30.fejezet - Válaszúton

HARMINCADIK FEJEZET

Vannak olyan pillanatok az életben, amikor el kell döntenünk, mely dolgok összeomlását fogadjuk el, és mely dolgokat próbálunk megóvni feltétel nélkül

Még mindig nem akartam elhinni ezt az egészet. Vámpírok, vérfarkasok, alakváltók… ez az egész olyan abszurd! Nem lehet valódi… De mégis. Itt vannak velem… az egyikükkel élek a másikkal meg éppen alkut kötök. Soha nem fogok kimászni ebből jól, de talán van arra esély, hogy a többiek megmeneküljenek vérontás nélkül. Talán… soha nem fognak nekem megbocsátani, mégis jobb, mintha meghalnának.
Csak néztem az előttem álló vámpír arcát és dolgoztam fel a hallottakat. Próbáltam tanulmányozni a vonásait, vajon, hol van itt elrejtve a bökkenő. Mielőtt azonban rátért volna az alku második felére, mellette megjelent a két hatalmas farkas. Egyáltalán nem olyanok voltak, mint Embry-ék. Szörnyűbbek. Félelmetesebbek. Az egyikük pofáját egészen a szemig egy hosszú karmolás nyom ékesítette, és le nem vette rólam a szemét.
Brad közben rátért az alku rám eső részével. Elsőre el sem hittem, visszakozni akartam- Lehetetlen. Hogy oldhatnám meg anélkül, hogy ne fájjon neki? Nem okozhatok neki fájdalmat! De nem is akarom holtan látni. Ha van megoldás, bármi is legyen, elfogadom – ez volt az utolsó döntésem. De a végére… elbizonytalanodtam.

- Nem tehetem – motyogtam miközben fejemet ingattam. – Gyűlölni fog érte.

- Nem fog… hacsak nem veszed használatba Willt.

- Nem tehetem ezt vele – hajtogattam újra.

- Próbáld más, szemszögből nézni. Nem esik bántódása, sem neki sem senkinek. Mindenki megússza ép bőrrel. Neked csupán ennyit kell elintézned és megtenned.

- Rendben Brad – sóhajtottam lemondóan. – Még ha el is fogadnám az ajánlatod, hogy fogom ezt véghezvinni, anélkül, hogy bármit is megsejtenének, vagy lelepleződnék?

- Ezt már rád bízom, kedvesem – mosolyodott el gúnyosan. – Biztos vagyok benne, hogy vagy annyira kreatív, hogy használni fogod a környezett nyújtotta adottságokat, és Willamet.

- Will-t? – visszhangoztam döbbenten. Ajkamba haraptam és rágódtam rajta egy kicsit.

- Igen. Többet nem mondhatok. – felelte. – Itt az alkum, amiért jöttem. Elmondtam. Mostantól teljes 5 másodpercig érvényes. Szóval, most kell magad elhatározni, második lehetőség nincs.

- De mi lesz, ha…?

- 1…2…3 – számolt hangosan annál kedélyesebben.

- De Brad…! – szólaltam meg idegesen.

- 4.

- Rendben! – mondtam ki hangosan a sorsomat eldöntő szót.

Brad arcán ismét egy önelégült mosoly suhant át, amiért sikerült így sarokba szorítania, és amiért megvette a bizalmamat. Szemem sarkában egy könnycsepp gördült le, amiért ilyen rútul hátba szúrom azokat, akik szeretnek és aggódnak értem. Nincs más megoldás.

- Akkor, hát megegyeztünk. Te teljesíted az alku rád eső részét, és mi a miénket. Tiszta sor, mindenki jól jár. A szerelmed és a családod életben marad, te pedig egy új életet kezdhetsz.

- Egy másik világban –húztam el a számat, lemondóan.

- Gondolj az áldozatra – hüvelyk és mutató ujja közé fogta az államat és felemelte, hogy ránézhessek. – Jobb lesz így mindenkinek.

Megvetően felhorkantottam és elrántottam az államat keze szorításából, ami hideg volt akár egy jégtömb. Gyűlöltem magam, a szokottnál is jobban, viszont lelkem mélyén ujjongtam, hogy találtam egy jó megoldást.

- Pár nap múlva találkozunk – felelte, majd hátat fordítva a farkasokkal együtt indulni készült. De a válla fölött még hátraszólt nekem. – Ne felejtsd el szivi, 4 napod van.

- Csak 4? – kiabáltam utána. – Brad az semmire nem elég!

- Old meg – vonta meg vállát. Gyorsan pattogni kezdett az agyam, s máris rájöttem egy dologra.

- Adj két repülőjegyet! – kiáltottam utána, mire kérdő pillantással felém fordult. – Adj két repülőjegyet, Laguna Beachre.

Bólintott egyet, de nem válaszolt, ezt nem tudtam mire vélni. Futásnak eredtek és a pillanat tört része alatt eltűntek a lassan leereszkedő ködben. Én pedig ott álltam tehetetlenül. Körbe forogtam, hogy vajon, hogy juthatnék ki innen. Fogalmam sem volt, hogy-hogy találom meg a haza vezető utat. A szívem hevesen vert, mintha bármikor képes lenne kiszakadni mellkasomból, gyomrom görcsbe rándult, és torkomban is egy hatalmas gombóc keletkezett. Mit tettem? De volt más választásom? Tehettem ettől jobbat? Alkut kötöttem az ördöggel…
Egy halk nyüszítést hallottam a hátam mögül, szinte abban a pillanatban is pördültem meg. Asa futott felém, nagy hévvel és ugrott rám boldogan. Nyelve oldalra kilógott, s szemei csillogtak a holdfényben. Az utóbbi időben teljesen elhanyagoltam. Letérdeltem elé, és simogatni kezdtem nyakát.

- Jajj kislány – sóhajtottam. – Egyre rosszabb és rosszabb dolgok történnek velem. Eladtam a családom bizalmát. Ezt soha nem bocsájtják meg nekem. De ez tűnt, most a legésszerűbb megoldásnak… így talán… elkerülik ezt az egészet. Én fohászkodtam egy másik megoldás miatt, de nem sejtettem, hogy az ez lesz. Embry gyűlölni fog élete végéig, ahogy mindenki más.

Halkan felnyüszített és orrát az arcomhoz nyomta, majd vállamhoz. Átöleltem nyakát és arcomat bundájába temettem, és feltört belőlem a halk sírás. Könnyeim némán törtek utat maguknak, nem kísérte semmi féle csukló vagy hörgő hang. Csupán csendesen folytak végig arcomon, majd Asa bundája beitta.

- Hogy fogok én haza találni – sóhajtottam.

Először arra gondoltam, hogy valahogy jelet küldhetnék Edwardnak, hogy segítsen. De túl messze van a Cullen ház. Ez múltkor sem vált be, amikor Willel történt az a kis malőr.
Will… na, tessék. Látni sem akarom, most mégis szövetségre kell vele lépnem. Fogalmam sem volt, hogy fogom én ezt megtenni, de most vészhelyzet van a szükség nagyobb úr. Egyedül képtelen lennék végig csinálni ezt az egészet. Egy vámpírra van szükségem. De most Ő hol lehet? Még Őt is meg kellett valahogy találnom.
Végig futattam az agyamon, minden egyes dolgot hátha valahogy valakinek üzenni tudnék, hogy segítsen. De semmi jó nem jutott eszembe. Tudtam Alice-nek van az a bizonyos képessége, hogy lássa a jövőt, és talán láthatna engem is, de fogalmam sem volt ezt, hogy érhetném el. Most minden, ötletem haszontalannak tűnt. Nagyot sóhajtottam és fejemet tenyerembe hajtottam.

- Igazán örülnék, ha most valaki segítene – kiáltottam el magam.

- Négylábú segítség megfelel? – érkezett a hátam mögül egy hang.

Megpördültem, hogy láthassam az új jövevényt. Az volt, akit vártam. Ajkamba haraptam és felugrottam a földről, futva tettem meg hozzá minden egyes lépésemet, Ő pedig csak lassan sétált felém, majd kitárta karját, ahová én azonnal berepültem. Mellkasára hajtottam a fejemet, és csak öleltem.

- Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom – ismételgettem ezt az egy szót állandóan, mindenért bocsánatot kérve. A múltban történtekért, és a jövőért.

- Jaj, édesem – sóhajtott fel, miközben fejem búbjára nyomott egy csókot. – Mond, csak mégis mit keresel itt? Égen-, földön kerestelek – mormogta miközben ölelt. – Azt hittem már, hogy megléptél.

- Előled? – kérdeztem egy apró mosollyal ajkamon. – Soha.

- Miért jöttél ide? – kérdezte miközben körülnézett.

- Téged kerestelek – vallottam be miközben arcom elvörösödött. Majd arcomat elhúzta mellkasától, hogy szemembe tudjon nézni.

- Te sírtál? – kérdezte zavarodottan.

- Nem – vágtam rá, de tudtam az ékes bizonyíték ott fénylik a szememben és az arcomon. – Csak már azt hittem, hogy örökre magamra haragítottalak.

- Száz év elteltével sem tudnál, örökre magadra haragítani – mormolta lágy hangon. – Csupán aggódtam érted, és azt hiszem kezdtem megőrülni tőle. El sem hinnéd, de borzalmas volt szenvedni, látni.

- Ígérem mostantól más lesz – mosolyogtam rá. Ígéretemet sokkal komolyabban gondoltam, mint valaha.

- Lana – mormolta. – Miattam nem kell erősnek lenned, magad miatt légy, mert ezt akarod. Ne azért mosolyogj, mert mások azt akarják látni. Ne tégy semmit sem úgy, ahogy mások akarják.

- Erős akarok lenni, és mosolyogni akarok – feleltem magabiztosan. – Nem akarok olyasmi miatt sírni, ami már nem az életem része. A jóra akarok figyelni, a fontosra. Az igazán fontosra.

- És az mi lenne?

- Jelen pillanatban Te – mosolyodtam el, majd ajkaihoz hajoltam ő pedig készségesen hajolt hozzám közelebb, hogy megcsókoljon.

Borzalmasan hiányzott az érintése, és legfőképpen a csókja, de a puszta tény, hogy ott van mellettem többet ért mindennél.

Egy hangos trillázó hangra ébredtem. Hát persze, az óra… hiszen ma iskola van. Kezem kinyújtva a másik oldalamra tapogatóztam hátha, ott találom még Emry-t. Az ágy másik fele üres volt. Azon gondolkodtam, hogy vajon megint őrjáratra ment, vagy csak lement a nappaliba? Aztán eszembe jutott a tegnap éjjel az erdőben, nem tudtam legalábbis nem akartam felfogni, hogy az igaz volt. Hihetetlen nagy kínszenvedés volt elfogadni, hogy eladtam mindent. De vissza út már nincs. Azon az ösvényen kell tovább mennem, amelyikre ráléptem.
Nehézkes mozdulatokkal felkeltem és a szekrényemhez léptem, hogy felöltözzek. Az órámra pillantva nyugtáztam, hogy van még egy kis időm indulás előtt. Sietve magamra kapkodtam ruháimat, hogy mielőtt elmennék, még egy szabad percem legyen szerelmemmel.

- Jó reggelt! – köszöntött mosolyogva a lépcső aljáról, miközben lefelé tartottam.

- Neked is – mondtam, majd átöleltem nyakát és puszi nyomtam arcára.

- Hm… látom komolyan gondoltad azt, amit tegnap este mondtál.

- Melyik részére gondolsz? – kérdeztem pimaszul. – Arra, hogy szeretlek?

- Is – biccentette oldalra fejét. – Örülök ennek is, de annak kiváltképpen, hogy mosolyogsz és van egy kis élet az arcodon. Az a hat nap szörnyű volt.

- Tudom, elhiszem – húztam el a számat – de hagyjuk. Itt vagyok újra.

- Reggeli?

- Jöhet – feleltem, miközben elléptem előle és a konyha felé sétáltam.

Embry a pultra könyökölt és onnan figyelte, minden egyes mozdulatomat. A polchoz léptem, hogy egy-egy bögrét kivegyek belőle, és kávét töltsek magunknak. Szemem sarkából rápillantottam és láttam, hogy teljesen elmerült a látványomban. Hihetetlenül hangzik, de így volt. Már magam is zavarba jöttem, attól, ahogy nézett. Halvány pír jelent, meg az arcomon, amit úgy tűnt ismételten csak kiszúrt.

- Kávét? – mutattam fel neki a bögrét, miközben magamnak már kitöltöttem egy adagot.

- Ahm… - felelte, és egy ásítást próbált elnyomni. – Jólesne.

- Tegnap éjjel, míg meg nem találtál merre voltál? És, hogy találtál meg? – bombáztam kérdéseimmel, mialatt kávét öntöttem neki is.

- Csak futottam egyet – vonta meg vállát, és úgy tűnt nem igazán akar beszélni a témáról.

- Nem válaszoltál a másik kérdésemre.

- Mi is volt az? – nézett rám zavartan, miután kortyolt egyet a kávéjából. Meglepődtem. Kettőnk közül én voltam az, aki elkalandozott és nem mindig figyelt oda, ha történik valami.

- Mi a baj? Te nem szoktál ilyen furcsa lenni… Úgy értem, nem szokásod, nem oda figyelni a dolgokra. Történt valami?

- Csak volt egy kis zűr a falkában – felelte, s közben megdörzsölte szemét, és nyújtózott egyet.

- Pontosabban?

- Miután elmentem tegnap, egy idegen belépett a területünkre, és Jared, Paul és Én hajtani kezdtük, utána bekapcsolódott Collin és Bardy is, de végül elvesztettük a nyomát, annak a rohadéknak. Collin bepöccent, Brady valami megjegyzésén és egymásnak ugrottak.

Kitágult pupillákkal néztem rá. Mi a fene? Kezdtem a legrosszabbakra gondolni, hogy esetleg valamelyikük komolyabban megsérült, és, hogy valamelyik fiú közéjük keveredett és ő is.

- Megsérültek? – Megrázta fejét.

- Komolyabban nem. Brady is hamarosan rendbe jön. Talán néhány hét.

- Mi az, hogy Brady is? Ki sérült még meg? És mi történt vele?

- Paul – felelte. – kettőjük közé ugrott és Collin pont abban a pillanatban ugrott volna Bradynek, de Paul félre lökte és Őt érte Collin támadása. Bradynek a lába sérült meg, Paulnak viszont eltört akarja. – Te atya úr isten! Szegény Paul és Brady.

- Úristen – suttogtam halkan.

- Nem kell aggódnod jól vannak, vagy lesznek – felelte egykedvűen.

- Akkor hát mi a baj? – Jól láttam rajta nem ez az egyetlen ok.

- Sam mostanában elég ideges – felelte. – A falka valahogy kezd bepöccenni. Jake állandóan Nessievel lóg, kihagy egy-egy őrjáratot, Quil Claire-el, Jared Kimmel…

- Te meg velem – fejeztem be.

- Aha. De nem csak ez a baj. Sam Emily miatt is ideges, mert… - torkán akadt a szó, és inkább ivott egy korty kávét, de én akkor sem bírtam igyekeztem kihúzni belőle.

- Emily terhes – felelte végül. Kidülledtek a szemeim és csak néztem rá hitetlenkedő pillantással. Terhes? nem akartam elhinni.

- Mióta? Úgy értem hányadik hónapban van?

- Talán a második – felelte. Látta rajtam a felháborodott pillantást, amit felé lövelltem, mert csak most mondta el. Gyors magyarázkodásba kezdett. – Eddig azért nem akartam elmondani, mert úgy tűnt nem marad életben a kicsi. Sam sem akarta nagydobra verni, nehogy történjen valami, s közben Ő fürdik a mámorban. Biztosra akart menni.

- Értem – mormoltam. –Szóval Sam aggódik Emilyért és a kicsiért, az esetleges vámpírtámadás miatt. És, hogy a kicsivel minden rendbe lesz-e. – Nem kérdésnek szántam, ámde Ő mégis bólintott. Eggyel több ok.

Az iskola parkolójában csalódottan vettem tudomásul, hogy Will nincs ott. Na, nem mintha, annyira vágyódtam volna társasága után, de szükségem volt rá, nagyon. Ha lett volna más mód, egyáltalán nem vettem volna igénybe a segítségét, de mivel szorít az idő muszáj.

- Will hol van? – kérdeztem fojtott hangon Nessie-t az egyik osztályteremben. Először csak pislogott és kitágult szemekkel nézett rám.

- Elment – felelte egyszerűen. Egy kőkemény perc telt el, én pedig azon gondolkodtam: most lőjem le magam vagy később? Végül Nessie megszólalt: – Anya úgy tudja, a városban van még, vagy az erdőben, de napok vagy talán órák kérdése és elmegy. De… miért érdekel?

- Csak úgy – vontam meg vállamat.

Többet nem beszéltünk erről a témáról. Nessie nem is igazán fixírozta, amiért hálás voltam. A szokottnál is csendesebb volt. Valami nem volt rendben. Még gyorsabban akartam cselekedni, mint gondoltam. Azonnal megoldást akartam találni. Már csak 3 napom volt.
Az utolsó két órám testnevelés volt, úgy gondoltam erről a két óráról igazán megmenekülhetnék. Elmentem a gyengélkedőbe, és Mrs. Coop –tól kértem egy kikérőt, miszerint rosszul vagyok. A parkolóban tárcsázni kezdtem egy ismerős számot. Ő volt az egyetlen, aki most segíthetett nekem, aki nem árul el könnyen, még véletlenül sem. Két csöngés sem telt el, máris felvette.

- Szia Lana! – szólt bele csilingelő bársonyos hangján az a vámpír, akire most mindennél jobban számítottam.

- Bella segítenél nekem? – kérdeztem egy néma percnyi habozás után, anélkül, hogy köszöntöttem volna. Nevetlenség ide-vagy oda most vészhelyzet volt.

- Per… persze– felelte habozva. – Mit szeretnél?

- Ne telefonon – kértem csendesen. – Találkozzunk az iskola parkolójában.

- Máris ott leszek– felelte.

Mobilamat elsüllyesztettem a táska zsebében, azonban mielőtt megtettem volna, kikapcsoltam. Kinyitottam az autó ajtaját, majd féloldalasan az ülésre ültem lábaimat kifelé lógatva. Az órámra pillantottam két perc… itt kéne lennie már!
Azután végre megláttam Bella közeledő alakját, futva. Emberi tempóban. Gondolom most lassíthatott, hogy ne tűnjön fel senkinek, sem.

- Itt vagyok – felelte mosolyogva, miközben én kiszálltam és megölelt. – Mire van szükséged?

- Leginkább a segítségedre – mondtam. Majd halkan hozzátettem. – Segíts megtalálni Willt.

- Kit? – kérdezte döbbenten, mintha nem hallotta volna jól. persze, mind tudjuk, hogy tökéletesen halhatta, mivel vámpír a hallása sokkal jobb, mint bármelyik másik lényé, ezen a földön.

- Willt- ismételtem meg határozottan. – Beszélnem kell vele.

- De akkor miért nem Edwardot hívtad? Ő előbb megtalálhatja a gondolatai alapján, mint én.

- Pont ezért, Bella. Nem akarom, hogy Edward vájkáljon a fejemben, sem Willében. Ezért hívtalak téged, mert egyedül a te gondolataidat nem ismerheti, és bízom benne, hogy te pedig semmilyen módon nem árulod el neki.

- Miért ilyen fontos ez?

- Bella könyörgöm – kérleltem. – Nem akarom, hogy bárki más tudomást szerezzen erről! Ez egyedül Will és az én dolgom. Rendeznünk kell valamit, ami még a levegőben lóg kettőnk közt.

- Rendben van, segítek – sóhajtotta. – És ígérem, nem szólok Edwardnak, sem.

- Köszönöm – mosolyogtam rá, és szívemet elöntötte egy cseppnyi megkönnyebbülés.

- Na, nézzük csak – kezdte némi gondolkodás után. – Tegnap mikor találkoztunk vele Forks közelében a Nagymedvénél volt.

- Hogy hol?

- Az egy tó – magyarázta készségesen Bella. Újra gondolataiba süllyedt. – Talán még mindig ott lehet.

- Akkor menjünk, nézzük meg – tanácsoltam.

Bella azonnal elfoglalta a vezető ülést, és máris indulásra készen volt, én elhelyezkedtem mellette az anyós ülésen. A kocsi először óvatosan kihajtott az iskolából semmi feltűnést nem keltve, majd ugyan így a városból. A város határát elhagyva irdatlan tempóban száguldani kezdtünk. Istenemre reméltem, hogy Will még itt van, és megtaláljuk.
Lekanyarodtunk egy kis földes útra, majd ismét és ismét. Kezdett ismerőssé válni a hely. Hiszen én már jártam itt – ötlött fel bennem. Akkor… akkor amikor Will ide hozott.
A híd elé kanyarodtunk ott ahol mi is megálltunk hajdanán. Még kis sem szálltam a kocsiból máris megláttam a férfit. Nekem háttal a híd korlátjának támaszkodott és mereven bámulta a vizet. Tudtam legalábbis gondoltam, hogy mi zajlik le benne, kemény szavaim után. Most vagy soha.

- Köszönöm Bella – fordultam hozzá egy mosollyal. – Innentől azt hiszem egyedül is boldogulni fogok.

- Biztos vagy benne? – kérdezte kétkedve, értve a célzásomat. Willre sandított, aki egy csepp jelét sem adta annak, hogy észrevett volna minket.

- Teljesen – feleltem magabiztosan. – De, hogy megnyugodj, felhívlak, amikor elindulok haza, és akkor is, amikor hazaértem. Rendben?

Némán bólintott, majd elindult az erdő felé.

- Bella! – szóltam még utána. – izé… Edwarnak kérlek egy szót se!

- Nem mondok neki semmit – ígérte, majd eltűnt a fák között.

Willhez sétáltam a hídon. Lépéseim hangját visszaverték a korhadt fák, így jól tudhatta, hogy ott vagyok, mégsem fordult meg. Ahogy teljesen mögé értem magunk közt hagytam pár lépésnyi távolságot, ahogy észrevette, hogy lépéseim lelassultak, majd teljesen elhalkultak a vállai megremegtek, és mélyen beszippantotta a csípős levegőt.

- Beszélnünk kell – kezdtem kimérten.

- Hallgatlak – szólalt meg anélkül, hogy felém fordult volna. Ez felbosszantott.

- Fordulj meg – kértem óvatosan, de nem tette. Összeszorítottam a fogaimat, és úgy beszéltem tovább: - A történtek után annyit megérdemlek, hogy a szemembe nézz, és úgy beszéljünk.

- Szóval nem azért jöttél, mert megbocsátottál nekem – horkant fel, mintha viccesnek találna, majd ingatni kezdte fejét. – Én naiv…

- Will fejezd be! Kérlek, fordulj meg.

- Hát jó, te akartad – vonta meg vállát.

Kelletlenül megfordult, és háttal a korlátnak könyökölt és egyenesen a szemembe nézett. Teljes mértékben ledöbbentem. Nem akartam elhinni, amit látok. Szörnyen festett, és a szemei… Csupán halvány árnyalata volt önmagának. Szemei vérvörösen csillogtak, jól tudtam mit jelent ez. Én feleltem ez miatt is.

- Will – nyögtem elgyötörten, de ettől több nem jött ki a számon, csupán tanulmányoztam beesett vonásait és meggyötört arcát. Komolyan megsajnáltam. - Mit csináltál?

- Semmi különöset – felelte lazán. – Buliztam.

- Úgy, hogy emberekre vadásztál? – kérdeztem megvetően. – Ez neked buli?

- Csak egy emberre vadásztam, és megérdemelte! Különben meg, mégis mi a frászt akarsz? Miért kérsz számon? Világosan megmondtad tűnjek el az életedből, én csak a magam módján oldom meg a problémáimat.

- Fejezd be az önsajnálatot Will. – mondtam neki. – Nem vitatom, kemény voltam veled, de megérdemelted. Most viszont szükségem van rád – vallottam be, miközben a lábujjamig vörösödtem.

- Mond még egyszer! – kérte elakadó lélegzettel.

- Szükségem van rád – motyogtam, de már túl késő volt hátrálnom vagy bármi mást tennem, mert magához ölelt.

Olyan különös volt. Más volt az ölelése, és közelségét ennyire intenzíven érezni. Orromat megcsapta kellemes fahéjas illata, amitől azonnal különös érzésem támadt és feltörtek bennem a régi emlékek, róla. Miközben élvezettel adtam át magamnak a régi időknek, Will egy apró csókot lehelt fejem búbjára, amitől egyből felszállt a köd az agyamról és igyekeztem eltolni magamtól.

Mint barátra… - hadartam gyorsan, mielőtt félre értené. – Segítened kell!