem róla beszélni, sőt… Említésre sem akartam méltatni. Majd fejemet lehorgasztottam, és elhúztam a számat.

- Szóval igen… - sóhajtott fel. – Miattam?

- Nem, dehogy! Miért veszekedtünk volna miattad?

- Hát… mert olyan furcsán reagált, amikor meglátott. – Remek már neki is feltűnt, most ugyan mit találjak ki?

- Egyáltalán nem miattad veszekedtünk, és… inkább hagyjuk.

- Ennyire megbántott? – kérdezte aggodalmasan.

Megvontam vállamat, és újra az órára próbáltam figyelni.

- Miért nem próbálsz meg beszélni vele? – faggatott újra Renesmee.

- Mert nem akarok, elegem van belőle!

- Pontosan miből?

- Abból, hogy folyamatosan hangulat változásai vannak. Egyszer tök rendes és kedves egyszóval el lehet tőle ájulni, néha meg kedvem lenne az ereimet vágni, annyira bunkó.

- Pasi… Tudod néha Jake is ilyen.

- Biztosan nem…

- Békülj ki vele – suttogta. – Hidd, el megéri.

- Na persze, hogy aztán megint valami cifrát vágjon hozzám… Legegyszerűbb, ha elkerülöm.

- Az nem lesz olyan egyszerű… te is igen sokat járkálsz, a La Pushba.

- Akkor megoldom, hogy ne kelljen, vagy ha igen akkor ne találkozzam vele.

- Hát… én a helyedbe…

- Miért akarja mindenki ennyire, hogy kibéküljek vele? Mindegy hagyjuk, innentől kezdve ezt a témát ejtjük.

- Ahogy akarod – mondta végül.

Az óra további része igen csendesen telt, Renesmee már nem faggatott tovább, sőt nem is látott el tanácsokkal sem. Aminek azt hiszem még örültem is.
Óra végén elköszöntem tőle és elindultam a következő órám helyszínére, szerencsére tök egyedül voltam, mármint senki olyan ismerős. Ebédidőig az összes órát kihúztam valahogy, még ha némelyik igazán szenvedés volt. Elindultam az ebédlőbe ott pedig már foglalták az asztalt.

- Sziasztok – köszöntem nekik.

- Hello – köszöntek fel kórusban.

- A barátod keresett – mondta maga elé bámulva Max.

- Barátom?

- Igen az, aki reggel követett – felelte Max. Brithany és Molly összenéztek, nem értették miről is van szó.

- Nem a barátom! - vágtam rá. – Egyébként mit akart?

- Semmit csak tudni akarta hol vagy…

- Mit mondtál neki? – kérdeztem gyorsan.

- Azt, hogy a dolgodon, és hagyjon békén, erre ő még beszólt nekem valami olyat, hogy tartsam magam távol tőled és elment.

- Á, ne foglalkozz vele, idióta. – morogtam.

Ekkor megcsörrent a telefonom.

- Hallo – szóltam bele.

- Szia Lana, Caren vagyok. Suliban vagy még?

- Igen, ebédelünk.

- Ó értem. Mikor indulsz haza?

- Hát nem sokára… még egy kicsit maradok és megyek.

- Rendben, akkor kérlek, ugorj be Embryékhez és hívd át vacsorára – mondta egyszerűen.

- Mi? Miért?

- Mert… szeretném, ha ma átjönne vacsorázni.

- De,én nem akarom, hogy átjöjjön! Sőt látni se akarom!

- Ne vitatkozz, csak hívd át! – parancsolta. – Morley 5-ben lakik, magas ház, sárga falakkal és fehér ablakokkal. Ha nem teszed, meg inkább ne gyere haza…

- Rendben, de én nem vacsorázok akkor otthon – fújtattam.

- Majd meglátjuk. Akkor nyolcra hívd. Szia.

S ennyivel kinyomta a telefont. Remek! Egyszerűen fantasztikus! Most ismét láthatom… De talán nem halok bele abba a vacsorába, hiszen én nem fogok foglalkozni vele, és a mai reggel után nem is olyan biztos, hogy eljönne… Nagyon remélem! Duzzogva eltettem a telefonomat és nagyot sóhajtottam.

- Mi az? – kérdezte Max.

- Semmi… - feleltem közönyös hangon.

Körülnéztem a terembe hátha megpillantom Renesmeet, és talán ő tudja, hol lakhat Embry. Pár asztallal arrébb sikerült is meglátnom, éppen Brad társaságában ült.

- Mennem kell, sziasztok. – búcsút intve a többieknek elindultam Renesmee felé.

Brad elkezdett fintorogni, de Renesmee oldalba bökte, ahogy azt észrevettem.

- Sziasztok. Leülhetek?- mutattam az egyik üres székre.

- Persze – mosolyodott el Nessie. – Mi újság?

- Semmi, csak éppen mehetek Embryhez… - sóhajtottam fel, majd szem forgatva leültem.

- Mi? Megfogadtad a tanácsomat? – vigyorodott el újra, s kezét a fejének támasztotta.

- Én nem… de Caren viszont beszervezte Őt egy vacsorára hozzánk.

- És? – nyögött fel unott hangon Brad.

- Nekem kell meghívnom… vagyis el kell mennem hozzájuk. – motyogtam, lehajtott fejjel.

- Na, látod erről beszéltem – mondta diadalittas hangon Nessie – nem kerülheted el, legalábbis sokáig nem. Mindig lesz valami, ami miatt találkozni fogtok.

- Tudod, hol lakik? – kérdeztem mélyet sóhajtva.

- Persze, elviszlek hozzá – ajánlotta fel. – És kérlek, ezen túl szólíts csak Nessienek. Akkor induljunk, úgy sincs már több óránk… Brad ugye nem baj?

- Nem csak menny – felelte közönyös hangon. – Majd szólok otthon, hogy később érsz haza.

- Kösz, tesó – mosolyodott el.

Mosolyogva felálltunk az asztaltól és elindultunk a kijárathoz. A parkolóban Nessie egy tűzpiros Porseehoz vezetett. Tátott szájjal bámultam ezt a gyönyörűséget. Milliomos szülei lehetnek… Furcsa ábrázatomon jót kuncogott a velem szemben álló nőszemély. Amint beültünk megéreztem a bőr illatát, hát ez valami eszméletlen.

- Jó mi? – kérdezte nevetve.

- Bámulatos – ámuldoztam. – Csak a tiéd?

- Persze, születésnapomra kaptam a családomtól.

- Pazar – ennyit tudtam mindössze kinyögni.

Lassan felmorrant a motor, nem-nem is, nem morrant inkább dorombolt, mint egy macska. Óvatosan kikanyarodtunk a forksi gimnázium parkolójából és elindultunk a város felé. A városban minden csendes volt, kevesebb volt most a mozgás, mintha eltűnt volna az élet. Egy-egy ember járt mindössze az utcákon. Ahogy elhaladtunk a pizzázó mellett észrevettem, hogy felújították amióta itt vagyok. Előtte telis tele virágokkal, petúniával, gerberával, liliommal és minden féle dekor virággal. Sokkal hangulatosabbá változtatta ez a pár virág, még így kívülről is. Alig fordultunk be pár ház sarkinyit Nessie egy nagy ház előtt állt meg, a ház maga halványsárga színű volt, ablakkeretei fehérek valamint az ajtó is. A ház előtt virágok százai álltak, s mellette egy hatalmas nagy fa, akkora ágakkal rendelkezett, hogy teljes testsúlyommal is ráalva elbírt volna – alkalmas a szökésre.

- Na, nem mész be? – kérdezte mosolyogva Nessie.

- Nem is tudom… - morfondíroztam. – És ha felhívnám?

- Most már itt vagyunk, menny nyugodtan. A mamája kedves és biztos vagyok benne, hogy repesni fog az örömtől, hogy a kicsi fiához egy ilyen lány állít be.

- Csak ne örüljön annyira, a drága fiát egy kanál vízbe megfojtanám – dörmögtem.

- Jó, értem. Csak menny! – nógatott. – Itt megvárlak.

Nagy sóhajtás közepette kikászálódtam a kocsiból és elindultam a házhoz. A járda szélén egy világos barna színű postaláda állt, Call névre. Mellette virágok, telis tele. Visszanéztem Nessire és fintorogtam egyet, mire ő mutató ujjával az ajtó felé bökött. Újra az ajtó felé mentem, a három fokos kis lépcsőt átszelve, szembe találtam magam az ajtóval. Az ajtó mellett oldalt egy fehérre festett pad állt és mögötte korlát. Az ajtón pedig egy „Üdvözöllek” feliratú kis biléta lógott. Megnyomtam a csengőt és vártam, hogy jöjjön valaki.
Renesmeenek csakugyan igaza volt, anyja nyitott nekem ajtót. Amikor megláttam azt hittem Caren testvére, hasonlóan fekete haj csak éppen közép hosszú volt és feltűzte.

- Jó napot! A nevem Lana Cortes, Embryt keresem.

- Á szia. Hallottam már rólad – mosolygott. Úr isten miket mesélhetett rólam? – Mindjárt szólok neki, gyere beljebb!

- Ó, nem köszönöm sietek haza, csak egy percre jöttem. – motyogtam szégyenlősen.

- Akkor várj itt, szólok neki – mondta egy széles mosoly kíséretében.

Arrébb álltam az ajtótól és visszanéztem a piros autóra és a benne ülő lányra. Annyira mosolygott, hogy félő volt bereped az arca… láthatóan tetszett neki a helyzetem.

- Szia – köszönt valaki a hátam mögül, megperdültem tengelyem körül és láttam Embry az, mosolyogva állt velem szembe. Egy kockás inget viselt egy farmer kíéretében.

- Szia – motyogtam zavartan. – Csak azért jöttem, hogy szóljak Caren nyolcra vár hozzánk vacsorára.

- Szóval Ő akarja, hogy mennyek? – egyik szemöldöke felszaladt.

- Igen – bólintottam óvatosan.

- Akkor nem megyek – vont vállat.

- Mi? – nem hittem a fülemnek. – Mi az, hogy akkor nem jössz?

- Ha te hívnál, akkor mennék, de így nem.

- Még, hogy én hívjalak… - hördültem fel. – Te bántasz meg és én hívjalak engesztelő vacsorára…

- Akkor miért vagy itt? – kérdezte cinikus hangon.

- Mert Caren kért meg, hogy hívjalak el… Elhiheted egyáltalán nem volt kedvem hozzá, hogy idejöjjek…

- Felesleges volt idejönnöd, am úgyse mentem volna el, ha te hívtál sem!

- Rendben, ahogy akarod – morogtam.

Hátat fordítottam és dühösen elindultam le a lépcsőn. A járdához érve felkaptam telefonomat és tárcsázni kezdtem egy számot.

- Halló – szólt bele Max.

- Szia, Max, Lana vagyok.

- Ó, épp téged akartalak hívni, hogy lesz, egy buli lent a parton lenne kedved eljönni?

- Hát persze, hogy lenne! – mondtam vidáman.

- Remek, 6-re érted megyek – ajánlotta.

- Rendben, de kérlek, a háztól valahol távolabb állj meg és hívj fel, ha ott vagy - kérleltem.

- Rendben akkor, szia.

Ezzel kinyomta a telefont. Visszamentem a kocsihoz és beszállta, becsapva magam mögött az ajtót. Nessie értetlenül nézett rám.

- Mit mondott? – kérdezte. – Pontosan…

- Azt, hogy felesleges volt idejönnöm, és, hogy amúgy sem jött volna el, ha én hívom is.

- Hát ez egy tuskó… - hördült fel.

- Menjünk inkább innen, ezt a házat még látni sem akarom!

Az út további részében újra elmondtam, hogy mit mondott, mire ő csak annyit tudott felelni, hogy – pasi vagy éppen, tuskó.
Nem különösebben érdekelt, Carentől majd kapok, de nem érdekel. Nem tehetek róla, hogy bunkó és kicsinyes és… és… nem tudok már rá mit mondani. Bár lehet a reggel, amit csináltam az miatt ilyen dühös rám. Talán egy kicsit túlzásba vihettem, nem kellett volna olyan szemét módon ott hagynom. Későbánat, ennyi volt. Végre mostantól ő is utál. Hát nem ezt akartam? Nem azt akartam elérni, hogy megutáljon? Sikerült, örülnöm kéne… de e helyett inkább még rosszabbul éreztem magam. Talán mélyen legbelül én is akartam ezt a vacsorát… ebben a pár napban volt alkalmam megkedvelni, már amennyit mutatott jóformájából…
Renesmee kitett engem a házunk előtt én pedig sóhajtások közepette elindultam. A verandán ülve találtam ott Pault, Asaval.

- Szia! – köszöntem neki.

- Mi újság feléd? – kérdezte vidáman.

- Semmi, épp most jöttem a barátodtól. Nem jössz be? – mutattam a ház felé.

- Felőlem – vont vállat, és még egyszer hátra nézett.

Elindultunk befelé a házba egyenesen a konyhába mentem ő pedig utánam.

- Amúgy kitől? Embryre gondolsz?

- Igen, arra a hólyagra! Egyébként kérsz? –mutattam az innivalóra, lassan bólintott én pedig töltöttem neki egy pohárba majd oda toltam elé.

- Mit csinált már megint? –s azzal a lendülettel már kapott is a pohár után.

- Semmit, csak bunkómód visszautasította a vacsora meghívást. De nem én akartam, hogy jöjjön, hanem Caren! – emeltem fel mutatóujjamat, amikor kimondtam az utolsó nevet.

- Mit mondott? - kérdezte, majd nagyot kortyolt a narancsléből.

- Azt, hogy felesleges volt idejönnöm, és, hogy amúgy sem jött volna el, ha én hívom is. – hirtelen köhögni kezdett, mire talpra ugrottam, hogy segítsek, de Ő már intett is, hogy jól van és én visszaültem a székemre.

- Fogalmam sincs mi baja lett hirtelen… - majd megköszörülte a torkát.

- Engem őszintén nem is érdekel, viszont az jobban, hogy Caren kitekeri a nyakamat!

- Ugyan miért? – kérdezte vigyorogva.

- Mert megkért, hogy hívjam el és lelkemre kötötte- emeltem fel újra mutató ujjamat, és nagy levegőt véve kezdtem bele. - valamint azt mondta inkább haza se jöjjek, ha nem jön el. Szóval most Caren azt fogja hinni, hogy nem hívtam el, vagy ha el is hívtam, akkor mocsok módon és azért nem akar jönni… - fejemet a pultra hajtottam és mélyet sóhajtottam.

- Komolyan mondom tizenkilenc éves a srác, de hülyébb, mint egy ökör! – hadonászott felemelt kézzel.

- Tizenkilenc? Azt hittem tizennyolc… - pattantak fel hirtelen szemeim.

- Á, csak lesz hamarosan… de mindegy, lényeg, hogy egy ökör. Majd rábeszélem én. – mondta, és egy újabb mosolyt küldött felém.

- Ne! – csattantam fel, minek következtére meglepődött. – Ne! Inkább ne! – könyörögtem neki keservesen, aminek következtében igen meglepődött. - Hagyd! Ne szólj neki, kérlek Paul! Inkább legyek szobafogságra ítélve vagy bánom is én mire, de ne, mert csak összevesznétek és csak még nagyobb cirkusz lenne ebből! Ha nem akar, ne jöjjön! Amúgy is kicsit én is hibás vagyok abban, hogy nem akar jönni. Gondolom, tudod, hogy tegnap összevesztünk és ma reggel viszont én voltam vele szemét…

- Tudok mindenről – felelte egyszerűen. – De az, hogy ott hagyatd szó nélkül nem volt akkora marhaság, mint amit ő vágott a fejedhez tegnap.

- Lényegtelen, én is megbántottam… úgy, hogy mindegy. Ne szólj neki, kérlek!

- Rendben, ahogy akarod. Amúgy királykisasszony egyre jobban halad – mutatott Asara, aki éppen a kanapén terpeszkedett -… ma már bent volt egy falkában is.

- Lefelé a kanapéról! – kiáltottam rá, majd újra Paulhoz fordultam. - Mi? Más farkasokkal volt? Komolyan? – néztem rá döbbenten.

- Aha, és egész jól kijött velük. – ekkora órájára pillantott. – Hu, ennyi az idő, sajnálom, de mennem kell, Rachellel találkozom. Szia.

- Szia és köszönöm!

Gyorsan kirohant a házból és eltűnt. Én felmentem az emeletre a szobámba, Asa már az ágyamon volt elterülve. Neki álltam tanulni, de nem sok hatást értem el. Az agyam folyamatosan kattogott, mindenről csak éppen a tanulni valóról nem. Oda mentem az ágyamhoz leültem és néztem, ahogy Asa fekszik. Rápillantottam az órámra, már csak két óra és elmegyek. Caren valószínű meg fog ezért ölni, de hát amúgy is megtenné, hisz Embry nem jön el… vagy legalábbis azt hinné, hogy én direkt nem hívtam meg. Elővettem táskám zsebéből az mp3 lejátszómat és hallgatni kezdtem Flyleaf - Im So Sick számát. Nagy kedvencem volt… őszintén csodáltam a lányt, hogy valakinek ilyen szép hangja legyen. Hát igen… az én formám is valahol a rocknál van leginkább. Az összes zeneszámot, amit csak találtam az mp-n végig hallgattam, és újra ránéztem az órára, egy óra és hat lesz. Felpattantam az ágyról és elkezdtem készülődni. Legelső utam a fürdőszobába vezetett letusoltam és megmostam a hajamat is, nem siettem el a tusolást egyrészt, mert most csak az enyém volt a víz és élvezhettem a forró vizet, másrészt amúgy sem tudtam volna…
Lekaptam a fogasról a törölközőmet – amit nagy üggyel, bajjal meg is találtam, mivel tiszta pára lett minden. A tükör elé léptem és letöröltem róla a pára egy kisebb részét, majd kimentem a szobámba a szekrényemhez, hogy ruhát kerítsek. Úgy döntöttem egy rövid farmer nadrágot húzok, aminek eleje ilyen szabdalt, vagyis feslett eredetileg is, hozzá egy fekete trikó pántos pólót, aminek egy piros csillogó szív volt és azon két ördögszarv és még mellette felirat, elővettem egy pulóver félét, de az is rövid ujjú volt, majd fehérneműt is kerítettem. Ahogy akartam vissza indulni a födőszobába hirtelen elejtettem az egyik ruhát, mivel egyik kezemmel a törölközőt tartottam magam körül a másikkal a ruhákat fogtam – és nem csak a ruha esett le, hanem én is. Egy jókora hasast lenyomtam. A szőnyeg miatt, ami felgyűrődött én meg nem vettem észre. Mérgesen felkászálódtam a padlóról és visszamentem a fürdőbe. Felvettem ruháimat, majd neki álltam hajat szárítani, úgy döntöttem, hogy most az átlagostól eltérően megengedhetek magamnak egy hullámosabb frizurát. Majd felvettem ruháimat, és visszatáncoltam a szobámba felvettem a ruhámhoz leginkább illő nyakláncomat, egy egyszerű holdat ábrázoló medál volt, aminek közepén egy kis karika volt és váltotta a színét. A fürdőszobában még egy kis sminket is magamra tettem, a szokottnál kicsit extrább volt, de mégsem kihívó, amolyan egyszerű. Ránéztem a szobámba lévő órára, 5 perc múlva hat, ekkor megcsörrent a mobilom is.

- Szia, itt vagyok a házatok előtt, vagyis nem pont a házatok előtt – mondja Max boldogan.

- Ó, remek – felteltem ugyanolyan boldogan. – Pár perc és lent leszek.

Kinyomtam a telefont és lefutottam a bejárati ajtóhoz a cipőmért, hosszított szárú fekete tornacipő volt oldalt aranyozott színnel és fűzővel és tépőzárral egyaránt ellátva. A házban mindenhol lekapcsoltam a villanyt, és a konyha asztalra tettem Carennek egy cédulát, hogy hamarosan jövök. Majd visszamentem a szobámba felkaptam magamra a cipőmet.

- Te most maradj itthon – mutogattam a padlóra. – Nem jössz velem, itthon maradsz! A kajád ott van a konyhában.

Bánatosan pislogott párat és visszament a helyére lefeküdni. Én pedig az ablakomhoz mentem, hogy ott másszak ki. Kimentem az erkélyre és óvatosan megpróbáltam leugrani, a landolást sikeresen végrehajtottam. Megkerültem a házat - mivel a szobám az erdőnek néz – és a főúthoz siettem, ahol Max parkolt.
Már mosolyogva várt rám, beszálltam mellé a kocsiba és nagyot sóhajtottam.

- Üdv újra itt –mosolyodott el újra. – Örülök, hogy jössz!

- Én is – feleltem, és ezt őszintén is mondtam, mivel nem volt kedvem ma otthon maradni.

- Ismered a Push felöli partszakaszt? – kérdezte komoran.

- Nem, talán oda megyünk? – kérdeztem ijedten.

- Igen, van egy tuti jó hely, ahol nagy bulikat csapunk és sziklaugrásokat csinálunk – itt tartott egy kis szünetet – versenyszerűen.

- Remek – feleltem vidáman. – Mindig is ki akartam próbálni a sziklaugrást.

- Akkor induljunk – elindította autóját.

Az út elég csendesen telt, java részt inkább zenéket hallgattunk, meglepő, hogy Ő is szereti azokat a zenéket, amiket én… egyáltalán nem néztem volna ki belőle…
Ahogy megérkeztünk a partra kiszálltam az autójából és körbenéztem.

- Hűha – ez volt az egyetlen jó szó arra a látványra.

A zene hangosan ment, mindenhol fiatalok voltak és egy hatalmas nagy tűz, amit néhányan körül vettek és táncoltak. Voltak, akik fürödtek és voltak, akik táncoltak, beszélgettek esetleg a barátjukkal enyelegtek.
Gondolataimból Max vert fel, kezét vállamra helyezte és elmosolyodott.

- Na, nem is akarsz jönni? – kérdezte mosolyogva, és felém nyújtotta a kezét.

Szemöldököm felhúztam és ő értette mit akarok ezzel jelezni, megindultunk a part felé együtt. Ha én haza érek, mit fogok kapni, istenem… de valahogy ez a gondolat most örömmel töltött el, nem tudom honnan jött ez az érzés, de örültem. Mosolyogva vetettem bele magam a nagy betűs élet bulijába.