VII.fejezet

HETEDIK FEJEZET

Sértődések

Ahogy hazafelé tartottam idegességem, nem hogy csökkent volna, hanem csak tovább nőtt! Asa bekéredzkedett mellém az ülésre, ilyet még soha nem csinált, de most látszólag őt is nyugtalanította valamit. Fejét ölembe hajtotta, és nyöszörgött, én csak egyik kezemmel végig simítottam fejét, nem figyelhettem rá túl sokáig. Egy ideig biztos nem akarom látni a lépét, hogy lehet ekkora tuskó? Miért kell megszabnia kivel, barátkozzak? Az utóbbi időben azt vettem észre, egyre jobban fel tud dühíteni, de már enyhe apróságokkal is.
Ahogy megláttam az ismerős citromsárgára festett házat, tudtam itthon vagyok. Megálltam a garázs előtt, és kiszálltam, megvártam, míg a jól nevelt házi farkas is kikászálódik. Majd haragos léptekkel bementem a házba. Caren persze nem volt otthon, amit jelen helyzetben nem is bántam… Táskámat hanyagul a nappali kanapéjára tettem, ami teljesen el is tűnt a fekete bőr színe közt. Egyenesen a konyhába lódultam, ahol elővettem a hűtőből a narancslét. Nagyot kortyoltam belőle. Éreztem, ahogy minden egyes korty lecsúszik és égeti torkomat… Még az innivaló sem esett jól, enni már nem is volt kedvem, noha rettentő éhes voltam. Ordasom már ivott-evett és felvetődött szobámba. Felballagtam én is hozzá, már az ágyamon volt elterülve, úgy döntöttem és is lepihenek egy kicsit. Holnapra nincs nagy tanulni valóm, és Renesmee majd úgyis áthozza, ami kell Caren meg majd felébreszt. Átöltöztem, majd elnyúltam az ágyon, nem is kellett várni sokig az álomra. Rögtön elnyelt magával az öntudatlanság, és meglepő módon élveztem.
Álmomban egy mezőn voltam, körülöttem fák, amelyek halkan susogtak a szél lengedezése miatt. A szél meglibbentette hajamat, majd kísérteties nevetést hallottam, majd azt, hogy valaki a nevemet mondja. Körülnéztem, sehol senki. A nap, fényesen tűzött a füvön harmat cseppek lógtak. Ekkor az erőből megjelent valaki, bőre rézszínű volt, arcát nm láttam kezét kinyújtotta felém és nevemet suttogta és arca mosolyba húzódott. Majd a mező másik végéből is előjött valaki, Renesmee volt az bőre fényesen csillogott, visszaverve a nap sugarait, ő is kezet nyújtott felém és kérte, hogy kövessem. Majd mögötte megjelentek még többen, az ő bőrük is csillogott. A másik személy a rézbőrű ismét nevemen szólított, azt akarta, hogy vele menjek. Mindkét fél magához akart valahogy hívni, de én bénultan álltam köztük és nem tudtam dönteni.
Majd kezdtem álmosodni, és pilláim egyre jobban ragadtak le, szuszogást hallottam még utoljára. Majd felébredtem, a szuszogást, mint kiderült Asatól hallottam, egészen közel feküdt hozzám, orra a fülemnél volt. Körülnéztem, már javában besötétedetett, felkeltem. Kóvályogva leindultam a lépcsőn abban a hitben Caren már megjött. Csak ugyan igazam volt, épp a konyhában volt és főzött.

- Szia – köszöntem neki.

Ő csak biccentett és tovább csinálta dolgát. Hollófekete haja felkötve, mint általában mindig.

- Milyen volt a suli? – kérdezte végül, merő kíváncsisággal.

- Remek… - mondtam egyszerűen. – megismertem pár embert, köztük Renesmee Cullent, aki megjegyzem nagyon jó fej lány! – ezt igyekeztem kihangsúlyozni.

- Nem tudom, nem igazán ismerem – vont vállat. – Annyit tudok, hogy az édesapja Carlisle a korházban dolgozik.

- Hát a szüleiről nem beszélt, viszont, ma átjönne hozzánk. Hozna nekem egy füzetet. – Caren egy pillanatra ledermedt úgy tűnt, nem hisz a fülének, majd gyorsan hozzá tettem – Ha nem bánod persze…

- Nem! Nyugodtan jöhet! – Tovább kezdet kavargatni főztjét – Mikor jön?

- Nem tudom… - most jutott eszembe, hogy ezt meg sem beszéltem vele – Elvileg most valahogy kellene jönnie, hisz este van már…

- Rendben. Remélem, szereti a spagettit, mert az főzök – gondolkodott el egy pillanatra.

- Biztos vagyok benne – mosolyodtam el.

- Jaj, jut eszembe… - kezdete mosolyogva. – Embry keresett téged.

- Tényleg? – megpróbáltam legközönyösebb hangomat felvenni és úgy rákérdezni.

- Igen, felment a szobádba, de miután látta, hogy alszol inkább elment, nem akart felébreszteni – még mindig erősen mosolygott. – Úgy látom, tetszel neki – morfondírozott.

- Na persze – vontam vállat.

Az asztal hoz mentem, és leültem. Caren a pult körül tevékenykedett éppen.

- Miért? Embry rendes fiú…

- Hát persze… csak engem ki nem állhat, amúgy tényleg rendes… - gúnyolódtam.

- Mert tetszel neki, csak nem tudja, hogyan mutassa ki…

- Komolyan mondom ez az év vicce, én meg Embry Call – hördültem fel. – Ez olyan, mint a tűz meg a víz. Lehetetlen. Előbb nyírják ki egymást, mintsem szerelmesek legyenek egymásba.

- Én azért megpróbálnám…

- Köszönöm, ezt kihagyom. Utál engem és ezen, senki nem változtathat. – vontam ismét vállat.

Ekkor az ajtóm belépett emlegetett szamarunk Embry. Arcán vigyor ült, és elfordítottam róla tekintetemet és Carenre néztem. Nagyon remélem, csak két percig marad, míg hozzám vágja, mekkora hülye vagyok, és aztán elhúz innét. Caren felállt és visszament a pulthoz, csak intett Embrynek aki végül oda ért az én székem mellé lassított, majd lehajolva hozzám puszit nyomott az arcomra.
- Evvel meg mi történt? Begyógyszerezte magát? Vagy füvezett? Rengeteg elmélet született bennem, de az meg sem fordult a fejembe, hogy esetleg tényleg tetszenék neki. Ki van zárva!

- Szia – suttogta fülembe.

- Szia – mondtam zavartan. Nem tudtam pontosan ez mit is akar jelenteni nála. Jobb, ha nem ringatom magam képtelenségekben. Tartom magam az eredeti elméletemhez: UTÁL ENGEM!

- Mit keresel te itt? – néztem rá meglepve, mire ajkai újra mosolyra húzódtak.

- Caren hívott vacsorára – dühösen ránéztem Carenre, aki csak elmosolyodott. Éreztem arcom vörös lesz a méregtől. –Jól vagy? Olyan vörös lettél…

- Én persze – nevettem fel enyhén hisztériásan – Te nem leszel, majd jól mikor megtudod, ki jön hozzám – motyogtam alig halhatóan. Szerencsémre Ő sem hallotta meg.

Leült az asztalhoz, én pedig felálltam, hogy segítsek Carennek megteríteni. Egész végig engem nézett, néha úgy voltam vele kinyomom azt a két gyönyörű barna szemét, amit annyira szépnek találok. Hiába utált engem, én mégis helyesnek találtam, de én sem akartam tőle semmit. Én meg Ő ki van zárva, nagykulccsal.
A vacsora nagyon finom volt, közben Caren egész végig Embryt nyaggatta kérdéseivel. Ő pedig készségesen válaszolt rájuk. Nagyon reméltem Carennek evvel a vacsorával nincs semmi hátsó szándéka, bár… könnyen lehet.

- Kimegyünk? – kérdezte tőlem, én segély kérően Carenre néztem, aki csak mosolygott.

- Mennyetek csak nyugodtan. Elmosogatok én… – REMEK! Csodálatos… a nagynéném is kiküld, hogy csak legyek vele. Pedig tudja jól, hogy nem akarok.

Embry a kezemért nyúlt és maga után húzott. Nem sok kedvel, de mentem utána. Ahogy kiértünk a teraszra becsuktam magam mögött az ajtót, Ő pedig tovább fogta a kezemet, majd a hátsó kert felé terelt, egyenesen a ház mögé. Furcsa módon ott még nem voltam… Egy nagy karám volt ott és mögötte pedig az erdő kezdődött. A karámfánál végül lecövekelt, egy pillanatig elfordult tőlem az erdő irányába. Levette magáról bőr dzsekiét és a karámfára helyezte. Be kell, hogy valljam igazán helyes volt, farmert viselt fehér pólóval, ami igazán kihangsúlyozta izmos felső testét. Igen helyes volt, ezt még én sem tagadhattam le.

- Nagyon mérges vagy rám? – sóhajtott fel.

- Kellene? – kérdeztem közönyös hangon, és elfordultam tőle.

- Ne csináld már… - dünnyögte fülembe. – Sajnálom, nem akartam olyan lenni. Én csak… csak…

- Csak? – megfordultam, hogy szembe nézhessek vele.

- Féltelek – forgatta szemeit és felsóhajtott.

- Ugyan mitől? Renesmeetől? Ezt ugye te sem gondoltad komolyan!

- Jó hagyjuk ne menyünk ebbe bele. Akkor még mindig haragszol? – elővette legaranyosabb nézést, ami teljesen megnyert.

- Nem – motyogtam.

- Köszönöm – suttogta fülembe. Meleg leheletétől megborzongtam.

Kezével körülfogta derekamat és magához húzott. Komolyan mondom egyre furcsább, még valami hasonló megnyilvánulás és elhiszem, hogy begyógyszerezte magát. Egyre közelebb húzott magához, én pedig egyre kényelmetlenebbül éreztem magamat. Mocorogni kezdtem szorításában, mire engedett egy kicsit, de még mindig fogott.

- Valami baj van? – nézett rám meglepetten.

- Nem, nem csak… olyan fura vagy – na, tessék újra kitört belőlem az igazmondási kényszer.

- Fura? – húzta fel szemöldökét.

- Igen! – lesöpörtem magamról kezeit és hátraléptem. – Délután szó szerint egy gyökér voltál, most meg idejössz, megpuszilsz, bocsánatot kérsz, ölelgetsz. Komolyan mondom agyrázkódást kapok tőled. – felnevetett.

- A délutánit már mondtam, hogy sajnálom. A jelenlegi állapotomra meg nem tudok választ adni… - az erdő felé nézett majd elhúzta a száját, újra rám és melegen rám mosolygott.

- Szóval ez most csak egy állapot? Holnap akkor megint ugyan ez lesz… szemét leszel utána meg jössz bocsánatot kérni? Köszönöm, de erre igazán nincs szükségem. – duzzogtam.

- Ígérem, normális leszek! – tette kezét szívére és esküdött. Én csak fejemet ingattam, nem bíztam benne. – Komolyan mondom!

Ismét kezemért nyúlt és újra magához rántott, olyan erővel, hogy én mellkasának csapódtam. Fejemet ráhajtottam, ő pedig arcát homlokomhoz nyomta és meg puszilta. Úgy voltam vele mit veszíthetek, maximum lesz még egy érzelmi csalódásom és akkor végleg a padlón leszek és belépek az anti pasik klubjába.
Kíváncsi leszek, mennyire fogja magát türtőztetni,ha meglátja, hogy Renesmee eljön hozzám.

- Lana! Itt vagy? – jött a kedves lágy hang a ház irányából. Kibújtam Embry öleléséből, de ő derekamnál fogva tartott.

- Igen itt vagyok – feleltem.

Mikor végre oda ért a kis lámpa alá, ami valami csekély fényt adott nekünk, akkor láttam meg ki az. Renesmee Cullen volt, ránéztem Embryre, réz bőre most falfehérré vált.

- Elhoztam a füzeteket, amiket kértél – mosolyodott el.

- Remek, köszönöm – ajkaim mosolyba szaladtak.

Oda akartam lépni hozzá, de hirtelen megtántorodtam, ekkor kaptam észbe, hogy Embry tart vissza.

- Elengedsz? – néztem rá kérdően.

- NEM! – morogta.

- Légy szíves – kérleltem.

- Hello Embry – köszönt végül Renesmee

- Nessie – motyogta Embry. – Jake hol van?

- Az autóban vár. – húzta össze szemöldökét.

Ekkor Embry eleresztett, így már szabadon tudtam mozogni. Oda mentem hozzá és elvettem a füzeteket.

- Maradsz vacsorára? – kérdeztem reménykedve.

- Nem, Jakkel sietnünk kell. Késében vagyok így is… csak egy percre ugrottam be. – elindult vissza a ház felé, én pedig utána. – Majd legközelebb ígérem, eljövök és maradok.

- Rendben. Holnap biofizika lesz?

- Sajnos… - motyogta.

Ahogy vissza értünk a ház elé, megláttam Jaket a szürke Volvoban. Intett nekem és a mögöttem álló Embrynek.

- Hát akkor majd holnap – mondta mosolyogva Renesmee – Jóéjszakát nektek!

- Nektek is! Sziasztok. – köszöntem el.

A volvo feldörrent és máris elindult, megvártam, míg a saroknál elfordul majd visszafordultam a dühtől füstölgő Embry felé. Már vártam mikor hord le a sárga földig, ~ ami itt persze fekete.

- Miért nem szóltál? – csattant fel hirtelen.

- Miért kellett volna egyáltalán? – szóltam vissza hangosan.

- Megmondtam Nessieről a véleményemet!

- Jó! Én meg azt mondtam meg, hogy nem érdekel, amit róla gondolsz, és azt csinálok, amit akarok!

- Miért vagy ennyire makacs? – emelte kezeit az ég felé.

- Tudod mi Cortesek ilyenek vagyunk…

- A barátod véletlenül nem pont ezért hagyott el? – csattant újra fel. – Nem lehet, hogy megunta a folytonos makacsságodat és esetleg azt, hogy más fiúkkal enyelegtél?

Én csak álltam ott ledermedve, nem szóltam vissza. Szemembe könnyek hada szökött, ez volt az, amit nem vártam tőle… a pont, amikor rájöttem felesleges volt minden egyes szép szó, ami elhagyta száját, minden csak egy pillanatnyi elmezavar volt. Nem volt kivel éppen enyelegnie, hát itt van az új lány Lana Cortes, aki erre a célra megfelelő személy.
Csak álltam és bámultam rá, megfagytam szavaitól, mostantól végleg eldöntöttem a három lépés távolságtartás lép igénybe. Az első könnycsepp máris elhagyta arcomat, lassan legördült és valahol a földön landolt. Reméltem látja, mit is tesz velem. Ekkor arcán átfutott a bűnbánás jele, arc izmai elernyedtek és szomorúan rám nézett. Kitárta karját felém, nem mentem közelebb hozzá még csak véletlen sem. Vége ennyivel be van fejezve az Embry Call sztori.

- Sajnálom, ha te ilyennek gondolsz engem…

- Lana… én… sajnálom! – mondta elfúló hangon. – Nem úgy gondoltam.

- Rendben. Hagyjuk. – elindultam a ház felé.

Amikor elhaladtam mellette csak hidegséget érezhetett, már ha egyáltalán észrevette, mert bunkóságától nem biztos, hogy észrevenne bármit.

- Várj… – szólt utánam.

- Jobb, ha most elmész! – sziszegtem, de nem fordultam vissza hozzá.

- De miért? – kérdezte értetlenül. – Nem az előbb mondtad, hogy…

- hagyjuk – fejeztem be helyette. – Amit úgy értettem, hagyjuk az egészet, ami ma este és délután történt, hagyjunk mindent, ami lezajlott köztünk, már ha az volt egyáltalán valami.

- Igen volt, és lenne is! – kezemért nyúlt, de elrántottam tőle.

- Tűnj el! – sziszegtem.

Ebben a két szóban benne volt minden, utálat gyűlölet, csalódottság. Minden, ami bennem kavargott. Meg sem vártam válaszát, bementem a házba. Caren még a mosogatónál állt, rám nézett, és arcán át futott, az idegesség első jelei, csak intettem neki, hogy semmi bajom. Mögülem lépéseket hallottam, nyilván Ő volt az.

- Várnál egy percet? – kérdezte újra.

- Nem! Meg mondtam már, hagyj engem békén! – kiabáltam neki. – Nem érdekelnek a kifogásaid, és még úgyse a gyenge érzelmi hullámaid! – ordítottam lefelé a lépcsőről.

Ő pedig jött utánam, a szobám biztos menedékébe rohantam. Az ajtót bevágtam és kulcsra zártam. Asa ijedten ugrott fel, valószínűleg az én furcsa belépésem miatt.

- Engedj be! – érkezett kintről az utasítás.

Nem foglalkoztam vele, inkább elmentem fürdeni. Fürdőszobámba belenéztem a tükörbe és sikeresen megállapítottam, nem vagyok egy, hú de jó látvány. Szemem feldagadt, hajam zilált – a széltől. Beléptem a fürdőkabinomba, megnyitottam a forró vizet, és megpróbáltam mindent elfelejteni, ami ma történt. Most miért, nincs az a valami mi miatt nem emlékszem néhány dologra? Például ara, hogy mi történt velem és Amonnal éjjel az erdőben… egyedül a szuper farkasokra emlékszem, semmi másra.
Felhúztam egy ujjatlan spagetti pántos narancssárga pólót, ami jól illet, hawaii mintás narancssárga-fehér rövidnadrágomhoz.
Újra visszamentem a szobámba, megpróbáltam lefeküdni, aludni, de valahogy nem sikerült. Idő közben kintről megszűntek a könyörgések, ordítozások, azért, hogy beengedjek valakit. Szobám ajtajához mentem és óvatosan résnyire nyitottam. Lentről hang szövődményeket hallottam, úgy döntöttem megnézem, ki lehet az és miről pusmognak.
Asa követett engem a lépcsőig, természetesen le nem mentem, nehogy észrevegyenek.

- Én egy akkora idióta vagyok Caren! – hördült fel Embry.

- Nem vagy az, csak éppen szerelmes… - röhög a vakbelem, Embry meg a szerelem.

- De igen… nem kellett volna arra emlékeztetnem… - sóhajtott fel.

- Mi? Te mondtál neki valamit róla, vagy arról? – kérdezte Caren meglepetten.

- Aha, sajnos. Azt, hogy biztos makacssága miatt hagyta el. – Ó a kis hamis, és azt, hogy mit tett hozzá azt miért nem árulja el?

- Nyugodj meg, majd holnapra megbékél. – nyugtatta Caren.

Azt leshetik! Kitörölte magát az életemből, innentől kezdve, csak köszönés, és ami nagyon fontos, de azon kívül semmi! Úgy döntöttem ennyi elég volt, visszamentünk szobámba Asaval. Lefeküdtem és végre percek alatt elaludtam.