:)

Sziasztok!

Sajnálom, hogy eddig nem volt friss sem, akármilyen más életjel. Egyrészt az iskola teljesen lefoglal, mivel nagyon sokat kell tanulnom,[de gondolom, ez már ismerős számotokra, mivel nem egy író társam van így...] úgy,hogy a frissítések ritkák lesznek, amit én sajnálok, de nem tudok mit tenni. Másrészt hétvégén edzésekre járok[díjlovas], és nagyon elveszi az időm az is, és délutánra hulla fáradt leszek. Vasárnap meg tanulni szoktam, szóval amikor csurran-cseppen egy kis idő akkor írok. :( A 23.fejezetet a héten írtam meg [megjegyzem: betegen], csak,hogy ne legyen már annyira kihalt az oldal. Jelenleg bétázás alatt áll, és nem tudom mikor fogom vissza kapni Bridge-től. Szerintem valahogy a hétvége folyamán, és akkor lesz új fejezet itt és és a Lux Life-on is[Aminek egy új címet akarok kitalálni...]. A Lux Life 2.fejezete andante nyersen fog felkerülni, mert én amit megírtam az a 3. és az van Bridgénél, a 2. azzal fogalmam sincs mi van szóval, felkerül nyersen a 2., és majd, ha vissza kaptam a 3.-at, akkor elküldöm a 2.-at, és ha az is kész felteszem a javított változatot. :P Remélem így megfelel.

Egyébként "hamarosan" vége [enyhe 24 fejezet még...] a Lion Heart-nek, lassan ideje a következő részen gondolkodnom, mivel nem szeretném abba hagyni. A következő kérésem tehát az lenne, hogy szerintetek nyissak egy új oldalt annak a törinek, vagy jó lesz ezen az oldalon? :) Rátok bízom, ahogy jól esik. :)) Bár szerintem nagy a valószínűsége, hogy itt megmaradok, mivel itt kezdtem blogspotos életemet. :P

S újabb regény is van kilátásban, de azt hiszem most már kezdem túlvállalni magamat. Pedig annyi jó ötlet jut eszembe, csak az a baj, hogy ha belekezdek abba, figyelmen kívül hagyom ezt, vagy a másikat... Mert valljuk be egyszerre három regény írása húzós feladat. Azzal az erővel befejezem az LH-t, és majd később belekezdek az újba... vagy valamikor. Vagy a Lux Life után... ugyanis kettőt még csak birok, de három az kicsit sok. :/ [Néha a kettő is...]

Szóval ennyit az én helyzetemről és a regényemről! :] Várom szeretettel továbbra is a véleményeiteket!

Ó, még valami... az oldalt felújítom egy kicsit. :P Hirtelen ötlet, de most valahogy úgy érzem kedvem is van hozzá úgy, hogy neki is látok. Lehet, hogy fejléc csere is lesz. Nem tudom még őszintén...
Egyébként az eredeti oldalam újra beindult, és csinálgatom is rendesen. Amikor épp kedvem van írok egy-egy blogbejegyzést magamról vagy valamiről... :)
www.lpnet.gportal.hu

Üdv.: Flame

22.fejezet - Laguna Beach

HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Laguna Beach

Fáradtan, elgémberedtem tértem magamhoz a repülőút végén. Magamban már sikoltoztam, hogy mikor lesz ennek egyszer vége. Máskor még élvezem is a repülő utat, de most valahogy nagyon nem. Az órámra pillantva vettem észre, hogy öt óra van, nagyjából két órát utazhattam. Mikor a repülőm földet ért, és én lassan lekászálódtam onnan, döbbent csend következett – legalábbis nálam. Meglepett, hogy milyen meleg van, és az égbolt is milyen tiszta, itt-ott egy-egy bárányfelhő, de amúgy csak az a gyönyörű óceán kékség.
Napszemüvegemet az orromra tolva, felkapva poggyászomat útnak indultam a reptéri váró teremben. Kint hamar meg is találtam Jack-et, aki egy fekete Alfa Rómeónak volt dőlve. Sötétbarna haja, most rövidre volt nyírva – legalábbis, amikor a kórházban láttam hosszabbnak tűnt. Mosolyogva várta, hogy oda érjek hozzá.

- Jó nagyot nőttél, mióta utoljára láttalak – köszöntött nevetve bácsikám. – Jó újra látni, kincsem.

- Téged is jó látni, Jack. Mel?

- A háznál vár téged – sóhajtott fel, majd bőröndömet kezemből kivéve a kocsi csomagtartójába süllyesztette.

Út közben elég sokat beszélgettünk, mi történt az óta, mióta meglátogatott a kórházban. Elmesélte, miként csinált volna egy nagy fogást egy férfival, csak az elfelejtett eljönni a találkozóra. Többször is a szájára vette útközben, nem épp finom kifejezésekkel. Majd más mederbe eveztünk át a szócsatában.

- Mesélj csak, hogy van az-az indián kölök, aki oda van érted? – sandított rám és halvány mosoly jelent meg szája szélén.

- Mi? – kérdeztem, döbbenten. – Te tudsz róla?

- Beza – feleli nemes egyszerűséggel. – Szóval… mi van vele?

- Gondolom, megvan… Nem igazán vagyunk beszélő viszonyban.

- Hoppá! Ez nekem új. Rossz fát tett a tűzre? – Hangosan felsóhajtottam, mire értette, hogy nem kívánok erről a témáról több szót ejteni.

Az út hátra lévőt részét, én csendesen töltöttem, míg Jack csak mondta és mondta. Az út közben egyre kanyargósabb lett, bent a városnál az utat a járda szegény után pálmafák díszítették, egészen addig, míg a tenger felőli oldalon mentünk. Lejjebb viszont ott volt a strand ahol fürdeni lehetett, egy végtelen hosszú részen. A városban az élet is nagy volt. Akár merre néztem mindenhol csak fürdőruhás egyéneket lehetett látni. Rájöttem mi is hiányzik az életemből… a napfény és az állandó meleg. Még most sem sikerült megkedvelnem Forks-ot.
Jack kihajtott a városból, de még mindig a tenger melletti úton mentünk, még jó pár kilométert mentünk autóval, felfelé a domboldalra, mikor megállt egy kétemeletű fehér színű ház előtt. Csodálatos volt, már így kívülről is – és ahogy ismerem Melanie-t a belső is ugyan ilyen kifogástalan.

- Üdv itthon – somolygott.

- Itthon? – kérdeztem vissza meglepetten, és egy pillanatra a szemüveget is lejjebb toltam az orromon. – Talán már meg is vettétek?

- Hát persze – nevetett fel Jack. – Mel, nem igen akarta húzni az időt. Úgy, hogy Coloradóból egyenest ide költöztünk.

- Váó – ennyi volt, ami tőlem telt, csupán ez a szó. Mit mondhatnék? „Kérlek, Jack engedd meg, hogy ide költözzek?”

Az autóból kikászálódva még mindig csak azt a hatalmas házat bámultam. Le sem tudtam venni róla a szememet. Őszintén szólva, magamnak is egy ilyen házat álmodtam meg, valahol egy verőfényes napsütéses helyen. Nem pedig a mindig borús Forks-ban.
Jack a bőröndömet kivéve a kocsiból befelé tessékelt. Ha a ház külsején el voltam ájulva, akkor a belsején meg is haltam volna, olyan gyönyörű volt. Fekete bőrdzsekimet, amit még az útra készítettem be, felakasztottam a fogasra, majd a cipőmet levéve követtem nagybátyámat a házban.
Mindenhol fa parketta, kivéve a konyhában – ott csempe volt.

- Hahó, Mel! Megjöttünk – kiáltotta Jack mosolyogva, majd meghallottam a lépcső felől a dübörgő lépteket – valószínű nagy iramban jöhetett.

- Ó! Lana! De jó újra látni téged! Már vagy ezer éve nem láttalak! –Ölelt magához a szeleburdi nő, majd mosolyogva végigmért. – Kell egy kis napfény neked, olyan kis sápatag vagy.

Ez az! De tudtam én, hogy kapok valami jó kis beszólást. Ez vártam… Sápatag? Milyen legyek egy repülőút egy veszekedés és egy ördögi helytől? Forks-ba sem kell barnulásért utazni, az is biztos.
Szégyenlősen megvontam vállam, majd elmosolyodtam.

- Hát Forks-ban nem igen van esély egy jó kis napozásra – motyogtam.

- Na, majd itt lesz alkalmad – jelentette ki határozottan, majd kézen fogott és magával húzott, fel az emeletre. – Elkészítettem a szobádat. Remélem tetszeni fog.

A lépcső tetejére felérve Mel hirtelen megállt, majd sejtelmesen rám mosolygott. Majd megperdült és nyakában lógó vékony selyem kendőjével bekötötte a szememet. Balra fordultunk és tovább vezetett egy ajtóig, majd ott beirányított. Hirtelen levette rólam a kendőt, én meg csak hápogtam a gyönyörtől. Csodálatos volt!
A szobát egy kicsit sötétebb színű parketta borította, mint lent a többi szobát. A falak színe tengerkék volt – amilyet szerettem. Nem az a haragos, hanem inkább ilyen kellemes világosabb kivitelű tengerkék.
A szoba bal oldalán egy hatalmas üveglap volt a fal helyett, ami egyenesen a tengerre nézett, a bal szélén pedig ott volt az-az ajtó, ami szintén üvegből volt, hogy onnan még kimehessek az erkélyre, ami fa korláttal volt elkerítve érdekes mintázattal. Mögötte a pálmafák tornyosultak, ami közvetlen a ház mellé nőtték be magukat.
Az üveglap ablaki részén volt az ágy, mint egy hercegnő ágya – gondoltam, ahogy ránéztem. Az ágy keretei szürke színűek voltak. Az ágynemű huzata maga is fehér volt, így jól ment hozzá a fehér függöny, ami az ágy négy sarok keretéhez volt kötve piros selyem madzaggal. Jobb felén egy fehérre festett apró kis éjjeliszekrény rajta egy lámpával. A szoba jobb oldalán egy szekrény volt, ami ugyan csak fehér színű volt. Sőt egy akváriumot is kaptam a szobához kizárólag csak tengeri halakkal. Volt még bent egy sík képernyős tv és egy nagy zenelejátszó is.
Gyönyörű, csodás, meseszép – nem is tudtam erre megfelelő szót, annyira tetszett itt minden.

- Ez eszméletlen – nyögtem ki végül, majd Melanira néztem mosolyogva. – Köszönöm szépen!

- Nincs mit – ölelt magához. – Nagyon örülök, hogy tetszik. Mindig is a fülemben csengett, az amit gyermeteg ésszel megálmodtál az ágyadról, így hát gondoltam megvalósítom.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – nevettem fel – ha az én szobám ilyen csodás, akkor a tiétek milyen lehet? Várj… tudom… fenomenális!

Melanie nevetve húzott maga után, hogy megmutassa a többi szobát. Mind nagyszerű és szemkápráztató volt. A nappaliban volt egy nagy kanapé, valamint előtte egy kis asztalka, ami alatt egy fehér szőnyeg volt, és egy kandalló, amin a plazma tv lógott. A kandalló párkányán képek, rólam-róluk és az egész családról. Sőt felfedeztem egy képet Asa-ról és rólam. Végül kimentünk a teraszra, ami a tengerre nyílott. Hasonlóan, mint az én szobámnál egy üveglapos tolóajtó nyílott rá, előtte fehér függöny. Jobb oldalon egy nagy medence és mellette négy darab napozó ágy, és köztük egy-egy kis asztalka. Fent a bal sarokban egy grillező – ahol Jack épp sütögetett - , míg egy kicsit lejjebb egy asztal – napernyővel a közepében – és körülötte székek.
A terasz fehér ciráda mintás csempéből volt kirakva és oldalai mentém csak úgy, mint nálam érdekes mintázatú fa korlát – csak sötétebb kivitelben.

- Remélem éhes vagy – szólalt meg Jack a grillező mögül.

- Hát persze – feleltem, majd pár lépéssel a korláthoz mentem és körbenéztem.

A kilátás is csodálatos volt. Lent a korlát alatt meredek sziklák tömkelege, amik végül a part homokjában végződtek, és utána tenger.

- A farkasod, hogy van? – kérdezte Melanie vacsora közben, miután kortyolt egyet a vörös borából. Először nem tudtam eldönteni kire gondol: Embryre vagy Asa-ra, majd az utóbbi mellett döntöttem.

- Remekül – feleltem mosolyogva. – Most éppen Carent boldogítja. Remélem, azért nem bontják szét a házat, mire visszamegyek. – Itt egy pontig elhúztam a számat. Nem volt kedvem visszamenni.

- Ennyire nem szeretsz ott Forksban? – kérdezte tapintatosan Mel, közben mindvégig arcomat fürkészte. Jack is rám emelte a tekintetét és kíváncsian várta a válaszom.

- Nem az én világom – sóhajtottam fel végül, az igazságnak híven.

Nem akartam azt mondani, hogy gyűlölöm és legszívesebben vissza se mennék, mert ez nem volt igaz. Mélyen legbelül szerettem azt az aprócska várost, de most nem akartam vissza menni. Sőt… ha tehetném, egy ideig biztosan nem mennék vissza. Ahogy mondtam nem az én világom – én nem tartozom közéjük. Lehet, hogy egy farkas lenyomata vagyok, amit most nagyon erősen megcáfolnék, de akkor sem érzem úgy, hogy tényleg oda tartozom.

- Holnap, ha van, kedved bemehetnénk a városba vásárolgatni, utána meg lemehetnénk a strandra. Mit szólsz? – vetette fel Melanie gyorsan, hogy oldja a hangulatot.

- Remekül hangzik – bólintottam egy aprót.

Este lefekvéshez készülődve még egyszer lenéztem a tengerre. Gyönyörű volt, ahogy a hold és a csillagok fénye visszatükröződött a víz felszínén, szemkápráztató volt. A hűvös éjszakai szél meglibbentette hálóingem szélét, én pedig libabőrös lettem hirtelen. Jobbnak láttam inkább bemenni és nyugovóra térni.
Éjjel viszont telefonom csengésére ébredtem. A kis óra a szekrényen, hajnali egyet mutatott. Kinek jut eszébe ilyenkor hívni? Anélkül, hogy felkapcsoltam volna a villanyt, elkezdtem telefonomért kutatni az éjjeliszekrényen. A hívót sem néztem meg, annyira félálomba voltam még.

- Lana! Na, végre! Mégis, hol vagy? – A hang aggódó volt és kétségbeesett, és ahogy kivettem egy szemernyit még megkönnyebbült is.

- Téves szám – morogtam bele a telefonba, majd kinyomtam és kikapcsoltam. Másik oldalamra átfordulva aludtam végül el.

Másnap reggel megnéztem ki hívott, mivel éjjel odáig sem jutottam el, kicsit sem meglepve tapasztaltam, hogy pont az, aki miatt eljöttem. Megreggeliztünk és Melanie-val elindultunk a városba. Gyönyörű szép hely volt! Az utcák mind csordultig megtelt emberekkel, akik a kávézókban vagy azok teraszán üldögéltek. Egészen más volt, mint Forks, vagy Colorado. Nálam ez nagy szó. Nekem mindig is Colorado volt a mindenem, az én szülővárosom-, noha ez így nem igaz. A szülővárosom? Nos, az jó kérdés hol van. Fogalmam sincs róla, senki sem árulta el.
Melanie és én szinte egész délelőtt róttuk a köröket a városban. Megvettük a vacsora kelléket, sőt egy új fürdőruhát is kaptam – mivel a régit otthon hagytam. Majd vettünk pár rövidnadrágot és pár ujjatlan pólót is. Sőt egy spagetti pántos kis egyrészes nyári ruhát is kaptam Melanie jóvoltából. Mel harminc éves volt, öt évvel fiatalabb, mint Jack. Így érthető miért vagyok vele el annyira jól. Rettentően fiatal még.
Ebéd közben Jack elég feszült és izgatott volt. Mintha megkapta volna azt, amit egész életében vágyott. Sőt említette, hogy Caren telefonált neki. Létezik, hogy a hátam mögött szervezkedik valamit?

- És mi van a srácoddal? Azzal a Callal – Pislogva bámultam fel a tányéromból Jack- re, aki éppen gonoszkodó vigyort küldött felém. Valahogy éreztem, hogy a kocsiban nem adtam világosan a tudtára, hogy nem kívánok róla beszélni. Sőt azt is, hogy a telefonbeszélgetésben ő is részt vett.

- Már mondtam: Gondolom, megvan. Nem különösebben érdekel.

- Veszekedés szagot szimatolok – húzta fel az orrát, majd úgy tett, mintha a levegőbe szagolna.

- Jack – mondta nyomatékosan Melanie, majd felhúzta szemöldökét.

- Jól van, jól van. Megyek - emelte fel kezeit megadóan, majd az üres tányérokat felkapva bement a házba.

Én szó nélkül felálltam, mert úgy döntöttem elég volt mind az ebéd, mind ez a beszélgetés. Kettő óra felé délután Melanie lehívott a strandra, ami rögtön a házukkal szemben volt. A nap melegen sütött szinte égetett, így fürdőruhát vettem fel egy kis napozás miatt, na meg Melanie úszni is akart. Valahogy most nekem nagyon nem volt kedvem, de azért mégsem akartam vissza utasítani.

- Mesélj – kérte halkan, miközben a napozóágyon elfészkeltük magunkat – Mi történt köztetek?

- Semmi, komoly – füllentetem könnyedén. – Csupán összekaptunk.

- Nehéz egy vérfarkas szerelmének lenni – sóhajtott fel halkan, nekem pedig szemem kitágult és azonnal felültem. Honnan tud erről? Beszéltem volna álmomban? Ezért még halállal lakolok…

- Honnan tudsz te erről? És mióta? – dadogtam gyorsan, és közben szívem is hevesen vert.

- Carentől tudom. Nagyjából az óta amióta oda kerültél – felelte tömören. – Hidd, el az a fiú nagyon szeret téged.

- Ja, persze – bólogattam, miközben hátra dőltem újra az ágyon. – De csak azért, mert a „lenyomata” vagyok. – Közben pedig macskakörmöket róttam a levegőbe.

- Bevésődés ide, vagy oda, az Ő szerelme földön túli irántad. Ne úgy fogd fel, mintha ez neki kényszer lenne, hogy szeretnie kell téged, mert a lenyomata vagy!

- De hát, ha egyszer így van! – morgolódtam tovább.

- Lana! Örülnöd kell! Az Ő szerelme olyan tiszta irántad, mint… mint… az szín tiszta égbolt. Sok embernek nem adatik meg ez a dolog, ami most nektek. Örülj, hogy tudsz úgy érezni, mint ahogy sokan mások nem. Amúgy előnye is van – kuncogott fel halkan – Ő legalább nem árul, el a másik nővel. Mint ahogy az sok férfi teszi.

Volt idő, amikor én is így gondolkoztam. De az óta, nem is tudom… megváltozott ez az egész. Mintha kételkedtem volna az érzéseiben. Számomra egy egyszerű közönséges embernek hihetetlenül hangzik, hogy egy lenyomat. Komolyan, ha valaki két hónappal ezelőtt oda állt volna elém ezzel, én biztos körbe röhögtem volna.

- Egyébként – kezdte halkan és elgondolkodva – Hiányzol neki, és aggódik.

- Tudom – feleltem. – Tudom, hogy aggódik, tegnap hívott.

- Ő hívott éjjel? – kérdezte meglepetten, mire én bólintottam. – Caren, ma mikor felhívta Jacket, elmondta, hogy a srác teljesen kivan. Fél, hogy már soha többé látni sem akarod. Sőt aggódik, hogy miatta valami meggondolatlanságot teszel. Nem tudja, hol vagy még mindig. Hisz Caren nem akarta elmondani neki, ami miatt majd beleőrül az egészbe.

- Kell ez a pár nap különlét – suttogom magam elé.

Még úsztunk egyet a tengerben, - ami kellemesen langyos volt – majd visszaindultunk a házba. A nappaliban lévő órára pillantva, észrevettem milyen későre jár. Legalábbis jól elszórakoztunk lent a parton az időt. Vacsora után úgy döntöttem bemegyek egy kicsit a városba, hogy körül nézhessek egyedül is. Felhúztam egy farmer nadrágot – mivel eléggé lengedezni kezdett a szél - és egy fehér pántos pólót, és felkapva napszemüvegem, táskám, a bőrdzsekimet és indulni készültem.

- Hova készülsz? – kérdezte Jack, miközben pár edényt mosogatott el.

- Csak bemennék a városba egy kicsit még körülnézni, és vennék Carennek valami ajándékot is. Vagy inkább maradjak? - kérdeztem tapintatosan.

- Nem, nem kell. Nem azért kérdeztem. Menj nyugodtan és érezd jól magad – mondta egy őszinte mosollyal az arcán. Aprót bólintva elindultam kifelé. – Ó, Lana! Erre szükséged lesz – majd felém dobott egy autó kulcsot. Kérdően néztem rá, mire csak két szót felelt. – A garázsban, fekete.

Ahogy beléptem a saját kis garázsukba, megláttam a fekete álmot! Egy valódi Porsche amit, ma én vezethetek. Ez aztán az „ajándék”!
Már alkonyodni kezdett. A tenger nyelte el a narancssárgában pompázó napot, az lilásra festette az égboltot. Nagyon szép volt! Ahogy beértem a városba, és leparkoltam az autóval rögtön keresgélni kezdtem az ajándék boltokat.
Carennek vettem egy hó gömböt, amiben két delfin volt és tengeri korallzátony. Nessie-nek egy egy csillag alakú nyakláncot. Rose-nak egy fülbevalót, Alicenek és Bellának egy karkötőt, ami nekem nagyon tetszett. Esme-nek pedig egy nagy kagylót, mivel tudtam, hogy gyűjti az ilyen dolgokat. Jaspernek vettem egy hangulat gyűrűt – tudom nevetséges, és semmi haszna, de így valamelyest a család is tud az Ő hangulatairól. És amúgy is ironikus igazán, sőt vicces. Edward egy érdekes üveggolyót kapott, ami ökölnyi nagyságú volt, és hegyi kristályból volt, benne pedig egy oroszlán díszelgett. Emmett… nos ő volt a legnehezebb. Nem tudtam minek örülne. Végül aztán arra jutottam, hogy vettem neki egy baseball labdát, mivel múltkor úgy is morgott, hogy Jaz eldobta valahova és nem találják.
Sőt, a farkasokat sem felejtettem ki. Tudtam, hogy ők sem nyakláncot, sem karkötőt nem hordhatnak, mert, ahogy átváltoznának, elszakadna. Hosszas keresgélés után rátaláltam egy indián boltra, ahol többféle dolgot találtam. Úgy döntöttem pólót kapnak, abból úgy is hiányt szenvednek. Ezért egy fekete alapon farkas mintával ellátott pólót kaptak. Leah is szint úgy, hiszen nem lenne igazságos, ha kihagynám. Emilynek pedig egy álomcsapdát vettem.
Visszavittem a kocsihoz az ajándékokat, majd még egyszer körbe jártam a várost gyalog. Majd végül

Visszaindultam a kocsihoz, amikor a szél még jobban feltámadt. Sőt amilyen okos kislány voltam a kocsival is lejjebb álltam meg, és nem tudtam hol hagytam – annyira elcsászkáltam közben. Pár percig tétováztam a bolt előtt, hogy várjam-e meg, míg csendesedik a vihar vagy induljak el. Az én tétovázásomnak köszönhetően, kifogtam az esőt. Kíméletlenül szakadni kezdett, és nálam még esernyő sem volt.
Rohanni kezdtem lefelé az úton arról amerről jöttem. Kár volt, mert így is úgy is eláztam volna. Az orromig sem láttam ebben a hatalmas esőben. És tessék! Már megint! Csupa víz voltam… Ezért utálok megázni. Legszívesebben Afrikába utaztam volna a Szaharába, ahol ritka az eső, sőt a hideg is. De erre lehetőség van? Szerintem nincs.

Végül aztán egy vendéglőbe kötöttem, ki mert kilátástalannak tűnt az, hogy ilyen eső mellett a kocsimhoz érjek. Az autó szerencséje, meg az volt, hogy indulásom előtt felhúztam a tetejét.

- Adhatok valamit kedvesem? – mosolygott rám kedvesen az idős pincérnő.

- Egy forró citromos teát kérnék, köszönöm – mosolyogtam hálásan rá.

Hosszú percekig ültem a forró tea fölött és markolásztam a bögrét, ami valamelyest felmelegítette jéghideg kezeimet. Az eső pedig mindig nem hagyott alább. Már két órát ülhettem ott a vendéglőbe, és már vagy a harmadik-negyedik bögre teánál tartottam, de az eső ugyan úgy szakadt. Végül aztán fél óra múlva elcsendesedett az egész. Fizettem majd távozni készültem.
Az utcákon korom sötét volt egy-egy lámpa világított csak. Fura érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Röhejes – nevettem magamon. Kezdek bedilizni a vámpíros és vérfarkasos Forks után. Amikor elhaladtam egy sötét sikátor mellett hangokat hallottam, majd magam elől is kiáltozásokat. átmentem az út másik oldalára és gyorsabban szedtem a lábaimat. Közben megjelent az utca egyik felén három alak, egy kisebb utcába tértem be, ami szűk volt és sötét. Előröl meghallottam még pár ember hangját, az egyik nagy szemetes mellé rejtőztem így nem látott senki. Körbenéztem: egy hatalmas tűzrakás körül állt négy vagy öt ember, majd megérkezett az a három is, akikkel szemben találkoztam, de magukkal hoztak két lányt is.

- Szóval mi a terved? – kérdezte az egyik hang.

- Megkeressük és megöljük a vegákat – röhögcsélt egy újabb hang.

- Az összeset, mind nem tudjuk kiirtani. Jen megőrült, hogy ha ezt elvárja. Túl kevesen vagyunk.

- Ezért hoztam alanyokat – nevetett a hármas trióból az egyik, majd megtaszítva a két lányt, két másik karjába vetette, akik a lányokba harapnak.

A lányok sikoltozva esnek össze, és a földön vonaglottak. Hangos sikoltozások közepette röhögtek tovább. Hirtelen tudatosult bennem mi is ez itt. Egy vámpír banda, valószínű felkelést szítanak, vagy tudom is én mit.

- Nincs sok időnk Jay, úgy hírlik feltűnt a másik lány is és közel a vérvonal. Ami veszélyt jelent mind ránk, mind a démonkutyákra.

- Tudom Spen, tudom. Viszont az a család nem fogja oda adni az emberlányt. Sőt gyakorlatilag azt sem tudjuk, melyik vega bandánál van. Ezért kell, az összeset kipusztítani.

Hangos kacaj volt a válasz, a vámpírokon belül Közben a két lány még mindig ugyan úgy a földön hevert vérbe, fagyba és sikoltozva. Ezek meg csak jót mosolyogtak.

Hogy meg akarják ölni a Cullen családot? Uram isten! Ezek Forksba is eljönnek! Valamit tennem kell…! Teljes pánikba estem a hallottak miatt. Rettenetesen megijedtem, remegve próbáltam hátrálni, de véletlen meglöktem egy zsákot, ami halk neszt eresztett. A vámpírok felkapták a fejüket.

- Halljátok ezt? Egy új jelentkező – kuncogott az egyik, majd megindultak felém.

Én a nyúlcipőt felvéve futni kezdtem, de hamar megállított az egyik és a torkomnak szegezte a kezét.

- Üdv a klubban, kislány! – kacagott fel, majd nyakam lefogva közelíteni kezd felé.

De még mielőtt elérte volna azt, két erős kéz tépte le rólam. A vámpír, aki egy kukán landolt az erős ütés miatt. A sötét árny szeme vörösen izzott majd védelmezően elém állt.

- Ő az enyém! Egy újjal sem érhettek hozzá! – kiáltott rájuk a sötét árny, a többiek pedig eleget téve kívánságának, vonakodva, mégis meghajolva, magunkra hagytak minket a sötét sikátorban.

.

21.fejezet - Battlefield

HUSZONEGGYEDIK FEJEZET
Battlefield

A Nap sugarai erősen az arcomba világítottak, ezzel tönkretéve az álmomat és ébredésre késztettek. Lassan felnyitottam az egyik szemem, de érzékelve a világosságot, azonnal le is hunytam. Lustán visszafészkeltem magam az ágyba, majd hasra feküdve a másik irányba fordultam. A hajam az arcomba lógott teljesen. Először egy halk kacajt hallottam, majd az arcomról eltűnt a hajréteg.

- Ideje felkelni – suttogta egy könnyű csók után, életem farkasa.

- Azt hittem, beteg vagyok – morogtam csukott szemmel.

- Az vagy, épp ezért Carlisle hamarosan itt lesz, hogy megvizsgáljon – sóhajtott fel. – És gondolom, nem egy szál pólóban szeretnél belibegni elé.

- Csak még öt perc – sóhajtottam én is, majd kispárnámat a fejemre húztam.

- Alszik? – érkezett egy kedves dallamos hang, épp hogy lehunytam a szemem.

- Már nem – nyöszörögtem a párna alól. – Két perc és talpon leszek, csak felöltözök.

Miután választ nem kaptam, felültem az ágyba, de a szobában már senki sem volt. Felhúztam egy rövidnadrágot és egy pulóvert a pólóm tetejére, aztán lementem a konyhába, ahol már Carlisle várt.

- Ezen a héten már ne menj iskolába. Itt vannak a gyógyszereid – nyomott a kezembe négy gyógyszeres dobozt a vizsgálat végén, amit én csak szörnyülködve bámultam.

- Carlisle, azt hiszem, összekevertél egy versenylóval – krákogtam, miközben alaposabban megnéztem az óriási pirulákat.

- Azt nem hiszem. Ezekből naponta kétszer vegyél be, a legkisebből pedig, ha nagyon köhögsz, akkor háromszor egy nap. A lázad még eléggé fent van, úgyhogy a lázcsillapítót mindenféleképpen vedd be! Ha esetleg bármi baj lenne, akkor hívjatok! Sokat pihenj és aludj – utasított még utoljára Carlisle az ajtóban állva, majd intve egyet távozott, Embry pedig kikísérte.

Lassan felkecmeregtem a szobámba. A pulóvert és a rövidnadrágot ledobva magamról ismét ágyba bújtam. Jó alaposan betakaróztam. Alig pár perc után két forró kar ölelt át és húzott magához. Ajkait hajamnak nyomta, és egyik kezével combomat kezdte simogatni, mire én álomba is merültem. Este még annyira felkeltem, hogy bevegyem a gyógyszereimet és elköszönjek Embrytől, ugyanis éjjel Ő volt a soros az őrjáraton.

Másnap, délután kettőkor ébredtem fel. Sokkal jobban éreztem magamat. Úgy tűnt ez a tegnapi alvás megtette a hatását, és a gyógyszerek is. Lementem, bekaptam valami ennivalót, majd elmentem lezuhanyozni, utána felvettem a fehérneműm és egy fekete Linkin Parkos hosszított pólót, ami majdnem a térdemig ért. Ahogy kiléptem az ajtón, meghallottam a csengetést, előtte azonban magamra kaptam egy sortot.

- Szia – köszöntött mosolyogva Emily, miután kinyitottam az ajtót, majd beljebb invitáltam és megölelt. – Ahogy látom, egész jó színben vagy! Hoztam neked ezt-azt. Hogy érzed magad? – nézett rám fürkészően, miközben a kosarából kezdett kipakolgatni mindenféle gyógynövényt.

- Egész jól. Szerintem a lázam is elmúlt, csak… még egy kicsit furcsán kóválygok.

- Na, ha ezt megiszod, semmi bajod sem lesz – nyújtott át nekem egy kis tálkában, valami zöldes folyadékot. Megszagoltam és egy hatalmasat tüsszentettem. – Nagymamámtól tanultam, lehet, egy kicsit bizarr kinézete van – és az illata is az –, de kitűnően orvosolja a megfázást.

- Oké, majd megiszom – biztosítottam komolyan, holott eszem ágában sem volt meginni azt a löttyöt.

- Nem, most idd meg. Látni akarom – erősködött, úgy tűnt, nem igen győztem meg. – Egy húzásra. Gyerünk!

Háromig számoltam, vettem egy mély lélegzetet és mind leöntöttem a torkomon. A kinézetét még csak a borzalmas íze tudta tetőzni! Rettentően keserű volt. Arcomra szörnyülködő grimasz ült ki, mire Emily elnevette magát.

- Sajnálom Emily, nem akarom kritizálni a főzési tudásodat, de ez rémborzalmas volt! Ebben igazán elfért volna még egy kis fűszer!

- Ha ettől fűszeresebbre csinálom, akkor semmi hatása nem lenne – kuncogott még mindig.

- Mi van Leah-val? – tereltem más irányra a szót.

- Mi lenne? Él… őrjáratozik, megint neki állt az egyetemnek…

- Nem pont így értettem. Mostanában nagy ívben kerül. Ha én éppen lent vagyok, La Pushban, akkor ő pont nincs ott. Ez szinte mindig így van, és ne mond, hogy ez szimpla véletlen! Máskor rengeteget beszélgettünk, de most…

- Nem értem mire gondolsz, de szerintem nincs semmi baja veled. Mostanában nálunk is ritkán tartózkodik. De ha látom, szólok neki, hogy ugorjon be hozzád.

Miután Emilytől elköszöntem és elmentem fogat mosni az után a borzalmas lötty után, kifelé indultam a fürdőből, de amilyen figyelmetlen voltam rögtön neki is mentem az első elém táruló akadálynak, aki most történetesen az én szerelmem volt.

- Opsz… bocs… – nem tudtam befejezni, mert egy csókkal belém forrasztotta a szót. – Te is hiányoztál nekem – kuncogtam fel a csók végén, mire egy elégedett vigyor ült ki arcára.

- Hogy érzed magad? – ölelt magához, majd megcsókolta szemhéjamat.

- Jól – feleltem halkan.

Kicsit lejjebb hajolt, és a térdem mögé nyúlva, könnyedén felkapott. Féloldalasan fogott maga elé, és úgy vitt az ágyhoz, ahol már csókok millióival bombáztuk egymást. Én ezzel nem tudtam betelni, és mohón tapadtam újra ajkaira. Forró nyelve felfedező körútra indult számban és egyre erősebben, egyre vadabban kezdett csókolni. Lassan maga fölé húzott, egyik tenyerét rásimította a fenekemre, hogy közelebb húzzon magához, másikkal pedig a combomat simogatta. Ujjaim rátaláltak ingjének gombjaira, amiket lassan ki is gomboltam. Embry egy picit megemelkedett, hogy levehessem róla az ingjét. Hirtelen fölém kerekedett és rátért a nyakamra, nyelvét lassan végig húzta rajta, majd egyik keze megindult a pólóm alatt, felfelé. Ahogy megérezte a melltartóm szélét, annak pereme alatt óvatosan végigsimította a bőrömet. Ajkaimtól elválva feljebb húzta rajtam a pólót, és a hasamat vette birtokba nyelvével. Csókjaitól megremegtem. Ő érezvén bennem a tüzet még jobban szítani kezdte azt. Óvatosan felemelt az ágyról és a pillanat tört része alatt lekapta rólam a pólót, így már bőrünk teljesen egymáshoz ért, legalábbis majdnem teljesen. Ez volt az első alkalom, amikor hagytam, hogy megtegye. Óvatosan visszadöntött az ágyra, s úgy csókolt tovább. De hogy minden jónak egyszer vége legyen, most ennek is véget vetett a telefonom csörgése. Ahogy megszólalt, mindketten összerezzentünk a nem várt hang miatt. Bocsánatkérően néztem rá, mire Ő az éjjeli szekrényemről lekapta a telefonomat, és a száját elhúzva, átnyújtotta.

- Szia, Nessie – csiripeltem vidáman a telefonba, miközben felültem, Embryvel szembe.

- Ó, szia. Hallom, jobban vagy – krehácsolt vidáman.

- Az ördögi divatdiktátor? – kuncogtam fel halkan. Embry értetlenkedő arckifejezéssel nézett rám, mire én megráztam fejem.

- Eltaláltad. Nem látta a jövőd és sejtette, hogy farkas van a terepen. Innentől már csak sejteni tudtuk, hogy jobban vagy. Na, meg Emily is mondta, hogy egészen jól néztél ki.

- Ühüm. De gondolom, nem ez volt a legfőbb ok, amiért hívtál.

- Valóban – felelte egyszerűen. – te vagy vámpírrá készülsz válni, vagy pedig…

- ismerlek – fejeztem be helyette a mondatot, mire elnevette magát.

- Jacobbal arra gondoltunk, hogy elmegyünk moziba. Lenne kedvetek ma este velünk tartani?

- Egy pillanat, megkérdezem a farkast – majd Embryre pillantottam, aki ajkát biggyesztve nézett rám, a telefont egy kicsit eltartva fülemtől, rákérdeztem. – Mozi Nessie-vel és Jacobbal?

- Felőlem – rántotta meg bosszúsan a vállát, majd morogva az ágy szélére ült.

- Akkor, nyolckor találkozunk Port Angelesben, a mozi előtt – csacsogta vidáman, majd bontotta a vonalat.

Lassan a háta mögé fészkelődtem, és feltérdeltem, majd karommal átfogtam vállait, fejemet pedig a nyakához nyomtam.

- Tévedek, hogy ma nem ezt szeretted volna? – kérdeztem tőle bűnbánóan.

- Hát… nem éppen ezt terveztem – mondta csalódottan, majd csuklómat megfogva maga mellé húzott és átölelte a vállamat, majd egy mosolyt villantott rám. – Hányra jöjjek érted?

- Csak nem akarsz máris elmenni? Van még vagy úgy… négy óránk – néztem rá hitetlenkedve, mire elvigyorodott és az ágyra döntött.

- Az oda út egy óra, szóval egy óra mínusz. Mire elkészülsz, az szintén egy óra, tehát újabb mínusz egy óra. Hány óránál is tartunk? – vigyorgott rám huncutul, majd csókot nyomott a számra.

- Ha gondolod, már most elkezdek készülődni – toltam félre magam elől, és felpattantam az ágyról. Szép lassan felállt Ő is, majd végig mérve engem, gyönyörködő arckifejezés ült ki arcára.

- Szóval, mennyire is hiányoztam? – ragadta meg csuklóm, majd magához szorított és újra elmerültünk egymás szerelmében.

Fel sem tűnt, hogy elszaladt velünk az idő, amikor lázasan készülődni kezdtem. Elmentem hajat mosni és lezuhanyozni, majd hajat szárítottam. Kivételesen, a vége sokkal hullámosabbnak tűnt ma reggel. Felhúztam egy világos színű, térden meg-megvágott csőszárú farmert, és egy fekete, spagetti pántos pólót. A konyhában találtam Carent, aki éppen vacsorázott.

- Hát te merre? – nézett rám mosolyogva.

- Renesmee-vel és Jacobbal, na meg Embryvel moziba megyünk – feleltem, miközben a dzsekimet ledobtam a kanapéra. – Ha nem baj…

- Nem, dehogy. Csak menjetek. De biztosan jól érzed magad egy kis kiruccanásra?

- Persze – feleltem tömören. – Nem leszünk sokáig, mert holnap iskola.

- De hát… Carlisle azt mondta, hogy a héten már ne menj.

- Holnap péntek van, könnyű nap lesz, mint mindig. Nevetve kibírom.

- Miért akarsz ennyire iskolába menni? Vagy inkább ki miatt?

- Senki miatt sem. Csupán nem akarok lemaradni túl sok anyaggal.

Az igazság viszont nem ez volt. Tulajdonképpen Will miatt akartam menni. Szó mi szó, dühös voltam rá, találkozni sem akartam vele, de valami miatt mégis volt egy fura érzésem. Különben is szeretném látni, hogy még a városban van-e egyáltalán. Asanak kikészítettem az ennivalót és innivalót – ugyanis farkas asszonyság egész nap nem volt itthon, az erdőben lebzselt valahol. Az asztalhoz ültem és vártam. Gondolataimból a csengő hangja vert fel.

- Majd nyitom – álltam fel villám gyorsan, és az ajtóhoz siettem.

Szívem nagyokat dobbant, amint arra gondoltam, ki lehet ott. Ám, ahogy kinyitottam az ajtót nem várt rám ott senki. Senki sem volt ott. Ahogy körbe néztem, szintén nem láttam semmit. Majd szemem véletlenül a padlóra tévedt, ahol egy rózsacsokor hevert. Talán, tíz-tizenöt szál volt benne. Felvettem a piros krepp papírcsomagolású vörös rózsa csokrot, majd elindultam vele be.

- Nocsak… nem is tudtam, hogy Embry ilyen romantikus alkat – nézte döbbenten Caren a kezemben lévő virágokat.

- Én sem – néztem én is ugyan olyan döbbenettel a rózsahalmot.

Volt egy olyan érzésem, hogy nem is tőle van. A virágokat miután vázába tettem, észrevettem egy kis üzenő kártyát a virágok közt. Elegáns kézírással volt ráfirkantva egyetlen egy szócska.

Sajnálom!

Rögtön tudtam, hogy kitől jött a hatalmas csokor. Hm… első gondolatom az volt, hogy milyen kedves, és hogy mekkora bűntudata van, valamint, hogy megbocsátok neki. De nem! Ennyivel azért nem fogja megúszni! Felvittem a szobámba a hatalmas virágcsokrot, és a kis éjjeli szekrényemre tettem, vázástól együtt.

Majd ismét megszólalt a csengő. Ez már biztos nem valami über bolond virágszállító vámpír, aki bánja a tettét. Amikor kinyitottam az ajtót, a szívem rögtön megkönnyebbült. Egyenest a karjaiba borultam, és egy hatalmas puszit nyomtam az arcára, amit egy rövid nevetéssel díjazott.

- Gyere be – húztam befelé a kezénél fogva. – Mindjárt jövök, csak fent hagytam valamit a szobámban.

- Hello, Caren – köszönt udvariasan farkas párom, hallottam még meg.

Utána a szobámba rontottam, és lázasan keresni kezdtem a telefonomat. Már mindenütt kerestem, de nem találtam sehol. Majd eszembe jutott, hogy a fürdőbe hagytam, az egyik nadrágomban. Gyorsan kibogarásztam onnan. Visszatérve a szobámba, egy döbbent tekintetű fiút láttam, aki nem tudta, hogy a virágot tépje szét, vagy engem. Kezébe fogott egy szálat, majd cinikusan rám nézett.

- Ki küldte? – vont kérdőre villámló szemekkel. Meglepett, és egyben nem is tudtam, hogy mit mondjak neki. De mintha eszébe jutott volna, ki küldene nekem pont most virágot. Gúnyos mosoly kíséretében, szétmorzsolt egy rózsafejet. – Nagyon be akar vágódni. De majd megvágom én, csak…

- Oké, megértettem – vágtam rögtön közbe és felsóhajtottam. – De nem tudom kitől jöhetett.

- Menjünk – morogta alig hallhatóan, majd kézen fogva kisétált velem.

OKÉ! Ezzel most komolyan tönkre tettem a mai estét… ahelyett, hogy jól ellenénk ma, egész végig morgós lesz. Megfogta a kezem, de korántsem úgy, mint ahogy szokta. Most nem is törődött azzal, hogy fáj-e a szorítása – pedig igazán rosszul esett, amilyen erősen fogott. Ahogy elköszöntünk Carentől, a kocsiban végig némán és hangtalanul ültünk. Minek kellett az a nyomorult virágot megtartanom? Meg egyáltalán minek haverkodom vámpírokkal? Saját magamat hibáztattam a történtek miatt. Többször is Embry arcát fürkésztem, de arcvonásai továbbra is ugyan olyan kemények voltak, mint amikor meglátta a szobámban a virágot.
Ahogy megálltunk a mozi előtti parkolóban, egy pillanatig csak ült és meredt a távolba, majd halkan kocogtatni kezdte ujjaival a kormányt. Végül pedig kipattant az autóból. Én hátat fordítva neki kinyitottam az ajtót és féloldalasan az ülésnek dőlve néztem kifelé a nyitott ajtón át. A hideg szél csak még jobban felébresztett a kellemes meleg, bódító hatásából. Kezemet bőrdzsekim mélyére süllyesztettem.
Embry mellém állt a kocsinál, a kezeit Ő is úgyszintén, a farmer nadrágja zsebébe süllyesztette. Nem bírtam tovább. Egy lépéssel kiugrottam a kocsiból, majd vele szembe álltam, és átöleltem.

- Ne morogj már – suttogtam mellkasába, majd szemébe néztem. – Nem tudom, most mit forgatsz a fejedben, de mielőtt félre értenéd, sőt! Már félre is értetted, azért közlöm, hogy én csak téged szeretlek!

Tekintete ellágyult, ahogy a szemembe nézett és rögtön át is ölelt. Erősen magához szorított, majd arcon csókolt. Mosolyogva néztem fel rá, mert már jól tudtam, hogy megnyertem a szívét. Halványan elmosolyodott, majd megcsókolt.

- Khm… Turbékoltok még itt a parkolóban, vagy megyünk a moziba? – rázott fel minket Jake érces hangja. – Nekem nem gond, csak azért mi is tudjuk, hogy mennyi pénzt szánjak rátok a moziba. – Nessie könyökével oldalba bökte barátját, majd rám mosolygott.

- Jake, csak azt szerette volna kérdezni, hogy mehetünk-e? Csak tudjátok, még nevelésre szorul.

- Ja – lökte lezserül Embry. – Renesmee rövidpóráz.

- Lana, szerintem te is készíts be egy hasonlóan centis pórázt – csipkelődött Jacob.

- A kutya lánc nem jobb? – szúrtam én is vissza. – Várj. Nem… nektek farkas lánc kell ezüstből.

- Túl sok hollywood-i filmet nézel, kedvesem – korholt nevetve szerelmem, majd megpuszilt.

- Bocs, nem tehetek róla, hogy nem mindent mondasz el, és csak találgatni tudok…

- Ne aggódj, mindent meg fogsz tudni időben.

Így piszkáltuk egymást, a mozi teremig. Bent egész kellemes, meleg volt. A film, amit néztünk, valami horror film lehetett, a fiúk miatt. Egyik oldalamon Embry ült, a másikon Nessie, Jacobbal. A film alatt teljesen átölelt és hozzá bújtam, már majdnem áthúzott teljesen az ölébe, hogy ott üljek, de én visszakoztam. Az ajánlat nagyon is csábító volt, de itt most nem. El sem fértünk volna, nem beszélve arról, hogy az neki milyen kényelmetlen lett volna. A film után, átugrottunk egy közeli kis étterembe.

- Rém pocsék film volt! – morgott Jake.

- Nem is jól játsszák a vámpírokat… sőt, a farkasokat is rossznak állítják be, noha ők védik őket a vérszipolyoktól – folytatta Embry.

- Khm… – köhögött fel Renesmee, mire én egy figyelmeztető pillantást vetettem Embryre.

- Bocs – küldött egy halvány mosolyt Nessie felé, majd átölelt egyik karjával.

- Egyébként Emily és Sam esküvője hamarosan itt lesz – szólalt meg Jacob, töprengve.

- Tényleg? – néztem Embryre elképedve. – Nem is mondtad, hogy Sam elveszi Emilyt.

- Már tervbe volt rég, csak most jutottak el odáig, hogy időpontot is ki tűzzenek – magyarázta gyorsan.

- Na, ez szuper! – lelkesedtem mosolyogva.

- Kíváncsi leszek, hogy a mi esküvőnkkor is így lelkesedsz-e majd – kacagott fel Embry.

- Miért, lesz olyan? – néztem rá hitetlenkedve.

- Még szép! – vágta rá azonnal. – Akár most azonnal elvennélek feleségül, ha nem lennél kiskorú. De csak egy szavadba kerül, és akár holnap oltár elé viszlek.

- Várjunk még ezzel – hűtöttem le gyorsan a lelkesedését.

- Ugyan, Lana! Nem adok két évet, és egy farkas fiú fog La Pushban tipegni – nevetett fel Jake.

- Mi az, hogy egy? – horkantott fel Embry. – Minimum három!

- És az ugyan kitől? Mert, hogy tőlem két éven belül gyereket nem kapsz az is biztos! – vágtam rá olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Gyerek? Ráadásul három? Na, ne!

- Miért? – nézett rám döbbenten. – Ne mond, hogy nem örülnél egy kis farkas fiúnak, aki hordozza majd tovább a géneket.

- Örülnék, de nem két éven belül.

- Akkor mondjuk egy? – húzta fel szemöldökét mosolyogva, mire szemei felcsillantak.

- Felejtsd el! Nem vagyok, én egy tenyész állat, akinek ha csak csettintesz, lebabázik – vágtam rá gyorsan. – Minimum hét évig nem akarok gyereket, sőt, ha lehet, tovább is húzom. És amúgy is, miért pont fiú? Miért nem lehetne lány?

- Jól van, na! – ölelt át nevetve. – Nem kell azért felhúzni magad. Ha nem, hát nem. Ráérünk, de azért remélem, azon a bizonyos hét éven belül meglesz az első. És felőlem, lehet akár lány is, mind egy, csak legyen egy gyerekem tőled.

- Nessie? – nézett rá incselkedve Jacob. – Te mit szólsz ehhez? Mi beújítunk egy kicsit?

- Tartsd vissza a perverz gondolataidat, Jacob Black! Apám miszlikbe szed, ha ezt megtudja.

- Értettem, hölgyem! Gyerek téma, egyenlőre elvetve – sóhajtott fel játszott sértődöttséggel.

Miután megvacsoráztunk kifelé indultunk az étteremből, amikor Embry és Jake dermedten álltak meg. Akár egy kőszobrok. Nessie-vel döbbenten néztünk egymásra, majd beleszagolt a levegőbe, és próbáltam követni Embry pillantását. Nem véletlenül lett olyan feszült, az én gyomrom is görcsbe rándult, akár csak az Ő izmai. Görcsösen kapaszkodtam karjába, és próbáltam nem a legrosszabbra gondolni. Mikor oda ért mellénk, egy halvány mosoly futott át arcán.

- Szia – köszönt egy hamis mosollyal arcán, majd arca hirtelen szomorkássá vált. – Látom, jobban vagy. Megkaptad a virágot, amit küldtem?

- Meg – motyogtam halkan, éreztem Embry dühös pillantását rajtam, de nem mertem felnézni rá.

- Remek – görbült felfelé a szája, majd felém nyújtotta kezét, de Embry villámgyorsan elkapta a torkát.

- Hozzá ne merj érni! – sziszegte a vámpír képébe, akinek most egy újabb ravasz mosoly jelent meg az arcán döbbent arckifejezésem láttán.

- Csak nem akarsz itt jelenetet rendezni előtte – bökött fejével rám, én pedig abban a pillanatban elkaptam Embry karját, és kérlelően néztem rá.

- Engedd el! Ne itt csináljátok, kérlek! Emberek is vannak itt, az ég szerelmére! – mutattam a mögöttünk sorakozó pár fiatalra, akik csendben szemlélték a feszült helyzetet. Mivel láttam, hogy Embry hajthatatlan, még egyszer utoljára megpróbáltam. – Embry, kérlek! Hagyd, hadd menjen!

- Haver, tényleg! Engedd most el… emberek is vannak itt – szólalt meg Jake az én oldalamon.

Nagy nehezen elengedte a vámpír nyakát. Egy lépést hátrált, hogy egyik karjával átöleljen, és a derekamnál fogva szorítson magához.

- Ezzel még nem végeztünk – sziszegte még utoljára neki.

Gyorsan a kocsi felé kezdett terelni. Elköszöntünk Renesmee-től és Jacobtól, majd hazafelé indultunk gyorsan, mert attól tartott, hogy esetleg követne minket. A gyomrom még jobban görcsbe rándult, a kibontakozóban lévő viharcsapás miatt. A kormányt szorosan markolta, egy pillanatig attól féltem, rögtön széttöri.

- Milyen jó, hogy direkt kérdeztem, kitől kaptad! – mondta dühösen. – Te pedig, mintha tényleg nem is tudnád, elhiteted velem, közbe pedig pontosan tudod, hogy ez a semmire kellő dög küldi!

- Én csak nem akartam, hogy valami meggondolatlanságot csinálj – magyarázkodtam, és egyre jobban féltem, az elkövetkezendő hosszú percektől.

- Meggondolatlanságot? Szerintem azt már rég átgondoltam, hogy megölöm!

- De miért? Nem tett semmi rosszat – vettem a védelmembe a vámpírt. Korántsem volt szándékomban, de ha azt nézzük, olyan rosszat nem tett, mert ha akart volna, akkor simán megölthetett volna, de e helyett csak elmenekült.

- Semmi rosszat? Neked az nem elég rossz, hogy egyedül hagyott az erdőben?

- De Embry! Ez még egy jobb megoldás, ezzel még te sem vitatkozhatsz. Inkább egyedül hagyott, mintsem megölt! Akár meg is tehette volna, ha nagyon akarja. De csak elment. Én voltam a hülye, mert én mentem el onnan, ahol hagyott.

- Jó, hogy nem magadat okolod azért, amiért léteznek a vámpírok! – Hangja egyre jobban dühös volt már szinte kiabált. Soha nem láttam még ilyennek.

Szinte az egész úton át hallgattam a kioktató szövegét. Rettentő dühös volt és nem csak Willre, hanem rám is, amiért nem mondtam el neki, hogy tőle van a virág. Szinte végig azt hallottam, hogy felelőtlen vagyok és hogy, hogy merem megtartani a virágot, valamint miért nem mondtam el neki. A házunk előtt megállva, nem bírtam tovább és egyből kiugrottam. Felmentem a szobámba, ahol már várt, kezében a virágokkal. Majd kidobta az ablakon.

- És még mer virágot küldeni az a szemét! A gyomrom is felfordult tőle!

- Mert bánja, amit tett, azért küldte.

- Hogy oda ne rohanjak! – kiáltott fel gúnyosan. – Bánja, amit tett. Mindjárt megsajnálom, csak találkozzak vele! Ezeknek nincs lelkük, Lana! Nincs, amit ezek az ég egy adta világon sajnálnának! De holnap vége. Véget vetek ennek a tetűnek, örökre!

- Ne merd bántani! Nem akarom, hogy egymásnak ugorjatok! Nem bírnám ki, hogyha valami bajod esne! Ha megteszed… – szóltam rá nyomatékosan. – isten az atyám abban a szent pillanatban, elfelejthetsz egy életre!

- Tudod, ez most kimondottan jól esett! Nagyon jó úton jársz, hogy egyszer te is ugyan olyan legyél, mint Ő! Sőt, már olyan is vagy!

- Milyen? Mond ki – kiáltottam vissza.

- Egy lelketlen szörnyeteg! – kiabálta. – Tessék, kimondtam! Jobban érzed magad?

- Igen – mondtam könnyes szemmel, majd a hangon is elcsuklott. – Sokkal jobban. Szóval szörnyeteg vagyok. Egy lelketlen szörnyeteg. Oké – bólogattam fátyolos szemekkel.

- Én nem úgy… - lépett oda hozzám és ölelésre nyújtotta a karját.

- Ne érj hozzám! – suttogtam, és igyekeztem minden rosszindulatot ebbe a pár szóba önteni. – Mire visszajövök, nem akarlak itt látni!

- Lana… én…

- Hagyjál! – motyogtam, majd kiléptem a szobámból.

Isten az atyám – reméltem, hogy mire visszaérek, elmegy! Lelketlen szörnyeteg… oké, szóval itt tartunk. Most aztán komolyan át akarom gondolni ezt az egész dolgot vele.
Dúlva, fúlva mentem le a konyhába, és most az egyszer igazán imádkoztam, hogy ne legyen lent senki. Pechemre Caren már várt rám, úgy döntöttem úgy teszek, mintha semmi nem történt volna. Noha ez nehéz lesz, mivel a kiabálásunkat állítom, Ő is hallotta. Töltöttem magamnak egy kis narancslevet, majd nagy kortyokban inni kezdtem.

- Mi történt? – kérdezte arcomat fürkészve, de én gyorsan elfordultam a mosogató fölötti ablak felé, hogy ne lássa könnyes szemeimet.

- Semmi.

- Hát ezt a hangzavart nem épp semminek nevezném. Szóval, ki vele…

- Csak felkapta a vizet, amiért megtudta, hogy Will küldte a virágot – rántottam meg vállamat.

- Az hiszem, ez az én hibám – motyogta, mire én gyorsan megfordultam és döbbenten néztem rá. – Azt hittem, hogy Ő küldte és megdicsértem, hogy milyen figyelmes és kedves tőle. Mire ő egy percig bámult rám, majd felszaladt hozzád… jaj Lana… Sajnálom!

- Most már mindegy. Előbb utóbb úgy is rájött volna, kitől van… Különben is az én hibám, én nem mondtam el neki, hogy kitől van a virág.

- De gondolom, nem ez volt a legfőbb ok, hogy lerohantál – puhatolózott továbbra is, mire én megadva magam, elmondtam neki, hogy mit mondott.

Először döbbenten nézett rám, majd, mint aki nem akar saját fülének hinni, megrázta a fejét. Miért olyan hihetetlen, hogy ilyet vág a fejemhez? Az asztalhoz ültünk, Ő főzött egy forró teát, majd oda tolta az orrom elé.

- Nem tudom elhinni, hogy ilyet mondjon – rázta fejét, és közben maga elé meredt. – Biztosan nem gondolta komolyan… csupán pillanatnyi fellángolás volt.

- Nem, Caren! – tiltakoztam. – Ilyet még véletlenül sem ejtenék el annak, akit szeretek. Ezt Ő komolyan gondolta.

- Most mihez kezdesz?

- Nem tudom. De egy ideig biztos nem akarom látni, és remélem, ezt tiszteletben is tartja, és kerülni is fog.

- Azt nem hiszem. Ő attól sokkal jobban szeret téged, mintsem kerülne.

Ebben a pillanatban a megcsörrent a telefon, és egy percnyi szemcsata után eldöntöttük, hogy én veszem fel. Lassan oda cammogtam a vonalas telefonhoz és fülemhez emeltem. Ha az a gyagyás farkas az, én esküszöm, hogy leteszem!

- Hallo – szóltam bele csendesen.

- Á, szia Lana!

- Jack? – kérdeztem döbbenten. – Hogy vagy? Mesélj, mi van Melanie-val?

- Semmi különös. Megvagyunk, jelenleg a Laguna Beach-on vagyunk.

- Nyaralás?

- Nevezhetjük így is. Amolyan „kipihenjük a városi fáradalmakat” nosztalgia út.

- Az remek! Meddig lesztek? Igazán eljöhetnétek végre meglátogatni engem is!

- Pont ezért hívtalak – nevetett fel a telefonba. – Arra gondoltunk, esetleg lenne-e kedved leugrani hozzánk a hétvégére. Egy csapadékos borús idő után, jót fog tenni neked egy kis nap és a strandolás is. Na meg Melanie is nyűztet, hogy látni akar.

- Jól hangzik – feleltem lelkesen. Az az igazság, hogy nagyon nincs kedvem most Forksban tartózkodni. – De nincs repülőjegyem. Azt már egy hete le kellett volna foglaltatnom.

- Nem kaptad még meg a postát? – kérdezte csodálkozva, mire az asztalon lévő borítékokra tévedt a szemem és jeleztem Carennek, hogy hozza ide őket. Azonnal meg is találtam a nevemre szóló borítékot, amit fel is téptem; egy repülőjegy volt benne.

- De. Épp most kaptam meg. Köszönöm, Jack!

- Ne nekem köszönd, Melanie ötlete volt – kacagott vidáman.

- Mond meg neki, hogy imádom!

- Caren elenged? – Kérlelően Carenre néztem, aki csak egy aprót bólintott.

- Mehetek – jelentettem ki végül, egy halk sóhajjal.

- Akkor, ha megjöttél a John Wayne Airporthoz, akkor hívj fel. Vagy mielőtt leszállna ott a gép, hogy kiérjünk oda. Jó éjszakát!

- Rendben, még egyszer köszönöm. Sziasztok! Puszilom Melanie-t.

Miután letettem a telefont egy percig tanakodtam azon, hogy jó megoldás-e épp most elmenni? Egyértelműen igen. Látni sem akartam! Pont kapóra jött Laguna Beach! Nem érdekel sem Embry Cal,l sem senki más, elég volt… ki akarok szakadni Forks világából! Felmentem a szobámba, és bezártam az erkélyajtót kettőre, a biztonság kedvéért. A redőnyt is leengedtem, hogy még véletlenül se jöhessen be. Majd előbányásztam a bőröndömet, és csomagolni kezdtem. Mikor készen lettem és a lefekvéshez készülődtem, egy fájdalmas vonyítás hangzott fel, a hátsó udvarunkból. Nem… ennyivel azért nem úszod meg.

Az iskolába reggel korábban elmentem, mint szoktam. A kocsimban közben találtam egy szál rózsát. Kettőbe törtem és kihajítottam a járdára, a házunk elé. Ch… azt hiszi, egy szál virággal elintézhet majd mindent.
Az iskolai percek gyorsan elteltek. Épp Nessie-vel beszélgettem pár mondatot, amikor indulni akartam, de valaki elállta az utamat. Szemével jelzett, hogy négyszemközt akar velem beszélni, mire Nessie-től elköszönve, a kocsim felé tartottunk.

- Miért mondtad le a táncórákat? – vont kérdőre, miközben keresztbe fonta karját mellkasa előtt.

- Mert nincs kedvem táncolni – feleltem nemes egyszerűséggel, majd bedobtam az ülésre a táskámat.

- Ezt nem veszem be. Ettől azért jobban ismerlek! Nincs olyan, hogy neked ne lenne kedved táncolni!

- Egy frászkarikát ismersz! De képzeld, most van olyan, nincs kedvem és nem is lesz egy ideig. És ha most megbocsátasz, szeretnék mennie.

- Elutazol? – kérdezte mosolyogva.

- Sss! Ne olyan hangosan, még a végén Renesmee meghallja…

- … igen, és utána a kutyuli mutyuli is megtudná. Hát nem lenne szörnyű? – kérdezte incselkedve ravasz mosollyal az arcán.

- Ki vele, mit akarsz?

- Egy vacsora miután visszajöttél? Nem kell jelentenie semmit, csupán csak azért, hogy jobban megismerjelek.

- Neked nem épp a barátnőd visszahódításán kéne dolgoznod? – húztam fel a szemöldököm kérdően, mire nevetve megrázta a fejét.

- Dolgozom azon is. Na, mit szólsz akkor, egy vacsora?

- Rendben. De azzal a feltétellel, hogy nem én leszek a főfogás – kacsintottam rá ravaszon, mire elnevette magát, majd újra komolyságot vett fel.

- Hm… most lebuktam. Új vacsora alanyért kell néznem, milyen kár… - bólogatott komolyan, majd mosolyogva hozzátette: - Akkor, majd még találkozunk. És ne aggódj, tőlem senki nem fogja megtudni, hogy hol voltál.

Otthon összeszedtem a bőröndömet, és megvártam, míg Caren haza ér, hogy kivigyen a reptérre a saját kocsijával. Egyrészt azért az övével, mert Embry az én autóm hangját messziről kiszúrná és rájönne, hova készülök. Másrészt pedig, ha a sajátommal megyek, nem lenne hol hagynom. Az úton közben részletesen Caren orrára kötöttem, hogy ne mondja el neki, hogy hol vagyok, sem azt, hogy mikor jövök vissza. Semmit sem kell tudnia. Elmondtam neki, hogy Asa miatt sem kell aggódnia, és azért sem, hogy mit adjon neki enni.

A reptéren elköszöntem tőle, majd elindultam a kijelölt repülőmhöz. Talán ez a pár nap segít, és jó irányba fordul az életem, vagy az is lehet, hogy épp az ellenkezőjébe.

A gép felszállásakor kaptam egy üzenetet, amikor elolvastam, a szám is mosolyra húzódott. Nem is olyan rossz! – gondoltam, ahogy végig olvastam a kis üzenetet, majd a gondolataim hirtelen egy másik személyre összpontosultak. A gyomrom ismét görcsbe rándult és sírhatnékom volt. Hogy lehet az, hogy idáig fajult ez az egész? Egyáltalán lesz még folytatás? Egy biztos egy ideig látni sem akarom.

Ne próbáld meg kimagyarázni azt,ami a fejedben jár!
Tudom mi folyik itt!
Egy perc alatt ez a szerelem
hírtelen olyan lett,mint egy csatatér.

Egy szó miatt kitört a háború,
Ez a lekisebb dolog miért szakít szét minket?
A világom semmit nem ér nélküled,
pajzs nélkül pedig nem
térhetek vissza most.

Mindkét kezem a hátam mögé van kötözve,
nincs bennük semmi.
nem,ezek azok az idők,amikor túl gyorsan másztunk,
s leestünk újra és újra.
Miért kell ez most elfogadnunk?

Soha nem gondoltom volna,hogy elkezdődik egy háború.
Tudod,hogy soha nem akarnálak bántani.
Még azt sem tudom,hogy miért harcolunk...

A szerelem miért mindig olyan,mint egy csatatér?
Mint egy csatatér?Egy csatatér?
A szerelem miért tűnik mindig ilyennek?

Nem sérthetem meg a büszkeségünk,
de egyikünksem akarja felemelni azt a zászlót,
ha nem tudjuk feladni,
akkor mindkettőnk elveszíti, azt,amije van. Ó,nem..

Szerintem jobb ha mész,és hozod a páncélod!
hozod a páncélod
Szerintem jobb ha mész,és hozod a páncélod!
hozod a páncélod
hozod a páncélod

Ma éjjel eljátszhatnánk hogy barátok vagyunk.
és mikor eljön a reggel,felébredünk,
s jól érezzük majd magunk.
Mert bébi,nem kell harcolnunk,
és nem akarom,hogy ez a szerelem olyan legyen,mint

egy csatatér,egy csatatér,egy csatatér,
A szerelem miért mindig olyan,mint egy csatatér?
Egy csatatér,egy csatatér,egy csatatér

Szerintem jobb, ha hozod a páncélod

Sosem akartam a háborút
Sosem gondoltam, hogy valaha harcolnunk kell

Sosem akartam a háborút
Sosem gondoltam, hogy valaha harcolnunk kell