29.fejezet

Megérkezett végre a 29.fejezet. Innentől kezdve beindulnak az események, nem lesz már olyan unalmas, és lassú. Számítok eddigi követőim jó tanácsaira és intelmeire is a történettel kapcsolatban. :) Kritikát nyugodtan! :) A következő fejezet hétvégén várható. :)

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Embry

Rémisztő érzés volt látni, ahogy szenved, és én nem segíthetek rajta. Még én magam is ledöbbentem az események sorozatán. Ez volt a valaha legváratlanabbul ért dolog közel s távol. Soha nem számítottam volna arra, hogy a párom, – lelkem másik fele – exe egy vámpír. Mindig is tudtam illetve sejtettem, hogy voltak másik férfiak az életében, de hogy egy vámpír! Az eszem megállt. A düh szép lassan engem is emészteni kezdett. Mit tehetett vele abban a pár hónapban? És ha ők…? Bele gondolni sem bírtam. Bármit megtehetett vele anélkül, hogy Lana arra emlékezne. Egy csettintéssel el tudta volna érni az egészet. Kiáltozó vágyat éreztem az iránt, hogy megkeressem és letépjem a fejét. Noha most Lana is támogatott volna, nem tettem meg, tudtam, hogy pár nap elteltével úgy is megbánná, és hátralévő életünkben önmagát és engem vádolna. De annak a nyavalyás vámpírnak valahogy csak bűnhődnie kell!
A falka és a Cullen család is ledöbbent a hallottaktól. Ők sem igen tudtak mit hozzáfűzni, noha az a nyavalyás vörös, Edward mindenről tudott, mégsem mondta el senkinek. Még nekem sem. Ezért rá külön dühös is voltam. A többiek közül néhányan megpróbáltak Lana-val beszélni, de mindegyiküket elutasította. Senkivel sem akart találkozni vagy éppen beszélni. Legalább annak tudtam örülni, hogy engem nem küldött el. Igaz, nem igen szólt hozzám, és én is igyekeztem nem az agyára menni és egy kicsit békén hagyni. Jól tudtam szüksége van a közelségemre, de mégis egy picit egyedül akar maradni. Ezért inkább árnyként mozogtam a házban. Ritkán szólt, akkor is keveset. Borzalmas volt! Egyszerűen néha úgy éreztem nem bírom tovább. Megőrjített az egész, hogy nem tudok semmivel sem szolgálni, amivel jobbá tehetném ezt az egészet.

- Hogy van? – kérdezte Paul tapintatosan, amikor a kanapén ülő görnyedt lányra pillantott. Elhúztam a szám mielőtt válaszoltam volna.

- Sehogy – feleltem hangomban némi keserűséggel. Rápillantottam, de csak hátát láttam, ahogy felhúzott térdekkel bámulja, a TV-t legalább úgy tesz, mintha nézné, noha el van magába süppedve. – Igazából… nincs túl jól.

- Nem beszél, veled? – kérdezte Sam mikor kifelé indultunk a folyosóról, hogy ne zavarjuk meg. Kint mindenki ránk pillantott és várta a jelentésemet az „állapotáról”.

- De beszél – vontam meg vállam, már-már hanyagul. Kezdtem igazán dühös lenni arra a mocskos vámpírra, amiért ezt tette velünk. – Csak a legfontosabbakat.

- Nem próbáltad rávenni, hogy mondja el, hogy mit mondott Will? – kérdezte Carlisle karba font kezekkel.

- Azt, amit elmondtam már nektek! Elvette az emlékeit és elhagyta – mondtam fogcsikorgatva.

- Lehetnél egy kicsit részletesebb is – tanácsolta Alice.

- Akkor kérd meg a drága bratyód, hogy mondja el! – keltem ki magamból, az utóbbi napokban már sokadszorijára. – Ő részletesebben tud úgy is mindent! Igaz, Edward? Vagy esetleg megint játszanád a pártatlan bírót és szó nélkül félre állnál? Esetleg figyelmeztethetnél másokat, mások gondolatáról! – Kétértelmű szavaimnak meglett a maga hatása. A falka dühös pillantást vetett a vámpírra, aki kifejezéstelenül bámult ránk.

- Vedd vissza a hangod! – ajánlotta végtelen nyugalommal. – Attól, mert nincs kommunikatív kedvében, még hall minket és tudja, hogy itt vagyunk. És hidd, el nem örül neki. Egyikünknek sem – szögezte le. Majd halkabban folytatta. – Én sem gondoltam, hogy idáig fajul ez az egész. Ennyire heves reakcióra én sem számítottam.

- Mi az, hogy nem, számítottatok rá? – hörögte Leah. – Úgy tudom, hugicának van egy bizonyos képessége. Akkor most hol ez a híres Cullen erő? Ha láttad miért nem jöttél ide, és állítottad meg Willt?

- Nem láttam – mormolta Alice, maga elé meredve. Majd hangosabban megismételte. – Nem láttam! A fene vigye el, Embry! Lanaval valami igazán nincs rendjén!

- Ne merd ezt mondani – vicsorogtam, miközben egy lépéssel fenyegetően felé közeledtem. De Emmett és Jasper a két öregmadár rögtön felbukkant Alice oldalán.

- Nem úgy értettem – szabadkozott. – Mostanában ritkán látom a jövőjét, mintha valami furcsa erő szép lassan kezdené blokkolni. Sőt Edward is kezdi lassan-lassan elveszíteni vele kapcsolatban a képességét.

- Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Sam, úgy, mint mikor alfaként számon kér minket.

- Találgatni tudunk mi is – sóhajtott Carlisle. – Talán a származása miatt. A családja farkasokból áll, lehet, hogy amiatt. Lehet, hogy az ősei quileute származásúak, de tegyük hozzá, hogy Ők réges rég elmentek innen. Kitudja akkortájt hol voltak és mit történtek a falkával. Lehet, hogy Ők mások, mint Ti Sam. Lehet, hogy náluk a falka női tagjai is átváltozhatnak, akkor is, ha már egyszer bevésődöttek.

- Ez marhaság! – csattant fel Leah.

- Gondoljak bele Leah – folytatta Carlisle nyugodt hangján. – Van akár halvány fogalmad is róla, hogy az alakváltók milyen különleges teremtések? Elég némi környezeti változás és az Ő falkájuk is gyökeresen megváltozik. Lehet, hogy ők magukban a túlélésért kialakítottak valami újfajta életmódot. Kitudja?

- De akkor miért jöttek vissza ide? – kérdezte Sam.

- Akkortájt mikor Lana dédapja visszajött a quileute és a makah törzs helyére, a Voulturi kíméletlen mészárlásokba kezdett a vámpírok, alakváltók és vérfarkasok körében. Messze innen, Európában. Gondolom menekülniük kellett.

- Ez badarság – mondtam. – Ha Lana farkas lenne, már váltott volna. Ember! Ízig, vérig EMBER!

- És egy farkas gyermeke – mormolta Edward. – Egy farkas kláné.

- Na és a vámpírral mi van? Ő most hol van? – kérdezte Jared feszült hangon.

- Nem tudjuk, pontosan – vont vállat Carlisle. – Biztos valahol a környéken kóborol. Rosszul érintette Őt is ez az egész… nem gondolta, hogy ez történik.

- Még a végén megsajnálom – morogtam.

- Sam – kezdte Carlisle békítő hangján. - Tudom, most a falka életében nehéz idők következnek, ahogy a mi életünkbe is, de meg szeretnélek kérni, mint alfát, hogy ne vadásszatok a fiúra. Egy részem megérti a tettét. Szerette Lanat, ahogy még mindig és csak meg akarta védeni. Igaz, ami igaz, nem volt joga elvenni az emlékeit, de ez volt az egyetlen út, hogy életben tudhassa Őt. – Meghallhatta feszengő morgolódásomat ezért hozzám fordult. Arca végtelen nyugodtságot tükrözött szemben az én vérmes tettre kész kifejezésemmel. – Gondolj csak bele. Ha akkor nem teszi meg, amit tett, te ma nem ismernéd. Nem tudhatnád mi az a szerelem, ha akkor éjjel William nem úgy dönt, ahogyan döntött.

Be kell, hogy valljam igaza volt a dokinak. Egy részem belül, amit nagyon igyekeztem csitítani hálás volt a szipolynak, amiért kilépett az életéből, ezáltal megismerhettem Őt. Másrészről viszont gyűlöltem, amiért így összetörte, a számomra legfontosabb lelket.

Késő este miután már mindenki elment, lefekvéshez készültem, de Lana még mindig csak ugyan ott gubbasztott. A tv már nem ment, és Ő a kanapén elnyúlva pihent. Szemeit szorosan lehunyta és görcsösen markolta a takaró szegélyét, amit ráterítettem. Szaporán szedte a levegőt, úgy gondoltam biztosan álmodik, – álmodik valami szörnyűt. Oda léptem, és letérdeltem az ágy mellé a fejéhez. Sötét hullámos tincseit – amiket annyira imádtam - kisimítottam arcából, és kezem megállapodott arcának jobb felén. Hüvelykujjammal végig simítottam alsó ajkán, amelynek következtében a szemei kipattantak, és felkapta a fejét. Riadtan nézett körül, talán még mindig az álom hatása alatt volt.

- Nyugalom hercegnő – suttogtam neki. – Csak én vagyok.

Szinte abban a pillanatban hanyatlott is vissza a párnára, és nagyokat szuszogott. Kezével eltakarta arcát és igyekezett légzését csillapítani.

- Hogy érzed magad? – kérdeztem tőle puhatolózva.

- Egész jól – felelte csendesen, amiről tudtam, hogy nem igaz, majd a kanapé támlájának támaszkodva felült, és rezzenéstelen arccal meredt előre.

- Szükséged van valamire?

- Nincs.

- Kérsz enni?

- Nem.

- Inni?

- Nem.

- Akkor mit tehetek érted? – próbálkoztam újra.

- Semmit. – felelte tömören.

Nyílván való volt, hogy nem akar velem beszélgetni, ami nagyon feldühített. Megértem, hogy fájdalmai vannak, de attól még engem, nem kellene eldobnia, és kiszorítania az életéből. Némán tanulmányoztam arcvonásait, és reménykedtem abban, hogy mond valamit. Legalább küldjön el a fenébe!

- Fogalmam sincs, mit tehetnék érted – suttogtam magam elé.

- Tenni? – meredt rám kitágult szemekkel. – Mit akarsz te tenni?

- Épp ez az, hogy még én sem tudom. Fogalmam sincs, mit akarsz, mit szeretnél, mire van szükséged. Nem beszélsz velem, csak ha muszáj.

- Egyedül akarok lenni – mormolta az orra alatt a takaróba.

- Ismételd meg – kértem.

- Egyedül akarok lenni – ismételte valamennyivel hangosabban.

A vörös köd lepte el az agyam. Vicsorogva felálltam és kirontottam a házból. Ha egyedül akar lenni, akkor legyen egyedül! Két lépés választott el az erdőtől, de azt már nem emberi alakomba tettem meg. Átváltoztam. Rohanni kezdtem az erdő mélyére, hogy mérgemet valaki máson töltsem ki, és ne azon akit mindennél jobban szeretek.

Lana

Szörnyű szavak hagyták el a számat, de isten lássa lelkem abban a szent pillanatban nem akartam mást, minthogy egyedül legyek és mindenki hagyjon békén. Egy farkas fattya vagyok, az apámról senki semmit nem tud, még a családom sem. A barátom, akit szerettem és tiszteltem a régi szerelmem, aki elárult engem. Elvette az emlékeimet, hagyott az öntudatlanság folyójában egyedül számkivetettként sodródni. Hát nincs okom haragudni? Nem lenne okom haragudni a világra, és mindenki másra? Miért kell mindig és mindenkor erősnek lennem? Miért kell mindent úgy elfogadnom, ahogy van? Miért árultak el? Anyám miért nem jön vissza hozzám, ha él? Miért dobott el magától? A miértek csak úgy záporoztak belőlem. De mind megválaszolatlan maradt.
Ezekben az elkeserítő órákban, nem vágytam másra, mint a nyugodt békés halálra. Nem tudom honnan törtek felszínre belőlem, ezek a sötét gondolatok, de minduntalan csak ezek kavarogtak bennem. Csendre és magányra vágytam, arra, hogy kiszakadjak végre ebből a világból. Mennyi bajt és szenvedést okoztam! Menni kell még ahhoz, hogy tönkretegyem mindenki életét? Rájuk szabadítottam egy vámpír klánt, egy selejtes farkas kölyök vagyok. Akinek az anyja nem is lehetett volna terhes. Mi vagyok én? Egy hibrid? Egy selejt? Egy meghibásodott csomag? Nem tudtam semmit. Úgy éreztem, hogy az eddigi életem, teljesen összetört, akár egy kártyavár. Amilyen lassan felépült, olyan gyorsan össze is omlott. Már komolyan nem tudtam magamról, hogy ki vagyok, és mit akarok az élettől. Fogalmam sem volt melyik emlékem igaz és melyik hamis.

Merengésemből Leah szakított ki azzal, hogy szélsebesen beviharzott és leült mellém a kanapéra.

- Meddig akarod még ezt fojtatni? – kérdezte fojtott hangon. Kifejezéstelen arccal ránéztem.

- Mire gondolsz? – kérdeztem vissza kurtán.

- Erre az egész önsajnálatosdira – vetette oda. Megvontam a vállam, de nem válaszoltam. – Nézd – kezdte egy sóhajtással. – Megértem, hogy most nehéz… megértem, hogy rossz neked.

- Hogyan is értheted te Leah? – csattantam fel dühösen. – Te nem egy selejt korcs vagy! te nem vagy egy szörny lánya!

- Miket beszélsz?! – pirított rám hangosabban. – Még, hogy nem vagyok selejt! És egy szörnyszülött lánya! De képzeld, kedvesem az vagyok! Selejt. Egy genetikai zsákutca! Nekem gyermekem sem lehet. Nem lehet igazi családom, Lana! Én vagyok az egyetlen női farkas, ebbe a nyomorult falkába. Nekem ez gondolod nem elég szenvedés? Gondolod olyan öröm az, hogy állandóan azt hallgatom, hogy melyik barom milyen sértést vág hozzám, csak mert nő vagyok? Az egyetlen!

- Leah – szóltam rá halkabban. – De te legalább tudod, hogy kitől származol. Tudod, hogy ki az anyád és az apád! Én képzeld, ezt sem tudom. Tudod mi vagy. Én nem. Anyám farkas! Ha te sem szülhetsz gyereket, mert farkas vagy, akkor ő miért?! És kitől? Milyen lény az, amitől egy farkas teherbe eshet? Miféle lény jön a világra? És mi lesz belőle? Most őszintén akarsz még vetélkedni velem, a ki van nagyobb szarban vagy befejezted?

Leah elhallgatott. Döbbenten nézett rám, én pedig nem tudtam fojtatni. Könnyek szúrták a szemem, és úgy éreztem bármikor kitörhetnek.

- Neked nem pont Will a problémád – állapította meg, majd hozzá tette: - Te félsz.

Óvatosan bólintottam. Will is marta a bensőmet, de igazából rettegtem. Rettegtem attól, hogy mivé válok, mi történik miattam a családommal, a szeretteimmel és a barátaimmal. Az árulás is kínzott. Fogalmam sem volt már, hogy-hogy menthetem meg őket a vámpíroktól és magamtól.
Leah felsóhajtott, nem bírtam ki, hogy rá ne nézzek. Szemei alatt sötét karikák húzódtak és szemei nem csillogtak úgy, mint ahogy szoktak. Jókedve valahol messze járt.

- Mitől félsz jobban – kezdte vontatottan – attól, hogy mi lesz belőled, vagy, hogy elveszítheted Embryt?

- Mindentől – suttogtam. – Attól, hogy mivé válok, és emiatt elveszítem Őt, és attól, hogy titeket is, amiatt amit rátok szabadítok.

- Jajj, Lana! – motyogta, majd oda hajolt és átölelt. – Nem kell félned! Mi itt leszünk neked, bármi is történjék! Nem engedjük, hogy bármi mássá válják belőled! de ha meg is történik, mi majd mindig emlékeztetünk arra, hogy ki vagy.

- Miért ki vagyok?

- Embry szerelme – mondta habozás nélkül. - A barátunk. A családunk tagja.

- Sajnálom Leah – motyogtam miközben kitört belőlem a zokogás.

Kétségbeesetten öleltem át, mert éreztem, hogy most ebben a pillanatban sokkal jobban megért, mint bárki más a világon.

- Ne haragudj rám, kérlek! Nem akartam, hogy ez legyen!

- Miért haragudnék? – kérdezte döbbenten, majd felült.

- A vámpírok miatt – szipogtam. – Nem akartam rátok hozni őket! Ha valahogy visszafordíthatnám, esküszöm, megtenném. Kijavítanám a hibáimat.

- Ne akard másképp csinálni! – szólt rám lágy hangon. – Megvan az oka, hogy miért így történt, ahogy. És ezen is túl leszünk, nem kell félned. Erősek vagyunk, és sokan is vagyunk. Minden rendben lesz. Higgy benne, bennünk.

- Köszönöm, Leah! – motyogtam.

- Én köszönöm – motyogtam. – Köszönöm, hogy fényt hoztál Embry életébe és azt is, hogy itt vagy. Én kérek bocsánatot, amiért múltkor annyira modortalan voltam. Nem akartam, csak megijedtem.

- Én… én… nem haragudtam. Megértettelek – feleltem csendesen. Leah értetlen tekintettel meredt rám. – A családod veszélybe van, értem, hogy mi játszódott le akkor benned. Azt hiszem, én sem reagáltam volna másképp.

- Jobb, vagy mint hiszed, kislány – mondta, és egy apró mosoly jelent meg ajka szélén. – Azt hiszem benned egy jó barátra tettem szert. Lana, ha bármire szükséged lesz az életben, rám mindig számíthatsz. Ezt komolyan mondom!

- Köszönöm – mondtam, és végre egy halvány mosolyféleség jelent meg arcomon. Nem tartott soká, de láttam Leah-n, hogy ez neki is külön öröm.

≈

Embry egész éjszaka nem jött haza. Bensőmet felégette a rettegés. Mi van, ha történt vele valami? Nem bocsátanám meg magamnak, soha az életben.
Egész éjjel csak forgolódtam a nagy francia ágyon, ami nélküle most olyan üres volt. Nem bírtam tovább egyedül, ott lenni abban a hatalmas házban kétségek közt. A szekrényhez léptem és kivettem belőle a kopott farmeromat, egy szürke pólót és a fekete pulcsimat.
Lefelé menet alaposan ellenőriztem minden szobát, hátha hazajött és esetleg, csak nem akart látni ezért nem jött fel hozzám, de semmi. Biztos voltam benne, hogy még mindig oda kint van. Meg akartam találni és bocsánatot kérni.
Sietve téptem fel az ajtót és gyors léptekkel száguldottam az erőd felé. Soha nem tettem volna, be, este a lábam az erdő mélyére, de most mégis rákényszerültem. A sötétség, ami az erdőt körülvette riasztó volt. Az égre pillantottam, ahol a hold gyönyörű ezüstös színében tündökölt, fényesebb volt, mint valaha. Legalább biztosított némi fényt. A biztonság kedvéért azonban magammal vittem egy zseblámpát is. De nem igazán volt rá szükség. Igyekeztem nem körülnézni, hogy mi vesz körül, mert csak még jobban a rettegés ölelt volna körül. Egyenesen az ösvényre pillantottam és ott meneteltem tovább. A száraz avar nagy zajt csapott lábam alatt, hogy ráléptem. Itt-ott megbotlottam egy- egy faágban, vagy növényekben, de próbáltam magamon erőt vennie, és folytatni tovább az utam.
Már magam sem tudtam, hogy hol vagyok. Nem is igazán foglalkoztam vele, csupán meg akartam találni Embry-t. Egyszer csak valami váratlan vonzást éreztem, mintha valami húzna maga felé. Megbabonázva követtem a furcsa érzést, ami egyre-beljebb és beljebb húzott, még az ösvényről is letértem egy másikra, és megint másikra. Azt gondoltam talán Embry köteléke teszi ezt velem.
Magam előtt megláttam valamit, valami fényeset. Tisztulni kezdett az út, s mintha az erdő egyszer csak véget érne. Sietni kezdtem a fényforrás felé. Ahogy oda értem döbbentem tapasztaltam az egy kis tisztás, amit a hold világít meg, gyönyörűen. Körülnéztem. Szép lassan sétálni kezdtem a tisztás belseje felé. A jobb szélén megláttam azt az ismerős kis göcsörtös fácskát, amit egy farkas karom nyoma díszített. Döbbentem tudatosult bennem, hogy ez a mi kis helyünk Embryvel. Valóban ő vonzott volna ide?

Izgatottan pillantottam körül hátha megláthatom, de valaki egészen mást láttam meg helyette a patak túloldalán. Jobban megnéztem magamnak, azt a valami, ami mellé most egy újabb és újabb árny sétált. Valami kutyaszerű árnyak. Mint Embry olyan nagy volt és farkas szerű. Ám a középső ember volt, legalább annak tűnt, ha csak… A félelem fogott át, mik is lehetnek ezek. Egyenesen rájuk néztem Ők pedig rám. A szél meglibbent és egész más légáramlat kúszott felém, a halál. A középső arcán fenyegető vigyor jelent meg, vagy talán vicsorítás? Egy szemvillanás alatt eltűnt, majd legközelebbi helyen, egyenesen velem szemben bukkant fel.
Döbbenten néztem fel a jóképű arca, akinek még mindig nem hervad le a mosoly az arcáról ezzel megmutatva nekem tűhegyes agyarait. A hold tökéletesen megvilágította sápadt bőrét és borostyán színű íriszét. Hatalmas gombóc keletkezett a torkomban. Bármi is legyen, bátor leszek!

- Brad? – kérdeztem kétkedve, s igyekeztem, hogy hangom egy cseppet se leplezze félelmemet.

- Hello, Lana – üdvözölt kedélyesen.

- Mit akarsz te itt? – kérdeztem habozás nélkül.

- Alkut – felelte azonnal, s szemeiben ravaszkás fény csillogott. Ajjaj.

Döbbenten néztem rá, mit is akarhat tőlem. Elképzelni sem tudtam. Egyben azonban biztos voltam, vért mindenképpen. Bensőmben ismét felizzott az a bizonyos viszolygás, miszerint ebből semmi jó nem sül ki. Ez fájni fog…- gondoltam keserűen.