28.fejezet - Amikor lehull a lepel(2)

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Amikor lehull a lepel

2/2

Azonban, hogy semmise úgy sikerüljön, ahogy szeretném a ház előtt egy fekete alak állt. Embry felmordult, majd káromkodott egyet. A történtek ellenére sem kedveli Willt, még egy fikarcnyit sem. A srác lazán a háznak dőlve állt – mint oly sokszor, ha megláttam. Embry úgy parkolt le, hogy Will az én oldalamra került.
Hogy bemutassa milyen lovagias kinyitotta nekem az ajtót, amit én már meglöktem, hogy a ház felé iszkolhassak. Egykedvűen szálltam ki, még egy köszönömöt sem vetettem oda neki. Mielőtt azonban becsukta volna, figyelembe se véve én magam csuktam be az ajtót, amit Ő tartott. Még elkaptam Embry pillantását a másik oldalról, aki idegesen figyelte arcomra kiülő érzelmeket. Halkan felsóhajtottam, majd Will-re néztem.

- Mit akarsz? – kérdeztem egy cseppet sem barátságos módon.

- Beszélni, veled – felelte tömören. – Négyszemközt. – Jelentőség pillantást vetett Embry-re, majd rám. Fejem megráztam.

- Akármit akarsz mondani, tudhatja – mondtam ridegen. Mikor Embry mellém sétált megfogtam kezét. – Elvégre egy pár vagyunk. – Will fintorogva elhúzta száját, jól láttam rajta mennyire nem örül kijelentésemnek. Embry arcán viszont egy győzelmi mosolyt láttam megjelenni.

- De amit mondani akarok, az egyedül kettőnkre tartozik – próbálkozott újra. – Tudom mire vagy kíváncsi és szánt szándékom válaszolni is a kérdéseidre. Viszont sokkal egyszerűbb lenne nekem is és neked is, ha csak ketten lennénk. Tartok tőle még azon is felhúznád, magad ahogy a barátod reagál. És ugye nem nagyon szeretnéd, ha esetleg egyikünk se bírna magával.

- Ne merd fenyegetni! – morogta Emrby. – Csak a rá való tekintettel nem ugrok most rögtön neked. És hidd el elég sokszor eljátszottam már a gondolattal.

- Most te fenyegetsz? – horkant fel Will, mintha csak viccesnek találna, hogy pont Embry az, aki neki utalásokat tesz. – Komolyan? Hát nem tudom haver… - vakargatta meg tarkóját elgondolkodva. – Nem sok esélyt adnék neked… Meg hát amilyen nagy szívem van, nem foglak bántani. – Szavaiból áradt az önbizalom és némi fellengzés. Láttam, és éreztem is Embry kezd bepöccenni. Teste óvatos rezgésekkel adta tudtunkra, hogy valami kezd elszakadni benne.

- Szíved? – hörögte Embry. – Az évszázad legjobb vicce! Egy vámpírnak szíve… Na, ne röhögtess, pióca! Ami bennetek száz százalékig nincs meg, az a szív. Egyikőtöknek sincs. Lelketlen szörnyetegek vagytok, egytől egyig! – Nem beszélt hangosan, épp csak felemelte egy picivel hangját, mégis úgy tűnt, mintha mennydörgés lenne. Észrevettem, hogy kezd elmérgesedni a helyzet, ezért gyorsan közbe léptem.

- Na, jó! Elég! Azzal, hogy ti készek vagytok egymásnak esni és szétcincálni egymást, azzal én nem megyek semmire. Nekem válaszok kellenek, mégpedig gyorsan. – Hangom indulatosan csengett, mégis merő határozottság áradt belőle. – Nincs kedvem túlbonyolítani az egészet! Embry te most szépen bemész. Nem jössz utánam, nem hallgatózol, nem lépsz közbe, nem csinálsz semmit! Leteszed a feneked a kanapéra és ott maradsz! – Arcára merő döbbenet ült ki, hogy így szembe fordulok vele, noha ő a védelmemre kelt. Nem tehettem róla, de egyre dühösebbnek éreztem magamat. Időt sem hagytam neki válaszolni. Majd a velem szemben álló önelégülten vigyorgó Willhez fordultam. – Te pedig, töröld le a virágfakasztó vigyorodat és indíts arra az erdő felé. Valami tényleg el kéne mondanod! Kezd most már nagyon elegem lenni ebből az egészből!

Will aprót bólintott, tudomásul véve kérésemet és az erdő széle felé kezdett trappolni. Még mielőtt elment volna Embry mellett fenyegetően végig mérték egymást. Más se hiányzik nekem, mint az, hogy ők területi harcot vívjanak itt és most.

- De Lana… - hebegte Embry, miután Will vámpír sebessége miatt már nem volt mellettünk.

- Nem! Most nem! – ráztam meg fejem makacsul. Szomorú szemeit látva felsóhajtottam és indulatom kezdett csitulni. – Nem fog bántani, biztosíthatlak. Ha mégis megengedem, hogy saját kezűleg végezz vele, ha szeretnél. Viszont most kérlek menny be! Bízz bennem.

- Én… én… hiszek neked. De benne erősen kételkedem.

- Ha szeretsz, megtanulod elfogadni a döntéseimet – mondtam miközben átöleltem és arcára egy csókot nyomtam. – Szeretlek. Mindennél jobban, de most kérlek, had beszéljek én vele – kértem csendesen, majd még hozzá tettem: - egyedül.

- Bent várlak – mondta miközben lefejtette magáról kezeimet és lomha léptekkel a házba sétált.

Will csakugyan ott várt meg ahol kértem. Lazán egy vastag törzsű fának dőlt, és várta, hogy oda érjek. Ahogy közeledtem felé végigmértem tetőtől-talpig. Egy sötét pólót viselt egy farmer kíséretében. A hold megvilágította sötét haját, ami kócosan meredezett száz meg egy irányban a hűs szellő miatt.

- A kis farkast most ugye tudod, hogy vérig sértetted – jegyezte meg ajkát biggyesztve.

- Azzal te ne foglalkozz. – mondtam, magamban még hozzá tettem, hogy: Majd kiengesztelem. – Hallgatlak.

- Khm… hát hol kezdjem? – vakarta meg ismét zavartan a tarkóját.

- Legjobb lenne az elején – tanácsoltam türelmetlenül karba font kezekkel.

- Megtennéd, hogy nem szólsz bele? – csattant fel türelmetlenül. Fogam-összeszorítottam és elszámoltam háromig, nehogy valamit beszóljak neki. – Köszönöm. – felelte végül, mikor látta, hogy már nem szólalok meg. - Nos… akkor kezdjük az elején. Egy történetet mondok el neked, ami korántsem szép véggel fejeződött be és kezdődött újra. Hallgass végig és ne szakíts félbe, kérlek. – sóhajtotta.

- A nevem Willam de Laqiu. Az ezernyolcázas évek végén születtem ujjá vámpírként, hogy ki tett azzá, aki vagyok, nem sok szót kívánok ejteni. A lényeg annyi, hogy akkoriban máshogy mentek a dolgok a vámpírok között, mint most. Teremtőm Anette a legvérszomjasabb ragadozó volt, akit valaha is ismertem. Nem tudott betelni a vérrel. Minden héten-, sőt mikor rossz kedve volt, minden nap – új embereket hozatott magának, hogy táplálkozhasson belőlük. Nem igen törődött az emberélettel, mondhatni az Ő szemében csupán kaják voltunk. Amikor egy nap a városba küldte embereit, hogy hozzák neki a szokásos menüt az én családomra esett a választás. Először apámat és anyámat akarták vinni, de én nem engedtem. Akkoriban a család erős egységnek számított, és én bármit megtettem volna értük. Ezért engem is magukkal vittek erőszakkal. Amikor Anette elé kerültem meglepődtem. Soha életemben nem láttam hozzá fogható nőt. Gyönyörű volt. És a maga furcsa módján még egészen kedves is. Rábírtam, hogy a családomat engedje el, beleértve a húgaimat és az öcsémet is, cserébe az életemért. Elengedte őket. De velem egész máshogy tett, mint azt először kitalálta. Fogalmam sincs, hogy mit látott bennem, vagy mit nem, mégis kitalálta, hogy engem párjává tesz. Kecsegtető ajánlatokkal bombázott, és biztosított róla, még nagyobb hatalmam lesz, mint amit el tudnék képzelni. Sőt még azt is megígérte, hogy nem nevel belőlem szörnyeteget. Hittem neki. A családomért odaadtam magamat. Néhány hétig emberként tartott maga mellett ritkán jelent meg nekem, csupán éjszakánként. Egyszer egy éjjel azonban megelégelte, hogy csak egy dísztárgy vagyok az ő környezetében-, ami az Ő állítása szerint csak csillogott, de nem hozott semmi hasznot- ezért akkor éjjel átváltoztatott. A biztonság kedvéért a pincébe zárt, míg a méreg kifejtette hatását. Napokig feküdtem kínok között, mire végre a testem megállapodott ott, ahonnan már nincs kiút. Ígérete ellenére ember vérre szoktatott és egy szörnyet faragott belőlem, aki hűen követi utasításait. Néhány évtized múltán depresszióba estem a sok kiontott élet miatt, ezért elhagytam. Nem csapott különösebb patáliát, jól tudta, hogy úgy is visszatérek, a vérem kötelez. De nem így történt. Bujdostam hosszú-hosszú évekig, végül találkoztam egy öreg vámpírral, akinek életelve ugyan az volt, mint Carlisle-é. Tulajdonképpen Carlisle mutatta meg neki ezt az utat, ő pedig hűen követte. Még csak kérnem sem kellett, hogy segítsen rajtam azonnal önzetlenül felajánlotta, hogy mutat nekem egy másik utat, ami talán elfogadhatóbb, ha már úgyis egy szörnyeteg vagyok. Onnantól lettem állatvérivó. Ismét évek teltek el, és én gyökeresen megváltoztam. Képes voltam emberek közelébe menni anélkül, hogy akár egy karcolást is ejtettem volna rajtuk. Kezdtem hozzászokni a változó világhoz, de nem illeszkedtem be. Valami hiányzott belőlem. Tehetetlenül bolyongtam a világban, mint egy üres könyv.
Egy utazásom alkalmával egy anyára bukkantam néhány hónapos gyermekével. Rettegve futott végig az utcán, magához ölelve gyermekét. Felkeltette érdeklődésemet ezért követni kezdtem. – Lélegzet visszafojtva vártam a következőket. Megszólalni sem mertem. Will csendesen intett fejével, egy kidőlt fatörzs felé. felültünk rá, lábamat lelógatva vártam a folytatást. – Kiderült két vámpír üldözi őket. Segítettem neki. Nem tudom pontosan miért. Talán gyermek édes arca miatt? Aki szinte az első pillanattól kezdve a lelkembe itta magát. Sajnáltam, hogy nekem ez a lehetőség már nem adatik meg. Talán ezért is mentettem meg az anyát. Anélkül, hogy bármit is szóltunk volna egymáshoz mindketten elvonultunk utunkra. Én tettem, amit tennem kellett és Ő is. Soha többé nem láttam.
Tizenhat év telt el miután újra megláttam azt, akit egykoron megmentettem a halál küszöbétől. A gyermeket, akit az anyja oly nagy áhítattal védelmezett. Gyönyörű nő érett belőle. Csodaszép volt, Anette a nyomába sem ért. Attól a naptól kezdve, hogy megláttam SunRun Parkban, tudtam soha többé nem leszek képes nem a közelébe lenni. Mégis megpróbáltam magamnak ezernyi érvet kitalálni, amiért nem lehetek a közelébe. Felsoroltam magamnak mindazon indokokat, amik miatt, nem lehet az enyém. De sajnos vámpír és egyben férfi mivoltom miatt is, ez lehetetlennek tűnt. Egyszer véletlenszerűen találkoztam vele. Legalábbis szerinte véletlen, készakarva intéztem úgy, hogy egymásba botolhassunk. Az első találkozás után jött a következő és a következő. Beleszerettem. Nem lett volna szabad mégis megtettem. De, hogy az én boldogságom se maradjon örök, megjelent a képben Anette. Tudni akarta mi van velem, miért nem tértem vissza hozzá, mi vagy ki ennek az oka. Jól tudtam, ha tudomást szerez a lányról, akkor végez vele. Kegyetlen nő volt, soha senkinek és semminek nem kegyelmezett.

- Kivéve téged – szúrtam közbe.

- Igen, kivéve engem – biccentett egyet. – Olyasmit tettem, amit talán nem kellett volna. Még ma is szörnyen bánom. Nincs bocsánat arra, amit akkor tettem.

- Megölted? – kérdeztem holt sápadtan el-el akadó lélegzettel. Nemet intett.

- Rosszabb – suttogta.

- Nem értelek.

- Tudod, a vámpíroknak vannak bizonyos képességeik. Nekem is volt, illetve van. Olykor hasznos, olykor viszont átok. Használtam, rajta.

- Hogy érted? Mit csináltál vele?

- San Fransiscoba hívtam, hogy töltsünk együtt egy hétvégét. Ő nem tudhatta mik a szándékaim ezért bátran beleegyezett. Az utolsó éjjelen, viszont elvettem az emlékeit.

Riadtan kaptam fel a fejem. Lassan kezdett össze állni bennem a kép. Will illata, néhány álom vele kapcsolatban, a hangja a reakciói. Mind-mind ismerős volt nekem, csak lelkem mélyén próbáltam leplezni. Szép lassan, kezdtek vissza térni az emlékek, róla és az akkori életemről. Fogalmam sem volt, minek hatására, talán ő teszi ezt velem, mindenesetre borzalmas volt, ezt most mind felidézni. A fejem zúgni kezdett és éreztem tagjaim elnehezülnek. Könnyek szúrták a szememet a felismerés jeleként. ÉN voltam az a lány. Én voltam az akitől Will elvette az emlékeit. Engem hagyott el!
Szó nélkül ott hagytam és sietős léptekkel megindultam a ház felé, de Will elkapta a karomat.

- Lana – kezdte elgyötörten. Szemeiben fájdalom csillant, de képtelen voltam állni tekintetét egy pillantásnál tovább. Nem akartam elsírni magamat.

- Tűnj el – motyogtam fojtott hangon.

- Tessék? – hebegte fel sem fogva mondanivalómat.

- Tűnj el! – ismételtem hangosabban. A düh erőt vett rajtam és szétáradt bensőmben. Kitéptem magam kezének szorításából és könnyeimmel küszködve sziszegtem neki. – Tűnj innen! Látni sem akarlak! Hazudtál! Mindvégig, csak hazudtál!

- De …

- Semmi, de. Önző módon visszaéltél a bizalmammal. Hazudtál nekem! Elvetted az emlékeimet!
– kiabáltam. – Amihez megjegyzem semmi jogod nem volt! Nem volt jogod dönteni az én sorsom felöl! Hogy mersz ezek után visszajönni és beédelegni a családomba? Hogy mersz a szemembe nézni és azt állítani a barátom vagy és mindvégig hazudni? Minek jöttél vissza? Ha azt hitted, hogy visszajössz és eljátszod a hősszerelmest és én majd mindent eldobok érted, csak mert őkelmének ismét szüksége van valakire, aki majd nyalogatja, helyette a sebeit akkor tévedsz! Nem megyek vissza hozzád, sem most sem semmikor!

- Nem ezért van rád szükségem! Egyszerűen csak hiányzol. Még mindig szeretlek!

- Hahh! Szeretsz! – horkantottam fel. – Ha annyira szerettél volna, mint ahogy azt most állítod, akkor nem tetted volna ezt velem, sem kettőnkkel! Gratulálok! Ezzel egy életre kiírtad magad az életemből.

- Lana, kérlek – kérte szomorúan.

- Hagyj békén! Tűnj el! Szállj ki az életemből, ahogy annak idején tetted! – kiáltottam. Annyira dühös voltam, hogy nem is érzékeltem szavaim súlyát. Nem érdekelt semmi. Úgy éreztem kegyetlenül elárultak.

- Lana – nyögte a nevem ismét.

- Menj el! – kiáltottam utoljára, miközben hátat fordítottam neki.

Csupán a szél megváltozott ereje emlékeztetett arra, hogy Will elment. Térdre rogytam és eget rengető zokogásba kezdtem. Fejemet térdemre hajtottam és a fűbe markolva adtam ki bánatomat. Néhány pillanat alatt két erős kar fogott körül és ölelt magához. Testemet félig maga felé fordította, és fejemet magához húzta. Pólóját görcsösen markoltam és egyre jobban csak zokogtam, miközben átáztattam könnyeimmel a fekete anyagot.
Miért mindig az én fejem fölött csapnak össze a hullámok?