IV.fejezet

Megszelídíthetetlenek

Következő napjaim eredménytelenül teltek. Mint minden nap Asa-t kivittem az erdőbe, s elengedtem, had menjen kicsit. Legelőször Sam jött ki velem, hogy el ne tévedjek, utána Seth és újra Seth. Ami azt illeti egész jól befogadott a Sam általi közösség, kivéve Embry Call-t. Gyűlölt engem, s ezt minden egyes mondatával jelezte. Fogalmam sem volt róla, hogy mi baja lehet velem… De nem is nagyon izgatott. Már csak 2 nap és elkezdődik szenvedéseim szenvedése, az új iskola.
Reggel mikor felkeltem felöltöztem és a konyhába igyekeztem, hogy reggelizzem. A konyhapulton megtaláltam a reggelimet, amit Caren készített: palacsinta, megy habbal. Kimentem a verandára, Asa ott feküdt valószínű szunyókált, Car pedig kertészkedett.

- Jó reggelt! – köszöntöttem.

- Szia. Hogy ízlik? – kérdezte mosolyogva.

- Nagyon finom! – Asa odajött hozzám,s megbökdösött orrával, hogy adjak neki egy kicsit, villámmal levágtam egy darabot, és neki adtam, Ő jóízűen elfogyasztotta.

- Mik a terveid mára?

- Hát… Emily hívott, erre a ”megszelídíthetetlen” valamire. – motyogtam.

- Akkor menj, és érezd jól magad. – felelte mosolyogva.

- Rendben. Akkor bemegyek, elkészülök és lemegyek, és elviszem magammal Ast. – Caren csak egy bólintással nyugtázta gondolataimat.

Délután azt hiszem 3 óra felé felmentem az emeletre a szobámba, hogy rendbe hozzam magam. Majd az autó felé igyekeztem, Asa egyetlen mozdulattal felugrott a kocsim platójára, és indulásra készen volt. Nem tehetek róla, de nevetnem kellett rajta. Idomított farkas, aki tudja a dolgát.
A cd lejátszóba behelyeztem egy lemezt, végre valahára van rádióm és cd lejátszó is a kocsiba, Seth nek hála, mivel ő javította meg.
Emilyékhez érve, Asa vidáman ugrott le, és farok felvágva az ajtó felé rohant, ebből arra következtettem Emily biztosan főz.
Ahogy beléptem az ajtón csak Emilyt láttam, a többiek sehol, biztos már ott vannak azon a valamin…

- Szia. – köszönt Emily

- Szia.

- Na, indulhatunk? – kérdezte mosolyogva, bólintottam jelezvén, hogy én készen állok.

- A többiek?

- Már lementek és próbálgatják őket. – kérdően néztem rá, kiket próbálgatnak és miért? de Emily csak intett, hogy majd meglátom.

Útközben gyönyörű helyeket véltem felismerni. Elhaladtunk egy hatalmas szikla mellett, ami közvetlen a tengerben végződik.
Egy olyan útra értünk, amelyet végig fák borítottak, majd egy hatalmas mező következett, ahol pár sátor és hatalmas karámok voltak és egy ház. Közvetlen a ház előtt parkoltam le. Emily kipattant, s szaporán szedte lépteit, én is kikecmeregtem az autómból, majd Asa társaságával elindultam Emily után a karámokhoz.
Többen is döbbenten néztek rám, amiért egy farkas van velem. Egy csapat gyerek szaladt oda hozzám, és érdeklődve tanulmányozta az én kis farkasomat, aki farkát csóválta rájuk. Tovább mentem a hosszú karám végén, ahol megpillantottam Sam-et és a többieket, amint egy-egy lovon ülnek, legalábbis megpróbálnak rajta fent maradni. Embry jött soron, ő egy szürke csődört kapott, négy ugrás után a porba kötött ki, nem bírtam megállni a kuncogást.

- Ez az a megszelídíthetetlen valami? – kérdeztem Emilytől, s ő csak bólintott.

- Mi a lényege? - egyszerűen el nem tudom képzelni, hogy ennek, mi értelme volt… Ledobta őket a ló, kész jött egy másik és így tovább… Egyen sem maradtak fent huzamosabb ideig.

- A lónak meg kell találnia a megfelelő lovasát – mondta egy hang hátulról.

- Ó Billy! Lana ő itt Billy Black. – Emily kedvesen üdvözölte a tolószékben ülő férfit.

- Örvendek – mormoltam.

- Ó szóval te vagy az a farkasos lány! Örülök, hogy megismerhetlek! A fiam Jacob is itt van valahol, nem láttátok még? – ezt a nevet most hallottam először, vele még nem találkoztam.

- Épp az előbb pottyant le Mohiu hátáról – kacagott fel Emily, én pedig le sem vettem a szemem a fiúkról. Mindegyik egy-egy lovat tartott, és amikor éppen nem volt ott senki nyeregbe pattantak és bakolások sora kezdődött. Tulajdonképpen nyereg nem is volt, egy szál kantár volt.

- Nos, a lényeg az, hogy: minden évben elengedik a ménest, s mikor egy év múlva vissza térnek újabb és újabb lovak jönnek velük, vagy éppen születnek. Amikor haza térnek végre, akkor megkezdődik a szelídítés. A te korod bélieknek, meg kell találni a társukat, hajlamosak az összes lovon végig menni, csakhogy rá akadjanak a társukra, ha nem lelik meg, következő évben újra próbálkoznak. Itt nem a lovas választ, hanem a ló, a ló választja ki lovasát. A ló társa az, akit felenged a hátára és hagyja, hogy megülje. De mint láthatod nekik még nem sikerült megtalálni. – bökött Billy a fiúk felé, Asa ott ült a tolószék mellett, s a lovakat tanulmányozta.

Seth és Paul és Jared amikor észrevettek integetni kezdtek nekünk, és felén futottak. Sam éppen egy hatalmas csődör hátán próbált újra fent maradni, de a ló egyre jobban küzdött ellene. Ide-oda rántotta fejét közben folyamatosan bakolt, majd egyszer hirtelen földhöz vágta magát. Nyergében ülő Sam azonnal kirepült, a ló pedig visszatáncolt méneséhez.

- Na, milyen a műsor? – kérdezte Seth vidáman.

- Brutális. Ezt biztos nem csinálnám végig…

- Aki egy farkassal haverkodik, az ne mondjon ilyet! – kacagott fel Paul rémült arcom láttán.

- Paul nem láttad Rachelt? – vágott közbe Billy

- A keleti legelőnél láttam Speed-el.

Kis csapatunkhoz csatlakozott még Sam, Quil és Embry valamint még egy fiú, azt hiszem Jacob. Ahogy az összes quileute fiú együtt volt meg sem lehetett volna őket különböztetni, mindannyian egyformák voltak. Magasak, kigyúrtak hajuk fekete és rövidre vágva, mintha csak ikrek lettek volna.

- Lana Ő itt Jacob. – mutatott be Emily neki.

- Jacob Black, te pedig biztos Lana Cortes a farkas bűvölő, ahogy Paul hív. – nyújtott kezet, én pedig bólintva elfogadtam. Asa morrant fel a hátam mögül.

- Ő pedig gondolom a vérszomjas fenevadad. –kacagott fel.

- Az. – forgattam meg szemeimet. Asa szerette magát produkálni.

A többiek nagy beszélgetésekbe kezdtek a karámok mellett, én pedig csak hallgattam őket, nem nagyon tudtam miről beszélnek. Megemlítettek egy pár különös ló nevet és pár embert.
Ekkor egy éles nyerítés törte meg az emberek hangját, megpördültem és láttam, egy hatalmas fekete lovat. Vadul pörgött ide-oda fejét dobálta s közben ágaskodott. Külön karámban volt a többitől, vágtatott néha-néha ágaskodott és bakolt, láthatóan valami zavarta, vagy csak ideges volt. Elkezdtem felé menni, a többieknek talán fel sem tűnt, hogy nem vagyok közöttük, mert ugyanúgy folytatták a beszélgetést, ahogy eddig. A ló karámja nem volt valami nagy, s fák takarták el. A fekete mén idegesen vágtázott össze-vissza izmai megfeszültek minden egyes mozdulatánál, s orrlyukai kitágultak, fújtatott. Ahogy teljesen oda értem a karámhoz, akkor vettem csak észre, hogy ez egy hatalmas nagy karám, ez csak az eleje. Elmehetett volna ő egészen messzire, de valamiért mindig itt volt az elején. Annyira ismerős volt, a vadsága a tüzessége, hirtelen valami belém nyilallt mintha ő én lettem volna. Az idegességemet kellemes vadság és tüzesség váltotta fel, mintha csak azt éreztem volna, amit Ő. A karám közepébe ment s megállt, várt. Felém nézett, s patájával dobbantott, mintha csak rám várna.
A karámfa alatt bebújtam a karámba, s óvatos léptekkel megindultam felé, bensőmben újra fellobogott a tűz, ereimben a vér vadul száguldott. Nem féltem tőle, tudom okom lett volna rá, de mégse féltem tökéletes biztonságban éreztem magam. A csődör fejét felszegte, és nyihogott párat majd hangos fújtatásba kezdett közben patájával dobolt. A nap erőteljesen sütött, s enyhe szél támadt, ami hajamat arcomba borzolta. Ekkor meghallottam a ki álltásokat, először Emily-ét miközben felsikolt, majd Seth-et ahogy nevemet kiabálja majd a többieket. Visszafordultam, mind a karámnál voltak, s azt kiáltozták rohanjak ki onnan, én csak rájuk mosolyogtam. Majd tekintetemet újra a csődörre emeltem, aki még mindig várt ugyanott ahol eddig. Közeledni kezdtem felé, ekkor valami érdekes szövegrészlet bukott ki belőlem, félhangosan kezdtem mondogatni a lónak.

- Y cuando las dos almas perdidas a encontrar uno al otro, todo cambia.
La esperanza se levanta de nuevo y la estrella vuelve a brillar. Nadie creía en ellos, pero tal vez su tiempo ha llegado. La esperanza y la estrella con cualquier cosa que pueden hacer. La estrella de la esperanza vuelve a brillar. – S amikor két elveszett lélek egymásra talál, minden megváltozik.A remény újra feltámad és a csillag újra ragyog. Senki nem hitt bennük, de most talán eljött az Ő idejük. A remény és a csillag együtt bármire képesek. A remény csillaga újra ragyog.

A ló fejét felszegve közelebb lépett hozzám, majd hogy áthidaljam köztünk lévő távolságot-kezemet kinyújtottam felé. Puha orrát kezemnek nyomta, s mélyeket lélegzett, másik kezemmel fejét kezdtem simogatni, gyönyörű volt. Erőteljes, vad, megszelídíthetetlen. Szemében vad tűz égett, hajtotta a vágy, menni akart olyan helyeket véltem felfedezni szemében, amiről én csak álmodni merek.
Óvatosan végig simítottam nyakát háta felé közeledve, kezem gerincén kóborolt. Egy furcsa gondolat kavargott bennem… mi lenne, ha felülnék rá? Hamar engedtem a vágynak, s mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem tenne bennem kárt, egy szökkenéssel a hátára ugrottam. Vártam, hogy mikor vet le magáról vártam az őrült bakolását, de semmi, csak állt s várta jelzésemet. Sarkammal megböktem oldalát s lassan lépdelni kezdett, a karám közepén lassan mentünk. Mikor biztos voltam benne, hogy bízik bennem én pedig benne, egy szót suttogtam a fülébe.

- Fuss! – a ló egyszeribe vágtatni kezdett oly iramban, hogy meglepődésre sem volt időm.

A mezőt gyorsan szeltük át, egy ló tömeg felé kezdett vágtatni velem, ahogy elhaladtunk mellettük ők utánunk vágtattak. Élveztem, ahogy a ló és én eggyé váltunk, együtt vágtattunk, a sebessége leírhatatlan volt. Azt kívántam ennek bárcsak ne lenne vége. Ahogy a ménes kezdett beérni minket egy-egy kalandozó csikó mellénk ért, s nyerítéssel üdvözölt minket az én csodálatos paripám pedig válaszolt nekik. Éreztem, ahogy izmai minden egyes lépésnél megfeszülnek és kész kiadni minden erejét. A ménes élén haladtunk, senki sem tudott minket megelőzni. Kezdtem érezni, „itthon vagyok”. Talán meg találtam a helyet ahol lennem kell, és ahol várnak rám. Hátra tekintetem a vágtató ménes egy szív és lélek volt, mögöttünk a por kavargott, visszafelé indultunk. Közben egy patakkal találtuk magunkat szembe, hirtelen megrettentem, hogy mi történhet. A ló nem állt meg csak még jobban növelte sebességét, amikor egyszer csak elrugaszkodott a földről és átlendült a patakon, a többi ló is követte. Nyugodt szívvel fordultam vissza, hogy minden ló sikeresen átugrotta. A karám kezdett szűkülni, s a ménes lassított s egyszer csak mind másirányba vágtattak. Mi a tovább haladtunk a karámon egyenesen a fák felé, ahonnan indultunk. Beértünk végül a kis karámba a ló lassított, majd ügetésre válva megállt újra a karám közepén, s felágaskodott velem. Arcomon mosoly ült, boldog voltam, ahogy körbenéztem mindenkit ott találtam a karámnál. Leugrottam róla, s a karám széléhez mentem, a ló követett. Teljesen elpirultam, minden egyes arcon mosoly ült.

- Azt hiszem valaki, ma már megtalálta társát… - morrant fel Billy érces hangján.

- Mi? Hogy én őt? – sápadtam el, azt hittem neki már van lovasa.

- Igen te őt, s ő téged. – szólalt meg Sam.

- Ez nem éri… Ő csak most jött és már megtalálta, én meg még nem. – nyöszörgött Seth.

- Eljön a te időd is, öcsi. – bökte oldalba Jared.

- És hogy nevezed el? – kérdezte Emily izgatottan.

Pár pillanatig gondolkodtam mi lenne a legmegfelelőbb név neki, ekkor puha orrával megbökte vállamat. Ránéztem, s egyből eszembe jutott a tökéletes név.

- Amon – suttogtam a fekete ló felé. – Megfelel? – s ő bizonyításként párat nyihogott és fejét dobálta felfelé.

- Szerintem megfelel neki. – nevetett fel Seth.

- Lana - köszörülte meg torkát Billy - azt a szöveget, amit mondtál neki… nos, azt honnan tudtad?

- Fogalmam sincs – ingattam fejem. – Egyszerűen csak jött, mintha csak beszélni akartam volna vele. – Sam és Billy összenéztek, majd pillantásuk ismét Embry-re ingott.

- Hozd a lovadat – sóhajtott fel Embry.

- Miért? – kérdeztem meglepetten.

- Felkészítjük. – préselte ki ajkán. Fel nem tudtam fogni, hogy lehet benne ennyi ellenszenv felém.

Némán bólintottam és csettegtem párat, mire Amon követni kezdett. Asa a nyomunkba szegődött, s vidáman táncolt Amon lábai között, meglepett, hogy nem fél egy farkastól. Követtem Embryt némán, a fák árnyékába mentünk messze a sátraktól és a háztól. Hirtelen megállt én pedig majdnem neki ütköztem. Körül nézett, majd egy fához ment, aminek a törzse mögül egy takarót és pár tálát vett elő, amiben festék féle lehetett.

- Pucold meg. – mutatott Amon-ra és egy csutakolót dobott nekem. – Én elmegyek vízért.

Közelebb léptem a fekete csődörhöz, és pucolgatni kezdtem. Embry ott állt és nézett, nem tudtam pontosan mit, engem vagy a lovat. Ránéztem, ő pedig egy hosszú pillanatig viszonozta pillantásomat, majd én szégyenlősen elkaptam róla tekintetemet, mire elmosolyodott - ez volt az első alkalom, amikor mosolyogni láttam.

- Mi az? – motyogtam.

- Semmi. Csak nézem, milyen jól kijössz vele. Pedig ha belegondolok még engem is meg akart ölni…

- Csak esélyt kell adni – ezt valahogy nem csak a lóra értettem, magamra is.

- Lehet… - vont vállat és elindult a ház felé.

„Tuskó” gondoltam magamban. Újra nekiálltam Amon-t takarítani, néha-néha hátra fordult és játékosan meg akart csípni, de nem tette. Amikor készen lettem vele, sörényét és farkát is kifésültem, majd azt a koszos takarót kiráztam és kiterítettem egy fa ágára. Amon leheveredett Asa mellé, én pedig Amon mellé ültem úgy, hogy neki tudja támaszkodni – arccal az erdő felé ültünk.
Az erdőből különös hangok szűrődtek kifelé, némelyik ijesztő némelyik nyugalmat árasztó.

- Na, ilyen gyorsan kész vagy, hogy lazsálásra is jut időd? – csipkelődött a hátam mögül megérkező Embry. Gondolatban eljátszottam azzal, hogy azt a nagy vödör vizet a nyakába borítom.

- Igen, kész vagyok. – feleltem könnyen.

- Ehem… azért olyan poros a hasa és a háta. – oda néztem, persze nem is volt olyan, csakhogy belém kössön, kell, hogy keressen valamit.

- Nem is olyan – sziszegtem. Felvonta szemöldökét és oda lépett Amon hátához, meg akarta paskolni, mire az én jó fej lovam megcsípte.

- Hülye…- morogta, erre én felkacagtam. – Nagyon vicces mondhatom…

- Bocs, de te voltál az, aki piszkálni akarta, és ezek után Ő hülye?

- Piszkálni? Én csak meg akartam ütögetni a hátát.

- Gondolom ez nem tetszett neki… - vontam vállat.

- Na, most jön, az a rész ahol fürödni fogsz. – volt a hangjában valami kárörvendés, nem tudtam eldönteni nekem mondja vagy a mögötte álló sunyító lónak.

Fogta a vizes vödröt közelebb hozta és beletett egy-egy szakadt rongyot, majd az egyiket nekem adta.

- Töröld át vele. – mondta.

Azzal a lendülettel közelebb léptem a lóhoz és törölgetni kezdtem óvatosan, a nedves ronggyal. Szőre csak jobban csillogott tőle. Embry közben a tálkákban valamit kevert. Néha-néha felpillantott rám és Amonra. Lepillantotta a földre, de Asa sehol. Idegesen néztem körbe, hátha megtalálom, de semmi. Avval nyugtattam magam, hogy csak körülnéz, és hamarosan visszajön.

- Nyugi majd visszajön. – mondta egykedvűen Embry.

- Tudom… - hazudtam végül.

Majd egyetlen mozdulattal Amon mellé lépett, és ő is vizes ronggyal törölgette. Úgy láttam Amon-nak nem nagyon tetszik ez. Elléptem mellőle és a fák közé tekintgettem, hátha láthatom a farkasom, de semmi. Ebben a pillanatban puffanást hallottam és a vödröt amint felborul hangosan, és következett a hangos szidkolózás valamint Amon vidám nyerítése.

- Hogy az a… - morogtt Embry.

- Mi az? – kérdeztem meglepetten, s a földön terpeszkedő vizes Embry-t néztem.

- Az idióta lovad rám borította a vizes vödröt. – mondta dühösen.

- Segítsek? – kérdeztem csendesen.

- Nem kell, köszönöm. – dühöngött.

- Te már megtaláltad a sajátodat? –próbáltam másra terelni a szót.

- Még nem…

- Tulajdonképpen mire is kell felkészíteni? – böktem mutató ujjammal Amon felé.

- A vágtára.

- Micsoda vágtára?

- Aj! Nem hagynád abba a kérdezősködést egy kicsit? – kérdezte ingerülten.

- Sajnálom - nyögtem végül.

- Bocs én csak… - kezdte volna, de belé fojtottam a szót.

- Semmi baj, már megszoktam.

Elléptem Amon-tól és leültem a földre, hogy nézzem, ahogy legelészik. Rápillantottam Embry-re, arcán valami kis megbánás tanúskodott. Alkonyodott már, a nap narancssárgában izzott. Körül néztem, mindenhol emberek és lovak voltak. Egyesek próbálták megülni őket, mások pedig tisztogatták őket. Embry leültem mellém, majd nagyot sóhajtott.

- Azért kell felkészíteni, mert vágtára indulnak azok, akiknek sikerült megtalálni a társukat. – kezdte végül – Végig az erdőn át, majd vissza ide, éjszaka. Az öregek találták ezt ki, abban a reményben, hogy amelyik ló és lovasa ép bőrrel visszatér, azok tényleg egymáshoz tartoznak, mert tudnak vigyázni egymásra.

- És nekem is végig kell ezt csinálnom?

- Igen- sóhajtotta.

- Hát ez remek… - nyögtem fel.

- Nyugi nem lesz semmi baj, a farkasok vigyáznak rád. – próbált megnyugtatni, ideges arcom láttán.

- Remélem is. – a farkasok szón, nem is lepődtem meg, hiszen Sam-ék meséltek a törzsi legendáról, hogy a farkasoktól származnak elvileg és a törzsre farkasok vigyáznak.

- Gyere, fejezzük be Amont.

Sokáig tisztogattuk még, mire végül rákerült a takaró és a kantár.

- Most ülj rá! – mondta Embry.

Megpróbáltam fellendülni Amon hátára, ami a maga módján sikerült is, de pár másodperc alatt a földre zuhantam. Amon ledobott.

- Ezt miért csinálta? – ziháltam idegesen. Embry oda szaladt hozzám.

- Gondolom a takaró idegesíti. – morfondírozott. – Megütötted magad.

- Nem. – felálltam és újra Amonhoz közelítettem, ismét fellendültem, de ez sem tartott pár másodpercnél tovább… újra földön kötöttem ki.

- Talán hagynunk kéne.

- Eszednél vagy? Akkor újra mehet a ménesbe és nem látom többé.

- De az viszont nem állapot, hogy összetöröd magad miatta! – kiabálta.

- Takaró nélkül nem ülhetném meg? – kérdeztem sóvárgóan.

- Meglátom, mit tehetek. – felelte végül, majd felállt és sietős léptekkel a ház felé ment.

Levettem róla azt a takarót, és újra megpróbáltam rá felülni. Sikerült, nem vágott le magáról. Közben kiáltásokat hallottam, amint a nevemet és azt kiabálják, hogy kezdődik a vágta.
Amonnal a nagy karámok felé mentünk, ahonnan hívtak minket. Rettentő ideges volt, ágaskodott, dobálta fejét ide-oda és bakolt is párszor.

- Indulhatsz vele. - jött oda hozzám embry. - Elvileg csak azért kell az a nyamvadt takaró, hogy megkülönböztethessenek titeket. Ha bármi lenne, leesnél vagy valami az ösvényt kövesd, és úgy gyere ki az erdőből… a lóval ne foglalkozz majd kitalált magától is. A lényeg az, hogy az ösvényről ne térj le!

Némán bólintottam, majd megpróbáltam oda állni a többi lovashoz és lóhoz. A lovam még mindig ideges volt. Féltem.
Ekkor jeleztek, mindenki elindult Amon utoljára felágaskodott és a lovak után vetette magát. Kétségbeesetten próbáltam kapaszkodni az egyetlen dologba, amim volt, Amonba.
Az út az erdőbe vezetett, Embry biztosított, hogy nem verseny és nem az a lényeg ki ér ki elsőként, hanem az, hogy ki ér ki az erdőből.
Éreztem, ahogy Amon izmai megfeszülnek, és csak fut, átvettem lélegzése ritmusát és megpróbáltam csak az útra figyelni. A többiek mind külön utakra mentek, már csak én voltam az ösvényen. de hát Embry azt mondta az ösvényen maradjak, de a többiek eltűntek. Becsapott?
Ezen gondolatokat igyekeztem kirázni magamból és az útra figyeltem, ekkor elő tűntek a fáklyák. Az út mentén néhol fáklyák voltak. Több mint tíz perce lehettem egyedül a sötétségben, mikor valami halvány fényt kezdtem látni, Amon még mindig vadul vágtatott.
Ekkor az út közepén hirtelen egy férfi termett, s mellette az úton néhány fáklya. A fekete mén a meglepetéstől felágaskodott én pedig lezuhantam róla, visszafelé kezdett táncolni engem magamra hagyva a férfival.