32.fejezet -

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Nem nézhetsz vissza, ha egyszer eldöntötted, hogy mindent és mindenkit magad mögött kell hagynod. Vágd ki és dobd el a szíved, ha kell. Szakítsd ki magadból minden olyan porcikádat, ami maradásra késztetne, semmi ne maradjon benned, ami gátolhat abban, hogy eltűnj. Ha erre képes vagy, csak akkor tudsz megszabadulni a kínoktól.

Kora reggel sikerült magamhoz térnem. Úgy éreztem teljesen kipihentem magamat és szabályosan ég a testem. Óvatosan nyitottam ki szemeimet, és néztem körbe, mire döbbenten tudatosult bennem, hogy ugyanott fekszem ahol tegnap este csak egy pár percre lefeküdtem – Embry mellkasán. Felnéztem sötét szemeibe, amik szinte mosolyogtak a boldogságtól, ajkai is csakugyan egy mosolyra húzódtak, megvillantva hófehér fogsorát. Lustán bújtam vissza ölelő karjai közé, mire Ő tett egy fél fordulatot oldalra. Arcomat nyak hajlatába temettem és egy nagyot sóhajtottam, majd egy csókot nyomtam az állkapcsára.

Szia – suttogtam halkan forró bőrére, ami szinte még égett az iménti csókomtól.

- Jó reggelt, édes – súgta Ő is hasonlóan halkan. – Jól elaludtunk az éjszaka – jegyezte meg viccesen, miközben kezével végig simított karomon. – Legalább jól aludtál?

- Ühüm – motyogtam. – Te mikor ébredtél? – hajoltam egy kicsit távolabb tőle, hogy láthassam arcát, ami vészjóslóan közel volt az enyémhez.

- Nem rég – felelte, miközben szeme folyamatosan a számra összpontosított. – És élvezettel figyeltem, hogy milyen édesen alszol.

- Mintha nem lenne rá elég alkalmad – kuncogtam miközben csókot nyomtam szájára, ami még mindig túl lassan érkezett hozzám. Egy gyors mozdulattal a fürdőszobába vettem az irányt mielőtt még visszatarthatott volna.

- Hová-hová oly sietősen MissCall? – incselkedett mosolyogva miközben utánam igyekezett.

Már a fürdőszoba ajtóban voltam, mikor megperdültem a tengelyem körül és megütközve néztem rá, szemöldököm már-már az egekbe ugrott, állam pedig leesett. Hogy szólított? Felfogni sem bírtam hirtelen. Szívem összeszorult és torkomban egy újabb gombóc jelent meg. Hatalmas küszködések árán egy mosolyt erőltettem arcomra, pedig istenemre mondom úgy éreztem bármelyik pillanatban képes lennék elájulni.
Embry az ajtófélfának támaszkodott úgy, hogy előttem minden mást takarjon, és csak rá tudjak figyelni. Mélybarna szemeit az enyémbe fúrta és csibészes mosolyával próbált levenni a lábamról Még mindig csak bénultan álltam az ajtóban.

- Arra gondoltam esetleg fürödhetnénk – vetette fel óvatosan ötletét miközben hajamat tekergette az ujja körül.

Szavai ismét kirántottak a sötét áramlatból, amiben nem éreztem mást, csupán szomorúságot. Zavartan kaptam egy picivel feljebb a fejem és igyekeztem megtalálni saját hangomat. Pontosan jól tudtam mire célzott.

- Mit szólnál a délutánhoz? – vigyorogtam rá elterelésként. - Nem messze van egy jó kis partszakasz, ahova úgysem járnak sokan, ott a víz is kellemes. - A plafonra emelte szemeit majd felsóhajtott.

- Mindent vagy semmit ugye bár – bólogatott hevesen, megértve cseles kis válaszom.

- Valami olyasmi – feleltem. Orrát az arcomhoz nyomta végül egy apró csókot kaptam tőle.

A reggeli zuhany kétség kívül felébresztett és még jobban megerősítette bennem azt, ami eddig is nyilvánvaló volt. Én még mindig nem akartam teljesen elhinni. Talán még mindig egy újabb reménysugár egyetlen, felpattanó szikráját vártam, amibe még egyszer, utoljára belekapaszkodhatnék.
A fürdőszobai teendőimmel végezve átadtam Embrynek a terepet és én a szobába mentem, hogy az ágyra feküdhessek és valami rémunalmas filmet nézhessek. Mindegy volt, hogy mi lesz, csak terelje el a gondolataimat, addig, amíg Ő nincs a közelemben.

Talán még egy perc sem telte el, még el sem helyezkedtem kényelmesen az ágyon, máris heves kopogtatás szakította félbe. Lomha mozdulatokkal vánszorogtam oda az ajtóhoz, hogy megnézzem, ki lehet a mi váratlan vendégünk. Hirtelen ezeregy alakra gondoltam, Caren, Sam, esetleg Alice vagy Edward akik rájöttek, hogy mire is készülök.
Meglepetésemre azonban a szálloda egyik fiatal dolgozója volt, nem lehetett több 18-19 évesnél. Egy pillanatig rám emelte tengerkék szemeit és habozott, majd torkát megköszörülve ismét visszarángatta magát a furcsa, de annál kegyetlenebb valóságba.

- Ön Miss. Cortes? – kérdezte óvatosan, mintha csak nem hinne a szemének.

- Én vagyok – mosolyogtam rá barátságosan. – Miben segíthetek?

- Öhm… izé… - dadogni kezdett, majd piros mellénye zsebét kezdte tapogatni hevesen, mire végre megtalálta azt, amit keresett. – Ezt Önnek hoztam, egy férfi küldte.

Egy kulcsot nyújtott át nekem, amiről rögtön tudtam mihez és kihez tartozik. Még meg sem mondta ki küldte máris tudtam, hogy kinek tartozom hálával. Tehát a terv negyedik vagy ötödik pontja kipipálva, jöhet a következő… Már csukni akartam az ajtót, amikor tenyerét az ajtóra téve megállított benne.

- Bocsásson meg… - szabadkozott azonnal, meglepett arcom látván.

- Kérlek, tegezz – motyogtam kérlelve, hiszen már annyira zavart ez az önözéses módszer. - Nem vagyok én még olyan… öreg.

A fiúfélénken elmosolyodott, majd bólintott.

- A férfi még azt üzente Önnek… - csúnyán ránéztem, amiért ismét magázni próbált, majd összekapva magát egy bocsánatkérő mosolyt lövellt felém. - Bocsáss meg neki, hogy megtette, amit kértél tőle, és sok sikert kíván! Valamint ezt küldi neked – egy kisebb cetlit nyújtott át, ami hanyagul volt össze hajtva, ez jellemzőWillre. Csak bedobta és meghagyta, mit mondjon nekem, aztán már rohant is tovább.

- Köszönöm…

- Dan – nyújtotta felém kezét. Embry abban a szent pillanatban ért oda hozzám, amikor a srác a kezemet szorította.

Hogy mi? – néztem oda ismét, azt hittem csak a szemem káprázik… Pedig nem! Embry félmeztelen Adonisz testével feszült mellettem és birtokló tekintettel nézett rám, majd figyelmeztetően Danre meredt. Szegény Dan sűrűn pislogva bámult az én egy szem farkasomra, aki egy szál törülközőbe csavarva állt mellettem kíváncsi tekintettel. A szőke fürtös fiú hol rám, hol pedig a páromra nézett, nyilván furcsa feltételezésekre juthatott.Valószínű, hogy még a következtetéseket is levonta, mik történtek az éjjel… persze tévesen! Embry lenge öltözékét illetően, és az én félig még nedves hajam láttán valóban félreérthető volt a helyzet. Embry még inkább kihúzta magát, ezzel bőven Dan fölé magasodott, és birtoklóan tette derekamra a kezét, majd csúfondáros mosoly jelent meg ajka szegletében. Esküszöm akármilyen szar a helyzetem, ezen képtelen voltam nem jól szórakozni!

- Hello – köszönt rá végül.

- Hell… - kezdte volna Dan, de Embry szigorú tekintetét látva torkán akadt a szó. - Jó napot Uram! –helyesbített. – Nos… nem rabolom tovább az idejüket- kezdte gyorsan, és jól látszott rajta, hogy igyekszik minél távolabb kerülni tőlünk.

Először Embry-re pillantott majd rám, és furcsán elmosolyodott. – Miss. Cortes.

- Call – javította kiEmbry azonnal. – MissCall.

- Ó vagy úgy – nyelt egyet idegesen a fiú –, elnézést. Mr. Call, Miss. Call további jó időtöltést kívánunk.

A nevetéstől már fulladoztam, mikor féltékeny farkasom becsukta magam mögött az ajtót, de azért igyekeztem egy kis komolyságot is erőltetni magamra, amikor szembe fordult velem. Ajkamba haraptam és megpróbáltam elrejteni a jókedvem. Felé fordítva felemeltem a tenyerem, ésmegrázogattam az ujjaimat.

- Szóval Miss. Call? – kérdeztem torkomat megköszörülve. – Arra azért mégis kíváncsi lennék, hogy ezt, hogyan adnád be Jimnek és Carennek, na meg persze édesanyádnak.

- Minden idegesség és probléma nélkül – vonta meg nevetve a vállát, majd magához ölelt.

- Na persze. Őszintén ez mire volt jó? Szegény srác azt sem tudta hirtelen, köpjön vagy nyeljen, ahogy így – ujjammal végig mutattam a testén, majd a szemem megakadt egy bizonyos ponton, de abban a pillanatban el is kaptam a szemem. Fülig vörösödtem.

- Ahogy így…? – noszogatott fülemhez hajolva.

- Megjelentél – nyögtem.

- Csak kíváncsi voltam – indokolta egyszerűen.

- Helyesbítek: Kíváncsi voltál arra ki lehet az, aki miatt egyszer csak elhagyhatlak – a te fantáziád szerint! Igaz?

- Nem egészen…

- Embry – sóhajtottam.

- Na, jó elismerem, van benne némi igazság! Csupán meg akartam nézni ki lehet az… és, hogy kivel beszélsz.

Felhúzott szemöldökkel néztem rá, vártam, hogy folytassa, hiszen tudtam, hogy van még mit mondania. - Ennyi.

- Ahogy gondolod – vontam meg vállamat, majd igyekeztem kifordulni öleléséből, de Ő még szorosabban magához szorított.

- Lana – kérte csendesen.

Észrevette, hogy nem igen figyelek rá, ezért maga felé fordította a fejem, és ajkait az enyémre tapasztotta. Oly mohón falta a szám, hogy én is szép lassan belevesztem érintésébe és csókjába egyaránt. Testem szinte kiáltozott egy újabb érintésért, mert mikor keze elhagyta az addig érintett bőrfelületet, furcsa üresség hagyta hátra magát. Egészen magával ragadott minket valami egészen különleges érzés. Olyannyira belefeledkeztünk egymáscsókjaiba, hogy mikor feleszméltem, már az ágyon fekve adtuk át magunkat egymásnak. Ismét elérkezett az a bizonyos pont, amit vészesen próbáltunk átlépni, de az én lelkem ismét jelzett, hogy még nincs itt az idő.

- Embry várj – nyögtem két csók között ajkaiba. Hol nyakamat, hol a vállamat, hol pedig a számat csókolgatta, szünetet sem tartva.

- Mire? Miért? – kérdezte már-már rutinosan, de közben jól tudtam elméjét csupán távoli simogatásként érték kérlelő szavaim.

- Embry, kérlek! – próbálkoztam ismét, de újra süket fülekre találtam. Egész testével hozzám feszült és súlya valóban sok volt nekem, úgy éreztem megfulladok. De nem is testének súlyától – valami páni félelem szállt meg és az fojtogatott. Az, hogy teste az ágyhoz szorított, csupán hab volt a tortán.

- Ne itt! Embry! – hangom egy oktávval feljebb ugrott, kezemmel megpróbáltam egy kicsit hátrébb tolni őt. Ekkor végre már hajlandó volt rám figyelni, súlyát levette rólam és kezeire támaszkodott, pupillái kitágultak és aggódva nézett végig rajtam, vajon milyen kárt is tehetett bennem.

Zihálva próbáltam úrrá lenni az imént lejátszódottakon, komolyan megijedtem a reakcióimon,nem értettem mi történik a testemmel.

- Mi a baj? – kérdezte aggódvaés folyamatosan kereste a tekintetemet, de én képtelen voltam rá nézni,egyszerűen csak egy kis csendet akartam. Szememet szorosan lehunytam és nagyokat lélegeztem. – Valamit rosszul csináltam?

- Nem – ráztam meg fejemet, hogy megnyugtassam, mielőtt hamis következtetésekre jutna.Kétség kívül nem az Ő hibája volt, ami történt. –Csak nem ITT szeretném, ennyi az egész.

- Ennyi?

- Igen, ennyi – bólintottam magabiztosan. Végre felnyitottam a szemeimet és gyönyörű csokoládébarna tekintetébenéztem, ami még mindig nem tudta eldönteni, igazat mondok-e.

Délfelé kijelentkeztünk a szállodából és elindultunk Jim és Mel házához, hogy utolsó napjainkat kiélvezhessük. Willtől megkaptam a ház kulcsát, amit egycetlibe csomagolt, és ráírta telefonszámát, ha szükségem lenne a segítségére.Minden bizonnyal lesz még ilyen alkalom.
Jim és Mel háza rettenetesen csendes volt.Hiányzott belőle Mel vidám kacagása és Jim vicces, néha szúrós megjegyzései is. Körbevezettem Embry-t az egész házban, amit Ő csodálattal bámult.A szobámhoz érve széles vigyorral a képén jött utánam. Körüljárta a kis helyiséget, és elismerően bólogatott.

- Nagyszerű ház, a szobád is gyönyörű.Bárcsak ott hagyhatnánk Forks-ot és egy ilyen napsütötte helyen élhetnénk, ahol nem kellene mindig farkassá változnom.

- Ugyan! Ne mondj ilyeneket… Tudom, hogy lelked mélyén azért még élvezed is azt a felhőtlen szabadságot, amit futás közben érzel.

- Drágám, nem minden a futásról szól. Olykor nehezebb, és fontosabb dolgokra is figyelnünk kell, mint arra, hogy fussunk egy jót. Hidd, el néha jobb szeretném feladni ezt az egész alakváltósdit.

- Tényleg? – néztem rá meglepett arccal, mindig úgy tudtam, imád farkasnak lenni.

- Igen. Szeretnék csak egy egyszerű ember lenni, aki boldogan élhet a családjával és a szerelmével. Örülnék, ha nem kellene attól tartanom mikor vadásznak le éppen valakit közülünk, az én hibámból.

- Embry ugyan mi a fészkes fenéért lenne a te hibád, ha megtámadnának valakit közülünk?!

- Mert nincs rosszabb egy dühös, bosszúálló vámpírnál.

Hirtelen a bennem felgyülemlett szóáradat belém fagyott. Bosszúálló vámpír? A vámpírok csak akkor pöccenek be egy orbitális vérengzéshez, ha megölik a párjukat vagy a társukat, esetleg a klánuk egy kulcsfontosságú személyét. Lassan kezdtem felfogni mire is gondoltEmbry, és így még rosszabbul éreztem magam.
Embry észrevehette, hogy milyen könnyen lelombozta a hangulatom, ezért bátorító mosollyal elém lépett és megsimogatta az arcomat.

- Nos, akkor lemegyünk a partra?

Trailer

Sziasztok!
Elkészült végre a Wolf Blood feljavított előzetese. :) Remélem tetszik és felkeltette az utolsó pár fejezetre még az érdeklődéseteket. =)
Véleményeket természetesen várok! ;)

Üdv.: Flame

31.fejezet

Sziasztok! Végre megérkezett a 31.fejezet, sajnálom ezt a sok késést őszintén... :( Viszont egy jó hír: Most már Facebook-on is megtaláltok és az apró cseprő írásokról szóló híreimet! :) Itt az oldal, amit lájkolva nyomon követhettek: Flame Itt pedig ismerősnek jelölhettek(bárki! Csak nyugodtan! Ntami, sanyi, rgirlfrend, weww, demon... :) )Flame Jensen:
Gondoltam csak szólok, hogy esetleg itt is elérhettek, ha szeretnétek valamit. :) Szerintem egyre többet fogok majd ott tartózkodni... hacsak nem a történetet körmölöm. =)
U.I.: A Flame oldalon hagytam nektek valamit, majd olvassátok el a Wolf Blood-dal és a többi kis írással kapcsolatos! :)

Puszi: Flame

*

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Ne add föl a reményt! Az legyen a legutolsó, amiről lemondasz. Ha a reményt elveszíted, mindent elveszítesz. Amikor már úgy érzed, hogy minden elveszett, amikor minden sötét és kilátástalan, a remény még akkor is megmarad.

Mielőtt azonban bármit is mondhattam volna neki, leállítottam és megkértem nézzen körül nincs-e esetleg valaki a közelben. Miután visszatért megnyugtató híreivel a móló széléhez sétáltunk, én leültem egy szikla darabkára, ami félig a vízben volt Ő pedig neki támaszkodott.
Lassan belekezdtem a történetbe, a múlt éjszakáról és elmondtam neki Brad minden egyes szavát, kivéve a rám eső rész teljes igazságát. Megakadályozott volna. Csendesen hallgatta végig, de szemeiben jól láttam a rosszállást, és a dolog nem tetszését. De már nem volt mit tenni, döntöttem. Talán rosszul, talán jól. Vállaltam a kockázatot, sőt az áldozatot is amennyiben a családomat életben hagyják.

- Te a sátánnal kötöttél alkut –dörmögte össze szorított foggal.

- Nem volt más választásom.

- De igen volt – felelte kíméletlenül. – Hagytad volna, hogy a Cullenek meg a falka végezze a dolgukat, és akkor most nem lennél ilyen patt helyzetben.

- Épp ez az Will! Nem tudták volna… az a valaki túl sok újszülöttet toborzott össze, 8 vámpír és 10-11 farkas kevés egy 30 vagy akár 50 fős vámpír hadsereg ellen. Nekik itt nem lett volna menekvés.

- Miért gondolod, hogy Brad teljesíteni fogja az alku ráeső részét? – kérdezett vissza cinikusan.

- Mert, ha nem, én magam keresem meg és tekerem ki a nyakát!

- Hahh. Nagy szavak kisember!

- Will! Ne bosszants fel! Nem vagy olyan helyzetben!

- Te sem vagy olyan helyzetben, hogy zsarolj engem – vágta rá egyből. Ezen elgondolkodtam.

- Segítesz vagy sem? – kérdeztem a lényegre térve. Megfordult és belerúgott egy kavicsba, ami jó pár métert repült mielőtt hangos csattanással földet nem ért.

- Gondolom más választásom nincs – forgatta szemeit. – De csak, hogy tudd, ezt az ötletet senki nem fogja támogatni, egyikük sem!

- Ki mondta, hogy Ők fognak erről tudni?

- Ó, Szentséged Szent Szűz, Lana! A sírba viszel! – fakadt ki aggódva, majd mérgesen szitkozódott. – Ha megtudja, a farkasod kitekeri a nyakadat és utána az enyémet is!

- De nem fogja! – ellenkeztem. - Ezért van rád szükségem! Ezért jössz te itt a képbe, meg a nagy képességed.

- Szűz anyám, mi lesz ebből…

- Ne most siránkozz! Nem kötelező segítened, már mondtam. Vagy veled, vagy nélküled így is úgy is végig csinálom, csak kérdés az mennyire nehezítem meg másoknak.

- Magyarázd, el, kérlek pontosan mik is a szándékaid velem – kérte lemondóan miközben egy nagy sóhaj hagyta el a száját.

Nagyon lassan elmondtam neki mi is lenne az Ő szerepe ebben az egész herce-hurcában, aminek látszólag egy cseppet sem örült. Ismételten csak fejét csóválta, és karját keresztbe fonta maga előtt fel, s alá sétálgatni kezdett. A nap sugarai, mintha új életre keltek volna szép lassan beragyogta a tó vidékét.
Will már jó 5 perce töprengett a hallottakon mégsem mondott semmit, az őrületbe kergetett. Azt sem mondta, hogy felejtsem el, sőt még azt sem, hogy rendben van a terv.

- Nos? – kérdeztem tőle türelmetlenül. Rám nézett, majd megrázta a fejét.

- Kitekeri a nyakunkat – szűrte összeszorított fogain keresztül. Nem feleltem, szándékosan, vártam, hova akar evvel kilyukadni. Türelmetlenül és lemondóan a térdére csapott. – Rendben. Segítek. A fene vigye el, ha akarnék, se tudnék csak úgy elsétálni! De tudnod kell, evvel hatalmas kockázatot vállalsz! Sőt lehet nem is fog sikerülni…

- De sikerülni fog – préseltem ki magamból a nehéz szavakat, amikben most komolyan kételkedtem. – Egy próbát megér. Nézd Will, neked csupán ennyiben kell segítened, én majd… majd intézem a többit.

- Mikor esedékes a dolog?

- 3 nap múlva – feleletem elszorult szívvel. – Talán kettő. De sietnem kell.

- Rendben van – bólintott egy aprót. – Akkor találkozunk Laguna Beach-en. Hívj, ha megérkeztél, és készen állsz.

- Úgy lesz – biztosítottam, majd leugrottam a szikláról és a kocsi felé vettem az irányt.

Már épp készültem beszállni, amikor a vállamra tette a kezét. Észre sem vettem, ahogy mögém settenkedett. Lassan megfordultam Ő pedig abban a pillanatban magához ölelt.

- Bárcsak végződhetne másként ez az egész – suttogta a hajamba szomorúan.

- Ne aggódj, nem lesz semmi gond – hangom egy cseppet megremegett, ami bizonyságot adott arról, hogy talán nem is vagyok benne olyan biztos, mint amilyennek látszik. – Ennek így kell lennie, Will.

- Vigyázz magadra! – mondta, miközben kibontakoztunk egymás öleléséből.

Hazafelé autózva azon töprengtem vajon, hogy adom ezt be Embrynek. Valóban öngyilkos hadműveletre készülök, vagy pedig tényleg egy nemes célért harcolok? Igazán reméltem, hogy nem lesz hiába az, amit tenni készülök, érte- értük. Sőt most, hogy ez az egész dolog készülőben van a Cullen házhoz sem mehetek. Edward azonnal rájönne, és megállítana az egész falkával együtt. Már pedig én ezt nem akarom.
Akaratlanul is kibuggyantak a könnyeim, szerelmem árulása miatt. Gyötört a lelkiismeret, és a szégyenérzet, amiért így hálálom meg neki azt, amit Ő adott nekem.

Már épp készültem bemenni a házba miután arcomon rendeztem vonásaimat, hogy ne tűnjön fel neki, mi történt velem az imént, de a postaládára nézve máshogy döntöttem. A láda természetellenes állása, arra engedett következtetni, hogy valaki járt itt, és hagyott itt nekem valamit. Óvatosan kinyitottam, és lassan kiemeltem belőle a benne lapuló levelet. Azok voltak benne, amit Bradtől kértem, repülőjegyek. És egy üzenet hozzá.

Megkaptad, amit kértél, most itt az idő, hogy te is teljesítsd azt, amit én kérek, s én is megteszem azt, amit én ígértem neked. 3 napod maradt! Azt ajánlom, gyorsan cselekedj!

Remegő kezekkel olvastam el minden egyes sort, és ebben a szent pillanatban jöttem rá, hogy mire is vállalkoztam. Nem tudtam már visszakozni, nem tudtam már azt mondani, hogy: Nézd Brad felejtsük el, én erre nem vagyok képes. Nem tehettem. Be kell fejeznem ezt az egészet, és meg kell mentenem a családomat.
A házba lépve, megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy Embry még nincs itthon. Első utam egyenesen a fürdőszobába vezetett, hogy lemossam magamról az árulkodó jeleket. A ruhákat, amik őrizték Will érintésének nyomat a mosógépbe, dobtam és azonnal el is indítottam, én pedig a zuhany alá álltam. El kell tűntetnem mindenféle bizonyítékot – ez járt állandóan az eszemben.
Még ma el kell indulnunk Laguna Beach-re. Viszont ehhez engedélyt kell kérnünk valaki mástól is – a falkától, de legfőképpen Samtől.
Mielőtt azonban felhívtam volna Sam-et írni kezdtem egy búcsúlevelet – nem is egyet igazából. Kettő olyan embernek, akik fontos szerepet játszottak az életemben, és egy családnak, akiket nagyon szerettem. Többször is kigördült egy-egy könnycseppem, amik esőcseppként hullottak a papírra és apró pacákat hagytak maguk után. Többször is neki álltam mindegyik levélnek, még sem tudtam mit írni… a sajnálkozásomon és a köszönetnyilvánításomon kívül. Míg végül megtaláltam azt a szálat, amin érdemes elindulnom, és csak írtam-írtam a hosszú sorokat, amikben elmagyaráztam nekik, hogy semmisem az ő hibájuk ez egyedül az én döntésem volt. Oly annyira belelendültem a hálálkodásba és a bocsánat kérése és a sok köszönömbe, na meg a magyarázkodásba, hogy észre sem vettem, milyen hosszú terjedelmű lett mindhárom levél. Miután készen lettem mindhárommal egy fehér borítékba tettem őket, és ráírtam a levelek címzettjeit. Sőt! Egy negyediket is írtam olyas valakinek, aki egykoron sokat jelentett nekem. A leveleket gondosan elrejtettem az egyik bőröndömben, hogy Embry még véletlenül se találja meg őket. Azután pedig a telefonhoz siettem, és tárcsázni kezdtem egy számot. Három csörgés után végre felvette valaki. Egy nő.

- Szia Emily – köszöntöttem egy kevéske jókedvvel, La Push béli barátnőmet.

- Á, Lana! Jó hallani végre a hangodat! Aggódtam érted nagyon, többször is voltam nálatok, de valahogy mindig rossz pillanatban kaptalak el.

- Igen, igen tudom. Embry mondta – motyogtam kissé bűntudatosan, amiért ennyire elhanyagoltam. – Sajnálom, tényleg.

- De úgy hallom, mintha most már jobb kedvedben lennél – tapogatózott finoman.

- Mondhatni jobban – feleltem. – Sokkal-sokkal jobban.

- Ennek nagyon örülök! Van mit megbeszélnünk, úgy, hogy ideje lenne ellátogatnod hozzánk! – adta ki a parancsot viccesen, s félig meddig komolyan Emily.

- Igyekszem – ígértem. – Most viszont azért hívtalak, mert Sammel szeretnék beszélni.

- Azonnal adom. Vigyázz magadra! – búcsúzott végül. Válaszom meg sem várva máris átadta a kagylót Samnek.

- Szia, Sam. Lana vagyok. Lehetne egy aprócska kérésem? – Miután ecseteltem neki a szándékomat néhány percnyi csend erejéig hallgatott mérlegelte a hallottakat.

- Hm… szóval azt akarod kérni tőlem, hogy engedjem el Embry-t háromnapnyi szabadságra, hogy elmehessetek Laguna Beach-re?

- Igen – feleltem, miközben a hangom a szó végére megremegett. – Mert… khm… úgy hallottam, hogy most úgy is nyugi van a környéken és… az ördögfiókák is elmentek egy időre, és… szóval… ráférne egy kis pihenés, mindannyitokra.

- Nem tudom Lana – mormolta Sam miközben egy nagyot fújtatott. – Brady és Paul megsérült, mondjuk annyira nincsenek rosszul… De… szükségünk van az embereinkre.

- Tudom Sam. De nekem viszont meg kellene látogatnom Jim bácsikámat, és gondolom, egyedül nem engedtetek volna, oda. Csak pár nap az egész, ha történne, valami azonnal hazajövünk, és ott vannak a Cullenek is… - kérleltem óvatosan.

- Rendben van – egyezett bele végül. – De komolyan mondom: Ha történik, bármi szeditek a cuccaitokat és azonnal hazajöttök!

- Ígérem Sam – biztosítottam hálásan. – Köszönöm tényleg!

- Nincs mit. Tudom mennyit jelent nektek egymás közelsége, sőt most még jogom sem lenne titeket megfosztani egymástól az elmúlt néhány nap miatt. Szörnyű időket éltetek meg ti ketten.

Igyekeztem kitérni a válaszadás elől, nem akartam tovább feszegetni ezt a témát, amúgy is elég kellemetlen volt erről beszélnem.

- Még valami, Sam – kezdtem halkan. – Embrynek egy szót se szólj még! Meglepetés.

- Ó – morogta meglepetten, gondolom, értette hová vezet ez az út. – Rend… rendben van.

Mielőtt Embry hazaért volna én máris pakolni kezdtem a dolgaimat. A kelleténél több cuccot tettem, noha úgy sem lesz rájuk szükségem a 3. nap után. De a látszatot fent kell tartani. Vékonyabb dolgokat igyekeztem magamnak pakolni két dolog miatt is. Egy Laguna Beach-en meleg van, kettő ott van Embry. Pakolás közben eszembe jutott még egy dolog, amit még muszáj lett volna, elintéznem mielőtt oda érünk.

- Will kérlek, valahogy intézd el, hogy Jim és Mel háza üres legyen – kértem miután végre hajlandó volt felvenni a telefont.

- Mire gondolsz pontosan?

- Semmi drasztikusra! – szóltam rá mielőtt még félreértené, a helyzet ellenére jókedvűen felkuncogott. – Csak szeretném, ha elmennének, valahová ahol biztonságban lennének.

- Miféle biztonságos helyre gondolsz? – puhatolózott finoman.

- Milyen gyorsan tudsz megszerezni 2 repülőjegyet Spanyolországba? És milyen gyorsan érnél oda Laguna Beach-re? – kérdeztem elgondolkodva.

- Talán… úgy… 3 óra alatt oda érhetek – felelte elmélázva. – A repülőjegy nem probléma, fél óra alatt megvan. Hová szeretnéd?

- Torrox – leheltem.

- Rendben van. Torrox-ba két repülőjegy és 3 órán belül ott lennék. Felhívom Jimet és Melt, hogy kezdjenek szedelőzködni, és majd ott mindent elmagyarázok nekik és kikísérem őket a reptérre is. Így rendben van?

- Igen – feleltem lassan, majd még hozzá tettem: - Will, ne izgasd fel őket. Amiről nem muszáj nem kell tudniuk… csak a legfontosabbakról.

- Úgy lesz – ígérte komolyan.

Talán már egy órája kész lehettem a csomagolással mikor neki láttam Embry cuccainak is. Miközben pólókat hajtogattam a bőröndbe szemem önkéntelenül is a két repülőjegyre tévedt. Ismét lelkiismeret-furdalás fogott el, amiért ilyen módon becsapom. Néhány pillanatig leálltam a pakolással és csak hosszasan bámultam magam elé, a két kis papírdarabra. Egy belső hang talán a legmélyebb jó énem egy része azt suttogta tépjem szét, és maradjak nyugton. Viszont a másik erősen tiltakozott, olyan mézes-mázos szavakat suttogott, amelyeknek nem lehetett ellenállni, mint például: a szabadság, béke, örök élet, felejtés, megnyugvás. Egy halandó számára, mint amilyen én voltam ebben a pillanatban ezek voltak a legszebb szavak. Hallgattam rá. Igyekeztem a lelkiismeret furdalásomat csírástól eltüntetni, hogy még ír magja se maradhasson. Erősnek kell lennem! Meg kell tennem! A családomért – hajtogattam magamban mindvégig.
Önpusztításomból egy hang szakított ki, amely a nevemet kiabálta. Egy percre megkönnyebbültem. Szemem-lehunytam és elmosolyodtam. Nem tartott soká, viszont a próbálkozás megvolt bennem.

- Hát te meg mit csinálsz? – kérdezte döbbenten Embry hátam mögül.

Megfordultam, hogy lássam gyönyörű arcát, amit talán már nem sokáig tanulmányozhatok. Keze az ajtókilincsen volt még mindig, míg másik kezével az ajtószárfába kapaszkodott. Elnézett mellettem, pillantása az én összecsomagolt bőröndömre esett, és az ágyon szanaszét heverő ruhákra – amik mellékesen az övéi voltak. Abban a pillanatban szinte tudtam, minden lehetséges variáció átfutott az agyán, hogy miért vannak elő ezek a dolgok. Tekintete hol rám, hol pedig az ágyra tévedt.

- Hová mész? – kérdezte elszorult torokkal miközben közelebb jött hozzám.

Pontosam elém állt, és ezzel fölém magasodott. Szemeiből sütött az aggodalom és a kétségek.

- Laguna Beach-re – feleltem tompán. Majd, hogy megnyugtassam, rámosolyogtam. – De nem egyedül. Te is velem jössz.

Úgy tűnt egy pillanatra megnyugodott, mert halkan felsóhajtott és szemeit egy röpke másodpercre lehunyta. Tekintete megváltozott, ellágyult és gyönyörű szemeit az én szemeibe fúrta.

- Lana, kedves. Most nem mehetünk… te is tudod nagyon jól.

- De igen mehetünk – mondtam határozottan. – Sam elengedett téged és engem. 3 napra.

Elmosolyodott és hitetlenkedve megrázta a fejét, majd két erős karjával átölelt. Homlokomra egy csókot nyomott, majd arcát hajamba fúrta.

- Hogy sikerült rávenned a rettegett alfát? – kuncogott vidáman.

- Az legyen az én titkom – feleltem miközben kibontakoztam az öleléséből. – Elkezdtem a ruháidat pakolni, te pedig fejezd be. Őszintén megmondom, fogalmam sincs, mit akarsz magaddal vinni, ezért nézd át mit tettem és tegyél mást, ha nem tetszik. De siess, három óra múlva indulnunk kell.

- Értettem kapitány – szalutált vidáman.

Elnevettem magamat, majd megcsókoltam. Indulni készültem lefelé, mielőtt azonban elmehettem volna, Embry visszarántott magához, hogy ismét számat ostromolhassa. Vonakodva húzódtam el tőle, hiszen annyira jól esett minden egyes érintése. Kitudja, meddig élvezhetem még…

- Erre még bőven lesz, ott időnk – mormoltam neki halkan, mire kelletlenül elengedett. – Siess.

- Várj Lana – szólt utánam, mikor én már a lépcsőnél jártam. A szobából fél testét dugta ki és úgy nézett rám. – Honnan vannak a jegyek? És miért pont most?

- Jim – feleltem tömören, egy kis habozás után. Jobb nem jutott eszembe. – Mert most nincsenek otthon, és jobb lenne egy kicsit távol lenni mindentől.

Néhány óra múlva már a repülőgépen ültünk. Még fel sem szálltunk Embry már idegesen dobolt lábával. Aggodalmas pillantást vetettem rá szemem sarkából.

- Biztos, hogy jól vagy? – súgtam neki oda egész halkan, hogy senkise halhassa.

- Aha – felelte bizonytalanul. – De jobb szeretem a szilárd talajt a lábam alatt. Azt hiszem… hagynom kellett volna, hogy te repülővel gyere én, pedig négy lábbal.

- Persze, és lemaradnál erről az élményről – kuncogtam miközben átöleltem egyik karját és hozzá bújtam.

Dobolása csitulni látszott, mert másik karjával a hajamat simogatta, ajka pedig homlokon pihent.

- Azt… azt hiszem, ha az út végéig így maradsz – kezdte óvatosan, de aztán elbizonytalanodott, mielőtt folytatta volna-, ki fogom bírni.

- Ennek örülök – mosolyodtam el, majd megcsókoltam.

Egy kellemetlen fülsértő torokköszörülés szakított ki minket az édes mámorból. Bosszúsan felpillantottam, vajon ki lehet az. Velem szemben egy agyonmanikűrözött szőke utaskísérő nő állt, és hideg tekintetével mért végig engem, de annál tüzesebbel és forróbbal Embry-t, akit teljesen hidegen hagyott.

- Parancsolnak valamit? – kérdezte behízelgő hangon, közben szemét le sem vette páromról. Embry rám nézett jelezve, hogy válasszak én.

- Egy szénsavas ásványvizet kérnék – mondtam.

- És Ön uram? – rebegtette meg szempilláit, majd vérlázító mosolyra görbült a szája.

Esküszöm, ha most nem lettem volna az üléshez szíjazva és felkeltem volna és megmutattam volna neki, mi az a hátra arc egy jó nagy ellenszél kíséretében. Elképzelni sem tudtam, hogy hamarosan pedig ez fog történni – az én párommal. Minden nő utána fog koslatni és Ő majd nem győz válogatni közülük.

- Ugyan ezt – vetette oda szárazon, közben kereste a pillantásomat.

A nő csaknem sértődötten masírozott el tőlünk Embry hidegsége miatt. Észrevehette rajtam, hogy észrevettem a nő tolakodó és hivalkodó viselkedését, ami feldühített, mert kaján vigyor terült szét arcán, és közelebb húzott egy kicsit magához, majd a fülemhez hajolva azt suttogta:

- Jó látni, hogy nem vagyok közömbös a számodra – mormolta édes mosollyal, majd ajkaival megcsipkedte fülcimpámat.

- Közömbös? – visszhangoztam felháborodottan. Hogy mondhatja, hogy közömbös a számomra?

- Úgy értem, kész vagy megvédeni azt, ami a tiéd - világosított fel mosolyogva.

- Mindig – feleltem komolyan.

Több mint 1 órát utazhattunk, így körülbelül éjfél volt mire oda érhettünk. A fáradtságtól, már mindketten alig álltunk a lábainkon.

Jim és Melanie házához érve döbbenten tapasztaltam, hogy az üres. Az ajtót hiába próbáltam feszegetni és vagy ezerszer is csengetni semmi. Nem volt válasz. Jim és Melanie eltűnt. Még azt a lazapadlódeszkát is megnéztem ahová hajdanán Jim elrejtett egy-egy pótkulcsot, de most valamilyen oknál fogva az is üres volt.

- Remek – morgolódtam magamban. Embry a tarkóját vakarászta és egy nagy ásítást engedett meg magának.

- Van a közelben valami szálloda vagy motelféleség?

- Úgy tudom, van – biccentettem karomat vakargatva.

- Nagyszerű – felelte. – Fogjunk egy taxit és mennyünk egyenest a legközelebbibe, mert ha nem én itt helyben is képes leszel elaludni. Vagy ha szeretnél, aludhatunk lent a parton is.

Se szó se beszéd, máris elindultam a bőröndömmel együtt az úttest felé, hogy egy taxit találjak. Embry kézen ragadott szabad kezével és igyekezett egy kis jókedvet átragasztani rám. 10 pernyi ácsorgás után végre felénk tévedt talán a környék egyetlen sárga taxija – a férfi, aki benne ült láthatólag rettenetesen megörült nekünk. Lelkendezve ugrott ki és vette át csomagjainkat, hogy a csomagtartóban elsüllyessze őket.

- Hová parancsol az ifjú pár? – kérdezte alázatosan, miután beültünk a kocsiba.

- A legközelebbi motelbe – adta ki az utasítást Embry tömören, miközben átkarolt.

A legközelebbi hely egy egész átlagosnak mondható csendes kis hely volt. Nem volt valami nagy, sőt a panorámája sem volt ötcsillagos, most mégis képesek voltunk ennek is örülni.
A recepción láthatólag nem igazán volt forgalom, mivel amikor a fiatal férfi meglátott bennünket, hasonlóan a sofőrhöz vonásai örömről tanúskodtak és lelkesen üdvözölt minket. A pult mögött egy kockás füzet állt, amik tele voltak rajzolva mindenféle krix-kraxal – biztosan unatkozott, a sok dolga miatt és azért volt ennyi ideje ilyeneket rajzolni…

- Egyágyas vagy kétágyas szobát parancsolnak? – kérdezte mosolyogva, noha szerintem bőven le tudtam volna szűrni a választ Embry oltalmazó kezeiről és arcunkról is.

- Egyágyas – feleltem én habozás nélkül. A férfi sejtelmesen rám mosolyogott, ahogy Embry is, elöntött a pír. Istenem már megint…

A férfi még írogatott és papírokat töltögetett, már-már azt hittem akár a halban is aludhatnánk ennyi erővel. Szememet forgattam, és nagyot fújtattam, Embry elhúzta száját és annyit formált némán ajkaival: Türelem.

- Parancsoljanak – adott át a recepciós fiú páromnak egy-egy kulcsot. - A szobájuk kulcsai. Ha majd esetleg reggel szeretnének reggelizni bátran, hívják a szobapincérünket. Gustavo örömmel fogadja minden egyes kívánságukat.

Azt nem kétlem – tettem hozzá magamban.

- Köszönjük – feleltük egyszerre.

A szobába csaknem úgy estünk be – hisz már alig vártuk, hogy nyugovóra térhessünk. A szoba nem hazudtolta meg önmagát. Barátságos kis hely volt, még tetszett is. Ahogy beléptünk velünk szemben volt az erkély, baloldalon a hatalmas francia ágy, és avval szemben egy tv, jóval távolabb attól pedig egy ajtó – gondoltam a fürdőé. Az ágyhoz sétáltam és fáradtan rogytam le rá. A holnapi napot már nem itt akarom tölteni – akarom mondani éjszakát. Haza megyünk Jim és Mel házába.

- Holnap éjjel Jim és Mel házában fogunk aludni – közöltem Embryvel szándékomat.

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?

- Igen – feleltem. – Elvégre egy család vagyunk, és amúgy sem szednénk szét semmit, sem. Nem vagyunk már gyerekek.

- Kivagyok, teljesen – suttogta halkan miközben az ágy másik oldalára ment és elterült rajta.

Elmosolyodtam, miközben néztem, ahogy elterül, és csak fekszik. Oda fészkeltem magamat mellé. Karjával átölelt és szorosan magához húzott, számra egy könnyű csókot lehelt. Csak pár perc… utána elmegyek… fürdeni. Csak néhány perc- hitegettem magamat. Mindjárt indulok, csak egy kicsit had élvezzem a közelségét.