II.fejezet

Forks

Ahogy a repülőgép földet ért, idegesen pillantottam össze-vissza, hogy hol is lehetek vajon. Caren Seattle-nél várt rám, hogy onnan vigyen magához.
Ahogy kikászálódtam a repülőgépből érdeklődve néztem körül, szép hely volt Seattle – már amennyit idáig láttam belőle…-
Gyorsan felkaptam csomagjaim, és ki a reptérről, többet ne is üljek fel rá! Igazság szerint nagyon nem szerettem a repülőn utazni… olyankor furcsa félelem fogott el, sokszor lehetett hallani repülő által okozott balesetekről, és ez valahogy meg maradt bennem. Az utat félig ébrem- félig csukott szemmel élveztem végig – már, ha ez mondható élvezhetőnek.
Kiérvén teljesen a reptérről Caren ott állt egy nagy rózsabokor előtt, fülig érő mosollyal. Én is megpróbáltam legkedvesebb arcomat előhívni, és visszamosolyogni rá.

-Hello Lana! Örülök, hogy újra látlak! – üdvözölt kedvesen
-Hello Caren! – motyogtam szégyenlősen, s egy fekete autó felé terelt
-Na és hogy van Jack? – kérdezte, miután bekászálódott az autóba
-Egész jól. Kapott egy új munkahelyet, azt hiszem Spanyolországban.
-Akkor részben ezért is kellett eljönnöd. Ugye? – találgatott, - és be kell ismernem nagyon jól…
-Részben. – feleltem unott hangon, majd kifelé bámultam a szélvédőn.
-Másikrészben? – fél pillantást vetett rám kérdően, majd mélyet sóhajtottam. – Nem mondta el mi? – némán ingattam fejem, és közben az utolsó szavak jutottak eszembe.

A kocsiban megcsapott a friss bőr illata. Olyan volt, mintha még sose használta volna senki… Úton Forks Caren mindenről kifaggatott, minden eddigi létemről és egyebekről. A táj gyönyörű volt, egyre jobban zöldbe volt burkolózva minden. Aminek barnának kellett volna lennie, még az is zöld volt a moha miatt. A magas hegyek, a lassan csörgedező patakok egyszerűen csodálatos…- nem gondoltam volna, hogy ennyire meg tetszik a táj! De csakis a táj, Forks nem.
Caren még azt is megígérte Jack-nek, hogy beírat a suliba, és szerez nekem valahonnan kocsit. Na stipi stop! Én meg a kocsi? Na, az ki van zárva! Az két külön műfaj, akarom mondani fogalom! Azt hiszem, én leszek az első számú szerencsétlenség a városban… a vezetői vizsgán is csak másodszorra mentem át, és az is csak Jack ötlete volt – egyébként magamtól, még kocsit sem vezettem volna.
Végül is Jack ötlete nem is volt olyan rossz, egy héttel suli kezdés előtt költözzek ide, hogy megszokjak mindent és utána hopp bele a nagy betűs „életbe”.

-A suli nem lesz olyan messze tőlünk, és főleg nem autóval. – folytatta Caren mondókáját – fel sem foghatom, hogy hamarosan 17 leszel!
-Igen, márciusban. - feleltem morcosan.
-Úgy hallom valaki nagyon nem várja a szülinapját…
-Őszintén szólva, nincs nagy kedvem hozzá. Mármint hogy jó, hogy 17 leszek, de egy lépéssel közelebb a felnőtt korhoz. – sóhajtottam fel végül
-Ó, tudod mi indián leszármazottak, hogy ünnepeljük a 18-at? – ezt el is felejtettem, hogy félig indián származású vagyok. Anyám apja volt indián, ellenben édesanyja nem, szóval anyu félig volt az, édes apám pedig ki tudja – nem ismertem. Így aztán az én véremben is benne van ez az egész. Jack-en abszolút nem látszik, míg Caren-en jól kiüt. Rajtam is inkább félig meddig, inkább a bőröm ilyen napbarnított féle, a hajam gesztenyebarna már-már feketés, nem az ilyen erősen réz színű, mint egyeseknek.

-Nem – feleltem végül
-Na, majd meglátod. – ó, csak add istenem, hogy ne maradhassak itt addig – nyögtem fel.
-Mindjárt megérkezünk.

A városon kicsit túlhajtottunk azt hiszem, a La Push irányába, míg végül egy kis földes útra be nem kanyarodtunk, ami mellett rögtön egy ház állt. Igazából az út csak egy valahova vezetett, a házhoz. Újra kinéztem magam elé, s újabb 2 kocsit láttam. Caren titokban kocsikkal üzletel vagy mi? Vagy esetleg fogadó bizottságot hívott? – azt nem élném túl!

-Kik ők? – csúszott végül ki a számon
-Jó barátok. – mosolyodott el Caren – Csak nyugodtan szedd ki a holmidat és menj be vele a házba, addig én lerendezem őket.
-Lerendezni? – kérdeztem vissza, nem értettem mit ért ezt a szót használva.
-Csak beszélek velük, elvégre Emily küldte őket. Biztos vagyok benne.

A ház előtt pontosan megállt, mire a másik autóból kiszállt 3 férfi, mind olyan egyforma volt, mintha ikrek lettek volna, csak más szériában. Mindhármuk eszméletlen izmosnak tűnt, az egyikük kicsit vékonyabb volt, mint a többi, hajuk is teljesen egyformára vágva. Bőrük rézszínű volt, hirtelen belém nyilallt valami – indiánok gondoltam magamban.
Lassan elindultak felénk, mire nagynéném kiszállt az autóból, én pedig úgy tettem, ahogy mondta.

-Hello fiúk! – üdvözölte őket Caren kedves mosolygós hangon
-Hello Car! – szólt a legidősebb – gondolom, mert az ő arca árulkodott teljes érettségről, s arc vonásai is erről árulkodtak.
-Mi járatban erre felé? – kérdezte
-Csak meg akartuk kérdezni, hogy véletlenül nem láttad-e Brady-t?
-Már megint meglógott? – kiáltott fel Car, hirtelen én is kinéztem az autó mögül, mire az egyik rám vetette pillantását, én meg a meglepetéstől újból visszatértem a csomagjaimhoz.
-Igen, és alighanem, most Jena- hoz, megy. – sóhajtott fel Sam – Piros pólót, és egy világos farmert viselt napszemüveggel, esetleg nem láttad?
-Nem – felelte gondterhelten Caren
-Én azt hiszem láttam. – bújtam elő a kocsi mögül, mindenki felém fordult és érdeklődve néztek rám.
-Sam Ő az unokahúgom, Lana. – mutatott be neki, s kezet nyújtott
-Lana Cortes – mormogtam
-Sam Uley, ők pedig itt Embry és... – mutatott a két hátsó figurára.
-Seth –nyújtott barátságosan kezet felém, s egy mosollyal viszonoztam, Embry csak egy óvatos mozdulattal üdvözölt.
-Szóval láttad Brady-t? –kérdezte Sam újra.
-Hát a leírtak alapján, rá gondolok, de ha esetleg lenne róla egy fotótok, sokat segítene. – Sam bólintott, s Embry egy képet nyújtott át neki, Sam pedig nekem adta, jól megnézvén a fiút biztos voltam benne, hogy ő az, tisztára olyan volt, mint ők leszámítva hosszabb haját, és fiatalosabb arcát.
-Ő az! Phoenix-be akart repülőjegyet venni, de az akkori gépet lekéste úgy halottam. A legközelebbi gép pedig 8-kor megy.
-Lana óriási vagy! – kiáltott fel Seth, és ismét kezemért nyúlt és erősen megrázta, jézusom milyen forró volt a keze, csak úgy perzselt. Én a meglepetéstől köpni, nyelni nem tudtam.
-Köszönjük Lana! Sokat segítettél evvel. – mondta Embry elismerően, és mosolygott
-Úgy van. – bólogatott Sam – Akkor még időben elkapjuk a szökevényt… nem teszi zsebre, amit a szüleitől kap, meg tőlem.
-Ugyan Sam! Csak szerelmes! – kiáltott fel nevetve Caren. – Ne mond, hogy te nem tettél még soha ilyet…- hátul a fiúk halkan felnevettek, mire Sam leintette őket.
-Ennyire brutális, talán nem voltam. – vetette oda mosolyogva
-Biztos vagy benne? Vagy inkább kezdjek mesélni? – ajánlotta lelkesen Embry
-Dugó. Ó, jut, eszembe a héten megkezdődik a ’La domesticación de los espíritus silvestres’ Hozd el Lana-t érdekelni fogja.
-A vad lelkek megszelídítése? Az meg mi? – kérdeztem érdeklődve.
-Értetted, amit mondott? – kérdezte Seth, és pedig bólintottam.
-Pero apuesto a que no entienda lo que estoy diciendo ... – mondtam gyorsan De lefogadom te nem érted, amit mondok...(jelentése)
-Abban biztos vagyok. –nevetett fel Sam, kórusban Embry – vel Seth pedig csak állt száját tátva – Míg el nem felejtem, Emily üzeni, hogy estefelé áthozná a gyógynövényt, amit kértél. – ez már Caren-nek szólt, aki némán bólintva értelmezte.
-Akkor mi most megyünk Brady-ért. Viszlát! – köszönt el Sam.
-Örülök, hogy megismertelek Lana! – Seth újra kezemért nyúlt, és ismét megrázta, én csak egy szégyenlősre sikerült mosolyt küldtem felé.
-Ahogy én is. – motyogta Embry, s visszafelé indultak a kocsiba.

Caren érdekes pillantást vetett felém, amit én nem tudtam hova tenni. Visszaigyekeztem csomagjaim körébe, és ismét rámolni kezdtem dolgaimat.
Három fordulattal már meg is voltam, utoljára csak gitáromat hagytam –amit félve őrzök.
A szobám amit Caren berendezett nekem, hihetetlenül otthonos volt! A fal mályvaszínű volt, sokkal inkább bordós, mintsem lilás. A függönyök fehérek voltak. Az egyik ablaknál Car csináltatott nekem egy olyat, hogy megnagyobbítatta a párkány szélét és hosszúságát, és bőven el tudtam ott nyújtózkodni, és aludni. Most jön a java! A szobámból, egy üvegajtón át vezetett az erkélyre. Az erkélyen 1-1 ilyen napozó ágyféleség volt, és virágok. Az erdő felé nézett ez a szoba,ami elvileg reggelenként csodás látványt nyújt.
Ahogy elnéztem itt magam körül, kicsit változott a benyomásom! Talán nem is lesz olyan rossz itt, de azért várjuk ki a végét.
Saját fürdőszobát kaptam, nem volt olyan óriási nagy, de nekem éppen megfelelt. A pult felett egy hatalmas tükör volt – amit szerintem nagy túl gyakran fogok használni. Ugyanis nem nagyon szeretek sminkelni… egyes emberek látvány visszataszít, hogy el vannak maszkírozva, a sminknek nevezett dolog miatt. Pedig nem is lenne rá szükségük.
Óvatosan kipakoltam dolgaimat a szekrényembe, végezetül pedig kitettem Asa képét. Hihetetlen, hogy egy farkas mennyire az ember szívéhez tud nőni.
Később lefelé igyekeztem, ahogy elhaladtam a folyósón megláttam a sok-sok képet, az igazi anyámról, Caren-ről, rólam és Jack-ről. Meg Caren férjéről, és szüleiről - a nagyszüleimről. Jack általában mindig csak néhány szóval jellemezte őket, bölcsek, kedvesek, megértőek és stb…

-Kész a vacsora. – szólt Caren. Jesszus már vacsoraidő van? Erre nem is gondoltam. Leültem az asztalhoz előtte engedelmesen, jól nevelt kislány módjára megkérdeztem nem-e segíthetek valamiben esetleg.

Vacsora közben ismét előjöttek a régi idők, és hosszas beszélgetések indultak. Elmesélte, hogy régen anyám is bele szeretett egy farkasba, de más milyen farkas volt, mint az enyém, sokkal erő teljesebb és nagyobb. Egy képet is mutatott róla, csodaszép volt, ezüstös bundája és halványszürke szeme volt, és óriási méretű. Ilyen nagy farkast még azelőtt soha nem láttam. De még mielőtt ezt elmondta volna, előre figyelmeztetett, nem úgy érti, hogy „úgy” belészeretett. Egyszerűen csak a legjobb barátja volt.
Érdeklődve ittam Caren minden egyes szavát anyámról. Furcsa volt hallani… oly dolgokat is mondott, ami álmomban sem mertem volna hinni róla. Összességében az jött Caren úgy jellemezte, tisztára olyan vagyok, mint ő, leszámítva, hogy én még egy adag makacssággal megspékelve.
Nem sokkal később kopogtatást halottunk, Car kikapta kezemből a képet, s el is süllyesztette a többi között, amit aztán egy polc tetejére tett. Majd az ajtóhoz sietett, és kinyitotta.

Egy lány volt az - gondolom Emily, akit Sam említett-, és mögötte Sam.
-Sziasztok! – üdvözölte őket szívélyesen Caren, ím, másodszor.
-Hello, Caren! – ölelte át röviden a lány Caren-t, lassan én is oda battyogtam az ajtóhoz.
-Emily, Ő az unokahúgom Lana. – ahogy Emily rám emelte pillantását megriadtam, arcának jobb felét egy hatalmas heg ékesítette. Megpróbáltam magam összeszedni, és egy mosolyt erőltetni az arcomra, s kezet nyújtottam felé.
-Sziasztok. Lana Cortes. – mutatkoztam be ismét… kezet nyújtottam neki, s viszonozta.
-Emily Young. – Sam krehácsolása törte meg a csendet, Emily felé küldött egy jelentőség teljes pillantást, mire Sam értette, hogy miről van szó.

Caren mindenkit a nappaliba terelt, s kezdetét vették a nagy beszélgetések. Én csodálva néztem őket, akár egy nagycsalád. Vidáman ugratták egymást mindenféle vicces dologgal. Talán azért is éreztem magam furcsán, mert én ilyen dolgokhoz nem igazán voltam hozzá szokva. Jack-el általában csendesen teltek napjaink, beszélgettünk, de soha sem annyit, mint amennyit ők. Ezért leginkább én csendben üldögéltem, és teámat kortyolgattam – amit Emily csinált. Emilyvel váltottam még pár szót és Sammel, egészen megkedveltem őket.

-Na és Lana, hogy-hogy ellátogattál hozzánk? – vette nekem a kérdést Emily – a „hozzánk” szó kissé meglepett.
-Jack elküldött. – feleltem komoran, mikor leszünk már túl ezen a témán?
-Hm… mit csináltál? Talán meglógtál? Vagy ott volt, egy sávos Don Huan? – próbált viccelődni velem, de ez valahogy nagyon elevenébe talált… A Don Huan . Fejem leszegtem és megpróbáltam könnyeimet leküzdeni.
-Volt Don Huan… csak rosszul végződött minden. – a szavak alig jöttek ki a számon minden egyes részletért úgy kellett megküzdenem. - Részben ezért is… a többit nem tudom, nem akarta elmondani.
-A szemét… - morogta Car fogain keresztül, úgy látszik Jack beavatta ebbe is- remek, és a konyhába indult egy újabb adag teáért.
-Ő szakított veled? – kérdezte Emily, miután Car távozott.
-Nem. Egyedül hagyott San Fransiscoban. De erről nem akarok beszélni. Ha nem haragszotok, én most kicsit kimegyek – és menekültem a szobából, ahogy indultam ki - leszegett fejjel – valakinek nekiütköztem. Könnyeim közül felnéztem, s akkor láttam Embry az. Kikerültem és a kijárat felé siettem.

Mindent csak most el innen.
Kiérve a friss levegőre, mélyeket lélegeztem, csak most vettem észre, hogy már be is sötétedett. Elindultam a hátsó karámok felé, kicsit sétálni. Erre komolyan nem számítottam… azt gondoltam már rég elfelejtődött, és senki sem tud erre emlékeztetni. De a sebek újra felszakadtak. Emlékek tolultak az agyamba, és nem voltam képes gondolkodni. Üres voltam, mint egy könyv, amiből minden eltűnt. Felültem a második karámfára, és hátamat neki döntöttem egy másiknak, és néztem a sötétségben elő tűnő árnyakat – amik tulajdonképpen lovak voltak. Ellenállhatatlan kísértést éreztem, hogy egy éjjeli lovaglást tegyek valamelyikükkel. De e gondolatomat hamar leküzdöttem, és csak ültem. Bámultam ki a semmibe, azután rátértem a csillagokra – gyönyörűek voltak. Nem tudtam megelégedni a látvánnyal, hosszasan kémleltem az eget, s igyekeztem egy csillagot választani.
Ahogy telt az idő egyre hűvösebb lett, kezdtem fázni, de mégsem annyira, hogy visszamenjek a házba. Már csak idő kérdése, és felszakad a gát…
Majd lépteket hallottam, előre reménykedtem benne, hogy Caren lesz az. Őszintén szólva eléggé szégyenkeztem az előbbi kirohanásom miatt. De nem bírtam ki, oly váratlanul ért…

-Jól vagy? – kérdezte az érces hang, megfordultam pechemre Embry volt az.
-Igen. – motyogtam, majd ismét visszatértem a csillagokhoz.
-Tudom, nem sok közöm van hozzá, de azért megkérdezném, hogy mi is történt valójában?
-Semmi. Mint ahogy halhattad, egyedül hagyott. – vetettem oda, s már forgott velem a világ.
-Egy szót sem mondott? – háborodott fel hirtelen, s közelebb hajolt.
-Három szót. „Vége! Viszlát Lana!” – idéztem vissza, s próbáltam hangját utánozni, de az valahogy nem ment…
-Részletesebben?
-Nem hagyhatnánk ezt a témát? – ugrottam hirtelen fel, és egyre jobban izzott bennem a düh. – A lényeg, hogy vége.
-Lefogadom bepasiztál. – próbált viccelni, de ez volt az a szó, ami mindent vitt, és felszakadt bennem minden. Könnyek hada tolult a szemembe, majd fuldokolva válaszoltam.
-Nem tudsz te semmit! – és faképnél hagyva vissza rohantam a házba.

Amint beértem a házba, a könnyeim már folytak. Az ajtót bevágtam, és rohantam a szobám felé. Már a lépcső aljánál jártam, mikor Caren-t halottam.

-Lana te vagy?
-Igen –feleltem sírás közepette – A szobámba leszek. Kérlek, mond meg Emilynek és Samnek, hogy sajnálom. Nem akartam goromba lenni velük.
-Megmondom persze. De azért jól vagy? – hangján éreztem az aggodalmat, de nem mertem volna elárulni neki, hogy nem.
-Igen. Jóéjszakát.
Becsaptam a szobám ajtaját, és zokogásban törtem ki. Majd zokogásból végül elaludtam. Álmomban ismét Spanyolország és San Fransisco között ingáztam. Majd jöttek az újabb álom, egy farkassal, mintha Asa lett volna, de mégsem. Sokkal nagyobb és erőteljesebb volt. Az erdőben álltam és farkas szemet néztem vele, ziháltam. Nem tudtam mi lesz a következő lépésem. Ekkor hirtelen lépéseket hallottam a bokrok közül. A farkas morogni kezdett, s a fák közül is kísérteties morgást hangzódott, majd a farkas bevetette magát a sűrűbe.

-Asa! – sikoltottam, és újra a valóságban voltam. Milyen életszerű volt minden, mintha csak megtörtént volna… Felültem az ágyban és ziháltam. Észrevettem még mindig ugyanúgy vagyok, ahogy lefeküdtem, ruhában. Áthúztam a pólómat és spagetti pántos pólóra és egy rövidnadrágra, amit háló ruha gyanánt tettem el. S újból az öntudatlanságnak adtam át magamat.
Reggel kilencfelé keltem fel, óvatosan körülnéztem - vajon álmodtam tegnapi napot? Nem. Semmiképpen sem. – Sóhajtások közepette elindultam reggelizni. Caren már a konyhába sürgött forgott.

-Jó reggelt! – motyogtam.
-Neked is! – köszöntött vidám hangján, haja, mint mindig most is hátra volt kötve. Ritkán viselte leengedve hosszú fekete haját. – Hogy aludtál?
-Jól. – leszámítva a rémálmomat, jól.
-A reggelid ott van, a pulton remélem, szereted. – a pultra tekintve láttam palacsinta az, a kedvencem volt. Vajon Caren tudta ezt?
-Igen persze. A kedvencem. – mosolyodtam el.
Az asztalhoz ültem, s falatozni kezdtem. Közben a mai napról gondolkodtam… hogy vajon mit is csináljak. Hamar elhatározásra jutottam. Reggelim befejeztével, elmosogattam.
-Caren, hogy jutok el Emilyékhez? –kérdeztem halkan.
-Emilyékhez akarsz menni? – döbbent meg, és rám meredt, bólintottam.
-Szeretnék bocsánatot kérni tőlük. – mondtam zavartan. – Személyesen. – tettem hozzá végül.

Ebéd után Caren elmagyarázta az oda vezető utat, aminek köszönhetően gyorsan oda jutok. Az újdonsült autómmal mentem hozzájuk, igazából nem lehetett megmondani az autó fajtáját, hisz senki sem tudta. Inkább a furgonra hasonlított, mintsem egy rendes autóra.
Caren szerint vázolt útmutatással mentem, míg egy földútra értem, ahol egy apró kis ház állt, az ajtaja kék volt. A ház előtt virágok állat, s ettől barátságosabbnak tűnt, az egész környezet. Mögötte az erdő volt.
Közvetlenül a ház előtt parkoltam le, majd elindultam az ajtó irányába. Ekkor lépett ki Emily is.

-Szia. – köszöntött mosolyogva.
-Hello. Rosszkor jöttem? – kérdeztem óvatosan, ezt a pechet.
-Nem dehogy! Eléd jöttem ki. Gyere csak be! – felléptem az egyetlen lépcsőfokra, és Emily után bementem a házba.
Beérvén láttam csak milyen kis takaros ház. Az első helység volt a konyha, és a közepén egy nagy asztal állt.

-Ülj csak le. – mutatott az egyik székre. – Sam is itt van valahol, lefogadom, örül majd neked. –
-Örül? – ismételtem zavartan.
-Igen, tudod hálás neked Brady miatt, és amúgy is számunkra nagyon kedves vagy. – mosolygott rám melegen Emily.
-Köszönöm. – motyogtam, ekkor lépett be Sam az ajtón.
-Szia Lana!
-Hello. – mormoltam. – Ó ezt Caren küldi nektek. – s oda nyújtottam nekik egy tálca süteményt.
-Köszönjük. Azt hiszem, ez nem sokáig marad meg. – kuncogott Emily.
-Tulajdonképpen azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Nem akartam tegnap este olyan mogorván viselkedni, de nem sikerült még teljesen feldolgoznom az esetet. – mondtam csüggedten, s valóban szégyelltem magam miatta.
-Semmi baj Lana. Tulajdonképpen én vagyok a hibás, hogy csak úgy bele csaptam a közepébe. – mondta Emily, s láttam, hogy rajta is megjelent a bűnbánás jele.
-Akkor mind ketten hibásak vagytok! – kacagott fel Sam, amit az elején gondoltam róla, hogy komoly, hát az kicsit megváltozott.
-Igen. – bólintottunk egyszerre.
-Akkor holnap jössz a ’La domesticación de los espíritus silvestres’ - re? – kérdezték.
-Hát nem is tudom. Caren nem tudom, hogy ér rá.
-Caren elmondja hol lesz, te eljössz és velünk leszel. Szerintem Car sem bánná. – ajánlotta Emily, ismét bólintottam. Fura volt, hogy ilyen közvetlenek velem, hisz még nem is ismernek, de milyen nyíltak és kedvesek…

Ekkor nyílt az ajtó, s 5 férfi lépett be, köztük Embry és Seth. Újabb ismeretségeket szerzek gondoltam…

-Hello Em és Sam. – köszönt az egyikük, s mindenki rám nézett közülük.
-Hello fiúk. Ő itt Lana Cortes, most érkezett hozzánk. – mutatott be Emily nekik.
-Quil, Jared, Paul, Seth és Embry. – mondta Sorba a neveket, s mindegyikük szívélyesen üdvözölt. Bár már Seth-tel és Embry-vel találkoztam azért ők is újra üdvözöltek.
Mindegyikükkel jól elbeszélgettem, kivétel Embryvel… Először azt hittem, zavarban van a tegnapi kirohanásom miatt, de utána egyre csípősebb megjegyzéseket tett nekem. Én pedig visszakontráztam neki. Seth és Sam olykor- olykor rászólt, de a többiek csak jókat nevettek a mi kis csipkelődésünkön.
-Lefogadom, hogy félsz a farkasoktól. –mondta gúnyosan Embry nekem.
-Egy tízesbe, hogy nem. – mondta Seth kacagva.
-Seth… egy kicsit még tegyél rá. Mondjuk, fogadjunk 30 dollárban. – feleltem.
-Hm… oké Fele- fele? – kérdezte Seth, rámondtam az Áment.
-Bekaszálok 30 dolcsit, micsoda jó nap ez. – kacarászott Embry, ekkor megszólalt a mobilom.

-Hé Lana! – szólt valaki.
-David? David te vagy? – kérdeztem egy oktávval hangosabban.
-Igen én. Van egy kis probléma… - mondta.
-Várj, hogy van Asa? – kérdeztem, s éreztem elönt az öröm, David a kollegám volt az állatkertben, ő volt „segédem” Asa-nál.
-Róla lenne szó… - nyögte.
-David mi van Asa-val? Ugye nem…?
-Nem dehogy, semmi baja! Csak úgy döntöttünk előbbre hozzuk a szabadon engedését, és már útban voltunk az Olympic sziget felé, amikor megszökött.
-Hogy mit csinált? – kiáltottam, s a többiek mind rám meredtek.
-Úgy gondoljuk, útban van feléd. Annyira megviselte, hogy nem vagy vele. Keres téged. Forks felé tart, a chip is jelzi. Azt hiszem, a városon át akar hozzád eljutni. Attól tartunk, talán ott valami baja esik… az emberek miatt. Talán ha…- nem hagytam, hogy befejezze.
-Megyek érte. Megkeresem! – s letettem a telefont.

Mindenki engem nézett. Talpra ugrottam, majd az ajtó felé rohantam.

-Várj Lana! – kiáltott Sam. – Mi történt?
-Asa megszökött. – feleltem, miközben a kocsim felé rohantam.
-Ki az- az Asa? – kérdezte Quil.
-Egy farkas. – motyogtam. -
-Mi te egy farkas elé akarsz menni? Megőrültél? – kiáltotta Paul.
-Valahogy úgy… - s bepattantam az utómba, padlógázzal megfordultam, s a város felé tartottam.