Különös éjszaka és még különösebb teremtmények…
A férfi felső teste csupasz volt, csak egy nadrágot viselt, haja világosbarna volt, széles vigyor ült arcán.
Én még mindig a földön voltam az ijedségtől zihálva. Nem tudtam pontosan mit kellene tennem, elfutnom vagy pedig szólnom hozzá. Kezét kinyújtva közeledett felém, s még mindig mosolyogott.
- Nem akarlak bántani ne, aggódj! – suttogta kellemes hangján.
- Gyere velem, itt a házam maradj itt éjszakára és reggel megkeressük az otthonodat. – mosolya még szélesebb lett.
- Nem, köszönöm. – mondtam elhaló hangon. – Én mindjárt otthon vagyok.
- Abban nem kételkedem, de jobb szeretném, ha az éjszaka további részét nálam töltenéd. – volt a hangjában valami, amitől megbíztam benne.
- Köszönöm, de nem. Már biztosan várnak és a lovamat is meg kellene találnom – motyogtam.
- Szerintem erre semmi szükség. – ekkor valaki hátba bökött. Kettőt lehet találni ki volt az. Hát persze, hogy Amon.
- Hát akkor mi mennénk is. – mondtam végül.
Megpróbáltam elvezetni Amont mellette, de a ló rettentő ideges volt. Amikor elmentem mellette elkapta a derekamat és magához szorított.
- Szerintem többet érne, ha velem maradnál. – keze a hajamban kóborolt, míg a másik a derekamat szorította.
- Mondom, hogy nem. Már várnak. – préseltem ki fogaimon keresztül.
- Hívd fel Sam-et. – mondta mosolyogva, és átnyújtotta mobilját, tárcsáztam Sam-et.
Vázoltam neki a helyzetet és azt is, hogy ez az idegen nem akar elengedni, hogy visszamehessek. Sam azt mondta, hogy nyugodtan maradjak nála, nincs mitől félnem. Brad vigyáz majd rám, és hogy szól Carennek is.
Remek csodálatos, ettől rosszabb mi jöhetne. Lemondóan sóhajtottam, majd visszaadtam a telefonját, ő még mindig csibészesen mosolygott rám.
- Mondtam, hogy nincs mitől félned. – suttogta fülembe, majd derekamnál fogva elkezdett egy másik ösvény felé terelni.
Amon engedelmesen jött utánunk. Szívem hevesen vert, ereimben a vér vadul száguldott.
Ahogy elnéztem Brad-et egy húsz év körülinek saccoltam volna, izmos felső teste csak úgy csillogott az éj fényében. Felnéztem a holdra, gyönyörű volt… éppen telihold volt. Brad rám nézett, és megint mosolyba szaladt ajka.
- Gyönyörű a hold nem de? – kérdezte.
- Igen az. – feleltem megszeppenten.
- Ugyan már, ne félj ennyire! – kezével megszorította derekamat – Nem foglak bántani…
Nem szóltam, csak mentem tovább mellette. Arcomon még mindig az ijedség játszadozott, nem tudtam bízhatok-e benne. A fák ágaitól még mindig nem láttam semmit, nem beszélve a nagy sötétségről.
Vártam a percet, amikor végleg úgy döntök, elrohanok, csak egy ugrás választ el tőle. Hiszen Amon mögöttem van, az ösvényt már tudom, hol van…
- A menekülésen ne is gondolkozz, utolérlek úgy is. – morogta.
Hogy mi van? Ez honnan tudja mire gondoltam? Lassan kezdek tényleg pánikba esni.
- Te tényleg erre laksz? – törtem meg végül a csendet.
- Csak néha. Szeretek rejtve lenni a város nagy zajától.
- Néha tényleg jobb… - étettem vele egyet, szemei karamella színűek voltak.
Hamarosan előttünk egy kis fény szűrődött ki, reméltem a ház lesz az, hisz már fájt a lábam, s a hátam is az esésektől.
- Látod? Ott a ház. – mutatott maga elé, én csak bólintottam.
Ahogy oda értünk a ház elé, meglepődtem. Barátságos ki házikó volt, nem messze Forks-tól. Felismertem a helyet. A tengerpart mellett volt, a sziklák övében közvetlen az erdő folytatásában. A ház emeletes volt, legalábbis a fenti ablakok erről árulkodtak. Amon a hátulsó részhez vezettük, s ott egy kis istállóféleség lehetett, legalábbis régen lovak lehettek ott. Bekötöttem, Brad adott neki enni és inni, én közben Amon-t cirógattam. Azt kívántam bárcsak otthon lehetnék a saját ágyamban. Vidáman kezdte majszolgatni eleségét, Brad kihúzott tőle, és a ház ajtaja felé terelt. Ahogy beléptem a házba megcsapott a meleg levegő és a kellemes illat.
- Kérsz valamit inni? – kérdezte vidáman, és a hűtőhöz ment.
- Nem köszönöm. – feleltem egykedvűen, s máris szövögettem magamban a szökési kísérletet.
Nem figyelt, a hűtőbe turkált. Vettem egy mély lélegzetet és az ajtó felé rohantam. Bezártam magam mögött evvel is időt nyerve magamnak, lerohantam Amon-ért. Felpattantam a hátára és vágtára ösztökéltem.
- Fuss! – kérleltem.
Egy hosszú pillanatig úgy tűnt, nem akar elindulni, de azután szélsebesen vágtatott velem. Hallottam, ahogy Brad a nevemet kiáltja, és dühösen ordibál, de csak Amon-ra figyeltem, akartam, hogy fusson, akartam, hogy elvigyen innét. Végre visszataláltam az ösvényre, amelyről elindultunk, és újból láttam, a fényt olyan közel volt. Ekkor meghallottam egy újabb vad dobogást, valami futott mögöttem, úrrá lett rajtam a rémület, és ha Brad az? „A menekülésen ne is gondolkozz, utolérlek úgy is” – ez a mondata járt az eszembe.
A fény egyre távolibbnak tűnt, mintha semmit nem haladtam volna, ez csak még jobban fokozta félelmemet, és pont most nincs nálam a telefonom. Bárcsak segítene valaki – gondoltam. Ekkor pontosan előttem megjelent Brad, fogalmam sem volt, hogy kerülhetett ilyen gyorsan elém. Amon ismét felágaskodott a rémülettől, én pedig ismét a földön kötöttem ki. Oda jött hozzám, nem is jött inkább rohant, észre sem lehetett venni annyira gyorsan mozgott. Elkapta a nyakam és felemelt, szemei most vérvörösek voltak, nem értettem ezt a hirtelen szemváltozást és gyorsaságot.
- Mit is mondtam a menekülésről? – idegesen kuncogott fel, hang nem jött a számra. – Tudod a vámpírokkal nem érdemes játszani…
- Mi? Vámpírok nem léteznek… ez hülyeség. – mondtam fuldokolva.
- Igen, persze, akkor ezeket is dísznek tettem fel – s kivillantotta vakítóan fehér, tűhegyes szemfogait.
- Nem ez nem lehet, vámpírok nem léteznek. –bizonygattam, de ezt csak magammal akartam elhitetni. Közben Brad vadul nevetett.
- Ezen a világon, már minden létezik kedves Lana.
- Mit akarsz tőlem?
- Tudod miután, olyan szépen faképnél hagytál… visszaéltél a vendégszeretetemmel, hát nem is tudom, ezek után mit akarjak… - kezdte gúnyosan. – Mondjuk a véredet. Nagyon finom illatod van és a véred is első osztályú és tudod, rettenetesen megéheztem. Ez a nagy baj velem… ritkán vadászok és így egyre kevesebb az önkontrollom. – remegtem, most először elkezdtem remegni.
Becsuktam a szememet éreztem hátam valami keménynek ütközik és éreztem a belém hasító fájdalmat. Ahogy szemeim kipattantak láttam, egy sziklának hajított, és most fölöttem terpeszkedik és kacag. Ennyi volt gondoltam magamba, vége… ennyi jutott számomra az életből. Remélem, a többiek egy nap majd megtalálnak. Újra zihálni kezdtem, ahogy ajkai vészesen közeledni kezdtek felém. Mielőtt még ajkai elérték volna nyakamat, valami erős lerántotta rólam, én vele repültem pár méteren, majd egy fának csapódtam, előttem egy hatalmas farkas állt. Brad-re vicsorgott, s ekkor az erdőből kiléptek társai. Szerettem volna elfutni, de nem volt erőm a lábaim megadták magukat, már csak elmém menekült a testem a földön hevert és figyelte a hatalmas teremtményeket amint nekivetik magukat Brad-nek. Brad felém ugrott, de egy szürke farkas - fekete foltokkal a hátán – nyakánál fogva vissza rántotta. Körülbelül négy-öt lehetett belőlük egy fekete egy rozsdabarna egy csoki barna és egy szürke. A vámpír keservesen küzdött ellenük, nem sokkal később az eső szakadni kezdett. Remek –gondoltam, most már nem vámpír táplálék leszek, hanem farkas kaja.
Végül az egyik hatalmas farkas a szürke azt hiszem berohant a fák közé, én pedig a szakadó esőn keresztül már nem láttam mást, végül szemem becsuktam és már csak a morgást és fog csattogásokat hallottam és a hangos sziszegést, utána megadtam magamat szépen lassan az öntudatlanság mélyére zuhantam.
Szobámban tértem magamhoz, szemeim égtek, ezért először nem próbálkoztam kinyitni, hangokat hallottam, amik valószínű vitatkoztak egymással.
- Elmondta neki – morogta az egyik hang, Embry-t véltem felismerni.
- Pontosan mit? – kérdezte Sam.
- Azt, hogy micsoda… - szűrte fogain keresztül.
- Ez már nem játék, a többi is rá fog szállni. Embry el kell mondanod neki, hogy mi történik körülötte. – emelte feljebb hangját Sam.
- Nem! Kiakadna és elmenekülne.
- Megértené, Billy elmondása szerint biztos benne, hogy ő az. El kell mondanod neki, előbb utóbb úgy is megtudná.
- Inkább utóbb.
- Embry ezt te sem gondolod komolyan! Azt akarod, akkor tudja meg mikor már egy végzett vele? – kiáltotta egy élesebb hang, azt hiszem Caren volt az.
- Idővel elmondom neki… - felelte végül megadóan.
- Akkor jól gondold meg, hogy mikor holnaptól iskolába megy, és úgy tudom ott is akad pár… - kezdte volna Caren, de Seth nem engedte befejezze.
- De azok nem jelentenek komoly veszélyt.
- Azt nem lehet tudni… - morogta Sam.
Úgy döntöttem ennyi elég volt, nem akarok többet hallani. Nem tudtam miről beszélnek, de nem is akartam. Óvatosan kinyitottam a szemeimet, fejem rettentően lüktetett és fáztam is.
- Caren? - nyögtem
- Jó reggelt. – mosolygott rám, kezét homlokomra tette és vizes hajamat kisöpörte arcomból.
- Szia. – köszönt Embry fél mosollyal arcán. – Jól vagy?
- Remekül… csak mintha egy vonat ment volna át rajtam. – feleltem érces hangon.
- A lázad felment. – morogta Caren. – Felhívom Dr. Grandy-t.
- Sam tegnap nem is veled beszéltem telefonon, igaz? –küzdöttem minden egyes kimondott szóért.
- Nem… - felelte tompán és arcán látszott a zavartság.
- Tudtam… annyira tudtam. Eleve az fura volt, hogy ismer téged, hiszen azt mondta, hogy ma jött a városba. De a te telefonodat hívtam… és a te hangod volt.
- Tegnap valaki ellopta a telefonomat.
- Hol van Asa? –jutott hirtelen eszembe, és ugrottam is fel. De hamar letettem erről a produkciómról, mivel visszaestem.
- Nyugi… itt van. Itt alszik melletted. – nyugtatott Embry.
Megfordultam és láttam Asa valóban alszik. Mint egy kis cica, úgy össze volt gömbölyödve. A hátamba éles fájdalom hasított. Megpróbáltam a tegnapi nap eseményeit feleleveníteni emlékezetembe, de minden olyan zavarosan tűnt… mintha meg sem történt volna. Nem mertem kérdezni, hogy tényleg léteznek-e vámpírok vagy szuper nagy giga-mega farkasok. Minden zavart… néhány pillanatig azt kívántam bárcsak megölt volna a két fél közül valamelyik. Pár perc múlva arra eszméltem, hogy csak Embry és én vagyunk a szobába. Az ágyamnál ült, arcát kezébe temette és néha felnézett rám.
- Mi történt tegnap? – törtem meg végül a csendet.
- Nem emlékszel semmire? – kérdezte meglepetten, némán ingattam fejemet. - Leestél Amon-ról és csak későn találtunk meg, miután bőrig áztál.
- Hazudsz… - suttogtam erőtlenül, már meg is bántam, hogy kimondtam e szavakat, mert arcára kiült a keserűség.
- Lana mi csak azt láttuk, hogy a földön vagy a szakadó esőben… innentől kezdve mit kellene gondolnunk? Ha Amon nem marad ott veled, akkor talán meg sem találunk.
- Hol van? Hol van Amon? – kérdeztem ijedten, róla teljesen megfeledkeztem…
- A La Push-ban, ahol tegnap voltál.
- Láttam egy farkast… - kezdtem lassan – Egy szürkét, fekete foltokkal a hátán. Sokkal hatalmasabb volt, mind az eddigi farkasok, akiket valaha láttam. Ez rendellenes.
- Lana, óriás farkasok nem léteznek. – nevetett fel erőtlenül.
- Láttam! Hatalmas volt… szürke fekete foltokkal a hátán.
- Lana, te leestél Amon-ról lehet agyrázkódásod van, és azért mondasz ilyeneket vagy képzelsz. Szuper farkasok nem léteznek.
- Tudom mit láttam! – pattantam fel hirtelen. De a következő pillanatban hullottam is vissza, Embry utánam kapott és óvatosan visszahelyezett a párnára.
- Ne izgasd fel magad, pihenj. – suttogta, és megsimogatta arcomat.
- Ne izgassam fel magam… - ismételgettem szavait. – De hát nem hiszel nekem…
Ekkor egy idősebb férfi lépett be az ajtómon, fejér ruhát viselt, gondolom Dr. Grandy volt és mögötte Caren. Megvizsgált felírt valami negyven gyógyszert és egy irtó keserű gyógyszert nyeletett le velem. Grimaszok közepette nyeltem le a keserű folyadékot, s közben megborzongtam. Azt mondta, ha reggelig jobban leszek elmehetek suliba. Na, jó ki kell találnom, hogy lehetek rosszabbul… Kikötötte, hogy egész nap csak ágyban lehetek… alvásevés ivás és gyógyszer. Még ki sem mentek a szobámból én már elaludtam, rettentő fáradt voltam. Szemeim rettenetesen égtek, a fejem lüktetett a hátam fájt és lázam is volt.
Álmomban egy farkassal álmodtam – tulajdonképpen öt szerepelt az álmomban Egyikük Asa volt a többi a múlt éjszakáról látott szürke, fekete rozsdabarna és homok barna volt. A La Push-ban voltam a lovamnál és Asa is mellettem volt, és néztük, ahogy a négy farkas vidáman ugratja egymást. Majd megjelent Embry, Seth, Sam és Jacob. Mindegyikük oda állt egy-egy farkashoz. Embry a szürke mellé, Sam a feketéhez, Jacob a rozsdabarnához és Seth a homok barnához. Sam kiáltott, hogy fussak, ekkor az erdőből előlépett egy oroszlán és mellette egy nő. A nő kedvesen rám mosolygott, és azt mondta, hogy nincs mitől félnem és kövessem. Ekkor a farkasok elém ugrottak Sam és a többiek még mindig mögöttem voltak. Nem engedték, hogy kövessem a nőt és az oroszlánt, alakjuk távolodni kezdett.
- Ne! Kérlek, várjatok! – kiáltottam kétségbeesetten nekik, a farkasok csak vicsorogtak.
Újabb helyszínváltozás történt, ez mezőn voltam. A mezőn egy nagycsalád volt, tízen lehettek és a farkasok valamint Sam-ék. Amon és Asa is mellettem álltak. Nem láttam jól a családot, mert a napsütésben bőrük csillogott, visszaverve a nap sugarait-arcukat elvakította. Ekkor az egyikük felsikoltott, meglepetten tapasztaltam a mellettem álló oroszlán miatt. A mező túlsó feléből egy hatalmas ember tömeg jött ki, fekete köpenyt viseltek mind, elöl három férfi volt. Egymásnak estek a család és a farkasok összefogtak harcoltak a feketeköpenyesek ellen, én tehetetlenül néztem végig. Ekkor az egyikük rám vetette magát, felsikoltottam.
- Ne! – sikoltottam, és megkönnyebbülve tapasztaltam, a valóságban vagyok.
Jobban éreztem magam, sokkal, de sokkal jobban! Körbenéztem és megkönnyebbülve láttam Asa még mindig itt van. Már beesteledett, és rettentően megéheztem. Úgy döntöttem ideje valami szilárd táplálékot magamhoz vennem. Felkeltem és lassan lekecmeregtem a lépcsőn, a kis fakras kíséretében. A nappaliban Caren éppen tv-t nézett, köszöntem neki majd újra a konyhába csoszogtam. Elővettem az ebédről maradt húst és falatozni kezdtem, eszméletlen jól esett.
- Na hogy érzed magad? – kérdezte Caren mosolyogva.
- Sokkal jobban!
- Hm… már a lázad is lement –tapogatta homlokomat.
- Akkor holnap mehetek suliba? –kérdeztem unott hangon.
- Szerintem igen.
- Rendben, akkor felmegyek és összepakolok holnapra, de akkor reggel levihetem Ast, Sam- ékhez?
- Persze, hogy le. Ó jut eszembe – lépett a szekrényhez és egy fehér borítékot vett le és nyújtotta át nekem. – Ezt neked küldik.
- Nekem? Ki csoda? – kerekedett el a szemem. Talán Jack?
- Nézd meg! – ajánlotta nevetve Car.
Megetettem Ast, majd felrohantam szobámba a borítékot csak hanyagul az ágyra vetettem, összepakoltam holnapra, és elmentem zuhanyozni. Fürdés után bebújtam jó meleg ágyamba, és mielőtt álomra hajtottam volna fejemet, feltéptem borítékot egy apró kis cetlit találtam benne, amire az volt írva:
Hiszek neked!
E.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése