26.fejezet -

HUSZONHATODIK FEJEZET

Szemem-lehunytam egy pillanatig, azt kívántam bárcsak ne hallotta volna meg. Alice együtt érzően nézett rám, mint aki azt akarná mondani: „Sajnálom”.

- Hát akkor én magatokra hagylak titeket – pillantott Alice rám, majd a mögöttem álló fiúra.

Vámpír sebességének köszönhetően villámként rebbent autójához és indult el. Szorongva néztem végig, ahogy a kis sárga porsche eltűnik az út kanyarulatában. Torkomban egy hatalmas gombóccal fordultam vissza, hogy szembe nézzek egy újabb fejmosással, sőt talán attól többel. Pár pillanatig elidőztettem szemeimet rajta, mint aki most látja először. A férfi szemeiből először semmit nem tudtam kivenni, arca kifejezéstelen volt. Teste teljesen merev, az izmok játéka tökéletesen jól látható volt hasán és karján, mintha megfeszítené őket. Észrevette, hogy Őt vizslatom, állta a pillantásom egy hosszú másodpercig majd, mint aki felrobbanna elfordult, és fejét csóválva tett nekem háttal pár lépést. Első pillanatban azt hittem itt hagy, csak akkor értettem meg mit szándékozik tenni mikor egy kidőlt korhadt fatörzs felé ment. Hátát neki vetette, majd fejét lehajtva mélyet sóhajtott. Úgy nézett ki, mint egy szomorú kisgyerek, akit most bántottak meg a legjobban, abban a pillanatban. Legszívesebben átöleltem volna. Magamban persze átkoztam önmagam, amiért nem figyeltem jobban, hogy a közelben van-e, és persze egy pillanatra még Alice-re is nehezteltem, amiért nem figyelmeztet.
Nem állt tőlem messze, csupán pár méterre, nem nézett a szemembe, csak a földet bámulta. Most akartam valami okosat mondani, de nem jött semmi a számra. Annyira idegesítő volt az a nagy csend, ami közénk telepedett, rosszabb volt, mintha egyszeriben leüvöltötte volna a fejemet.

- Rajta, ordibálj le, amiért így a hátad mögött próbáltam mesterkedni, és mert titkolni akartam pár dolgot – szólaltam meg, miután már nem tudtam tovább bírni némaságát. Felnézett rám, majd gúnyosan elmosolyodott.

- És mit érek azzal? – kérdezett vissza, kissé megvetően. – Elengeded a füled mellett és folytatod tovább. – Jó, ebben igaza volt. Szomorúan elnéztem mellette, majd a földre szegeztem a tekintetem. – Mit vársz tőlem, Lana? Azt, hogy azt mondjam, utállak, amiért tilokózol ELŐTTEM, egy ilyen fontos dologban?

- Még az is jobb lenne – sóhajtottam.

- Jó, akkor utállak. Most így jobb? – azonnal rákaptam a pillantásom, hogy lássam komolyan gondolja-e.

Szemei őszinte komolyságról árulkodtak, csokoládé barna írisze, most még sötétebb volt, mint lenni szokott. Aprót bólintottam, mintha elfogadnám válaszát, s közben éreztem a torkom elszorul. Egy egyre nagyobbodó gombóc fojtogatott. Most először úgy éreztem tényleg rettenetesen magamra haragítottam.
Mérgesen belerúgott egy kőbe, ami közvetlen előtte volt. A kő magasan a levegőbe emelkedett és tőlem pár centire húzott el. Kíváncsi voltam szánt szándékkal engedte el mellettem a követ, vagy csupán puszta véletlenség műve, hogy nem talált el vele.
Dacosan megrázta a fejét, majd elindult felém. Öles lépteivel szinte egy két lépéssel oda ért hozzám. Alig pár centire állt meg tőlem, nem ölelt át, nem csókolt meg, semmit nem tett. Mivel nagyobb volt nálam fel kellett emelnem a fejem, hogy lássam arckifejezését. Fölém magasodva állt meg, és nézett a szemembe. Szemei szikrákat szórtak, szája résnyire szűkült a haragtól. Kezeim remegni kezdtek akárcsak a térdeim, szaggatottan vettem a levegőt és szívem vad tam-tamot járt. Felemelte a jobb karját, én pedig ösztönösen összerezzentem és hátrébb ugrottam. Meglepve nézett rám, mint aki nem akarja elhinni, hogy ezt tettem. Pár másodpercig csak nézett, majd azonnal tudta, hogy mitől ijedtem meg. Közelebb lépett, még tiltakozni sem volt időm, de már magához láncolt erős karjaival.

- Soha, de soha nem ütnélek meg – suttogta a hajamba. Remegő karokkal öleltem én is át, miközben mellkasára hajtottam fejemet. – Nincs az-az isten vagy erő, ami miatt én bántanálak téged.

Akaratlanul is elmosolyodtam. De csupán egy halvány mosolyra futotta. Szemem szorosan lehunytam és csak ittam magamba finom illatát. Szemem csak akkor nyitottam ki, amikor megéreztem ajkát a homlokomon.

- És nem utállak – szögezte le gyorsan. Kicsit elhajoltam tőle, hogy lássam arcát. Úgy láttam szája szegletében, mintha egy mosoly bujkálna, de igyekezett megmaradni a komolyságnál.

- Nem? – kérdeztem vissza meglepetten.

- Abszolút, de nem. Neked talán hazudhatom azt, hogy utállak, de magamnak nem! Ha akarnálak, sem lennék képes nem szeretni téged. – Egyik kezét elemelte a gerincemről, majd oldalt hajamba túrt, és óvatosan fülem mögé igazgatta tincseimet. – Különben is, te vagy az én lételemem.

- Hm… szóval én vagyok, a levegőd? – Furcsa kérdésemre egy igen széles vigyor volt a válasz.

- Így is mondhatjuk. Te vagy az oxigénem, ami nélkül nem tudok élni.

- Ennek örülök. – És komolyan is gondoltam. Egyszerűen imádtam ezt a pasit! Bármikor jobb kedvre tudott deríteni, és valahogy mindig meglepett.

- Azt sejtettem – kacsintott rám. Majd arca komorabb lett. – Viszont nem szeretem, ha titkolózol előttem. Nem mondhatnám, hogy egyetértek azzal, amit Alice-nek mondtál, de valahol mégis megértem. Még ha nem is igen akarom, de felfogom. Tulajdonképpen, azt hiszem én is hasonlóan cselekednék. – Arcom egy árnyalatnyival felragyogott, és gyorsabban vert a szívem. – De ez akkor sem ment fel az alól, hogy titkolóztál előttem, vagyis akartál.

- Tudom, sajnálom – motyogtam, majd bűnbánóan mellkasába temettem arcomat. Egy hangos sóhaj volt a válasza.

- Na, mit szeretnél csinálni ma? – kérdezte végül. Éreztem hangjában a játékosságot, és azt, hogy korábbi jó kedve – mielőtt kihallgatta a beszélgetést – visszatért.

- Mi? – néztem fel rá meglepetten. – Az előbb még jóformán dühöngtél, most meg…

- Édesem – szólt rám figyelmeztetően, aminek köszönhetően belém fojtotta a szót. – Mondtam már, hogy imádlak! Vagy az ellenkezőjét szeretnéd hallani?

- Nem – sütöttem le szemeimet. – Dönts te.

- Jól meg gondoltad ezt? – Gyermeki pajkosság csillant meg szemeiben és hangjában egyaránt. Komolyan feltettem magamnak a kérdést: jól meg gondoltam?

- Igen – feleltem tömören.

- Oké, én szóltam. – Emelte fel kezeit maga elé védekezően.

Óvatosan kibontakoztunk egymás öleléséből. Már majdnem meg akartam szólalni, hogy hol a kocsija, amikor eszembe jutott, hogy ő négy lábbal jött ide. Alice meg autóval hozott engem, és elporolt. Marad a séta, jó hosszú séta. Egy percig várakozóan néztünk egymásra, majd kézen ragadott és sétálni kezdtünk. Olyan ösvényen haladtunk, amelyet még életemben nem láttam. Körülöttünk csak fák és maga az erdő, olyan megnyugtató volt és idilli, na meg az én farkasom mellettem sétált. Több volt, mint tökéletes.
Útközben elég sokat beszélgettünk egymásról. Ő mesélt nekem a gyermekkoráról, arról, hogy-hogy nőtt fel, és hol. Kik voltak a legjobb barátai – na, nem minta, meg tudott volna lepni… Ezt akkor tudtam, amikor már megismerkedtem a falkával, látszott, hogy egy nagy klánt alkotnak és testvérként szeretik egymást, de Quil, Jacob és Ő valahogy mindig másnak tűntek, látszott is rajtuk, hogy az Ő barátságuk nagyon régi, és túlmutat minden eddigi eseményen. Mesélt nagymamájáról, aki a Makah törzsben él - még mindig -, hogy Ő tud farkas mivoltáról, csupán édesanyja nem. Sőt! Azt is elmondta, hogy igazából Sam, sem örülne neki, ha elmondaná. Megmondom őszintén nem értettem Sam-et. Ha az én fiamról illetve lányomról lenne szó, hogy farkas és nem akarná elmondani nekem, rosszul esne, mert bennem lenne az a folytonos aggódás, hogy hol járkálhat késő éjjelekig, haza jön-e holnap vagy sem. S a bizalmatlanság egy gyönge csírája is, ami azt az érzést kelti, hogy nem bízhatok benne, hisz ki tudja, mibe keveredik, drogügylet, alkohol…
Utána rátértünk az én múltamra. Hosszú történetek soraiba kezdtem bele, vártam, hogy mikor unja meg, de egyszer sem vettem észre rajta az unottság jeleit. Szinte itta szavaimat, és őszinte kíváncsisággal töltette el, hogy mi történt velem régen. Amikor rátértem az anyámat illető részre, észrevette, hogy kicsit komorabb lett a hangulatom, és rögtön átfogta kezével a derekamat, és szorosan magához húzva sétáltunk tovább. A vége felé pedig már annyira bele lendült abba, hogy engem szórakoztasson, hogy a falkán belüli cikis illetve vicces eseményeket is megosztotta velem, amik régen történtek mondván már én is közéjük tartozom, tudhatok róla.
Amikor éppen át kellett, hogy lépjünk egy kidőlt fatörzset felmordult.

- Ez olyan lassú.

- Sajnálom, hogy én nem rendelkezem farkas génekkel, aminek köszönhetően, amikor kedvem szottyan, átváltozok, és csak úgy loholok a semmibe.

Szemei megcsillantak, mint akinek eszébe jutott valami. A fákat kezdte tanulmányozni, majd szélesen vigyorgó képpel hozzám fordult.

- Te talán nem változhatsz farkassá, de én igen.

- Jó, és? – néztem rá elmélázva. Komolyan nem értettem az összefüggést.

- Én erős vagyok, és elbírok bárkit – próbált utalgatni szándékára.

- Még mindig nem értem mit akarsz. Mond már ki!

- Elvihetnélek.

- Mi? Úgy érted a hátadon? – néztem rá meglepve, őszinte meglepettséggel.

- Na, mi az? Beijedtél? – vigyorgott rám szemtelenül.

- Nem! – válaszoltam gyorsan. – De nem ülök rád! Inkább sétálok.

- Félsz – állapította meg gyorsan.

- Mondom, hogy nem! Egyszerűen csak nem akarok rád ülni. Az olyan… fura lenne. Nem vagy te ló, vagy holmi öszvér, hogy embereket cipelj.

- Száz lány ölni tudna egy olyan lehetőségért, hogy farkason loholjon, különösen egy ilyen jó képű farkason – kihívóan felhúzta szemöldökét, majd megfeszítette izmait.

- Jó, akkor velem biztos valami nagy probléma van – húztam ki magam sértődötten.

- Csupán a makacsságod – lépett hozzám, majd erősen magához rántva ajkát az enyémre nyomta.

- Még ennek ellenére sem fogok felülni rád.

- Feladom – sóhajtotta bosszankodva. – Sétálunk.

Egy elégedett vigyor volt a válaszom bosszankodó kifejezésére. Az út egy bizonyos részénél már nagyon kezdtem bánni, hogy nem fogadtam el ajánlatát, miszerint felülhetnék a hátára és úgy vinne. De volt egy olyan érzésem, hogy biztosan balesettel végződne.
Épp már fel akartam kiállatni, hogy nem megyek tovább, lejártam a lábamat, sőt még az a nyavalyás táska is nehéz voltam, de megláttam az ismerős környezetet, ami a házunkhoz vezet. Pár perc se kellett már Amon karámjánál léptünk ki, és sétáltunk a házhoz.

- Remélem Caren még nincs itthon és nem látta, honnan jövünk ki – motyogtam gyorsan.

- Őszintén kíváncsi lennék az arcára.

- Én inkább a helyedben szűkölnék, ha meglátnám Caren-t mérgesen.

Vidáman felnevetett, majd kézen ragadott. Pechünkre az ajtó nyitva volt, miszerint nagynéném itthon volt. Óvatosan Embry-re pillantottam, aki csak egy bátorító kacsintást küldött felém. Mielőtt még beléptünk volna lábujjhegyre álltam és egy futó csókot nyomtam ajkaira.

- Hello, megjöttünk – kiáltottam vidáman. Carent mint mindig a konyhában találtuk éppen főzött. A szakácskönyvéből ránk pillantott vidáman.

- Sziasztok. Mit szólnátok egy kis lasagne-hoz?

- Nekem jó.

- Felőlem jöhet- bólintott Embry lelkesen.

- Azt hiszem, én elrohanok átöltözni – jelentettem be, majd a lépcső felé indultam. – Te nem jössz? – néztem Embryre és éreztem fülig vörösödöm. Ez olyan gáz. Máskor nem igazán pirulok el, most már egy ilyen kis kérdés hallatán rögtön zavarva jövök…

- Megvárlak ide lent. – Szeme sarkából lopva Caren-re pillantott, jelentőség teljesen. Á, szóval illedelmes kisfiút játszik.

Fent a szobámban kellemes meleg honolt, az ugyanolyan kellemes illattal. Egy gyertya égett az íróasztalomon, ami kellemes illatot árasztott magából. Biztosan Caren tette be hozzám. A szekrényemben turkálva megtaláltam kedvenc felsőmet, pulóveremet, és nadrágomat, amiket általában itthonra használtam. Amolyan szabadidős együttes. Gyorsan átváltottam kényelmesebb ruházatomra, majd a fürdőbe mentem. Hajamat ló fakorba kötve, hagytam magam mögött a szobámat. Azonban valamit bent felejtettem ezért visszaugrottam érte.
Caren sehol sem volt. A konyha csak úgy kongott az ürességtől. Embry a nappaliban ült és a tv-t bámulta. Nagyon úgy tűnt rettenetesen nem érdekli, csak úgy unalomból nézi. El akartam menni előtte, hogy a másik oldalára ülhessek, de Ő egy gyors mozdulattal megrántott és egyensúlyomat elveszítve ölébe estem. Erre Ő csak óvatosan felszisszent.

- Dilis! Jobban is vigyázhatnál – korholtam kissé megijedve. – Nagyon fáj? – Kitágult pupillákkal nézett rám.

- Dehogy! Nem azért szisszentem fel, mert így rám estél. A lábamra léptél.

- Ó, jesszus! Sajnálom.

- Csak vicceltem- nevetett fel. – Kíváncsi voltam az arcodra mit szólsz hozzá. Őszintén megmondom nagyon jóra sikeredett.

- Hülye! – csaptam erősen a mellkasára. Mérgesen próbáltam felállni, de Ő nem engedett, hanem szorított magához. – Ezt még visszakapod! – fenyegettem morgolódva, de az-az édes vigyora azonnal elfelejtette velem az iménti kis szemétkedését.

- Bocsásson meg kedvesem, de ez kihagyhatatlan volt! - Felnyögtem, e mondatán, de ő csak jókat kacarászott rajtam.

- Caren hol van?

- Mindjárt jön a kocsihoz ment ki valamiért.

Ahogy kimondta már nyílt is a bejárati ajtó és nagynéném lépett be rajta. Hollófekete haja csak úgy fénylett a lámpa fényében. Karcsú alkatát minden nő megirigyelte volna. Ahogy meglátott minket, a kanapén ülve elvigyorodott. Igen, elég érdekes volt. Féloldalasan ültem Embry ölében, aki a hátamat tartotta egyik kezével, másik keze pedig a térdhajlatom alatt volt. Az én egyik kezem Embry nyakán volt, míg a másik a meztelen mellkasán. Hirtelen kínosan kezdtem érezni magamat. Caren végig vigyorgott miközben a konyhába ment. Az arcom lángokban állt, egy percig attól féltem még a hajam is meggyullad.

- Szép színed van – mondta Embry elismerően.

- Tessék? – néztem rá meglepetten. Közelebb hajolt ajkai a fülemet súrolták.

- Olyan vörös vagy, mint a rák – suttogta kedvesen, s közben éreztem, hogy mosolyog. Ösztönösen megborzongtam mély, suttogó hangjától. De nem az a taszító borzongás, hanem az a kellemes, zavarba ejtő borzongás. Bizsergés cikázott végig a testemen.

Felnyögtem, és vállának dőlve kezemmel eltakartam a szemem és az arcomat. Kezeim, mintha egy X-et írnának le úgy takarták el az árulkodó jeleket, miszerint zavarba jöttem. Útálom, hogy néha így tud rám hatni ez a pasi. Na, jó, nem néha, hanem mindig. A teste megrázkódott, és vele együtt én is. Mély nevetése az egész nappalit betöltötte. Imádtam a hangját. Önkéntelenül is elmosolyodtam, és arcom nyakába fúrtam, majd belecsókoltam. Megéreztem, ahogy ő is megborzong ismét önelégült mosoly suhant át arcomon.

- Azért téged is zavarba lehet hozni – suttogtam bőrére.

- Egy szóval sem mondtam, hogy nem lehet, csak téged könnyebb.

Mielőtt még valami csípőset válaszolhattam volna Caren toppant be hozzánk. Jöttére azonnal szétrebbentünk, legalábbis én ki erőszakoltam magam karjaiból.

- Készen van a vacsora – közölte velünk.

Talpra kászálódva indultunk ki a konyhába. Ahol egy nagy tál várt minket, becsomagolva. Felvont szemöldökkel néztem kedvesemre, aki, nem mert rám nézni.

- Köszönjük Caren – biccentett illedelmesen Caren felé, majd jelentőség teljesen rám nézett. – Akár indulhatunk is.

- Hova? – néztem rá értetlenül. – És mégis miért?

- Nem emlékszel? Azt mondtad én döntök, hogy mit csinálunk ma.

- Ja, tényleg. De mégis hova megyünk?

- Meglepetés – felelte egyszerűen. Morcosan néztem rá. Jól tudja, mennyire nem szeretem a meglepetéseket…

- Nem gondolod, hogy legalább annyit el kellene árulnod, hogy mégis milyen helyre megyünk, hogy legalább ne melegítőben mennyek? – mutattam öltözékemre, mire csibészesen elvigyorodott.

- Tökéletes leszel így. – Felelte.

Már javában alkonyodott, amikor elköszöntünk Carentől kocsiba ülve és elindultunk a jó ég tudja merre. Nem én ültem a volánnál, ragaszkodott hozzá, hogy Ő akar vezetni. Útközben megpróbáltam kifaggatni hova is megyünk, de semmit sem árult el. Állandóan azt hajtogatta, titok. feszülten ültem a kocsi ülésén és vártam milyen helyre akar vinni. Istenemre reméltem, hogy nem valami étterembe, mert akkor biz isten fejbe verem! Volt egy elméletem miszerint, most elmegyünk, hozzájuk Ő ott magára kap valamit és elvisz valahová enni. De akkor nagyon nem állok jót magamért! Melegítőben szép is lenne. Igyekeztem ezt kitörölni a fejemből.
Elhagytuk lassan már Forks-ot, de ő még mindig ugyan úgy száguldott végig az úton. Már, ha azt a 60km/órás sebességet száguldásnak lehet hívni. Forks legutolsó házát is elhagytuk, miután pár száz méter után valahára megállt, egy ház előtt. Döbbenten tapasztaltam, hogy ott az ő autója is a feljárón.
A ház hatalmas volt – legalábbis számomra-, ahogy végig néztem rajta volt egy-két emeletes. Kívülről fehéres színe volt, enyhe sárgával tarkítva. A redőnyök félig felhúzva álltak, a szobákban sötétség honolt, egyetlen egy lámpafényt sem lehetett észrevenni. Gyanakodva figyeltem Embry-t amint engem tanulmányoz, legfőképpen arckifejezésemet.

- Na, nem jössz? – kérdezte, miközben biztonsági övét kapcsolta ki és kiszállt.

- Mi ez? Házibuliba hoztál? – húztam fel vidáman a szememet.

- Meglehet – biccentette oldalra a fejét.

- Hát, akkor elég csend van- jegyeztem meg.

Túlságosan nagy csend. Kezdtem komolyan aggódni a meglepetése miatt. Egyik kezében a tálat próbálta egyensúlyozni, miközben a másikkal megfogta az enyémet. Felsétáltunk a három kis lépcsőből álló verandára, ahol egy kis pad állt. Az ajtó előtt egy lábtörlő állt.
Embry kopogtatás nélkül lépett be a házba, ahol sötétség honolt. Kezébe kapaszkodva próbáltam tájékozódni a hatalmas házban. Nem tudom pontosan hova mentünk, mert csak arra figyletem, hogy el ne engedjem a kezét, de valahogy elszakadt tőlem.

- Embry – suttogtam ijedten. – Hol vagy?

- Itt – érkezett a hangosabb válasz a szoba egyik részéről.

Hirtelen világosság támadt, a nem várt fénytől aprót ugrottam, majd meglepve néztem körbe. A szoba egyszeriben felragyogott a maga kis meghitt hangulatával. Tetszett. Úgy tűnt az ebédlő kellős közepén állok, amire jobb oldalt nyílt a konyha. A hátam mögé sandítva láttam, hogy egy kisebb folyosó vezet ide, ami akárcsak a ház fehér színű volt kivéve a lábazatot, ami inkább barnás. Aztán egy másik helységből feltűnt Embry vigyorogva.

- Mi ez a hely? – néztem rá óvatos mosollyal arcomon.

- Ez a hely drágám, a mi házunk.

Egy percig eltartott, míg felfogtam szavait. Szóval a miénk? Igazán a miénk? Vagyis az övé. Szemeimet ismét körbe jártattam a szobán, nem akartam a fülemnek hinni.

- Ezt nem mondhatod komolyan – suttogtam meglepve.

- Ó, dehogynem! – vigyorgott rám, majd oda lépett hozzám és kezeit derekamra fonta. – Ez kedvesem a miénk. Csak, a miénk.

- Szóval azt akarod mondani, hogy akár ide is költözhetek a gimi után?

- Még előtte is, ha szeretnél. – óvatosan hajamba túrt, úgy ahogyan az erdőben tette. Szemei szinte csillogtak a boldogságtól, amiért sikerült ennyire meglepnie.

- Hát persze, hogy szeretnék! – feleltem gyorsan, majd kezeimmel átöleltem nyakát. Majd a végül óvatosan visszahúzódtam. – De ehhez azt hiszem Carennek is lesz egy két szava.

- Emiatt ne aggódj! Abba is simán belement, hogy itt töltsd velem az éjszakát.

- Ez nem igaz! – kiáltottam és nyakába ugrottam. Lábaimat átfűztem derekán. Meglepve nézett rám, viszont elégedett vigyorát nem tudta elrejteni. – Mond, hogy most csak ugratsz és szórakozol velem!

- Nem szórakozok veled, tényleg itt maradhatsz éjszakára.

- Imádlak Embry Call! A lelkem minden szeretetével imádlak! – boldogan borultam a nyakába, majd megcsókoltam. Hosszú csókcsata vette kezdetét, csupán annyira szakadt el tőlem, hogy ajkaim közé suttogjon.

- Én is szeretlek – motyogta, majd újra megcsókolt - nem is sejted mennyire!

- Megmutathatnád – ajánlottam neki.

Éreztem, ahogy bele mosolyog csókunkba, majd hogy egy picit megtántorodik. A falhoz lépett velem, majd óvatosan megtámasztotta magát. Fogalmam sincs mennyi időt tölthettünk a falnál csókolózva egymásba gabalyodva, de biztosan sokat, mert Embry megunva ezt, elindult velem. Óvatosan letett egy puha szőrmére. Különös hangokat hallottam, mintha pattogna valami felnéztem, és egy egész más helyen találtam magamat. Embry egy picit elhajolt tőlem, hogy hagyja, had nézzek körbe. A szobát gyér fény világította meg, a redőnyök le voltak húzva. Az a valami, amire letett egy igazán puha fehér szőnyeg volt. Körülbelül olyan volt, mint egy jeges medve bunda. Alatta még egy réteg sima fehér színű szőnyeg volt. Gondoltam ez csak az ilyen földi tanya miatt volt ide helyezve. Legalábbis ő számított arra, hogy nem csak a kanapén fogunk feküdni. A hang, amit hallottam egy barna színű cserépkályhából jött, ami mögöttünk volt. Balra mellettünk egy fekete hatalmas kanapé. Jobb oldalon pedig a tv.
Felnéztem rá és kezemmel visszahúztam, őt magamhoz. Egyik kezével igyekezett kitámasztani magát, hogy súlyát ne rám helyezze. Félig-meddig rajtam feküdt miközben egyik keze megindult felfelé a felsőm alatt. Finom körkörös mozdulatokkal simogatni kezdte a hasamat, majd a bordáimat. Ahogy a bordáimhoz ért felnyögtem – azt hiszem ott csikis voltam – felbátorodva erősebb kézmozdulattal húzta végig rajta ujját. Az én kezeim pedig hátát kényeztették, majd derekát. Óvatosan lefejtette rólam a pulóveremet, és a pólómat. Felső testünk, már majdnem szabadon egymáshoz értek. A farmer anyagán át is jól éreztem az árulkodó jeleket arról, hogy mennyire is akar. Én is ugyanúgy akartam őt, de még mindig volt bennem valami, ami miatt visszakoztam.
Ajkai a szegycsontomra tértek és óvatosan végig futott rajta. Zihálva vettem a levegőt és összerezzentem minden egyes érintésére. Azt hiszem eszébe juthatott az, hogy hamarosan úgy is gátat szabok érzelmeinknek-, ami most tulajdonképpen eszem ágában sem volt -, ezért visszahajolt hozzám és nyakamat vette birtokba. Majd ismét ajkaimat.

- Lassan kezdem megérteni mennyire, szeretsz- cirógattam végig karján, mikor elszakadtunk egymástól és csak bámultuk a másikat.

- Ez csupán egy töredéke annak – sóhajtotta és ajkait az enyémhez érintette.

- Ne aggódj, hamarosan az egészet is megmutathatod – mosolyogtam rá bátorítóan.

- Tudom – fújta ki hangosan a levegőt. – Csak néha nehezebb észben tartani a határokat, mint hinnéd. Az előbb is alig egy légvételnyire voltam attól, hogy letépjem rólad a ruháidat.

- Na-na! Lassabban ordas, nem eszik ilyen forrón a kását! Türelem.

- Nem az erősségem – húzta el a száját.

- Hát, akkor ebben nem vagy egyedül – feljebb nyomtam magam, hogy ajkaihoz érjek és megcsókoljam. Gondolt egyet és legördült rólam óvatosan magára húzott.

- Súrolod a tűrő képességem határát – figyelmeztetett halkan, amikor a nyakát csókoltam.

- Ezer bocsánat – suttogtam vidáman, és rá sem hederítve folytattam tovább, amit elkezdtem. Éreztem, ahogy megremeg, de figyelmen kívül hagytam.

- Lana! Nem viccelek! Ezt most inkább hagyd abba! – hangja erélyesnek és komolynak tűnt. Szemeit szorosan lehunyta, majd ahogy észrevette súlyom hiányát, kipattantak a szemei.

Nem is foglalkozva vele azonnal pólómért kaptam, hogy felhúzzam. A sötétben tapogatózva nehezebb volt megtalálni, mint hittem. A torkomból egy furcsa morgó hang tört fel annak jeléül, hogy nem találom azt, amire szükségem lenne ebben a pillanatban. Végül kezem beleütközött egy ruhába csak, hogy nem a pólóm volt, hanem a pulóverem. Jelenlegi pillanatban ennek is örültem. Hátat fordítottam Embrynek, és pont fel akartam kelni, hogy felvegyem a pulóverem, de ő karjával átölelt és megpróbált visszahúzni. Ahogy karja hozzá ért a bőrömhöz ösztönösen borzongás futott végig rajtam.

- Lana – kezdte vontatottan. Úgy tűnt valami komolyat akar mondani, de inkább félbeharapta és levegőben hagyta az egészet. - Ne menj el – suttogta a hajamba nyugodtan, miközben igyekezett maga mellett tartani.

- Nem fogok, csak engedd, hogy felvegyem a ruhámat – sóhajtottam.

- Ugyan minek? – kérdezte játékosan, majd vállamra csókolt. – Ha fázol, itt vagyok én, felmelegítelek.

- Nem fázom – motyogtam.

- Akkor meg minek akarod felvenni? - keze a hasamra csúszott, és lágyan tartott.

- Csak – nyögtem. – Ha… ha… esetleg jönne valaki esetleg, hm… félre értené.

- Szerintem ezt ettől jobban nem lehetne félre érteni – kuncogott fel. – Maradj még egy picit – kérlelt már szinte könyörögve.

Hatalmasat sóhajtottam, majd vissza akartam fordulni hozzá, hogy mellé feküdjek, de abban a pillanatban, amikor félig megfordultam a gyomra megkondult.

- Szerintem inkább, majd később- motyogtam. – Úgy hallom éhes vagy.

- Ha idebújsz, kibírom még pár percig – incselkedett, miközben megsimogatta karomat, majd ismét megszólalt a vészcsengő, jelezve a táplálék hiányát. Megadóan sóhajtott. – Nyami – forgatta szemeit.

Halkan felkuncogtam, majd szájára még gyorsan nyomtam egy csókot. Embry segített megkeresni a pólómat, majd a konyhába botorkáltunk vacsorázni. Első közös vacsoránk a hatalmas házban egészen érdekesre sikeredett. A konyha pultra ültem Ő pedig félig mellém- félig pedig velem szemben állt és falatozgattunk a lasagne-ból. Vacsora után pedig úgy döntöttünk ideje lenne ágyba bújni. Embrytől kölcsön kaptam egy pólót – ami körülbelül leért a combomig – és egy rövidnadrágot, amit a póló teljesen eltakart. Embry még viccesen meg is jegyezte, hogy ezzel az erővel kár a nadrág. Erre szimplán csak ráöltöttem a nyelvem és elmentem zuhanyozni.

- Valamit mondani akartál – emlékeztettem gyorsan Embry-t miközben már az ágyban feküdtük. Kérdően rám pillantott, én pedig szemem forgattam értetlenségén. – Tudod… mikor, a nappaliban – motyogtam lassan. De úgy láttam mindig nem érti. – Amikor kicsit túlzásba vittem a dolgot – húztam el a szám.

- Ja… igen – emlékezett gyorsan. – Lényegtelen.

- Ne csináld már! – szóltam rá egy fokkal hangosabban, és fejem elemeltem a mellkasáról, hogy ránézhessek. – Tudom, hogy mondani akartál volna valamit. Mi lett volna az? – Láttam rajta, hogy habozik, hangosan kifújtam a levegőt. – Megegyeztünk. Nincs titkolózás.

- Az csak rád érvényes – vigyorgott rám pimaszul.

- Embry Call! Nem vagy vicces, most nem! Tudni akarom – erősködtem tovább. Majd távolabb húzódtam és felültem a francia ágyon.

- Nem fogsz örülni – grimaszolt.

Szánt szándékkal nem válaszoltam neki, hanem inkább magam előbb karba tettem kezeimet és egy morgó sóhajtás hagyta el a szám. Láthatta rajtam, hogy egy könnyen nem adom be a derekam, ezért példámat követve ő is felült kezeit térdemre rakta.

- Kettőnkről lenne szó – motyogta miközben a takaró egy mintáját bámulta.