27.fejezet - Rettegés

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Rettegés

Óvatosan a szemembe nézett, hogy lássa, mit szólok hozzá. Furcsa érzésem lett egyszerre a pánik és az idegesség futott végig a testemen. A torkomban egy hatalmas gombóc keletkezett, és remegve nyeltem egyet. A legrosszabb dolgok jutottak hirtelen az eszembe. Szakítani akar? Istenemre reméltem, hogy csak ez az én fantáziám szüleménye, mert ha nem akkor én azt hiszem, végleg összetörök.

- Folytasd – nyögtem akadozva.

- Szóval igazad van, volt – hadarta gyorsan. Kérdő pillantást vetettem rá.

- Most éppen miben is? – kérdeztem értetlenül, és egy apró mosoly bujkált ajkam szélén.

- Hát…- Úgy tűnt kicsit zavarban van, nem tudta, hogyan kifejezni magát. Talán félt attól, hogy megharagszom? - Hogy nem kéne elkapkodnunk. Igazad volt, kicsit siettem. – Pár percig még semmit nem értve bámultam rá, majd hirtelen észbe kaptam és heves bólogatásokba kezdtem. Már értettem miről beszélt.

- De, hogy jutott ez éppen most eszedbe?

- Nem most – felelte gyorsan. – Már napok óta ezen agyaltam. Most pedig, hogy ott lent voltunk, volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, kárt tehetek benned. Összefoglalva egy pillanatra elborult az agyam, és közel voltam ahhoz, hogy átváltozzak.

- De miért? Mit csináltam rosszul? – kérdeztem óvatosan. Meglepett arcot vágott és közelebb araszolt hozzám, majd ölébe ültetett, szemben magával.

- Te semmit, nem csináltál rosszul – válaszolta egy apró mosollyal. – Ez az egész a véremben van, a farkas géneknek köszönhetően. Eddig csak akkor éreztem ilyet, ha valami nagyon felzaklatott vagy mérges voltam. Nem akartam elhinni Samnek, hogy lassabban kezeljem veled a dolgokat, mert rosszul sülhet el valami, de azt hiszem igaza volt. Megőrjítesz – az utolsó szót suttogva ejtette ki, s mintha szégyellné magát fejét lehajtotta. – Az illatod, a tested közelsége hozzám, az érintésed, egyszerűen mindened olyan hatással volt rám, mint még más soha semmi. Ilyenkor úgy érezem, hogy képes volnék utat adni a bennem lappangó állatnak.

Köpni, nyelni nem tudtam. Szóval én vagyok rá hatással? Ez valami ósdi vicc? Eddig azt hittem, hogy Ő van rám hatással, nem pedig fordítva. Először még felfogni is nehéz volt azokat a dolgokat, amiket mondott. Képtelen voltam magam elé képzelni, azt a pillanatot, amikor előttem farkassá válik. Sőt azt a tényt, hogy képes lenne bántani azt is képtelen voltam elhinni.
Kezeim önálló életre keltek és beletúrtak tarkójánál sűrű, rövid fekete fürtjeibe. Elmosolyodott, majd egy apró csókot lehelt arcomra, aminek következtében, úgy éreztem az arcom meggyullad.

- Gyönyörű, vagy amikor elpirulsz.

- Jajj, ne kezd már megint – hajtottam le fejemet, hogy hajam valamelyest eltakarják az árulkodó jeleket.

- Komolyan gondoltam – suttogta miközben államnál fogva felemelte fejemet.

- Én is – motyogtam miközben szájon csókoltam.

Az ebédlőben ülve találtam utolsó óráim után Nessit és Will-t. Úgy tűnt mindketten nagyon jól mulatnak egymás társaságában. Ness épp egy almát evett, miközben Will hadonászva magyarázott neki valamit, nagy nevetések közepette.
Lassan feléjük sétáltam miközben alaposan szemügyre vettem az ebédlőt a két grácia után kutatva. Csakugyan igazat mondtak. Elmentek. Legalábbis egy időre biztosan. Szívből örültem most ennek. Csupán az elkövetkezendőktől féltem… nem is kicsit. Egy óvatos mosoly kíséretében lehuppantam a Will melletti székre. Érdeklődve tanulmányozta arcvonásaimat. Jelentőség pillantást vetett Nessie Will-re. Szemem forgatva sóhajtottam egyet.

- Nagyon kisimult vagy – kuncogott Will. – Mi történt az éjszaka? Csak nem megvolt az első menet?

Kérdésén egy cseppet felháborodtam. Hogy mer pont Ő ilyet kérdezni? Semmi köze hozzá. Próbáltam nem zavarba jönni. Miközben egy frappáns válaszom-agyaltam alsó ajkam beharaptam és feljebb csúsztam a széken.

- Na és, ha igen? – húztam fel incselkedve a szemöldökön. Egy pillanatra tekintete elsötétült és úgy vettem észre felszisszen.

- Csak nem? – kérdezett vissza, miután kellő képpen lenyugtatta magát.

- Maradjunk annyiban, hogy semmi közöd az én magánéletemhez – kacsintottam rá.

Ness halkan kuncogott a mi kis szócsatánkon. Mikor végzet az almával egy zacskóba csomagolta és meglobogtatta Will felé.

- Lennél szíves? – elővette legaranyosabb tekintetét, és úgy bámult rá. Will nevetve megrázta fejét. Rosszállóan rábámult a fiúra majd rám nézett. – Pontosítok – kezdte. - A barátnőmmel lenne mit megbeszélnünk. Elhúznál légy szíves röpke öt percre?

- Ettől kedvesebb már nem is lehetnél – gúnyolódott Will, majd rám sandított. – Lana? Legalább te ne dobj ki.

- Sajnálom Will… - sóhajtottam játékosan. – Rühellem, ha a magán életemmel szórakoznak.

- Nők… - motyogta miközben elsétált.

- Az iskola végében lévő kukához gondoltam,hogy elviszed – szólt utána Nessie. Will ránézett szúrós szemekkel, majd mintha valami olyasmit rebegett volna, hogy „Ezt még visszakapjátok!”.

Megvártuk, míg teljesen el nem tűnik a bejáratnál. Már épp meg akartam szólalni amikor Ness felemelte a mutató ujját figyelmeztetően. Majd némán ajkaival annyit formált: „Várj egy percet!”.

- Most, mondhatod – mosolygott.

- Tulajdonképpen nem akartam semmi fontosat.

- Aha – motyogta elgondolkozva miközben ivott egy kortyot. Majd mintha eszébe jutott volna valami előredőlt széken. – Részleteket akarok. Tényleg? Komolyan mondtad ez előbb?

- Nem – motyogtam.

- Lana! Ne hülyülj… nekem elmondhatod. Én nem mondom…

- Ne butáskodj Ness! – morrantam fel egy fokkal hangosabban, szavába vágva. Majd mély levegőt vettem és nyugodtabban hozzátettem. – Nem történt semmi.

- De hát… - hebegte. – A ház… tök üres volt és… csak a tiétek. Lett volna… alkalmatok. Szóval… érted – dadogta.

- Értem – sóhajtottam. – Viszont az már más kérdés, hogy még egyikünk sem érezte megfelelőnek az időt.

- Mi? Szóval… szóval lemondta? – hüledezett.

- Ness – néztem rá könyörgően. – Ne itt beszéljük meg pont ezt! Igazán van más megfelelő hely is arra, hogy ezt megtárgyaljuk, mintsem az ebédlő, az iskolában.

- Oké, igazad van, bocs – szabadkozott.

- Különben te honnan tudtál minderről? – kérdeztem érdeklődve. De abban a pillanatban rájöttem.

- Jacob – mondtuk egyszerre.

- A barátod lassan rosszabb, mint egy pletykás vénasszony – jegyeztem meg sóhajtva.

Még körülbelül tíz percet töltöttünk a ketten, mikor visszatért Will. Meglepett, hogy Renesmee és Will ennyire jól elvannak egymással. Ugratták, sőt bókoltak is néha egymásnak. Azt hiszem ez benne volt a top tíz leesik az állam című rovatban. A két barátom előre ment, hogy egy matek dolgozatot megkapjanak. Én még pár percig időztem az ebédlőben mielőtt utánuk indultam volna. Már épp indulni készültünk, kifelé amikor megcsörrent a telefonom, kijelzőre pillantva értetlenül bámultam magam elé.

- Igen? – szóltam bele tétován.

- Ketyeg az órád, kedves – mondta egy ördögien csengő hang. – Azt ajánlom, használd ki a farkasoddal töltött időt.

Majd ezzel bontotta a vonalat. A lélegzetem is elállt. A pánik még jobban elfogott. Nem akartam elhinni, hogy ez velünk megtörténhet. Pont, most amikor már minden jónak tűnik, minden rosszra fordul. Teljesen tehetetlennek éreztem magam. Legbelül meggyőztem magamat, hogy erről csakis én tehetek. Én vagyok a felelős azért, hogyha egyikőjükkel is történik valami. Most végre szívből rettegtem. Nem akartam, hogy bárkinek is baja essen, miattam. Rosszul esett, hogy nem rég jöttem ide és máris én okozom a legtöbb bajt, én okozom a vesztüket.
Zakatoló szívvel indultam el az ebédlőből. Az iskola falai visszaverték sietős lépteimet a folyosó márvány padlóján. Körülnéztem néhány teremben hátha meglelem Will-t vagy Ness-t, de nem voltak sehol. Ahogy kiléptem az iskola ajtaján semmivel sem könnyebbültem meg. Szinte rohantam a parkolóba. Végül aztán észrevettem Nessie-t Will autójánál, ahogy beszélgetnek. Komor ábrázattal léptem oda hozzájuk. Az ijedségemet kétségbeesett düh váltotta fel, amit barátaimra irányítottam.

- Valamit elfelejtettetek – morogtam. Értetlenül egymásra bámultak.

- Ugyan mit? – kérdezte Will.

- Engem! – vetettem oda szárazon. – Ti komolyan elmentetek volna úgy, hogy nem szóltok? Nehéz lett volna bejönni és annyit mondani, hogy: „Lana kint várunk.”?

- Sajnáljuk hercegnő. Legközelebb beszámolunk minden egyes lépésünkről a kegyeidért – hajolt meg szertartásosan Will. Elsőre úgy tűnt ugrat, majd mintha komolyan gondolná. Valami Furcsa kerített hatalmába. Hirtelen végtelen dühöt éreztem, és haragot.

- Nem dehogyis sajnáljuk… mi csak… azt hittük tudod, hogy kijöttünk. – hebegte Ness.

- Egy frászt! – kiáltottam. – Honnan tudnám? Nem vagyok vámpír, nincsenek szuper szónikus képességeim!

- Mi van veled? – kérdezte elborzadva Will. – Történt valami? Miért vagy ilyen ideges?

- Miért én talán nem lehetek ideges, vagy mérges? Nekem nem lehet semmi bajom? Ez csupán a vámpíroknál megengedett? Nektek lehet egyedül magán életetek és minden más…?

- Lana mi egy szóval sem mondtuk ezt.

- Szóval biztosan nem – fortyogtam.

- Mi a fene ütött beléd? – kérdezte Will értetlenül és közben arcomat tanulmányozta. – Megbolondultál? Jobb lenne, ha befejeznéd az effajta viselkedést, nagyon nincs ínyemre. Mielőtt valami meggondolatlanságot tennék, azt ajánlom, válogasd meg a szavaidat.

- Mocskos vámpír – sziszegtem.

- Te beszélsz? Akinek a családja egy falka korcs?

- Ezerszer többet érnek tőled – hörögtem.

- Kötve hiszem, kislány. Nem a szerelmedre gondoltam. Hanem rád, és a családodra. – megütközve néztem rá. Miről beszél? – Kérdezd azt, akit nagynénédnek és nagybátyádnak nevezel. Te sem vagy különb, egy elfajzott korcstól. Sőt ugyan az vagy!

Szavain megütközve meredtem rá. Készen voltam valami olyasmit válaszolni, amit talán egy óra, esetleg kettő múlva megbánnék, helyette visszanyeltem. Sőt jól is tettem, hisz nem is olyan választ kaptam tőle. Megbénított ez az egész. Nem hittem a fülemnek. Hogy mondhatott ilyet? Na, nem mintha annyira bántam volna, hogy farkasok vegyenek körül, de ez a kijelentés, és ahogy mondta… Áradt belőle a gyűlölet. Szörnyen rosszul esett. Mélyen legbelül teljesen megbántott. Igaz… én kezdtem azzal, hogy így nekik ugrottam, de fogalmam sincs mi történhetett velem. Hirtelen mindent olyan ellenségesnek éreztem és mindent olyan rossznak. Még arra is haragudtam, akire nem kellett volna. Mi a fene ez?
Egy dudaszó szakított minket félbe, majd az autó motorja leállt és az ajtó becsukódott. Anélkül, hogy oda néztem volna tudtam ki áll ott. Se szó, se beszéd faképnél hagytam őket. Igyekeztem a szemembe tolult könnyeket leküzdeni és nem elsírni magamat. A férfi a kocsinál mosolyogva várta, hogy oda érjek hozzá. Azonnal átölelt és hajamba csókolt. Karjaiban úgy tűnt, mintha minden kitisztulna bennem és újra önmagam lennék. Mintha csak egy álomból ébredtem volna. Gyorsan nyakába csókoltam, majd megkerülve az autót beültem. Kétkedve nézett barátnőmre és Will-re, majd rám pillantott. Összezavarodott. Ness megeresztett felé egy mosolyt, majd beült az autóba.
Egész úton csendben voltunk. Nem igen tudtam mit szólni, és Ő sem igazán tudta mit kéne mondania, vagy pedig kérdeznie. Útközben folyamatosan járt az agyam, mi lehetett az oka ennek a csúnya összeveszésnek. Talán én magam? Hogy már képtelen vagyok tisztán gondolkodni? Másrészről viszont szavai mélyen megérintettek. Nem a szerelmedre gondoltam. Hanem rád, és a családodra. Kérdezd azt, akit nagynénédnek és nagybátyádnak nevezel. Te sem vagy különb, egy elfajzott korcstól. Sőt ugyan az vagy! – Folyamatosan csak ezek a mondatok jutottak eszembe. Hogy lehetséges ez? Agyam vadul járt, már a fejem is belesajdult. A családom farkas lenne? Mi a franc… Nekem erről miért nem beszélt senki? Akkor én is farkas vagyok, illetve leszek? Embryvel együtt maradhatunk? Megannyi kérdés gyülemlett fel bennem.
Mielőtt Embry megállt volna a ház előtt megszólaltam.

- Vigyél haza – kértem rezzenéstelen arccal, miközben mindvégig az utat bámultam.

- Miért? – kérdezte óvatosan. – Azt hittem haza akarsz jönni, úgy értem hozzám haza.

- Igen, szeretnék – feleltem tompán. – De beszélni akarok Carennel.

- Caren nincs otthon – mondta egész halkan. – Azt kérte szóljak, ma későn jön haza.

- Akkor vigyél a munka helyére.

- Nem tehetem – sóhajtotta. – Megkért, hogy ma este vigyázzak rád.

- Ha nem viszel oda, én magam megyek a saját autómmal – mondtam neki elszántan.

- Sajnálom – sóhajtotta.

Kérésemet figyelembe sem vette, egyenesen haza vitt. A ház előtt megállva, tétovázva álltam és bámultam magam elé. Hazudtak nekem. Mindvégig ez járt az eszemben. Volt egy olyan sanda- és rossz érzésem, hogy Embry sejt valamit a dologból. Igyekeztem meggyőzni ennek ellentétéről magamat, és elhinni, hogy neki ehhez az égvilágon semmi köze. Lassan már a múltam is kezdett nyomasztani, nem csak a jelenem és a jövőm. Mikor lesz végre minden jó?
Végül Embry tépett ki a gondolataimból avval, hogy kinyitotta az ajtómat. Féloldalasan kifordultam az ülésről, de nem szálltam ki. Várakozó pillantást vetett rám, majd egy egyenletes kézmozdulattal kiemelt a kocsiból. Egyenest mellkasának csapódtam.

- Gyere, kedvesem, mennyünk be – suttogta hajamba miközben fejemet nyakánál pihentettem.

Becsukta a kocsi ajtaját, majd egyik karjával átölelte a vállamat. Beérve a házba megcsapott az a kellemes illat, ami csak rá emlékeztet. Féloldalasan lepillantott rám, én pedig szégyenlősen hozzá bújtam. Arcát úgy helyezte, hogy egy pille könnyű csókot leheljen homlokomra.
Miután megebédeltünk Ő elment megkeresni valamit – amiről nem igazán nyilatkozott, hogy mit -, én pedig a nappaliban maradtam. Furcsa szorongás járta át a testemet. Gyomromban és torkomban egyaránt gombóc keletkezett. A TV sem segítet abban, hogy eltereljem a gondolataimat, csupán még jobban felidegesített. Embry pár perc múlva lejött és arra hivatkozva, hogy Leah-val lenne egy kis elintézni valója el akart indulni. De mintha megérezte volna, hogy valami zavar oda hajolt hozzám és hosszasan tanulmányozni kezdte szemeimet és arcomat.

- Nem lesz semmi bajom, értem ne aggódj – motyogtam és erőtlenül elmosolyodtam.

- Hamarosan itthon vagyok – mondta. Majd végig simított arcomon. – Mielőtt még elmennék, elmegyek, lezuhanyozom.

Hatalmas lépésekkel elindult az emeletre. Én teljesen bambán álltam a nappali és az ebédlő között. Mint egy zombi, úgy nézhettem ki. Forgott körülöttem az élet, de semmit nem vettem észre. Ekkor megcsörrent a telefonom. Sietős léptekkel szeltem át a köztem és a kisasztal közti távolságot. Anélkül, hogy a kijelzőre pillantottam volna felkaptam.

- Mit akarsz Will? – szóltam bele cseppet sem barátságosan.

- Ez nem nyert – kuncogott fel egy hang a vonal másik végén. Azonnal tudtam, hogy már hallottam valahol, mégpedig ma délután a suliban.

- Mi… mit akar? – Egy cseppnyit megremegett a hangom, noha nem lett volna szabad.

- Ez tőled függ, kedvesem – felelte. – Most leginkább téged.

- Engem? – hebegtem.

- Bizony. Az ikrek rengeteget meséltek már rólad – sóhajtotta. – Már várom, hogy megismerjelek.

- Hagyjon engem békén! – nyögtem kétségbeesetten. – És a családomat is.

- A-a ne ilyen hevesen drágám. Most itt egyedül én vagyok az, aki feltételeket szabhat, illetve kérdezhet. Érthető? – Nem válaszoltam. – A hallgatásodat beleegyezésnek veszem. Na, mármost a kérdésem a következő: Hány golyó kell ahhoz, hogy leterítsek egy vérfarkast?

- Ne merészelje! – kiáltottam ijedten, és éreztem a szememet szúrják a könnyeim.

- Ez csak rajtad múlik kedvesem – felelte. – Igazán nem venném a lelkemre, ha a kis szürke nősténynek baja esne.

- Leah – suttogtam remegve. Hirtelen légszomjam lett, és a térdeim remegni kezdtem a kezeimmel összhangban. A szívem hevesen vert és szaggatottan vettem a levegőt.

- Mit akart? Megteszek bármit, csak ne bántsa! – könyörögtem.

- Ezt már szeretem – nevetett fel. – Hamarosan jelentkezem.

Majd bontotta a vonalat. Legszívesebben sikítottam volna kínomban. A konyhába mentem, hogy Embry kevésbé vegyen észre, ha kijönne. Egyenest egy ismerős számot tárcsáztam.

- Hallo – szólt bele egy kedves női hang.

- Sue? Itt Lana Cortes. Leah ott van? Vagy Seth? – daráltam gyorsan.

- Nem – felelte habozva. – Egyikük sincs itthon. Úgy tudom lementek Samhez.

- Köszönöm. Viszlát.

Újra vadult tárcsázni kezdtem, de a telefon foglalt volt. Közel álltam a síráshoz. Szívből imádkoztam, hogy valaki vegye fel. Már épp kezdtem feladni, amikor végre meghallottam Emily trillázó hangját a vonal másik végén. Izgatottan kértem, hogy adja Samet azonnal.

- Lana? Mi történt? – mikor meghallottam Sam mély hangját egy kissé elöntött a megkönnyebbülés. - Emily azt mondja rendkívül fontos.

- Sam hol vannak a többiek? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Itt a házban – felelte misem természetesebb módon.

- Mindenki?

- Embryt kivéve, igen mindenki. Miért? Nagyon furcsa a hangod. Mi történt?

Lassan belekezdtem – igazság szerint gyorsan – a történetmesélésbe. Közben a hangom önkéntelenül is elcsuklott. Könnyeimmel küszködtem mindvégig.

- Sajnálom Sam – zokogtam kétségbeesve. Embry ekkor ért le a lépcsőn, amint meglátta, hogy a konyhaszekrénynek vetett háttal ülök a hideg padlón azonnal oda rohant hozzám.

- Mi történt? – kérdezte miközben oldalt a hajamba túrt.

- Lana, Embry ott van? – kérdezte az eddig csendben lévő Sam.

- Igen – hüppögtem, majd átadtam neki a telefont.

- Sam? Igen… én vagyok – sokáig hallgatott, de mindvégig szemembe nézett, látni lehetett rajta, hogy kínlódik és jól tudtam Sam most mondja el neki, hogy mi is történt. – Ez biztos? – kérdezte. Nem tudtam eldönteni tőlem kérdezi vagy Samtől ezért habozva bólintottam. – Hm… Aha… rendben. Nem! Nem hagyom itt! Vele maradok.

Fogalmam sem volt, mit mondhat Sam csupán mély hangjának foszlányait tudtam kivenni. Ahogy Embry egyik szabad karja meg akarta érinteni az arcomat elfordítottam a fejemet. Szégyelltem magamat még jobban. A bűntudatom egyre jobban nőtt, nem beszélve a rettegésemről. Teljesen megdöbbent a mozdulattól ezért kezét leejtette maga mellé, de nem mozdult el előlem. Felhúztam térdeimet és arcomat térdemre hajtottam. Miközben könnyeim úgy folytak, mintha egy csörgedező patak lenne próbáltam minden létező módot kitalálni arra, hogy mit tehetnék, értük. Embry beszélt még jó pár percig Sammel, majd végül nagy sóhajtva bontotta a vonalat. Nem mertem felnézni rá helyette némán szaggatottan vettem a levegőt.
Kezeivel gyengéden államnál fogva felemelte a fejemet. Könnyeim nyoma még mindig tisztán kirajzolódott arcomon. Hüvelykujjával körkörösen simogatni kezdte a kis patakok helyét, majd ajkával felém közelített. Magához húzott és szorosan átölelt. Előre dőltem csupán azért, hogy még közelebb legyek hozzá és érezzem ölelését, azt, ami megnyugtat és biztonságot ad. De most épp az ellenkezője történt. Ahogy beszívtam finom illatát, amit úgy imádok még jobban pánikba estem a történtek miatt és kétségbeesett zokogásba törtem ki. Halkan felmordult, majd átkozni kezdte a vámpírokat, és önmagát.

- Fejezd be! – szóltam rá könnyeim zuhatagából. – Nem te tehetsz erről az egészről.

- Akkor ki?

- Én - nyögtem. – Ha nem lettem volna olyan ostoba, hogy elmeneküljek előled akkor nincs mindez. Akkor nyugodtan élhetnénk…

- Elég – szólt rám, és mutató ujját ajkamra rakta. Néhány másodpercig csendben volt, szemeit lehunyta mélyet lélegzett mielőtt belekezdett. - Mindketten elszúrtunk valamit. De ez a mostani állapot azt hiszem… nem miattunk van. Előbb utóbb úgyis megtörtént volna. Lehet, hogy nem pont így… kitudja. Ezen már kár rágódnunk, megtörtént és kész. Már nem lehet visszafordítani. De változtatni tudunk rajta, és személy szerint én bármit megteszek a biztonságodért. Nem hagyom, hogy néhány nyomorult vérszipoly közénk álljon!

- Bajod eshet – nyögtem.

- Hidd, el tudok vigyázni magamra – mosolyodott el óvatosan. – Nem véletlenül lettem farkas. Megoldjuk ezt is, bízz bennem!